Békés Megyei Népújság, 1990. nonvember (45. évfolyam, 256-281. szám)
1990-11-24 / 276. szám
'fcÖRÖSTÁJSZÜLŐFÖLDÜNK 1990. november 24., szombat Segéd mérnökből királyi tanácsos Szarvassy Arzén Szarvassy Arzén Gölnitz- bányán, Szepes vármegyében született, 1854-ben. Apja ügyvéd volt. Elemi iskoláit Gölnitzbányán járta, a középiskoláit Kassán. A Magyar Királyi József Műegyetemen kapta mérnöki oklevelét, 1877-ben. Tanulmányai befejezése utón, 1878. március közepén, a Folyam- mérnöki Hivatalban lépett szolgálatba mint királyi segédmérnök. 1889-ben nősült meg. feleségül vette Lukács Károly (1848/49-es honvéd, vadásztiszt, az Almássy-birtok gazdatisztje), leányát, Ilonát. Házasságukból öt gyermek született: János, Mária, Erzsébet, Endre és Imre. Szorgalmas és lelkiismeretes munkájával Szarvassy folyamatosan előbbre lépett, míg 1898-ban a hivatal vezetője lett, műszaki tanácsosi rangban. Később pedig miniszteri megbízott, majd királyi műszaki tanácsosként vonult nyugalomba. 1907-ben a gyulai városi képviselőtestület az Építkezési és Vízrendészeti Szakosztály elnökévé választotta meg. A szanatórium építéséhez szakvéleményt ad, a Lu- goserdői átvágást ajánlja, részt vesz’ a helykijelölő szakbizottságban. A család Gyulán, a Kossuth Lajos út 36. szám alatt lakott, a ház egy részét az özvegy halála után Mária leánya lakta, aki tanítónő volt. 1912-ben komoly betegség jelei mutatkoztak, ami miatt Szarvassy 1912 őszén saját kérésére nyugdíjba vonult, mivel szolgálatát tovább már nem tudta ellátni. Élete utolsó szakaszát ágyban fekvő betegként töltötte, sok szenvedés közepette. Hosszú, nehéz szenvedéseit oldozta fel 1914-ben tragikus halála. D. Nagy András Volt idő — nem is oly régen —, amikor ezek a 275-ös, 375- ös, 424-es pöfögő gőzmozdonyok uralták az ország egész területét több ezer kilométeren behálózó vaspályát. Az idő sajnos eljárt felettünk, s ma már igen ritkán láthatók ezek a szénnel, vízzel üzemelő gőzösök. Ez a 269-es számot viselő gőzös a Magyar Királyi Állami Vasutaké volt MTI-fotó A „korcsma elrongyolódott...,> Bújócska a sámsoni Öregcsárda alagútjában Süppedék az ideképzelt hajdani alagút nyomvonalán Szülőfalum múltjában való kapirgálásaim során, mintegy 8-10 évvel ezelőtt, érintőlegesen már említést tettem a sámsoni öregcsárda híres, de csak állítólagos „betyárszöktető” alagútjának történetéről. Kiindulási pontként ekkor ugyanis még csupán azok a történetek jöhettek számításba, amelyeket édesapám mesélt, megidézve a már akkor is közel 70 évvel azelőtti, kisgyermekkori emlékeit. A századfordulót követő első évtized dereka táján a majorsági gyerekek itt játszottak „pandúr-betyórosal”, ebben a már akkortájt is jobbára beomlott, félelmetesen sötét és nyirkos folyosóban; mígnem egy hatalmas nyári felhőszakadás véglegesen be nem mosta a legendás hírű betyáralag- utat. Közel 50 év múltán az öreg csárda épülete is az alagút sorsára jutott azzal a különbséggel, hogy őt nem a természet, hanem a társadalom zivatara tüntette el a történelem színpadáról. 1946-ban bontotta le a falu népe, az akkor már jó ideje gazdátlanul álldogáló csárdát. Lezárult tehát a régi pusztai világ eme, jobb sorsra érdemes relikviájának története, de a téma engem máig sem hagy nyugodni. Néhány évvel ezelőtt itt, Pusztaföldváron, két nagyon idős emberrel beszélgetve megdöbbenve hallgattam a sámsoni öregcsárda alagútjának históriáját, apám hajdani „igaz meséivel” szinte szó szerint megegyező tolmácsolásban. Mint kiderült, ez nem is véletlen, hiszen mindketten játszótársai voltak apámnak ott Sámsonban a dohánykertészek ma- j őrs ági telepén, ahonnét a TO-es évek derekán költöztek ide, Pusztaföldvárra, ahol életük végéig megőrizték gyermekkoruk romantikus mesevilágát. (Szalontai Istvánról és Berki Illés nemrég elhunyt pusztaföldvári lakosokról van szó.) A velük való beszélgetésen felbuzdulva, néhány évvel ezelőtt újból ellátogattam a számomra még mindig nagyon kedves vidékre, ahol a csárda helyén kaszál- gató régi, kedves