Békés Megyei Népújság, 1990. nonvember (45. évfolyam, 256-281. szám)
1990-11-03 / 258. szám
ükÖRÖSTÁJ EXKLUZÍV 1990. november 3., szombat „Ez nem Szuez!”— hadonászott a magyar tiszt Egy város megadta magát Van abban valami félelmetes, ahogyan nyakunkba hullanak az elmúlt évtizedek igazságcseppjei. Egyesek azt mondják, korai még kutakodni a történelem bugyrában, messze az össznépi kiegyezés, s túl sokakat érint személyükben a múltunkban való „vájkálás”. Mások viszont, ha lehet, még gyorsabb repülésre késztetnék a haladás sólyommadarát. Szerény lehetőségeink közepette mi most csak arra vállalkozunk, hogy szemtanúk és szenvedő alanyok segítségével töredékesen felidézzük az 1956-os magyar forradalom és szabadság- harc békéscsabai történéseit. Bárha egyszer azt is megélnénk, hogy objektív, az akkori szembenálló felek értékítéleteit egyaránt tartalmazó feldolgozást vehetnénk a kezünkbe! J Igaz, mint azt Bill Lomax Magyarország 1956 című könyvében kifejti, a vidéki városokban a forradalom katonai összecsapások és a diplomácia korlátái nélkül alakította ki a maga sajátos életét, ám okkal feltételezhető, éppen az ottani események ismerete nyújthat segítséget ahhoz, hogy megértsük, külső katonai beavatkozás nélkül mivé fejlődhetett volna tovább a magyar forradalom. Hisz maga Kádár János jelentette ki október 31-én, a szovjetekhez való átállását megelőző napon a szovjet nagykövetnek: ha a szovjet tankok újból benyomulnak Budapestre, akkor nem lenne más választása, mint lemenni az utcára és a munkásokkal együtt vállvetve harcolni ellenük... Vánsza Pál, a lakótelepi kis használtcikk-kereskedés tulajdonosa első látásra egy a sok átlagember közül. Csak kevesen tudják, mennyire szívén viselte és viseli Mány Erzsébet és Farkas Mihály, a forradalom 1957. február 2-án, hadbírósági tárgyalást követően, Békéscsabán agyonlőtt áldozatainak tragikus halálát. Valóságos kis forrás- gyűjteménnyel rendelkezik már az évek során elvégzett kutatómunkának köszönhetően -— a nyolcvanas évek végéig csak a Kazincbarcikán élő Mány Rozália és ő vitt virágot a mártírok sírjára. Ezerkilencszázöt- venhét január 8. és 12. között ott volt azon a — békéscsabai tanácsházán megtartott — hadbírósági tárgyaláson, amelyen dr. Mátyás Antal hadbíró őrnagy tanácsa halálra ítélte a statárium idején fegyvereket szerző, a gyulavári hídnál felsorakozó kis csoport vezetőit. Felidézi a rettenet perceit. — „Talán csak nem sír?”, kérdezte az ítélet kihirdetését követően Mány Erzsébettől a hadbíró. És akkor én a magam gyerekes módján bosszút esküdtem. Ferbruár 2-án végezték ki őket a pufajkások, a Kazinczy utcai „kislaktanya” (ma a honvédség ruházati raktára — a szerk.) udvarán. A Berényi úti temető sírásójának elmondása szerint Farkas Mihálynak, a néphadsereg volt tisztjének a fejét a felismerhetetlenségig szétlőtték. A szovjetek nem kopogtattak — Hány éves volt ötvenhatban? — Tizennégy. Emlékszem, november 2-án hajnalban Békés felől jöttek Csabára a szovjet csapatok. Apám, háborút viselt ember lévén, azonnal felismerte a tankok sajátos dörgését. A hadoszlop átvonult Jaminán is, és a város határában lévő Dugo- vics Titusz laktanya mellett vert tanyát. Ott várakozott november negyedikéig. Mindenki azt beszélte a városban: az oroszok