Békés Megyei Népújság, 1990. nonvember (45. évfolyam, 256-281. szám)
1990-11-24 / 276. szám
o1990. november 24., szombat ■IRODALOM-MŰVÉSZET „Addig ott a Körös-parton...” Itámár Jáoz-Keszt költészetének szarvasi motívumai Készt Péter — Itámár Jáoz-Keszt szarvasi szülőháza, pusztulóban ... „Itámár Jáoz-Keszt izraeli író, költő, műfordító 1934-ben született Szarvason. A jeruzsálemi és a tel- avivi egyetemen végezte tanulmányait. Arany János, Tóth Árpád, Babits Mihály, József Attila, Karinthy Frigyes, Radnóti Miklós, Illyés Gyula műveit tolmácsolta héber nyelven” — olvasható róla Dobos Marianne A szívek kötelessége megmarad című interjúkötetében (Kelenföld Kiadó, 1988.). De hadd adjam át a szót az ugyanitt nyilatkozó Jáoz- Kesztnek: „Születtem, mint Készt Péter. Asszimiláns zsidó családban. Nem is kaptam héber nevet. (...) Édesapám orvos volt, nyolc- kilenc éves koromig úgy éltem, mint más úrifiú. Addig ott a Körös-parton olyan boldog gyermekkorom volt, mintha nem is lett volna háború. Igaz, már tudtam, hogy zsidó vagyok ..Aztán jött Bergen-Belsen, a haláltábor, ahonnan édesanyja szentesi szülei, őzéék, már csak az exhumálás után térhettek vissza — a szegedi tömegsírba. Készt doktor és családja azonban — talán az apa orvosi hivatásának köszönhetően — életben maradt, s visszajött Szarvasra. De az édesanya „nem akart bemenni a házba. Félt. Állandóan rettegett . . .” Budapestre költöztek. a Veres Pálné utca 8Az emelkedő lejtő (Álombéli visszatérésemről a Szarvas Városába) a városszimbólumnak „hajlott agan- csú szarvasaként a „víz árnyaiból” a „holtak világával” együtt előbukó emlékképeit A — B — C — D — E szerkezeti osztatú versben sorolja elő. Nem a legelső szarvasi iskolaórák visszhangja-e vajon ez a szerkesztésmód is? „Verseimben sok magyar szót szerepeltetek. Virágneveket, földrajzi neveket, tárgyak neveit. Egzotikusán hat. ba. „Itt is mindenütt szülei gyilkosait látta szegénykém ...” — folytatódik a vallomás. Készt Péter az Eötvös Gimnáziumban tanul tovább, tanítja Komlós Aladár is, s még Bergen-Belsen- ben írt Éhség című versét Boldizsár Iván szerkesztői figyelemre méltatja. Mégsem lett magyar költő. A Készt család 1951-ben Izraelbe vándorolt. Készt Péter irodalmi életrajza ekkor kezdődik, de a Magyarországon töltött tizenhét év is múlhatatlan nyomokat hagyott immár héber (ivóit) nyelvű költészetében. Egyrészt motívumok, másrészt megőrzött, fel-feltörő, verseibe intarziaként beépült magyar szavak formájában. Az Európa Könyvkiadónál megjelent kötetét forgatom: mintha magyar verseskönyv is lenne. Amit Dobos Marianne interjúkötete mint Kettősgyökerűség-et definiál, azt a verseskönyv éles és megrendítő emlékek felidézésével, olykor topográfiai-szociográfiai hűséggel dokumentálja. „Szarvason, az iskolában négyen voltunk zsidók. A tanító azt mondta: Viseljétek büszkén!” — olvasom a Dobos Marianne- nak adott interjúban. A tél tenyerén című vers a kisvárosi zsidó iskola békés idillijét idézi fel ezzel a költői pontossággal: mint például a »ringló« vagy a »szaloncukor«” — olvassuk a Dobos Marianne-nak adott válaszok között. A varietas ősi költő módszere ez. A szokatlan, idegenszerű szavak használatáról már Arisztotelész Poétikája rendelkezik (cap. XXII), s híres magyar példája ennek Zrínyi tudatos módszere: „Török, horvát, deák szókat kevertem verseimben, mert szebbnek is gondoltam úgy ..Jáoz-Keszt is szebbnek és igazabbnak gondolja úgy, hogy a szarvasi zsidó tanító, Ábrahám mester biblikus, tehát jól ismert neve mellé odarendeli a magyar virágnév-Vi°Iát íhogy most poétikailag értelmezzük a nyilvánvalóan életrajzi tekintetben is hiteles emlékképet). A gesztenyefa, az estike, a naspolya, az akác, a szarvasi Madársziget, Szarvas-vendéglő és Holtág- hidja is ilyen kettős értelmű: poétikai tudatosságé, egyszersmind