Békés Megyei Népújság, 1990. nonvember (45. évfolyam, 256-281. szám)
1990-11-08 / 262. szám
1990. november 8., csütörtök uu-m-m Ezúttal nem a beszéd mikéntjében, a szavak tartalmában volt a hiba Akarnak dolgozni a logopédusok? Hogyne akarnának! Részlet egy 1985-ös minisztériumi értékelésből: „A beszédjavítás a gyógypedagógia sajátos területe, amelynek művelésében igen szorosan együttműködik az óvodákkal és az általános iskolákkal... A logopédiai ellátottság településenként változó minőségű... A napjainkra kialakult beszédjavító hálózat országosan mintegy 20 000 kezelést igénylő gyermek ellátását képes megoldani... A beszédjavító munkát ma már közel 400 függetlenített és 100 óradíjjal tanító logopédus látja el... A viszonylag kedvező mutatók és az intenzív fejlesztés ellenére a jelenlegi helyzetet nem (ártjuk kielégítőnek. Ma még mindig mintegy 13-14 000 az előjegyzett, de beszédjavításban nem részesülő beszédhibások Azért ne féljünk, emberek! Azt mondja egy kétéves kislány, miközben a „Kedvenc állataim” című leporellót forgatjuk és beszélgetünk arról, hogy a cica milyen kedves és a kacsák miért hápognak olyan hangosan, azt mondja: fél a vdvautól. Tudja, hogy úgy kell mondani: kutya, de egészen kicsi korában, vagy egy évvel ezelőtt „vavaunak” nevezte el sokak kedvenc négylábúját. Szóval, fél a „nagy vavautól”, amelyik ott van a másik szobában. Nyilván, nincs a másik szobában semmiféle kutya, mert a kutyák azok szabad térbe valók, és a legnagyobb állatszeretet se tudná behozatni velünk egy lakószobába, ahogy sokan (de mennyien!) megteszik; de hát ő csak mondja, miközben az ajtóra mutat, hogy ott, mögötte „nagy vavau” rejtőzködik. Megnyugtatom, hogy nincs így. sőt, be is megyünk, és látja ő is: vavau csak a kedvenc leporellójában található. Megegyezünk, hogy nincs oka félni és különben is, mondom én, a kutyák szeretik a kislányokat. Közben eszembe jut, hogy minek is mondtam ezt, amikor a kutyák nem mindig szeretik a kislányokat, mert azok, bizony előfordul, hogy belemarnak a sétáló kisgyerekbe, mert éppen olyanjuk van. Nézegetjük tovább a leporellót, a szelídebb állatokat, a barikát. a csacsit, a tehenet és újra csak a hápogó kiskacsákat, mert azok „olyan aranyosak”. Már ott tart a mi nagy csevegésünk, hogy „vegyünk egy kiskacsát”, amikor megint előkerül a kiskutya képe, és vele a „nagy vavau”, habár nincs a szobában, de ott járkál az utcán, póráz nélkül, szájkosár nélkül, miközben a gazdik sürgős információigény okán másokkal beszélgetnek. Erre is emlékezik a kétéves kislány agyacskája, látom a szemén, ahogy rám néz, bizony nem tiszta derű. Megnyugtatom, hogy semmi baj, ez a kiskutya, itt a képen, jó kutya. „Jő kis vavau”, mondja, és megsimogatja a képet a kétévesek feltétlen hitével, hogy amit mondunk nekik, az a megrendíthetetlen igazság. Persze, nem tudják ők, mit jelent az, hogy „rendíthetetlen”, meg az, hogy „igazság”, dé nem is ezen töprengenének, ha tudnák. Helyettük (ilyen korukban) még mi, felnőttek gondolkozunk, őket még (ilyen korukban) mi látjuk el tanácsokkal, ismeretekkel a világiról. És nekünk kellene megcsinálni azt is, hogy „emberhez, családokhoz szabott igazság” legyen a meghatározó kis