Békés Megyei Népújság, 1990. december (45. évfolyam, 282-305. szám)
1990-12-15 / 294. szám
ükÖRÖSTÁJ SZÜLŐFÖLDÜNK 1990. december 15., szombat A szemorvos és a jakobinus per A szegényeket ingyen gyógyította A XVIII. században szemészmesteri oklevelet olyan orvosdoktor vagy sebészmester nyerhetett, ki a szemészet tanárától kitűnő bizonyítványt nyert és a szükséges elméleti és gyakorlati szemészeti vizsgákat sikeresen elvégezte. 1770 és 1895 között összesen 224 orvos nyert ilyen szemorvosi képesítést. Ilyet kapott RÉZ JÓZSEF is, aki a pesti egyetemen 1791-ben végzett. Tanára a cseh származású TRNKA VENCEL volt, aki egy 600 oldalas szemészeti szakkönyvet is írt (1783-ban). A Kurír is megírta Réz Gyöngyösön született, nemesi családból. Jellemét tekintve kissé hóbortos, hencegő típusú ember volt, ennek ellenére —a korabeli vélemények szerint — nagyon jó képességű szemorvos. Rögtön diplomája megszerzése után, 1791-ben a ,,Bétsi Magyar Kurír”-ban önmagáról reklámhirdetést jelentetett meg: ez volt az első magyar orvosi reklámhirdetés. Azelőtt csak a kuruzslók, hugy- kő- és sérvmetsző vándororvosok hirdették munkájukat főleg reklámcédulákon. Érdemes idézni a Kurírban megjelent cikkből: „Réz József valóságos magyar, Heves vármegyéből, Gyöngyös városában született; a ‘ki ifjúságától fogva magát az orvosi tudományokban gyakorlottá, különösen pedig a ‘Szemnek mindenféle nyavallyáiban, rész-szerint gyenge Operatiok által gyógyítani szokott; mely nemes Mesterségnek már több esztendők alatt nem tsak a ‘Pesti Királlyi Universitasnál, hanem külső országi Akadémiákon is számos próbáit mutatta, erre nézve adja tudtára a ‘Közönségnek, hogyha valaki akárminemü Szemnya- vallyában, úgymint külső, vagy belső Hályagban szenvedne, tehát minden bizalommal nála magát jelentheti. Ő peniglen mindeneknek kész szolgálatját ajánlja, sőt a ‘szegényeket Istenért orvosolja...” 1794-ben Réz József BÉKÉSGYULÁRA költözött, ahol — eddigi szokásának megfelelően — tüstént nyomtatott tudósításokkal hirdette, hogy mindenféle külső bajokat, különösen szembajokat sikeresen gyógyít: azoktól, akik nem gyógyultak meg, honoráriumot nem fogad el, a szegényeket pedig ingyen kezeli. Miként került egy gyulai szemész-orvos a jakobinus per vádlottjai közé, arról bővebb adatokat Zsilinszky Mihály:,Jakobinus mozgalom Békésben 1795- ben’ ’ című tanulmányából nyerhetünk (Évk. VI. 54—-80 1.) Tény, hogy a francia forradalomban hangoztatott eszmék: a szabadság, egyenlőség és testvériség nálunk is visszhangra találtak. Hazánkban is sokan voltak, akik olvasták Montes- qiueut, Voltaire-t és Rousseau-t, bíztak az eszmék diadalában. Gyulán is, de Békés megyében élénk rokonszenv mutatkozott a francia forradalmi eszmék iránt és különösképpen a középosztálynál, értelmiség körében. A Ferenc osztrák császár irányította abszolutista monarchia nagyon félt a francia forradalomtól. így, akiről azt mondták, hogy jakobinus, az veszélyes embernek lett nyilvánítva, aki ilyet feladott az érdemeket szerzett a kormány előtt. Ahogy ilyenkor már lenni szokott természetesen a magánbosszúnak is hálás tere nyílott a társadalomban. EZ IDÉZTE ELŐ A RÉZ JÓZSEF-féle JAKOBINUS PERT IS GYULÁN! Csodálta a franciákat Nem vitás, hogy Réz doktor