életrajzi hitelű szó-intarziák. A magyar szemnek-fülnek különösen kedvesek az idegen szövegből kiragyogó magyar szavak, hiszen oly kevés effélére a példa. Hirtelenjében csak a horvát Pavel P.iíter- Vitezonic Szigetvár-eposza, a költő Zrínyi Ádám fiának ajánlott Odiljenje Sigetsko (1684) jut még eszembe, amelyek ajánlásában Vifezovic többek között olyan magyar szavak intarzikus használatáról nyilatkozik, mint piac, kisúr, liliom. Lám, egy virágnév itt is. * * * Jáoz-Keszt immár izraeli irodalmi életrajzával folytatva, önmaga nemzeti, állam- polgári és irodalmi meghatározásának dokumentumai közül hadd emeljem ki az új név felvételének kérdését, amiről verset is ír (.4z elhagyott, régi név). Hogyan lett Péter nelyett Itámár? — kérdezte a riporter a két életrajz határpontjáról. Jáoz-Keszt <gy válaszolt: „Tudni se akartam a magyar nyelvről. Szüleimmel magyarul beszéltem, de az osztálytársaim előtt szégyelltem. Egy idősebb barátom, aki a Karmelen lakott, egyszer elvitt a templomba. A kapuban megtorpant. — Nem lehet — mondta —, hiszen héber neved sincs. — Megegyeztünk, hogy annak a gyereknek a nevét fogom kapni, aki először lépett be a templomba. Itamárnak hívták. Itámár pedig .-iron pap egyik fia volt, s később kiderült, hogy egyik dédapám héber neve is Áron volt. Tudom tehát a racionális részt is. de szeretem a misztikusát”. A „racionális” itt: a héber név felvételének szükségessége; a „misztikus”: hogy az Áron véletlenszerű kiválasztásában egy később megvilágosodott családi analógia is érvényesült. 6 Ugyanilyen „racionális” és „misztikus” érvek mutatkoztak meg a Jáoz felvételében és a Jáoz-Keszt kialakításában. „Fedje fel a Jáoz riév titkát is!” — szól a kérés. És a válasz: „Bátor, okos a jelentése. Anyai nagyapám a múlt században nevét Özére magyarosította, ennek már egy kicsit hasonló a hangzása”. íme, most ez a családmitológiai indoklás a „racionális”. És a „misztikus”? A válasz: „Zrínyinél olvastam egy sort: »Készt, bátort, okosat, szerencse apol- gat, ilyent soha nem ronthat«”. (Dobos Marianne riportkönyvének 8. lapján az idézet sajtóhibásra sikeredett: „Készt bátor okost” stb.) A válasz lényege tehát az, hogy a bátor és okos Zrínyinél a Készt szinonimái, a Jáoz pedig éppen „bátor”, „okos” jelentésű, a Jáoz ennélfogva a magyar Készt héber szinonimája. Rendkívüli erudíciójú indoklás, aminek két oka-ma- gyarázata is van. Az egyik filológiai. Zrínyinek ezek a sorai az Assai ben bállá a chi la fortuna suona (Igen jól táncol az, akinek a szerencse muzsikál.) olasz közmondásra írt epigrammájából valók: Készt, bátort, okosat Szerencse apolgat. IHyent soha nem ronthat. Valamennyi Zrínyi-kiadás joggal közli így: „Készt, bátort, okosat”, mert a bátor és okos változataként használt kész-ről csak az eredeti kéziratban maradt el a vesz-, sző. Jáoz-Keszt mégis Résziként — a maga nevével éppen megegyező alakban — idézi, és ő sem jár el jogtalanul, mert ezt az epigrammát Zrínyi így vetette papírra saját kezével: „Készt, bátort, okossat”. Fel kell tennem most már, hogy Itámár Jáoz-Keszt a legelső hasonmás közlést (vagy ennek későbbi fényképmásolatát) ismeri: a Széchy Károly Zrínyi-életrajzáét (I. kötet, 305. lap), 1896-ból. Jáoz-Keszt, akinek kétszáz éve Magyar- országon élő családjában olyan tudós férfiú is akad, mint a biblia- és talmud- magyarázatokat publikáló, rabbinisztikus folyóiratot szerkesztő dédapa, Jesua Silberstein, „a váci csodarabbi”, az már Készt Péterként, otthon kézbe vehette a Magyar Történeti Életrajzok sorozatban megjelent, figyelemfelhívó gazdagsággal illusztrált, ötkötetes 'Széchy- féle Zrínyi-életrajzot. A másik ok s magyarázat arra, hogy a Kész-1 Resztnek idézi, természetesen az a mély azonosulás, amit az első anyanyelv és a magyar irodalmi kultúra iránt érez, az a „kettősgyökerűség”, aminek