Békés Megyei Népújság, 1990. nonvember (45. évfolyam, 256-281. szám)
1990-11-08 / 262. szám
1990. november 8., csütörtök o A Hungaronektár békési ütemében töltik a 15 dkg-os, a fogyasztók által is kedvelt, tubu sós mézet Fotó: Gál E<U Igényes hetilap olvasókat keres fl megyei könyvtár vendége volt a Magyar Napló Az újságárusoknál nem kápható, vagy ha igen, megkésve Fotó: Kovács Erzsébet Elmúlt egyéves, mégsem ismerik. Azaz: kevesen ismerik, olvassák, kedvelik. Az újságárusoknál nem kapható, vagy ha igen, megkésve. Születéséről érdekes módon több hír röppent fel, mint magáról a lapról, szándékáról és tartalmáról. Elterjedt, hogy az írók akartak maguknak egy újságot, tervük az Élet és Irodalommal nem sikerült, ezért indították útjára a MAGYAR NAPLÖT. Tény, hogy nehéz időszakban született, olyankor, amikor egymást érték (és érik) az új lapok, folyóiratok, igazi sajtódömpingbe csöppent bele az „újszülött”. Tény viszont az is, hogy tartalmát, jellegét tekintve olyan túl sok vetélytársa, riválisa nincs. Kiadványok tűnnek fel és maradnak el, szűnnek meg ebben a sajtóforgatagban, és komoly konkurenciát csak az Élet és Irodalom jelent. De miért lenne baj, vagy miért lenne sok, ha egyszerre létezik két (akár hasonló) irodalmi újság? Hiszen egész kultúrtörténetünkre jellemző, hogy a publicisztika és a költészet jelentős fejezetei a nemzeti sorssal, a társadalmi harcokkal szoros összefüggésben íródtak. Mint minden irodalmi műhely bemutatkozásán, a Magyar Napló békéscsabai estjén is hallhattunk verset, novellát és naplójegyzetet hétfőn délután a megyei könyvtárban. De Csalog Zsolt és Konrád György író, Csíki László rovatvezető és Lenesé László lapszervező — a szépirodalmon túl — egészen „prózai” kérdésekről is szívesen beszélgetett. Nemcsak a lapterjesztési nehézségekről és a műfaji sajátosságokról esett szó, hanem m'ai társadalmi jelenségekről, belpolitikai változásainkról, arról, hogy mi történt velünk “1956 és 1989 között éppen úgy, mint ars poeticáról, vagy a szépirodalom és a zsurnalizmus közötti skáláról. A Magyar Napló nem kötelezte el magát egyetlen politikai, szellemi irányzatnak sem, helyet adnak mindenféle megnyilatkozásnak; egyedül a minőségi szempontot tekintik válogatási alapnak — hangsúlyozták a vendégek. Céljuk; „a kultúrateremtés, a szellemi értékek újrafelfedezése, a társadalmi önismeret és megértés elősegítése”, közük a művészeti élet új alkotásait, értelmezik a mai magyar valóságot. A beszélgetés többször is visszakanyarodott Konrád György tavaly szeptemberi Naplójegyzetéhez, amelyben például ezt írja; „Engem a játékszabályok tisztázása érdekel, és nem a játékosok lecserélése.” Vagy : „Ha a világ ésszerű, akkor az ember nem dühös, és nem harcol ellene.” Konrád szavai alighanem egybecsengenek többünk lelkiismeretével, de tapasztalatával is, hogy hiába az erkölcsi igény a játékszabályok tisztázására, körülöttünk mégis a játékosok lecserélése folyik. Vajon van-e beleszólása az írónak abba, ami történik? Vagy csak az utólagos elmélkedés, a történtek lereagálása jut neki, s egyáltalán, milyen újfajta feladatokat jelent, milyen újfajta lehetőségeket téremt a felgyorsult változások korszaka az írók számára? Ezekre