politikai és vallási téren csodálta a franciák tetteit és ebből társai előtt sem csinált titkot. Ebből nem is volt baj addig, amíg Ka- zay Mihály megyei íródeák barátjával üzleti ügyekben vitába nem keveredett. Közösen gabonakereskedéssel foglalkoztak, és midőn Réz József 1795-ben Aradra költözött, adósa maradt Kazaynak az elszámolással. Emiatt azután a két üzlettárs csúnyán összeveszett. Kezdetben becsületsértési per indult egymás kölcsönös sértegetése miatt. Réz József barátját a megyénél is feljelentette — minek következtében Kazayt hivatalától felfüggesztették. Kazay bosszútól lihegve először kardot ragadott, hogy megölje Rézt, miután ebben megakadályozták, még azon éjszakán a megyéhez írásban feljelentette Réz Józsefet, hogy összeesküvést szervez a császár ellen. A börtönben Réz — a következményektől való félelemből — Csupor alispánnak írt • levelében önmagát is vádolva, másokat is belekevert az ügybe. Ennek az lett a következménye, hogy Budára vitték és a királyi tábla ítélőszéke elé állították. Németh János korona ügyész, aki a Martinovics-féle perben is eljárt, jó alkalmat látott arra, hogy érdemeit tovább növelje a kormány előtt. Különleges fondorlatokkal úgy irányította a pert — a védelem bizonyítékait eltüntetve —, hogy a királyi tábla 1795. május 16-án Réz Józsefet lázadásért és felségsértésért pallos általi halálra ítélte. Réz dr. kegyelmet kért a királytól, ezt megkapta, miután az ítéletet határozatlan idejű börtönbüntetésre változtatták, pielbergi börtönbe került. Rendelt a börtönben? Napóleon uralomra jutása után (1804) — a politikai változások következtében — Réz József kiszabadult a fogságból és előbb Budára, majd Pozsonyba, végül Fejér megyébe költözött. A szabadság azonban itt sem tartott sokáig: Réz Szolgaegyházán egy társaságban, alkoholos állapotban kifejtette, hogy bár jönne hazánkba a francia császár és tenne egy kis rendet a nép között, e mellett káromolta Ferenc királyt. Természeteséh, megint letartóztatták és ismét Német Károly királyi ügyész kezébe került. Eredmény: újabb négyévi börtön, melyet később a „hétszemélyes tábla” egyévi fogházra enyhített. Hogy Réz dr. a maga idejében elismert és csaknem nélkülözhetetlen szemorvosa volt az országnak, mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a királyi ügyek igazgatója megengedte — második fogságbavetése- kor —, hogy naponta kétszer, délelőtt és délután 2-2 órát rendelhessen a fogház területén is betegeinek. Réz azonban nem tagadta meg önmagát, mert ezt is keveselte és kérte a törvényszéktől, hogy naponta 3-3 órát rendelhessen. Kérését nemcsak elutasították, de az addig meglévő engedélyt is visszavonták tőle. Mire Réz dr. a nádorhoz folyamodott, majd az alispánhoz. Az ügy végleges elintézéséről nincs adatunk. Dr. Réz József különleges ember volt, politikai szerepét Zsilinszky Mihály így jellemzi: „...alig nevezhető másnak, mint a Martinovics-féle összeesküvés által megrémített államhatalom erélyességének túlhajtása egy hóbortos szabadelvű orvos ellen, aki a napi események befolyása alatt hencegő modorban fitogtatta politikai és vallási nézeteit.” dr. Sonkoly Kálmán Siklós vidékének néprajzi és népművészeti értékeit mutatja be a nagytótfalui tájház Weisz úr előszeretettel