egyik ága a magyar tudat, az a megőrzött hűség, ami költőként a magyarsághoz köti. Ennek jele a Jáoz- Keszt névválasztás. A kötőjel egybetartozást mutat: pontosan a „kettősgyökerű- ség”-et demonstrálja. A Jáoz-Keszt nézetem szerint ráadásul költői demonstráció, én legalábbis hajlandó vagyok „egysoros vers”-nek tekinteni. Ha Weöres Sándor terminológiáját és verspéldáit alkalmazom rá (vö. Egysoros versek, 1979) olyasféle, mint a Tojáséj, Sugárpehely, a Királyország, az Álomajtó, a Páratövis, a Jégfésű, a Hóló, a Világhaj, az Árnyének. A Jáoz-Keszt persze Nominati- vus-Accusativus: a héber „Bátor” és a magyar „Készt” ékezet nélküli ösz- szetétele. De hát ez a líra is logika, nem tudomány, és a szójátékosság kritériumait is alkalmazza. Hasonlóképpen vallomásos „versnek”, „egysoros versnek” tartom Itámár Jáoz- Keszt eddigi magyar műfordítói éleműve reprezentatív foglalatát, a Csodaszarvas című antológia címét. Ügy értve ezt, hogy a Csoda- szarvas nemcsak a magyarság metaforája, nemcsak a szent totemállatot és annak Arany János-i költői kodifikálását jelenti, hanem mint Csoda-Szarvas jelenti a szülőhely, Szarvas város csodáját is. A Csodaszarvas! Csoda-Szarvas ekképpen a legkomolyabb szójáték, és hasonló személyes és nemzeti tartalommal telíthető, mint a Jáoz-Keszt összetétel. A „racionális” és „misztikus” ok-okozatot már felesleges is fejtegetni. Legyen elég, hogy amott a Zrínyiből merített érv, emiatt a Cso- daszarvas-ba vetített Szarvas testesíti meg ugyanazt a jelentést. * * * Az elhagyott, régi név című versben a „régvolt házunk” a szarvasi szülőház, a még annyiszor előbukkanó emlékkép. A versek eltaszítják, eltüntetik, nemlétezőnek tekintik ezt a házat: „Tévedsz, / nincs többé az a ház, / még ha szemeddel láttad is, / sem a folyó, (...) / / Nem, ne ébreszd föl / azt a házat, azt a folyót” (Levél-strófák, Jákov Gát fordítása). Ne ébreszd fel, mert „harmincéves rémületről” suttognak „a folyóparti asztal kőlapján (...) az ujjlenyomatok”; ne ébreszd fel, mert ez az „Ott ország” már csak szorongató kísértet. Érthető reflexek és reflexiók, de az emlékek eltaszító kimondása egyszersmind mégis emlékezés: a „nem akarom, és mégis létezik” dialektikája. Az „életrajzi reflexió” (a „racionális”) felesel is a költői (a „misztikus”) eltaszítással: „Látogatóm volt Magyarországról, megkérdezte búcsúzóul, nincs-e valami, amit tehetne értem, ha hazautazik. Kértem, hogy utazzon Szarvasra, fényképezze le a szülőházam”. Egyszercsak megérkezett egy fényképsorozat a házról... Ablakában lábla: ELADÓ ... »Nem akarod megvenni?« — írta mellé a kérdést a képek küldője. »A ház létezik... « Számomra mégsem létezett. Versciklus lett belőle ...” Ennek a ciklusnak lehetne darabja Az elhagyott, régi név, de biztosan beletartozik a Levél-strófák, aminek dedikálása éppen a fenti interjúrészletet- egészíti ki: „Dr. Sándor Annának tisztelettel. / Azt írod: Szüleid háza eladó. Érdeklődjem meg a részleteket? „A ház létezik” — „a ház ne létezzen” vívódásából nemcsak versciklus, elhatározás is született: a „visszafelé utazást” á valóságban is meg kell csinálni. És sor került rá: „Megérkeztünk Szarvasra. Tizenegy éves voltam, amikor eljöttünk. Mentem,. mintha álomba mennék, s egyszercsak a házunk előtt álltam. Valaki kijött éppen a kapun (...) Kutató tekintetére végül is azt mondtam: — Itt születtem. — Azt hiszem, cigány volt. Nagyon rendes ember, Kőröstáj rögtön megértett. Bevezetett. Több család lakott az igen rossz állapotban levő házban. — Gyertek, gyertek — mondta mindenkinek —, Jeruzsálemből jöttek!” Sajnos, nem ismerem azt a tanulmányt, amit Jász- Készt „az elveszett tájnyelvről” írt. De azonosulok következtetéseivel: „Ha kimondok egy szót, mögötte megmozdul az egész világ. Egy egész elveszett világ, amely nemcsak eltűnt, hanem