ismerősöm segítségével minden kétséget kizárólag beazonosítottuk a csárdaépület helyét és a feltételezett alagút nyomvonalát. Többször is végigsétáltunk a csárda romja és a Száraz-ér holtágának nádasa közötti területen, ahol az ér irányába mutató hosz- szanti süppedékvonuLat látványa most már igazán.felcsigázta mindkettőnk „kutató” ambícióját. Nem tudtunk másra gondolni, mint arra, hogy ez az idők folyamán fával, gyommal, surlyákkal benőtt árokvonal csakis a hajdan volt alagút beomlása folytán keletkezhetett. Gondolom, hogy az ily módon még mindig nem bizonyított talány könnyen megfejthető lenne egy kisebb feltáró munkával, amire sajnos én már nem vállalkozhatott Ha lenne azonban néhány vállalkozó kedvű sámsoni fiatal, akiket oly mértékben érdekel a szülőföld múltja, hogy egy kis munkától sem riadnának vissza, hiszem, hogy igen szép és izgalmas honismereti játékban lehetne részük. Azt pedig teljesen biztosra veszem, hogy ehhez a feltáráshoz az illetékesektől nem csak engedélyt, de múzeumi szakvezetést is kapnának. Az én személyes szerepem legfeljebb még annyi lehet ebben, a szívemhez oly közel álló témában, hogy felhívjam az érdeklődők figyelmét egy pontosan ide vonatkozó, egészen friss szakirodalmi anyagra. Az elmúlt évben jelent meg ugyanis dr. Erdmann Gyula, Békés megyei levéltár-igazgató szerkesztésében egy kiváló tanulmánykötet, amelyben Herczeg Mihály, hódmezővásárhelyi nyugalmazott levéltár-igazgató „A majorsági gazdálkodás kezdetei Sámsonban” címmel közöl egy rendkívül érdekes tanulmányt. A korhű nyelvezettel és helyesírással megírt, hiteles levéltári adattal alátámasztott tanulmány az 1788, illetve az 1807-beli állapotát mutatja be a már az idő tájt sem fiatal „Korcsmának”. Erre a közölt leltárszöveg ama részletéből is következtethetünk, amely szó szerint a következőképpen hangzik: „51. pont. Ez után következik a Korcsma, elrrongyolódott fedél alatt.” Olvasóim közül bizonyára sokan szívesen vennék az ide vonatkozó archív szöveg teljes közlését, a századokkal ezelőtt működő csárda épületeinek és „mobiliáinak” korhű bemutatását, sajnos a terjedelmi okok miatt ezúttal erre nem vállalkozhatunk. Arra talán igen, hogy a pontos levéltári adatok, a mellékelt korabeli térképek ismeretében azt a következtetést vonjuk le, hogy a sámsoni Öregcsárda a maga nemében talán az egyik legjelentősebb kultúrtörténeti színfoltja volt a' Sámson, Vásárhely környéki pusztának. Jóllehet tudjuk, hogy a néphit nagy előszeretettel ruházza fel az alföldi régi csárdák szinte mindegyiket az úgynevezett betyárszöktető alagutak legendáival, bocsássa meg a tisztelt olvasó, de a szájhagyománynak és az említett egyéb körülményeknek ilyen sajátos egybeesése folytán én nem tartom kizártnak az alagút létezését, lévén, hogy egy ilyen irdatlan pusztaság közepén álló csárda „betyár” vendégei nem is nagyon gondolhattak ennél kézenfekvőbb, a természet által is valósággal felkínált menekülési lehetőségre. A magam részéről tehát nem könnyen tudom kétségbe vonni apáink meséit, hajlok a szájhagyomány és a fotón is jól látható jellegzetes felszíni formáció bizonyítékként! elfogadására és nem titkolt „gyermeki” izgalommal várom azokat a további tudományos kutatási eredményeket, amelyek mielőbb fényt derítenek az öregcsárda félelmetesen sötét hajdani alagútjának titkaira. A régi játszótársak pedig csak bújócskázzanak tovább — immáron újra együtt — az örök béke és nyugalom csendes birodalmának soha be nem omló alagútjában. Plcskonics András Fertőrákosi barlangszínház A kőfejtő a háború alatt munkaszolgálatos-tábor volt A barlangszínház 1978-ban a János vitéz című daljátékot mutatta be A nevezetes fertőrákosi barlangszínházat 1970-ben létesítették a soproniak, jórészt közadakozásból, a társadalmi összefogás szép példájaként. Fertőrákos a Fertő-tó partján, a magyar—osztrák határ mellett fekvő, régebben nagyobbrészt németek lakta község. (A német lakosok egy részét 1946-ban — a potsdami egyezménynek a magyarországi németekre vonatkozó