örökítette meg a mezön szorgoskodó népet „Egy régi kép, egy kisgyerek...” Uradalmi dinnyésélet Szöllőspusztán A szalmakunyhó, amely előtt a dinnyetermelő feleskertészeknek ez a népes csoportja lefényképeztette magát, a gróf Zichy Aladárné-féle szöllőspusztai uradalom földjén állott, valamikor a harmincas évek elején. A dinnyeszüret első ünnepélyes pillanatát megörökítő fotó, nagy valószínűséggel Weisz úrnak, a neves tótkomlósi fényképésznek munkája, aki századunk első felében nagy előszeretettel örökítette meg a mezőn szorgoskodó nép munkáját, életének jelesebb eseményeit. Ez a felvétel — sajátos véletlen folytán — számomra nem csupán néprajzi érték, hanem egy kedves családi emlék, tekintve, hogy apai nagybátyám családját, dinnyetermelő munkatársait, illetve a termés hiVa'talos „bemérésén” jelenlévő uradalmi megbízottat és kocsisát ábrázolja. Amennyiben ez a kép egy évvel korábban, vagyis 1933 nyarán készült volna, úgy hajdani önmagamat is ott találhatnám a gyermekek között, lévén, hogy abban az évben a mi családunk is ott élt és kereste meg társkertészként a mindennapi betevőt. Mindezt csupán azért tartom fontosnak mégjegyezni, hogy alátámasszam annak a néhány emlékképnek hitelességét, amit oda szeretnék illeszteni e mellé a korabeli csoportkép mellé. Mesélni szeretnék tehát arról a hajdani világról, amelyből üzenetet intenek felénk a munkájukban örömüket lelő hajdani dinnyekertészek, akiknek tekintetében ott csillog a beteljesült remények fénye. Olvasóim körében, talán többekben felmerülhet a jogosnak tűnő kérdés, mennyiben tekinthető hitelesnek az a korrajz, ami egy 6-7 éves gyermek benyomásain, __ emlékkép-töredékein alapul? Éppen ezért nem is vállalkozom többre, mint felnyitok egy parányi ablakot, amelyen át bepillanthatunk a szöllősi uradalmi dinnyéseknek abba a közel 60 évvel ezelőtti világába, amelynek néhány jellemző részletére — még ennyi év múltán is — elég pontosan emlékszem. A hó még nem olvadt el teljesen, amikor az uradalmi szérűs- kert egyik védett szögletében előnevelő „melegágyat” készítettek szüléink a „gyeptéglának” nevezett tápkockák számára. Ezek mindegyikébe 2-2 szem előcsíráztatott dinnyemag került, amik rendre kikelve addig növekedtek az üveg és „nádhassura” védelme alatt, amíg a „fagyosszentek” (május 12—13—14. Pongrác, Szervác, Bonifác napja) után kiültetésre nem kerültek, az előre gondosan megtrágyázott, előkészített „dinnyefészkekbe”. A biztonság kedvéért ugyanekkor 2-3 szem dinnyemagot is vetettek az előnevelt palánta köré, arra az eshetőségre is számolva, hogy a néphit szerinti utolsó fagyos napon (Orbán napján) még netán baj érheti az előnevelt növénykéket. Ezt követően már csak a talajporha- nyífás volt a kertészek legfőbb teendője, ami azért volt hallatlanul fontos, mert ha Medárd nap (június 8-a) körül nem érkezett meg az országos eső, úgy köny- nyen megesett, hogy a dinnyének abból a nedvességből kellett táplálkoznia majd egész tenyészideje alatt, ami a téli csapadékból a talajban megmaradt. * A növényvédelem akkoriban még nem okozott gondot a diny- nyekertészeknek. Levéltetű, gombabetegség úgyszólván csak mutatóban fordult elő, a víruskártevőkről pedig még csak nem is hallottunk. így következett el azután