hazánkban, ahogyan ezt az egyszerűségében nagyszerű mondatot a-minap a rádióból hallottam. Nem lényeges, ki mondta, hisizen nem azért figyel az ember valamire, mert azt X vagy Y mondja, sokkal inkább azért, mert úgy tűnik, „igazat mond”. És az igazságra óriási az igény, az emberekhez és a családokhoz szabott, érthető igazságokra, hogy visszatérjen a hit abban, hogy van kiút ebből a rettenetes 'labirintusból, amibe keveredtünk, és ahol (netán) ál-Aráadnék kínálnak fonalakat, hogy kijussanak onnan.. De ki tudja, ki az „ál” és ki az „igazi”? Ki mutatja a jó utat odabent, a labirintusban, és ki akar rászedni a zsákutcára? Nyilván, nincs ezekre recept. Hacsak az nem, hogy az ember igyekezzen a megérzéseire is hallgatni, és ne essen egyik pillanatról a másikba eufórikus ujjongásba, vagy kétségbeesett reménytelenségbe, mert ezek egyike sem jó. Persze, mondhatná bárki, könnyű ezt így meghatározni, leírni,, ajánlgatni. Könnyű odamondani a sorsnak, hogy ha ennyire sújt, csináljuk ketten! És pusztítani, rombolni gondolatban' és valóságban egyaránt. Nekem nagyon tetszett a rádióból hallott mondat, mely az emberekhez és a családokhoz szabott igazságról beszélt. Bővíthetném is a kört az igazság okán másféle megismeréssel, például azzal, hogy itt, ma, minden ember (még aki talán nem is tudja ezt) a hozzá mért igazságot keresi, azt szeretné tudni, azt igényli megismerni, hogy mit várhat ezután? Hogy akiket megbízott azzal, hogy nevében tegyenek az igazságok fényesítéséért, a tiszta világ megalkotásáért, azoknak valóságosan első gondolatuk a megbízók szava legyen, és nagyon sokadik az önérdek. Azt már nem tudija az a kétéves kislány, hogy miért jut eszébe: „félek a vavautól”. Lehet, hogy túl sokat hallotta magát a szót, hogy félelem? De hát kitől? Tőlünk? Nem hiszem. Vagy „benne van a levegőben"? Kisugárzik a tévéből, a szomszéd néni és az anyuci beszélgetéseiből? Vagy csak úgy áramlik embertől emberig? 'Valahol már szerszámozza hófehér paripáit a Mikulás, hogy időben megérkezzen szánkóján a Földnek lakóihoz, a szeretet ünnepén. Amikor nincsen félelem, amikor boldog összekarolás van, és melegség, szeretet fénylik a szemekben. Csak most, itt nem kellene azt írnom, hogy tavaly karácsony táján is betört hozzánk a félelem, és nyomjelző lövedékek csóváit mutatta a tévé a bukaresti Egyetem térről. Csak most, itt nem kellett volna ezt ideírnom. Mégsem tehettem mást. Azért ne féljünk, emberek! Sass Ervin A rendező kísérleti látványszínházat ígér Ma: Kékszakállú Békéscsabán száma.” Hogy mi a helyzet napjainkban itt, Békésben? Nemrég orvosok, pszichológusok, logopédusok és a szak- igazgatási szervek képviselői ültek össze, hogy kicseréljék gondolataikat a beszédhibák javításának helyzetéről. team-munkájuk továbbfejlesztéséről. Hallottuk, kissé keserű szájízzel jöttek el a tanácskozás logopédus résztvevői. Hogy miért? Erről beszélgettünk a minap Varga Sándornéval, Békés megye logopédiai szaktanács- adójával. Hamar kiderült, hogy ezúttal -nem a beszéd mikéntjében (ahogy megszokták hivatásuk gyakorlása közben), hanem a szavak tartalmában volt a hiba. Ezen pedig nincs az a logopédus, aki segíteni tudna. Egymagában legalábbis egyikük