talán mem is létezett. Ma, amikor már többször hazalátogattam, elmondhatom, hogyan állok a gyermekkori tájon, s úgy érzem, hogy az nem valós táj. Ha pedig elfogadom a tájat valósnak, eltűnik a gyermekkorom.” Azonosulásomnak személyes oka is van. Csak három évvel születtem később, mint Készt doktor fia, és kisgim- nazistaként a Szarvassal szomszédos Mezőtúron vett körül ugyanaz a táj, amin ha megállók, én is valószínűtlennek érzem, és ha valósnak fogadom el, az én ^gyermekkorom is tovatűnik. Talán a házuk előtt is elmentem Készt Péteréknek, hiszen nem egyszer bicikliztünk át Túrról Szarvasra a Körös fűzerdős holtágaiban horgászni... Ez év októberében Békés megyébe szólított egy tudományos tanácskozás. Át- busz,óztunk Szarvasra is, de a program feszített volt, éppen csak rákérdezhettem, hogy Békés megye irodalmi topográfiájának gondozói vajon számon tartják-e Itámár Jáoz-Keszt szülőházát? Megnyugtattak, de én a biztonság kedvéért levélbeli választ és fényképet is kértem Bárdos Zsuzsától, a megye irodalmi muzeológusától az „Ott ország”-beli „nincs többé—mégis van” házróL íme az 1990. október 18-án kelt készséges felvilágosítás: „A ház címe: Szarvas, Béke tér 14. Sajnos, meglehetősen rossz állapotú, tanácsi kezelésben van, cigány család lakja. Bízom benne, hogy a képen nem a romhalmaz lesz a legszembetűnőbb. Itámár Jáoz-Keszt életének, munkájának jó ismerője Szarvason Kutas Ferenc, a Vajda Péter Gimnázium tanára és Szátur Gyuláné, a helyi könyvtár vezetője.” Ennek a Szarvas, Béke tér 14. szám alatti háznak költészete van. Nem engedhetjük, hogy romhalmazzá váljon. Kovács Sándor Iván Szád/ Géza versei: Szülőhelyemen Bolyongásomból mindig megjövök, Ahogy megülnek az őszi ködök, S úgy vágok át az ismert régi tájon, Szemem lehunyva, hogy nagyon ne fájjon. Egyre másul a kedves régi kép, Mind több lesz az, ami helyébe lép. A nyugtalan idő rombolva zúdul Régi arcom is összevésve rútul. Ha nem tudnám, hogy úgyis hasztaldn, Talán lázadnék, és törném magam, Tervet koholnék Isten, ördög ellen ... Be csak legyintek, állok menthetetlen. Mert így vagyok, hullván is, azonos Magammal, ki egekben otthonos, Ki míg fölnéz, s szomjan a fénybe bámul, örök sötét les rá, hová aláhull. Tűz Tűz tűz kicsi tűz Gyenge lángod fagyot űz Fáztunk pedig eleget Ne sajnáld a meleged Tűz tűz fene tűz Börtönödből menekülsz Amit elérsz belekapsz Kis tűz így már nem maradsz Tűz tűz csoda tűz Házainkra fölrepülsz Szárnyad zúgva lengeted Hangod mint a fergeleg Tűz tűz pokol tűz Jaj ki mással összetűz Jaj ki tűzzel fenyeget Ránk rogyasztja az eget Az iskolával átellenben cukrászda. Az ablakból a cukrász kinyújtja a krémcst. Mézcukor zörög Ábrahám tanító úr poharában. Megvan-e még a tanító úr? A mézcukor zörög. Ábrahám tanító úr megint belékavar az üvegpohárba, megkóstolja a borostyánszínű teát. Aztán csak int, s az első pádból kilép egy fekete csigáshajú kislány. „Viola, hoznál?” — szól a tanító, s az ezüst pénzdarabok összecsengnek a lányka tenyerén, a tanító meg a tanterem ablakából ellát a cukrászdáig, ahol egy szakács szobra áll a kirakatban. Fehér kötényt hord, és a méhzsongás ütemére forgatja merőkanalát. És étlapok! Nemzetiszínű torták! Piros-fehér-zöld mind, akár a tanterem falán, ahová belép az ablakon a vanília, a cukor, a méz szaga s a szakács szobra is — a falon ott tündököl Nagy-Magyarország térképe, jámbor, ■» ártalmatlan elefánt, talpig nemzetiszínű! A lányka visszajön, kezében aprópénz s egy zacskó mézcukor a tanító úrnak. „A gégém, a gégém” — köhög Ábrahám tanító úr a zsidó iskola tanulóinak fülébe, mind a tizenkét vagy tizennégy kisgyerekébe, akik az egyetlen tanteremben ülnek. „Hány óra nálad, Viola”? — kérdi a tanító úr, s választ sem várva, kis cseflgőt húz elő a kabátja zsebéből; megkezdődik az óra. (Gergely Ágnes fordítása)
