Békés Megyei Népújság, 1990. december (45. évfolyam, 282-305. szám)
1990-12-21 / 299. szám
o 1990. december 21„ pteteb Ki^uuKyutj Jelenet az elek! előadásból: összevont kóros a színpadon r*tö: oá: Edit Zengett a halleluja Forró ünneplés egy igaz koncertért Gondolatok egy hangyerseny után „A hegedűk végeztek, s úgy megyek most haza a hangverseny után, mintha agyamba rakott volna fészket egy egész liget csalogány.” — E Mezőberényben és Eleken rendezendő két koncert példátlan méretű ösz- szefogás eredménye — hívott karácsonyi hangversenyeikre Törzsök Attila levele. Az eleki tanár és karnagy nem egyszer bizonyította már a ‘gyerekek, a zene — és mindig együtt a kettő! — iránti elkötelezettségét. Talán legnagyobb vállalkozása volt eddig az „Éneklő Elek”, a sokak számára emlékezetes megyei kórustalálkozók sorozata. Az eleki művelődési ház szerény színpadán karácsonyi díszletek: fenyőfa, szószék, fakereszt. Néhány nappal az ünnepiek előtt magunkba nézésre késztető jelképekkel. Lassan elsötétül a terem, megszólal a békéscsabai Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola tanáraiból és növendékeiből verbuválódott zenekar, majd tiszta, szép ének hangzik fel körben, a falak mentén. A mezőberényi Petőfi Sándor Gimnázium kollégiumi énekkarának, az eleki gyermekkórusnak, az eleki zenebarátok vegyes karának tagjai ünnepélyes léptekkel felsorakoznak a színpad előtti lépcsőn. Száz torokból zeng a halleluja. A hangversenyt • egyházi és vallásos népénekekből, spirituálékból, Liszt és Beethoven műveiből, bibliai idézetekből, Reviczky, Ady verseiből állította össze Törzsök Attila. Jézus születésén, tanításain, a költők szavain, a zene nyelvén át az emberi élet örök értékeit mutatták fel lelkes segítői, diákok és tanárok, Tihanyi Tóth Csaba színművész és a zongoránál Csonka Barna. Valódi ünnepi hangulatot keltettek, nem egyszer átélhette köztük a hallgató a megtisztító pillanatot. „Tömjénbűzös, gaz korszakokban, / Mikor öltek, raboltak Krisztus-hitben; / Akkor is az Emberben maradt meg / Egyedül és legtisztábban az Isten.” Ady Endre szavait nemcsak hallani, hanem érezni, látni is lehetett a teremben, a szemekben : sikerült rátalálni az emberben rejlő jóra... Beethoven Órömódáját oly hittel énekelték, hogyaziga- zabbul ragyogó koncertteremben, hivatásos kórussal sem szólalhatott volna meg. Nem csoda, ha forró ünnepléssel ért véget a koncert. Létrejötte sem mindennapi. Másfél hónapja az eleki karnagyot volt tanítványa, a mezőberényi gimnáziumban tanuló Czirok Gabriella kereste fel kórusművekért. Mikor a karnagy elvitte a herényi kollégiumba á kottákat, nem egy, hanem több mint harminc énekelni akaró lány várta! így kezdődött a mezőberényi és eleki koncert története, s folytatódott sok munkával, lelkesedéssel, akarattal. — Ügy éreztem, pártfogolnom kell ezt a lelkesedést — mondja Törzsök Attila —, mert aki pedagógus, és az ilyesmit nem támogatja, adja vissza a diplomáját, bárhol Í5 szerezte azt. Lám, az éneklő szájakat nem lehet betapasztani. Elek is újra várja tavasz- szai a daloló kórusokat. Sz. M. Szabó Lőrinc Hangverseny után című versének idézett sorai jártak eszemben, amikor december 17-én hazafelé ballagtam a Békéscsabai vonós-kamarazenekar — művészeti vezető Tóth István — karácsonyi hangversenyéről. Szerény meghívó invitált a hangversenyre, híven tükrözve a kamarazenekar anyagi lehetőségeit. , A műsor összeállítása nemcsak szakértelemről, hanem kifinomult ízlésről is tanúskodott, méltó volt a közelgő ünnephez, a karácsonyhoz : Manfredini: Concerto, Bach: Air és Andante, Barber: Adagio, Albinom: Adagio és Corelli: Karácsonyi concerto Op. 6. No 8. Csupa barokk mester, kivételt képezett Barber, aki 1910-ben született (meghalt 1981-ben) amerikai zeneszerző, és akinek zenei nyelvezetében Stravinsky neoklasszicista korszakának befolyása csakúgy megtalálható, mint a dzsessz hatása. Az említett stílusbeli jellemzők ellenére Békés Megye Szociális Alapítványa megkezdte működését. Az alapítvány céljai között szerepel a harc a rohamos elszegényedés ellen, a segítség azok számára, akik önhibájukon kívül kerültek hátrányos helyzetbe. Az alapítvány támogatni kívánja egy magas színvonalú szociális intézményhálózat és