sem' képes erre. Talán, ha többet hallatnának magukról, ha ilyen és ehhez hasonló tanácskozásokon emelnék fel a szavukat segítségért ... De hát mi a baj, s miért nem gondolnak visz- sza szívesen arra a közelmúltban megtartott összejövetelre? — A szándékunk az volt, hogy bemutassuk a megyében tevékenykedő logooédu- sok helyzetét, szóljunk azokról a nehézségekről, melyekkel nap mint nap meg kell küzd'enünk. És beszéltünk természetesen a súlyos beszédhibások gondozásáról is. Nekik nem elég a mi segítségünk ... szükségük lenne gyógyszeres kezelésre, pszichológusra ... Csakhogy pszichológus, neurológus nagyon kevés van a megyében, s ez bizony komoly gondot jelent számunkra is ... — Ez a helyzet nem újkeletű. Akkor hát miért a keserűség a hangjában, ha a tanácskozásról kérdezem? — Sokan, úgy érzem, félreértettek bennünket. Az általunk felvetett gondokat úgy értelmezték, hogy rájuk hárítjuk a feladatokat, hogy nem akarunk daLgozni. Pedig erről szó sincs, sőt! Munkatársaim odaadóan végzik munkájukat, nem egyszer estéiket is feláldozzák, hogy a kistelepüléséken — Ecseg- falvától Dévaványáig — is foglalkozzanak (másodállásban) a beszédhibás gverekek- kel. — Hogyan oszlanak meg földrajzilag a megyében dolgozó logopédusok? És egyáltalán hányán vannak, akik segítségre szorulnak? — A legfrissebb felmérések szerint 1200 körül van a beszédhibával küszködő gyerekek száma, s 15-en vagyunk, akik elsősorban a városokban, főállásban foglalkozunk velük. Ha elhozzák őket a foglalkozásokra... Mert manapság ez is egyre nagyobb akadályokba ütközik. Amennyire lehet, alkalmazkodunk a szülők idejéhez, de hát csak este, eny- nyi gyerekkel képtelenség foglalkozni. A munkahelyekről pedig a szülőknek egyre nehezebb elszabadulni, hogy az útiköltségről ne is beszéljek. A gyerekek olykor 30-50 kilométert is utaznak hozzánk. — Persze, ha rendeznék a társadalombiztosítási igényeket, ha netán útiköltségtérítést kapnának a „srácok", s az őt kísérő szülők... — Akkor könnyebb dolgunk lenne. De ha már működésünk gyakorlati feltételeiről kérdez: a rendtartás, mely velünk foglalkozott, öt esztendeje érvényét vesztette. Azóta, 2-3 sorban szoktak megemlíteni minket a szervezeti, működési szabályzatok, s ami még ennél is nagyobb baj, nincs elkülönített költségvetésünk, tartozzon bár a logopédus akármilyen intézmény kötelékébe. — Ezt hogyan értsem? Nem mindenütt az iskola gondoskodik az adott település logopédiai ellátásáról? — A helyzet nem ilyen egyértelmű, s hogy az új önkormányzatok miként döntenek a sorsunkról, ez még a jövő titka. Valamikor városi logopédiaként a városokhoz tartoztunk. Később közösségekhez kerültünk. Nevelési tanácsadókhoz, iskolákhoz ... És költöztünk rendületlenül. Mert ha a „gazdának” helyiségproblémája volt, mindig a logopédiáit mozdította. Én, 12 éve, mióta Békésen dolgozom, már az ötödik helyen fogadom a gyerekeket. De másutt is hasonló „jövés-menés” volt az utóbbi esztendőkben. A magam részéről végre kiváló körülményekről számolhatok be, de a többség ... Van kolléga, aki fűtetlen helyiségben dolgozik, más egy szertárból kialakított szűkös helyiségben várja a gyerekeket. — Az imént pénzügyi nehézségekről beszélt. Költséges „vállalkozás” az önöké? — Az eredményes munkához korszerű eszközökre van szükségünk. A halláserősítő készülékek ára például szinte megfizethetetlen. Csak egyetlen teszt ezer forinton felül van. És egyéb pénzáldozatra is szükség lenne ... — Például? — Épp ezen a tanácskozáson merült fel, hogy nagy szükség lenne a megyében egy szurdologopédusra, egy olyan szakemberre, aki hallássérültekkel foglalkozik. Vállalkozó is akadna rá, csakhogy a’ dolgok finanszírozásától mereven elzárkózik mindenki. Ugyanilyen kilátástalan a helyzet, ha a szakosodás kérdését nézzük. Sokféle beszédhiba van, á dadogástól a pöszeségig és a hadarástól a dyslexiásokig. Sajnos, ahhoz kevesen vagyunk, hogy mindenki csak az egyikkel, vagy csak a másikkal foglalkozzon. És a beszédhibások száma évről évre nő... — Nem lehet, hogy csak a szűrés tökéletesedett? — Nem. hisz’ évek óta ugyanaz a gyakorlat. A Daj inkább a családokban keresendő.- A szülők agyonhajszoltak, feszültek, nincs idejük meghallgatni gyerekeiket. Inkább bekapcsolják a tévét, nézze azt, de a látottakat nincs lehetőségük megbeszélni. Szóval egyszerűen hiányzik az alkalom a beszéd gyakorlására, — Ez már azt hiszem, nem a logopédus asztala ... — És a felnőttek beszédjavítása? Az sem a mi asztalunk? Mert egyelőre nincs, aki azokkal foglalkozzon, akik agyvérzés, baleset folytán beszédzavarral vagy be- szédképtelenséggel Küzdenek. A kórház igényelné ezt a segítséget, de hát örülünk, ha ellátjuk a gyerekeket. — Eddigi beszélgetésünk e végső tanulsága számomra, hogy nehéz körülmények közt, pénztelenül, gazdátlanul, nem egy kérdésben tisztázatlan körülmények között dolgoznak. Lehet, hogy az új önkormányzatok végre hely- reteszik ezt a kérdést? Egyáltalán mit remélnek tőlük? — Csak azt: vegyék észre, hogy vagyunk. Munkánk legyen egyenrangú az általános iskolákban tanítókéval. Ügy hiszem, ez természetes igény. S ha ezt elértük, talán egyszer egyéb gondjaink is orvoslásra találnak. * * * Ha valakiknek türelemre, kitartásra van szükségük hivatásuk gyakorlása során, nos, a logopédusok az élen áldhatnának e rangsorban. Hosszú hónapok, olykor évek telnek el, mire munkájuk meghozza a kívánt eredményt. Csakhogy a türelemnek is van határa. Talán még a logopédusok türelmének is. Nagy Agnes A Jókai Színház augusztusban a világhírű edinburghi fesztiválon Balázs Béla A Kékszakállú herceg vára című produkciójával vendégszerepeit. A sikeres külföldi bemutatkozás után' ma este 19 és holnap 22 órakor, tehát csak két alkalommal, a hazai közönség is láthatja az előadást. A férfi- és a női lélek misztériumjátékáról szóló darabot Tasnádi Márton rendezte, „mind a hét” herceget Kárpáti Levente, a Juditokat Tihanyi Szilvia játszatta és játssza itthon is. Díszlettervező Csík György, koreográfus Molnár László. A rendező kísérleti látványszínházat ígér, és a skót lapokban megjelent kritikák a magyar művészek vállal- közókedvét, ötletességét méltatják. Például kiemelik: „Bartók egyedülálló zenéjét arra használja fel a rendező, hogy bevonja közönségét a horror mindent átható atmoszférájába”. A tisztán kiejtett hangok „műhelyét” Gyomaendrődön szertárból alakították ki. (De itt legalább meleg van!) Fotó: Gál Edit