a kérdésekre ki-ki a maga filozófiájának megfelelően felelt, ám abban nagyjából egyetértés volt, hogy az úgynevezett nagy, maradandó, alkotói nyugalmat igénylő művek ideje még nem jött el, illetve az emberi sorsok, élethelyzetek, a politikán túli kérdések művészi ábrázolása örökérvényű, túléli az aktualitásokat. Fiatal hetilap mutatkozott be nálunk. Fiatal? Ha szembenézünk azzal a ténnyel, hogy manapság néhány hónapos sajtótermékek is megszűnhetnek, és számos szerkesztőség néhány hónapnál hosszabb időszakra nem beszélhet felelősséggel a jövőjéről, akkor a „fiatal” jelző helyett valami mást kell kitalálni. Mondjuk inkább: az egyéves, a hazai sajtópiacon helyét kereső és mindenekelőtt olvasókra vágyó,* igényes, elemző hetilap írói, követei jártak erre, hógy közönséget toborozzanak. Azokon, akik eljöttek a találkozóra, akik olvassák a Magyar Naplót és kaphatóak az irodalom esélylatolgatására, nem múlik... k Niedzielsky Katalin Az idő múlik, a perköltségek növekednek... Lehet igazságot tenni a Kossuth utcában? VICA NÉNI RÉGI ISMERŐS A TANÁCSHÁZAN, A BÍRÓSÁGOKON, S NEM ELŐSZÖR FOGLALKOZUNK VELE A SZERKESZTŐSÉGBEN SEM. BIRTOKHÁBORÍTÁS MEGSZÜNTETÉSE IRÁNTI POLGÁRI PERES KÉRELMET INDÍTOTT ÉVEKKEL EZELŐTT A SZEGEDI MÁV-IGAZGA- TÖSÄG (AZ ÜGYBEN ELSŐRENDŰ ALPERES) ÉS A MAgyarbAnhegyesi községi tanAcs (másodrendű ALPERES) ELLEN. FARAGÓ VIKTÓRIA NÉNI BÍRÓSÁGI TÁRGYALÁSAI ÉVRŐL ÉVRE FOLYTATÓDNAK, TENGERI KÍGYÓKÉNT KÖVETIK AZ IDŐ MÜLÄSÄT ÉS A társadalom változásait. Panaszának lényege, hogy házát úgy vették körül járdával, s a raktárnak használt melléképületét a vasúti sínektől elválasztó csőlabirintussal, hogy véleménye szerint: „bezártak, nem tudok mozdulni, a járda lejtése miatt a csapadékvíz évekig a házam falát mosta. Segítenek!” — kért bennünket is újra és újra. A tüzelőjét nem tudja beszállíttatni, csak ézzel behordani. Egyéb időskori betegségei mellett még jelentős látásszűkülés is nehezíti az életét. Tagja a Vakok és Gyen- génlátók Szövetségének. ^ A nyugdíja csekély, a vaksági segéllyel együtt alig több ötezer forintnál. — Megélek belőle — mondja a néni, miután az őt ért méltánytalanságot elmesélve, valamelyest csitul a zaklatottsága.— A fiam Debrecenben, a lányom Békéscsabán él, időnként eljönnek hozzám. Ruhám van, elegendő, amíg élek. Nagyon rendesek a falu lakói, nincs bajom senkivel. Csak ez a járdaügy, ez nem rendeződik megnyugtatóan. — Higgye el, szenvedtem eleget fiatal koromban. Kikiáltottak bennünket osztályidegennek, a nagyapámat kuláknak, elértek a politika viharai. Elvették a földünket, kidobtak a házunkból az ’50-es években. ■Régi fényképeket nézegetünk. Mondandója nyomán kibontakozik előttem egy különösen szép, karcsú bánhe- gyesi lány képe, ahogyan az ötvenes évek elején a fővárosba. menekül. A vasútállomáson karjába kap két idegen gyermeket, hiszen az őt kereső rendőrség magányos nőt figyel, így leplezheti igazi mivoltját. Útját, sorsát ismeretlen jóindulatok kísérik. Szikvízüzemi töltőnő, konyhai alkalmazott 1953-ban a fővárosban. A táskáját rendre megpakolják jótékony kezek élelemmel az üzemi konyha portáján, ahol dolgozik. így tud enni adni akkor már meglevő fiának. Addig jár az akkori