készülnek valamire. Tudomásom szerint csak arra Kértek engedélyt, hogy áthaládhassanak... De hát ezt nálam sokkal jobban tudja Köles Pál, aki akkoriban Békés megye rendőrfő- kapitány-hdlyettese, s a rendőr- kapitányság forradalmi bizottságának elnöke volt. —Az utca embere mit észlelt a november 4-ei szovjet támadásból? — A szovjetek nem „kopogtattak” a vasútállomás melletti — Nagy Sándor József nevét viselő — laktanya kapuján, úgy átgázoltak rajta páncélosaikkal, mintha ott sem lett volna. Hiába hadonászott kezével egy kokár- dás magyar honvéd tiszt, „Ez nem Szuez!” Merthogy a szovjet kiskatonákat úgy készítették fel, hogy Szuezbe mennek, Magyar- országon és Jugoszlávián keresztül. A Szabadság téren, a mai városháza és az OTP között volt a rendőrkapitányság épülete, az előtte álló rendőr szakaszvezetőt lelőtték — még most is látható a rácsos ajtón lövedéknyom. Épp a napokban néztem meg. A mostani tiszti klub helyén lévő hadkiegészítési parancsnokságnál pedig egy honvéd tisztet lőttek agyon. —Aztán mi történt? — Aztán? Semmi. Csend lett, jóformán harc nélkül foglalták el a várost. Állítólag a színészklubból valaki kilőtt egy puskagolyót. Harckocsik álltak mindenfelé, járőröztek, a Szent István téren, az út közepén felállított ágyújuk csöve pedig Gyula felé meredt. Azért addig történt egy és más. Október 23—át követően Békéscsabán is felemelte fejét a nép. Ennek igazolására Vánsza Pál előveszi a Békés Megyei Népújság 1957. júniusi—júliusi számaiban megjelent, a Polgár- és Medve-perek tárgyalásáról szóló tudósítások fénymásolatát. A „Polgár »polgártárs« a rács mögött” című cikkben például azt olvassuk, hogy 1956. október 27-én munkástanács jött létre a Békéscsabai Bame- válnál, „mely alkalommal Polgár János uszított a Szovjetunió, s a párt ellen, és úgy tüntette fel magát, mint aki a munkások érdekében cselekszik—közben 12 pontból álló követelést is felolvasott, melyben többek között követelte a szovjet csapatok kivonulását Magyarországról. A tiszta lelkületű Fekete Pál (...) Nem beszélt hiába, mert megválasztották a munkástanácsba. Majd később annak elnöke is lett és elhatározta, ha a föld alól is, de fegyvert kerítenek. (...) A békéscsabai lőtéren sikerült is fegyvert szerezniük. (...) Ezenkívül sztrájkokat terveztek nemcsak az üzemben, hanem egész Békéscsabán. Több napig sztrájkoltak például Fekete Pál (a békéscsabai forradalmi tanács elnöke — a szerk.) ellenforradalmár szabadlábra helyezése érdekében. A december 6-i »néma feketekendös tüntetés« megszervezésében Moh- nács Ilona tevékenyen részt vett, de a többiek sem pihentek. (...) Polgár és Szelezsán (Szelezsán Mihály — a szerk.) a Gyula és Lökösháza, Lévai (Lévai István — a szerk.) és Szlancsik (Szlancsik János — a szerk.) a Szolnok és Szegedfelé menő távbeszélő vezetékeket vágta el..." „Életem legszebb politikai pillanatai” Lévai István, akit a per másodrendű vádlottjaként a bíróság húsz év börtönbüntetésre, teljes vagyonának elkobzására és tíz évi időtartamra politikai jogaitól való eltiltásra ítélt, hivatalában, a Pofosz megyei irodájában fogad. Olyannyira ~ élethűen eleveníti fel ötvenhatos cselekedeteit, hogy szinte magam előtt látom az akkori Békéscsabát. — Engem nem ért felkészületlenül a forradalom, mindig is tiltakoztam