határozata értelmében — áttelepítették a mai Német Szövetségi Köztársaság területére, és a helyükbe magyar telepesek költöztek.) Soprontól mintegy tíz kilométerre fekszik, és a nevezetes barlangszín- Jiázon túl — több más látnivalót is kínál. A történelme is változatos. A kis halászfalut Szent István király adományozta a győri püspökségnek, az ö tulajdonuk volt egészen 1945-ig. A középkorban a rákosiak sokat pörösködtek Sopronnal, és a falu lakóinak életét hosszabb időn át veszélyeztették a közeli Macskakő várának rablólovagjai, mígnem Mátyás király katonái 1465-ben kifüstölik őket. Amikor Győr 1594-ben a török kezére került, Rákos lett a győri püspökség központja. A püspök szép kis kastélyt építtetett Rákoson, mely vásártartási jogot is kapván, ez idő tájt valóságos kis várossá fejlődött, s a Sopron-környéki ellenreformáció központjává vált. A hajdani „városfal” maradványai ma is láthatók. A kastélyt a győri püspökök később nyári rezidenciaként használták, jelenlegi szép barokk formáját Zichy Ferenc püspök adta meg, 1770. körül. Nyugat-Magyarország-szer- te — Burgenlandban is — hasonló tornyokat építettek a 17. században. Közel a templomhoz áll Magyarország -egyetlen eredeti helyén álló kőpellengére, szégyenoszlopa. Festői látvány a Rákos-patak partján egy 18. századi vízimalom, a homlokzatán Madonna-képpel és napórával. Restaurálták, jelenleg a Ciklámen Tourist 80 személyes turistaszállót működtet az egykori malomban. Fertőrákos fő látnivalója — a Fertő tavon túl — kétségkívül a kőfejtő, melyre évente mintegy másfél-kétszázezren kíváncsiak. Ismereteink szerint 1628-ban kezdték itt az úgynevezett laitamészkövet nagyban bányászni. A kő neve a közeli Lajta hegység nevéből ered, ahol sok van ebből a könnyen fejthető, jól faragható, az időjárás viszontagságainak ellenálló kőzetből. Sopron számos épületébe beépítették, de nagy bécsi építkezésekhez — például a Hofmuzeumhoz és az egyetemhez is — innen szállítottak követ. A kőfejtők nemzedékek során óriási csarnokokat vágtak a mészkődomb oldalába. A monumentális mészkőcsarnokok mennyezetét hatalmas oszlopok tartják, és sötét labirintusok ágaznak jobbra-balra. A kőfejtő őslénytani szempontból is igen érdekes. A magas kőfalak szemünk elé tárják a mintegy 15 millió év előtti földtörténeti korszak, a miocén őslénytani maradványait. (A miocénkori Pannon-tenger üledékéből származik a környék nagy kiterjedésű lajtamész- kő-vonulata.) A kőfalakban az őstengeri állati és növényi maradványok között láthatók tengeri algák, osztrigák, egyéb kagylók, tengeri sünök és halak maradványai, közöttük jó állapotban megkövesedett cápafogak, mohaállatok, egyebek. Az őslénytani maradványok több szép példánya a kőfejtő bejáratánál, a tárlókban is megtekinthető. A tetőről széttekintve, szemünk elé tűnik a Fertő csillogó víztükre, a szélben hajladozó nádasok, a tavon túl a Fertő -menti osztrák falvak tornyai. A fertőrákosi í’ertő-tavi vízitelep kitűnő strand- és horgászparadicsom, a soproniak kedvelt pihenőhelye. (Sajnos, csak délután 18 óráig látogatható, a lakóhely szerinti illetékes rendőrkapitányság külön engedélyével.) A fertőrákosi kőfejtő a II. világháború alatt munkaszolgálatos tábor volt, sok ezer üldözött vesztette itt életét a kegyetlen bánásmód és az embertelen körülmények miatt. Idegenforgalmi célokra a szomorú epizód után a ’70-es években építették ki a barlangszínházat, mely a Soproni Ünnepi Hetek színházi, opera- és balettelőadásainak színhelye lett. 1985-ben megkezdték az időközben használhatatlanná vált barlangszínház felújítását. A 822 főt befogadó különlegés barlangteátrumban biztonságos és esztétikus színpadot alakítottak ki az elhasználódott, (már az eredeti építéskor is csak ideiglenesnek szánt) színpad helyén, a nézőtér teljes felújításával, öltözőkkel, mellékhelyiségekkel, jó világítással és a fűtés elfogadható megoldásával a nyáron is hűvös színházban. A Soproni Ünnepi Hetek csúcspontjaként Fertőrákoson évente felcsendül a muzsika. B. J.