miniszterek, vezetők előszobáiban, míg kiharcolja, hogy visszakapják ma- gyarbánhegyesi házukat, földjük egy részét. — Pénzem nem, csak akaratom volt a földműveléshez — emlékezik —, kiadtam raktárnak ezt a hosszú melléképületet. A béréből aprómagvakat vásároltam, azt vetettem. Hét tehenet gondoztam, én voltam a nyolcadik. Hiszen mindig közöttük dolgoztam, , vagy a földet túrtam. Bütykös, agyondolgozott kezeit mutatja: — A bátyám még a háború elején meghalt,' apám utána ment, nagy búsultá- ban. Édesanyám ittmaradt, szegénynek meg az elméje rokkant bele a sok fájdalomba. Magam gazdálkodtam, neveltem a gyerekeket, a 'fiam később programtervező matematikusnak tanult. Tudtam, hogy a legtöbb fény errefelé van Magyarországon, az növeszti szépen az aprómagvakat, a zöldség-, a takarmánymagot. Tartottam mustárt, sáfrányt, még gyapotom is volt. Egész kicsi koruktól segítettek, a gyér kék. Emlékszem, a munkánkért szépen kaptam pénzt, a nagy részét adóba fizettem. Egyik nap fizettem az adót, másnap mégis jött a végrehajtó. Könyörtelenül, durván beszélt, hiába magyaráztam, hogy már nem vagyok adós. Le akarták foglalni a termésemet, a jószágokat. Hál’ Istennek, mindez már a múlté, azt a végrehajtót én temettem el. Élek, s ha jó napom van, most Is dolgozom a ház körül, porszívózok, rendet teszek, ellátom magam. A virágaimat gondozom, látom vagy érzem őket, azért ilyen szépek. A nagy szobákban, a hallban dúsan terjeszkedő, erőteljes levelű futók borítják a falakat, a bútorokat. A cserepekben fokföldi ibolya virágzik, láthatóan pompásan érzi magát. Gondos a gazda. Nyugtatjuk Vica nénit: biztosan hamarosan jön a család, még ha rossz is „Ez a járda-dolog sehogy se rendeződik” magányosan ekkora házban, kertben. •Legyint: „Jön, jön biztosan, de én szeretek egyedül. Soha nem unatkozom. Csak errefelé is egyre több a tolvaj. Másokhoz, de hozzám is betörtek. Elvitték a pénzem, most is nyomoz a rendőrség.” * * * A Battonyai Városi Bíróság legutóbbi ítélete 1990. április 10-i keltezésű. Elutasították a felperes (Faragó Viktória) perújítási kérelmét. s a szakértői vélemények és a bírói döntés alapján pontosan meghatározták, mit és hogyan kell alakítania az úton, a járdán, a vasúti bejárón a Szegedi Vasúti Igazgatóságnak, s a községi irányításnak. — Nem hiszem, hogy a néni bármilyen ítéletbe belenyugszik. Kezdettől ismerem a per, és az ő véleményét Mi megtettük, ami a község pénztárcájától, a lehetőségeinktől telt. A bíróság által előírt járdát megépítettük, az árokba csatornavíz-levezető dudacsöveket fektetnénk, de ezt Viktória néni nem akarja. Ez az egyik dolog, a másik: ha a néni segítségre szorul, étkeztetésben; egyébben — mi segítünk. Nem vagyunk haragtartóak, ő is egyike az időseknek, akinek a gyereke távol él, és nem hagyjuk teljesen magára. Rendes a családja, ismerem a fiát is, 5 kísérte a tárgyalásokra. Ügy tűnik, hajlik az ügy lezárására. Jó lenne, hiszen nem akarunk rosszat senkinek, és csak az idő múlik, a perköltségek növekednek ... Bede Zsőka Megkérdeztük a községi vb-titkárt. Csapó Imrét is, mi a véleménye az ügyről: A raktárépület, amelynek állaga az évek során nem javult, azonban mesépült előtte a járda Fotó: Kovács Erzsébet