az ellen, hogy megtévesztett embernek nevezzenek. Az ötvenes évek elején, a 8. osztály elvégzését követően, már politikai célzatú verseket írtam, s mulatságosnak tűnhet, de ma is büszke vagyok arra, hogy Petőfi Összes Költeményét abból a pénzből vásároltam meg még ’56 előtt, melyet egy jaminai nyúltenyésztő hentestől kaptam, fűszedésért. Politikailag hamar felnőtté váltam, apám — mellesleg 1948-ban kizárták a kommunista pártból — még A tőkét is olvastatta velem. Persze, nem sokat értettem belőle. — „Milyen volt az idő" azokon az október végi napokon? — Szép napsütéses, bár eléggé fújt a szél. Húsz éves legény voltam, és versenyszerűen birkóztam, de alig bírtam tartani a sujtásos és címer nélküli magyar zászlót, míg a vasútállomástól a tömeg beért a Kossuth térig. Életem legszebb politikai pillanatait éltem át akkor. Aztán amikor megalakult a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, röpcédulákat gyártottunk a Bamevál stencilgépén. Annak hallatán pedig, hogy a szovjetek 24 hadosztállyal készülnek rátámadni Magyarországra, összeállítottunk egy különvonatot Batto- nyára és Lökösházára, hogy felrobbantsuk a síneket. Sikerült 48 távbeszélő vezetéket is elvágnunk a városban. —Volt fegyvere ? — Nemzetőrként kaptam egy géppisztolyt a rendőrségtől. Majdnem az életembe került. November 4-én hajnalban jár- őröztünk Jaminában, a 2. számú téglagyár környékén, s egy- szercsak arra lettünk figyelmesek, hogy valami irtózatosan idegen, semmivel sem összha- sonlíthatatlan moraj hallatszik az Orosházi út vége felől. Ahogy megláttuk az első reflektorfényt, rögtön tudtuk, kik és mik közelednek. Képzelheti, két vasutas nemzetiszínű szalaggal a karján, géppisztollyal a hátán, meg egy kutyás rendőr ott állt a lámpa alatt, s a támadástól tartva félelmetes lassúsággal odaérkezett melléjük az első szovjet harckocsi... —Ön a vasútnál dolgozott? Mottó helyett: „Különélő feleségemért (Hódos Jánosné, szül. Győri Margit, 1935) semmi felelősséget nem vállalok. Hódos János Békéscsaba, Sztálin út 63. (Ezért a közleményért a szerkesztőség felelősséget nem vállal.)” (Békés Megyei Népújság, 1957. június 29, szombat) — Igen, ott is sportoltam, s elmondhatom magamról: huszonnégy órán keresztül egy ízben én voltam a békéscsabai vasútállomás főnöke. Decemberben 8-án ugyanis Molnár Gábor állomásfőnök nem merte felvállalni a 24 órás sztrájkot, inkább rám írta a szolgálatot arra az időre. Az úticél: Szibéria Nehéz idők tanúja a Vánsza Pál által fentebb már említett Köles Pál is, aki lakásában így emlékezik vissza a Viharsarok fővárosának forradalmasodásá- ra: — Október 24-én hajnalban Huzsvai Gyula rendőr alezredes, megyei rendőrfőkapitány azzal ébresztett fel, hogy be kell menni a főkapitányságra, mert huszonharmadikán Budapesten kitört a forradalom. Azonnal általános készültséget rendeltünk el az állomány számára, és vártuk a fejleményeket. Az utcán aznap már hatalmas tömeg követelte az ÁVH leszerelését, a megyei pártbizottság lemondását, és az erőszakosan létrehozott téeszek felszámolását. Meglepetésünkre szolgált az, hogy az emberek nem akarták ledönteni a szobrokat, inkább az első világháborús 101 -es emlékmű felállítására törekedtek, amelyet a városi tanács volt elnöke szállíttatott el, mégpedig abból