Békés Megyei Népújság, 1990. nonvember (45. évfolyam, 256-281. szám)
1990-11-28 / 279. szám
Kakukktojások pedig vannak... Kesey—Wasserman-bemutató Békéscsabán 1990. november 28., sxerdrf A formai sokszínűség „álprobléma”? — Az iskolaszékek létrehozása nem létfontosságú Egy kormányprogram és vidéke A legsürgősebb változtatnivaló a kormány oktatási programjának kidolgozói szerint az oktatás szerkezetében van. Az újságírók egy része ezzel bizony vitába szállt... (Archív-fotó: Gál Edit) A Művelődési és Közoktatási Minisztérium berkeiben köztudomású, hogy Honti Mária helyettes államtitkár napjainak egy részét a minisztériumban, a másik részét pedig — mint gyakorló pedagógus — továbbra is a diákjai körében tölti. Honti Mária neve ott szerepel a kormány oktatási programjának kidolgozói között is, így az sem volt véletlen, hogy a közelmúltban éppen ő tartott sajtótájékoztatót a téma iránt érdeklődő újságíróknak. A legsürgősebb változtatni való — mint mondta —, az oktatás szerkezetében van. A jelenlegi iskolastruktúra (nyolc általános + a három- vagy négyéves középiskola) úgy tűnik, nem felel meg a gyerekek természetes fejlődési ciklusainak. Az általános megfogalmazást Hanti Mária példákkal illusztrálta: — Tízéves a gyerek, amikor felső tagozatba kerül. Ekkor zúdul a nyakába egy csomó új tantárgy, köztük olyanok is, amelyek megértéséhez még túl fiatal... Az általános iskola befejezésekor 14 évesek a tanulók. A jelenlegi oktatási rendszer itt akar lezárná egy tanulási szakaszt, holott nyilvánvaló, hogy számos olyan alapműveltségbe tartozó ismeretanyag van, amit ekkorra még képtelenség befejezni. Ugyanakkor a 3—4 éves középfok zsúfoltsága — az amúgy is testi-lelki érés alatt álló serdülőket — túlterheltséggel fenyegeti. A megoldást a jelenlegi iskolastruktúra egészséges fellazításában látja, ahol a kulcsszó lenne a hatosztályos alapiskola. (Mindez azt sejteti, hogy a gyerekek többségénél az el6Ő iskolai fejlődési ciklus 12 éves korban zárul.) Erre aztán többféle iskolatípus épülhetne. Egyik egy (a hajdani polgárinak megfelelő) négyosztályos iskolaforma, amely értékes záróvizsgával végződne, s amely alkalmas alapul szolgálna bármilyen szakmai képzéshez. A másik egy hatosztályos középfok, amely már érettségit adna, s amely a felsőfokú képzéshez nyújtana megfelelő alapot. Ugyancsak elképzelés a négyosztályos alapképzésre épülő nyolcosztályos gimnázium is. Az újságírók egy része vitába szállt Honti Máriával, mondván, hogy véleményük szerint a kormányprogram túl sokat foglalkozik a formával, holott a változtatnivaló inkább az oktatás tartalmában volna. — Az mindenki előtt világos — válaszolt az előadó —, hogy a túlszabályozott központi tanterv felett eljárt az idő, helyette mást kell ‘kitalálnunk. Sokáig élt a nemzeti alaptanterv gondolata, vagyis az, hogy a tananyag 60 százalékát központilag határozzuk meg, negyven százalékát pedig bízzuk a pedagógusra. Bizonyára többen is észrevették, mostanában kevesebb szó esik erről a bizonyos kerettantervről. Ennek az az oka, hogy kibontakozóban van egy újabb elképzelés, amelynek egyébként magam is híve vágyók. Ez egy egységes követelményrendszer megfogalmazása, elsősorban tantervkészítők és tankönyvírók