szolgáltatórendszer kiépítését a megyében, s e szociális háttérrel a térség gazsem rítt ki 'bemutatott műve a műsorból, talán mert a hatások éppen erre a műre nem voltak jellemzőek. Átszellemült, míves előadása legalább annyira hatott a közönségre, mint a közismert művek. Üjdonságnak számított Francesco Manf- redini (olasz) Concertója, mely ugyancsak ritkán szerepel a hangversenyek műsorán, talán mert a szerzőnek nem sok műve maradt az utókorra. A többi mű régi ismerősünk és szívesen hallgattuk a magunk által is dúdolt dallamokat, 'kivált precíz, szép előadásban. Például Johann Sebastian Bach Airjét a III. D-dúr szvitből, mely dallamkarakterével tér el a szvit tánctételeitől, Tomaso Albinoni opusszám nélküli szonátájának részét, a g- moll Adagiót. Arcangelo Corelli Karácsonyi concertója pedig a szerző legjelentősebb műveinek, a 12 concerto grossónak gyöngyszeme. Örömmel vettük ráadásként Vivaldi híres Négy évdasági megerősítéséhez való hozzájárulást. Hosszú távon tervez ez a szociális alapítvány: e távlati cél esélyt teremteni a rászorulók számára a megkapaszkodáshoz, a felemelkedéshez, egy olyan alapítvánnyal, amely az állam és az önkormányzatok mellett hathatós befolyást gyakorol a megye szociális helyzetére. A kuratórium tájékoztatászakok című művének részletét. (Tél.) A művek előadását mindvégig a zeneileg pontos, átélt, rendkívül muzikális előadásmód jellemezte, melyben kiemelkedő helyet biztosítottak a szólisták: Tóth István, Veress József, Fejes Antal, valamint a csembalón és orgonán közreműködő Csontos József. A hangverseny azonban más gondolatokat is ébresztett bennem, melyek, úgy érzem, nem maradhatnak említés nélkül. Ezek a’zenekar létéhez kapcsolódnak. Több mint egy éve működnek, eddigi legjelentősebb anyagi bázisuk az a művészeti ösztöndíj volt, melyet a megyei tanácstól kaptak. (Alig több 27 ezer forintnál és gondolom, nem tudtak belőle átmenteni a következő évre.) Egy év alatt négy hangversenyt adtak Békéscsabán. A zenekar tagjai napi, heti munkájukon túl gyakorolnak, próbálnak, koncerteznék. Tanári ’ és más munkájuk mellett ez komoly megterhelést jelent, de csinálják, mert felismerték annak tényét, hogy a humán műveltség háttérbe szorítása komoly károkat okoz az emberek érzésvilágában. Dr. Sárhelyi Jenőné sa szerint, tehát Békés Megye Szociális Alapítványa megkezdte működését, alaptőkéje 3 millió forint, ennek növelésében számítanak a jóérzésű emberek adományaira, támogatására, az alapítványhoz való csatlakozásra. Az alapítvány pénzét a Budapest Bank Rt. 261-11045 számú számláján kezelik, e számlán lehet tehát a nemes kezdeményezést befizetésekkel támogatni. Szociális alapítvány Távolodó karácsonyi száncsengök A behavazott ósdi léckerítés úgy ille- geti magát ennek a régi fényképfelvételnek előterében, mintha csakis reá lenne kíváncsi az a kései szemlélő. Kedves ismerősömtől, „érparti” Valacz- ikai Sándor bátyámtól, a régi paraszti életképek jó szemű, amatőr fotósától kaptam ezt az 50-60 évvel ezelőtti felvételt, amelyet a ködbe vesző szánfogat látványa miatt őrizgetek, nem is tudom, hány esztendő óta. Behunyom szemeimet és látom a hajdani tovasdkló szánkókat és hallom a távolodó száncsengők csodálatos zenéjét. A karácsonyi rokonlátogaitásról hazainduló szeretteink búcsúzásának lélekharangjai voltak ezek a hangok, amelyeket még napok múltán is ott hallottunk csilingelni a megüresedett tanya nyomasztó csendjében. Az igazi testvérszeretet, a rokoni kötelékek ápolása dolgában, azt hiszem, jócskán lenne tanulnivalónk elődeink példájából. A hagyományos nagy ünnepek, a családi események, illetve az egyéb jeles napok (pl. disznótor) ürügyén évente többször is felkerestük legközelebbi hozzátartozóinkat. Az igazi nagy vendégeskedés ideje azonban mégiscsak a karácsony volt emberemlékezet óta. A szentestét mindig csak a legszűkebb családi körben töltöttük, de a következő ünnepnapok valamelyikén rendszerint útrakeltünk szeretteink meglátogatására. A találkozás, a téli utazás igazi örömet, a gyermekek számára pedig valóságos élményt jelentett. Napokkal előtte lázasan készültünk a gyakran kemény megpróbáltatással, áldozatvállalással járó kirándulásra. A közlekedési lehetőségek korabeli szintje, illetve