a megfontolásból, hogy a magyar katonák „az oroszok ellen harcoltak". Ásóval és kapával látott munkához a nép. A napok zaklatott hangulatban teltek. A megyei pártbizottság a legteljesebb mértékben bizonytalan volt, egyetlenegy kérdésben sem mert állást foglalni; voltak „hősök”, akik tanyai búbos kemencékben kerestek menedéket a saját lelkiismeretük elől. Mert különben az ördög sem üldözte őket. Később belőlük lettek az „ellenállók” és a Munkás-Paraszt Hatalomért Érdemérem kitüntetettjei. Amikor az ÁVH tagjai értesültek arról, hogy mi történt az ország többi részén, megkönnyebbült sóhajtással önként vonultak be a katonai laktanyákba. Mindazonáltal feszült légkörben érkezett el november harmadika. Tóth István alezredes, hadosztályparancsnok megbeszélésre hívta össze a város forradalmi tanácsának tagjait, és a rendőrség vezetőit. Igazi katona módján reagált arra a hírre, hogy a magyar határt átlépő szovjet hadoszlop Debrecennél ketté vált, és egyik része Berettyóújfalu— Szeghalom irányába tart. Úgy vélekedett, hogy ipiután az alakulatok átlépik a szeghalmi Kö- rös-hidat, fel kell azt robbantani mögöttük. Azt tervezte, hogy időközben felvonultatja az orosházi tüzérséget, és felveszi a harcot a szovjet páncélos egységekkel. Még a szolnoki repülőezredet is be akarta vetni. Fekete Pál azonnal felismerte a helyzetet, szót kért, és felajánlotta azt, hogy parlamenterként kimegy a szovjet csapatok felé. Valahol Békés és Békéscsaba között találkozott a harckocsiegységekkel. —Jutott valamire? — Mivel orosz szakos középiskolai tanár volt, meg tudta kérdezni tőlük: „Hová tartanak?”. A parancsnok enyhe mosollyal azt válaszolta: „A kapott parancs szerint". A forradalmi tanács elnöke próbálta megértetni, hogy a megyeszékhelyen rendkívül feszült a helyzet, és kérte a szovjeteket, Békéscsabán kívül táborozzanak le. Ezt megígérte a tiszt, és ilyen értelmű parancsot is adott katonáinak. Ám alig telt el egy nap, a szovjetek megtámadták a várost. Parancsnokságuk az ÁVH Munkácsy utca 4. szám alatti épületében rendezkedett be, ott tartóztattak le engem is. Tudtam, hogy az alezredes beszél németül. „Milyen alapon teszik ezt?”, fordultam felé. Azt mondta, ,Az erősebb jogán." November hetedikén aztán a fogdából hetünket, név szerint Fekete Pált, Tóth Istvánt, Biczó Gyula honvéd alezredest, hadosztály törzsfőnököt, Galánfi János alezredest, hadosztály tüzérparancsnokot, Huzsvai Gyulát, dr. Rutz László orvost és engem, kivezettek az udvarra, ahol zárt négyszögben felsorakozott géppisztolyos szovjet katonák fogadtak bennünket. A kijárat előtt álló ponyvás teherautó felé terelték kis csoportunkat. Előttünk is, mögöttünk is páncélozott harci járművek mentek, ránk szegezett géppuskákkal. —Hova vitték Önöket? — A debreceni repülőtér fogdahelyiségébe. Mint később megtudtuk, az volt a tervük, hogy elszállítanak minket Szibériába. Egy mondat 1984-ből. „Nem vagyok a katonai beavatkozás ellen, ha más nem segít a munkáshatalom védelmében, de óriási veszély rejlik benne, ha mi csak a hadsereggel tudjuk munkásokkal és dolgozókkal szemben megvédeni a szocializmust.” (Marosán György) Dányi László Itt lőtték agyon Mány Erzsébetet és Farkas Mihályt .....A Munkácsy u. 4. Egykor cellák sorakoztak ezen a folyosón Fotó: Gál Edit