számára. A követelményrendszer mindössze azt mondaná meg, hogy egy-egy életkori szakasz végére hová kelt eljutniuk a gyerekeknek. S, hogy valaki hogyan jut el idáig, arra különböző tantervek és tankönyvek közül szabadon választhatna a pedagógus. Néhány újságíró — visz- szakanyarodva a kiindultakhoz — makacsul kitartott amellett, hogy a formai sokszínűség „álprobléma” és veszélyes. Mert mi van akkor, ha a gyerek időközben rájön, rossz formát választott, vagy ha olyan helyre költözik a család, ahol nem létezik a korábban megkezdett iskolatípus? — Én erre csak egy varázsszót tudok — válaszolta Honti Mária —, s ez az egységes vizsgarendszer mielőbbi bevezetése. A „mielőbbit” azért is hangsúlyoznám, mert máris jelen van oktatásunkban néhány alternatív iskolastruktúra, alternatív tananyagokkal. Ezután az oktatás irányításáról beszélt a helyettes államtftkár. Mint mondta, két dolog már biztos. Az egyik, hogy állami szinten továbbra is a művelődési minisztérium áll az oktatás élén, a másik, hogy az iskolák fenntartói a mindenkori önkormányzatok lesznek. És bár néhány iskolafajta továbbra is megyei beiskolázású marad, a „csápjait” mindenhová kinyújtó megyei irányítás korszaka lezárul. A minisztérium és az ön- kormányzatok közötti ösz- szekötő szerepet valószínűleg a megyei pedagógiai intézetek kapják meg. Ebből is látszik, hogy a megyei művelődési minisztérium — mindenféle híresztelések ellenére — nem akarja „szétverni” ezeket az intézményeket, csupán az átalakításukat tartja elkerülhetetlennek. önkormányzatokban pedig egy oktatási bizottság fogná össze az iskolák munkáját, ahol az önkormányzati képviselőkön kívül helyet kapnának a szülők és a pedagógusok is. Az iskolák mellett működő iskolaszékek létrehozását — a kormányprogram készítői — nem (!) tartják lét- fontosságú kérdésnek. Arra hivatkoznak tudniillik, hogy az 1985-ös oktatási törvény is hiába mondta ki: alakul- jék mindenütt iskolatanács, a gyakorlat bebizonyította, hogy az erőlködés hiábavaló, hiszen törvény ide, törvény oda, az iskolatanácsok nem működnek. Természetesen vannak helyek, ahol mind a szülőknek, mind a pedagógusoknak igényük lesz egy — az iskolai kérdésekben döntő — testületre, az úgynevezett iskolaszékre. Ilyen esetekben viszont minden hivatalos szervnek el kell ismernie az iskolaszék lét- jogosultságát. Az új oktatási törvény (közoktatási, szakképzés és felsőoktatási törvények) elkészítését és elfogadtatását jövő nyárra ígéri a Művelődési Minisztérium. — A törvénynek az említetteken túl még számos kérdésre kell válaszolnia — mondta Honti Mária. — Megnyugtatásul azonban az oktatási program készítői máris ígérhetnek néhány lényeges dolgot, ami a törvénytervezetből semmiképp sem fog hiányozni. Például az iskolák védelmében azt, hogy az önkormányzat önkényesen sehol nem szüntethet meg iskolát. Vagy azt, hogy az iskolák finanszírozása továbbra is állami feladat marad. A normatív juttatást — költözködéskor — minden gyerek magával viszi. (Ilyenkor az érintett önkormányzatoknak kell tárgyalniuk egymással.) A finanszírozásnak az alapellátáson túl a profilkülönbségekre és a fejlesztésekre is ki kell terjednie. A maratoni sajtótájékoztató valószínűleg nemcsak a jelenlévő