a mi anyagi lehetőségeink miatt, számunkra legtöbbször a gyaloglás, jobb esetben a szánkózás jöhetett számításba. A Vásárhely—Tisza-vidéki lakhelyünk, és a Békéssámsonban élő rokonaink közötti jó 30 kilométeres távolság „gyalogszerrel” való megtételére éppúgy gondolkodás nélkül vállalkoztunk, mint a 4-5 órás szánkózásra. A „napi járóföldnek” tekinthető távolság megtételéhez egy kis élelemre, ivóvízre és egy kutyaütő bunkósbotra volt csupán szükségünk. Szerencsés esetben felkéredzkedtünk egy-egy szánkóra, amelyen azonban megfelelő takaró híján, egy óránáL hosszabb időn át nem volt tanácsos utaznunk. A nagy hidegben való hosz- szabb szánkózásnak ugyanis voltak olyan íratlan szabályai, amelyeket ajánlatos volt betartani. Indulás előtt pl. a bőséges táplálkozás, a forró tea sohasem maradhatott el. További nagyon lényeges dolog volt az „alsövényre” terített bőséges száraz szalma, a jó ülés és a jó takaró. Frissen tömött szalmazsák az ülésen, báránybőr „kucsma” a fejen, jó nagy bőrcsizma a lábon, és vastag szőrű „suba” legyen az utason! Száraz hideg esetén szőrével kifelé, havazás esetén szőrével befelé fordított subába kellett burkolóznunk. Hosz- szabb utazás esetén nagyon jó szolgálatot tett a kemencében előmelegített tégla, illetve a forró vízzel töltött palack, amelyet vastag, puha szövésű zsákba burkolva lábaink alá helyeztünk az üléstérben. Ilyen alapos előkészület esetén öröm volt a szánkózás, de nem egészen veszélytelen. A köd ugyanis a szánfogatot hajtó ember számára is bizonytalanná tette a közlekedést. A gyakran tejfehér téli ködben jószerével lovaink ösztönére, illetve rendkívüli módon kifinomult látására és hallására voltunk utalva. Az előttünk haladó gyalogost lépteinek neszéről, vagy talán szagáról, de mindig észrevették ezek az okos jószágok, és kellő időben, szabályosan kikerülték. A szembe jövő szánkó észlelésében is megelőztek bennünket lovaink, és azt horkanlásuk- kal, nyerítésükkel, vagy prüsszentésükkel mindahányszor értésünkre is adták. Mindamellett természetesen szükség volt egy rendkívül népszerű és igen jól bevált, közlekedésbiztonsági ősi eszközre, a száncsengőre. Enélkül egy valamirevaló szánfogat napfényes időben sem kelhetett útra. A csengősző jelentette a szánkózás varázsát, a téli utazás romantikáját. A csengők; anyaguk, formájuk, méretük és hangszínük tekintetében végtelenül változatosak voltak. A közönséges bádog ko- lomptól kezdve, a legkülönfélébb réz- és acélcsengőn át az egészen aprócska fém- csörgőkig minden előfordulhatott a szán- kórúd végén, illetve a lovak szerszámainak különböző pontjain felfüggesztve. Emlékszem olyan „úri” szánkóra, amelynek réz- vagy talán ezüstcsengői, a hármas alaphangzatra behangolva, valósággal muzsikálva suhantak el mellettünk. A szánfogat díszítése, a szánkó vasalása, kiképzése és festése mellett a száncsengők gazdagsága is beletartozott az akkori státuszszimbólum fogalmi kategóriájába. Mindennél fontosabb volt azonban a száncsengőknek az a szerepe, amelyet a téli ködben bolyongó, netán tévelygő utazók eligazításában játszottak. Jelzésnek* figyelmeztetésnek, de támpontnak, biztatásnak, menedéknek is felfoghattuk a közeledő, vagy távolodó száncsengőknek a lovak lépésütemére ritmikusan zengő hangját, amelyről nem csak lovaink, de mi, emberek is megérezhettük az egymáshoz való közeledés örömét, netán a távolodás szomorúságát. Nos, nagyjából ezek a gondolatok jut- nak»eszembe a távolodó csengőszó, illetve a távolodó emlékek kapcsán. Eszembe jutnak a ködös hajnalok, amikor útrakeltünk a vásárhelyi pusztán átívelő havas téli utakon, hogy együtt legyünk a szeretet' ünnepén. Igaz, hogy az előmelegített téglák félúton már rég kihűltek, de a szívmelegség, amely abban az időben egy kicsivel magasabb fokon izzott, mindahányszor 'kitartott a szánkózás célpontjáig. M ost ismét elérkezett a karácsony. Most is havazik és köd borítja az utat, amelyen járni szeretnénk. Félő, hogy ez a tél minden eddiginél hidegebb lesz és hol vannak már a száncsengők? Jó lenne sok-sok előmelegített tégla a szíveink köré és szép tiszta csengőszó, hogy irányt tudjunk tartani a jó úton haladókkal, és időben ki tudjunk térni a közeledő veszély elől... Pleskonics András