július vége, augusztus eleje táján a termőre fordulás látványos időszaka. A sárgadinnyék sárgulni, a görögdinnyék pedig gömbö- lyödni kezdtek a közel 20 holdas, végeláthatatlan dinnyetábla ezüstös-zöld tengerén. Ettől kezdve vált színesebbé és némileg könnyebbé a dinnyekertészek élete. Hajnalban volt a dinnyeszedés, délelőtt a szállítás, délután pedig a pihenés időszaka. Éjszaka ugyanis néhány embernek állandóan a területen kellett őrködnie, a mezei nyulak tapsifüles rágcsáló seregének riogatása miatt. Ez a feladat a gyerekek számára igazából még örömet is jelentett. Faágakból és különféle eldobott ruhafélékből nyúlijesztő bábukat fabrikáltunk, sőt még egy olyan elmés szerkezetet is kitaláltunk, amit akár szabadalmazásra is felterjeszthettünk Volna. A dinnyetábla különböző pontjain felállítottunk egy-cgy szélmotollát, amely azért volt igen hatásos riasztó eszköz, mert nemcsak a forgó mozgással, hanem azzal a hanghatással is riasztgatta a nyulakat, amelyet a szélvitorlák végeire függesztett csavaranyák keltettek egy kellő távolságra odarögzített fémdoboz oldalára mért állandó ütögetése révén. A kézi kereplők és a karikásostorokkal való „durrogtatás” már csak kiegészítő riogatási módszernek volt tekinthető, noha a szélcsen- desebb éjszakákon csakis ezek az eszközök jöhettek számításba. Úgy az esti órákban jól el is szórakoztunk mi egy ideig a „durrogtatással”, hanem úgy 10 óra táján, a sötétedés teljes beállta után, egyre kisebb körre szűkült az ifjú dinnyecsőszök elálmosodó serege. Átvették tőlünk szüléink a karikásostort, mi pedig nyugovóra tértünk a szalmakunyhóban leterített öreg subán. Jól emlékszem amint néhányszor még felriadtam édesapám egy-egy távolodó ostorpattintásának hangjára, amit én jól össze tudtam kombinálni azokkal a fényjelekkel, amelyeket a kunyhó előtt pipázó öreg csősz bácsi villantott fel, tűzcsináló „csiholó” masinájával. A szalmakunyhó tűzveszélyessége miatt talán, de ez az öreg bácsi sohasem gyufával, hanem egy kovakő, egy acéldarab és „tapló” segítségével gyújtotta meg pipáját. így lett az én félálombeli képzeletemben nyári zivatarrá ez a hang és fényjelenség, amelyből azonban sajnos sohasem hullott éltető eső a mi szomjazó dinnyeföldünkre. A szakértelemmel és végtelen nagy szorgalommal végzett munka ennek ellenére aránylag jól meghozta gyümölcsét. Más kérdés az, hogy a rossz értékesítési lehetőség, a rendkívül alacsony árak következtében nem sok hasznát láttuk egész évi munkánknak. A nagy vállalkozás megbukott, de a munka szépségébe és értékébe vetett hitünk sohasem. Talán ez volt az a varázserő, ami fényeket csalt az első dinnyeszüretet ünneplő kertészek szemébe és ami erőt adott a további munkára, az állandó újrakezdésre. Jószerével mindössze ennyi az, amivel ki tudtam egészíteni ennek a megsárgult régi fényképnek mondanivalóját. Egyszerű emberek nehéz életének egyetlen örömteli percét rögzíti ez a fotó, s én mégis századokra szóló fontos üzenetnek tekintem. Erőt, hitet, bizakodást tükröznek ezek a szemek és az alkotó munka örömére tanítanak. Szeretném hinni, hogy még sokan vannak szerte e kis hazában, akik azonosulni tudnak ezzel az üzenettel, és érdeklődéssel, illő tisztelettel ápolják elődeink emlékét. Pleskonics András