újságírók számára maradt emlékezetes, de a budapesti ELTE Ságvári gyakorlóiskolájának 4. A osztályosai számára is, akiknek Honti Mária — az elhúzódó sajtótájékoztató miatt — nem tudott órát tartani. Magyar Mária A Kakukkfészek Békéscsabán nagyszerű előadás, bár nem az a műfaj, amely kikapcsol, elandalít, elszórakoztat; nem olyan, ami felvidítana búskomorságunkból, felszabadítana hétköznapi terheink alól. Ken Kesey regénye, a Szólt a kakukk fészkére és abból Dale Was- serman drámája nem a könnyed színpadi művek rokona; ez a darab sokkal inkább fejbe ver, mellbe vág, szíven szúr. Nem mosoly- gunk azon, amit látunk; vagy ha mégis, ez az a mosoly, ami az arcra fagy, a nevetés, ami a torkunkat szorítja. Akkor miért jó, miért kell? Például azért, mert az ügyes, okos, színvonalas, hatásos és emlékezetes előadás — és Gergely László ilyet rendezett a Jókai Színházban — saját világunkkal és énünkkel szembesít bennünket. Rávesz arra, hogy szembenézzünk az erőszakkal, a terrorral1, az embertelenséggel, a megaláztatásokkal. Igen, rávesz, méghozzá többnyire finoman, rafináltan, szellemesen, jó szándékú csúsztatással. Azt tanítja — persze azt is finoman, bújtatva, nem szájbarágós módszerrel —, hogy az embertelenség, a gonoszság ellen lázadni kell, érdemes. Csak kevés reménysugárt hagy — ha sokat hagyna gyanús is lenne manapság —, és éppen ezért hihető, hiteles. Mert ketten belehalnak az elmegyógyintézeti (vagy át- nevelőláger?) kezelésbe (vagy idomításba?), és a lázadás vérbefojtása után is minden marad a régiben. Egy ember azonban megmenekül! Sőt, mielőtt megölik McMurphyt, néhány vidám percet, órát kiharcol sorstársainak, vagyis megajándé- kozza őket a játék,' a nevetés, a szabadság, a boldogság ízével. Mondhatnánk, hogy a félig indián származású amerikai író után már mindén további szerzőnek és művésznek könnyű a dolga. Tény, hogy Ken Kesey első regényével a hatvanas évek elején nagy művet alkotott. Aki olvasta, beleszeretett. A könyv után egy évvel, 1963- ban jött a bemutató a Brod- way-n, Kirk Dougiasszel, majd a világhírű film Jack Nicolsonnai. A budapesti Vígszínházban Koncz Gábor játszotta a főszerepet. A film és a hazai bemutató élménye valahogyan elszállt, és a könyvé maradt a legerősebb — egészen mostanáig. Az elmegyógyintézet, mint a társadalom kicsinyített, sűrített mása — ahol izgalmas cselekményt lehet görgetni, merész jellemekkel és súlyos jelképrendszerekkel — hálás modell, nem véletlenül vonul végig a világirodalmon. (Hirtelen Peter Weiss Marat- darabja jut eszembe.) Akárcsak az őrültség, mint a környezettel szemben felvett álarc, védőeszköz (Hamlet, Hölderlin, Széchenyi). Kesey regényében és Wasserman darabjában annyival bonyolultabb a helyzet, hogy sérültjei, betegei, emberroncsai, akik a külvilágban korábban képtelenek voltak élni, alkalmazkodni, a pofonokat, rúgásokat, köpéseket legyőzni, kiegyenesedni, a pszichiátriai intézetbe menekültek, és most itt élnek a rácsok mögött. Élnek? Ami itt történik velük, azt aligha lehet életnek nevezni. Itt nem gyógyítják ki őket betegségükből, hogy elég erősek legyenek a normális életre, hanem ugyanúgy elnyomják, zsarolják, gyötrik, megalázzák őket, ahogyan kívül, nagyban. Kakukktojások voltak kint, mások, mint a többi ember, és kakukktojás itt bent az, akit nem lehet egyből betörni, aki lázad, aki a rendszer működését veszélyezteti. Az ápolók megtalálják a módját, hogy ne tehesse sokáig... Ez az intézet a 22-es csapdája. Megmenthetők-e még ezek a szánalmas emberroncsok, vagy visszafordíthatatlanul elbántak már velük? Félő, hogy a csoportülések, a gyógyszerek, az elektrosokk és az agyműtét már megtették a magukét: más embert csináltak a betegekből, „saját érdekükben”. Mrs. Ra- ched és katonái persze nem szembetámadnak, ők másképp ölnek, és aki átlátja céljukat, módszereiket, óriási veszélyt jelent, mivel fennakadást okozhat, .üzemzavart”, sőt, leleplezheti az egész rendszer aljasságát. Aki színházba jár, valószínűleg már olvasás közben kiosztja magában a Kakukkfészek szerepeit, mert azok annyira eleven figurák, hogy szinte kívánkoznak a színpadra. Ilyen szempontból is könnyű dolga lehetett Gergely Lászlónak, s hogy az egész csabai szereposztás szerencsés választás, az persze csapatmunka, közös érdem. McMurphyt, az ír vagányt, akit valamelyik rabgazdaságból hoztak be ax elmegyógyintézetbe, akit garázdaságért. tiltott szerencsejátékért és szemérem elleni bűncselekményért már többször büntettek, és aki új „otthonában” önzetlenül és bátran a hevenyek boldogi- tására, felszabadítására adja a fejét, hitelesen, neggyő. zően játssza Tóth Titusz. A magát süket-némának tettető tíerteperte Főnökben, az indián Bromdenban annyi fájdalom, népének egész tragédiája feszül, hogy ezzel állandó toronyként magasodik sorsitársai fölé. Az első pillanattól kezdve jelzi, hogy itt nagy kitörés 'lesz. Harkányi János majdnem végig hangtalan, mégis roppant súlyos szerepet formál. Felkai Eszter ,‘,listavezető” alakításai közé sorolható Ratched nővér, a Főnéni. Férfias, katonás lágerparancsnok, idomár, kiképző, ugyanakkor nyájas, ravasz, éles eszű nő — ezt a két távoli pólust nagyszerűen ötvözi, váltogatja. villogtatja mindvégig. Csapatmunka, ahol a legkisebb szerep is nagy alakítás, amikor jó érzés közönségnek lenni, mert ami előttünk történik, arra a kitalált, átgondolt. kerek, harmonikus kompozíció jellemző. Az ápoltak asztaltársasága az egykori Furcsa pár kártyapartijára emlékeztet, és nemcsak azért, mert ott is kártyáztak, hanem elsősorban a színpadi összhang miatt. Dégi János (Billy), Magyar Tivadar (Mr. Harding) és Jancsik Ferenc (Cheswick) megérdemli a kiemelést. A díszlet (tervező Langmár András) nagyon egyszerű és tartózkodó; kár, hogy a tolóajtó annyira zajos. A jelmezek (Mikesi Eszter m. v. tervei) kifejezőek, tetszető- sek a világos keki egyenöl- tönyök, és jó ötlet, hogy az ápolók viselnek utcai ruhát, a Főnéni kosiztümje meg olyan, mint egy katonai egyenruha. „Három gúnár kiabál, N apn yugatnak-tá madtnak száll, Száll a kakukk fészkére, Ki lesz kakukk vesztére?... — ezt a mondókát mindketten jól ismerik: az indián, és McMurphy, a két legfőbb kakukktojás. Kakukktojások pedig vannak — körülöttünk is, olykor ml magunk is azok vagyunk egyik-másik környezetben. Kakukkfészek az egész világ? Niedzielsky Katalin McMurphy felrázta társait, életkedvet öntött az indiánba (Tóth Titusz és Harkányi János) Fotó: Kovács Erzsébet
