Békés Megyei Népújság, 1990. nonvember (45. évfolyam, 256-281. szám)

1990-11-24 / 276. szám

1990. november 24., szombat

o

BELPOLITIKAI ES KULTURÁLIS MELLÉKLET

Van-e parasztság?

„Félünk az ellabancosodástól”

Beszélgetés Ballai Pállal, a parasztpárt nagyválasztmányi üléséről

A Magyar Néppárt — Nemzeti Parasztpárt novemberben tartotta nagyválasztmányi ülését. A parasztpárt sem mentes azoktól az ellentmondásoktól, amelyek magyarországi pártjaink legtöbbjét jellemzik. Túl a belső személyi konfliktusokon keresik a megújulás jövőbeni lehetőségeit, és szeretnék megtalálni azokat a rétegeket, társadalmi csoportokat, amelyek a parasztság mellet egyetértenek a népi-nemzeti gondolat egységet teremtő fontosságával. Ballai Páltól, a parasztpárt nagyvá- lasztmányának tagjától kérdeztük:

— Mi volt a nagyválasztmányi ülés legfontosabb célja?

— A helyi választásokon, de ' már azt megelőzően is felmértük, hogy pártunk irányelvei, eddig hirdetett jelszavai átértékelésre szorulnak. Altathatnánk magunkat azzal, hogy az MDF, a kisgazdapárt, az MSZP belső mozgásai, a szocdemek akkut válsága, vagy a kereszténydemokraták arctalansága kedvező helyzetet teremtett számunkra az újjászerveződéshez. Ám önmagában mindez kevés és talán csak kis része annak a felismerésnek, amely pártunk vezetőségét régóta foglalkoztatja: utat kell találnunk a társadalom szélesebb rétegeihez. Pontos elemzést végeztünk múltunkat

és jelenünket illetően és jól átgondolt programot készítünk . majd.

— Megváltoztatták a párt nevét. A formai változáson túl milyen tartalmi megújulásról beszélhetünk?

— Már korábban 20 pontból < álló tervezetet készítettünk,

amelyben felsoroltuk mindazokat a jellemzőket, amelyek bennünket elkülönít, vagy mássá tesz a többi pártokkal való ösz- szehasonlításban. Közülük legfontosabb hogy a parasztpárt a nemzeti centrumhoz sorolja magát és népben, nemzetben gondolkodik. Számunkra a nemzeti érdekek mindenkor elsőbbséget élveznek a pártérdekekkel szemben. Úgy gondoljuk, a mezőgazdaság népe elég érett ahhoz, hogy saját kezébe vegye sorsának irányítását. A választásokkor hangoztatott „parasztfogó” jelszavak ideje lejárt. Hívei vagyunk a piacgazdaságnak, s azt valljuk, harmadik utat kell járni, nem a régit változtatni, s nem másokat majmolni. Megfelelő jogszabály keretek mellett a magyar nép képes a piacgazdaság alanyává válni. Az ország eladósodását aggodalommal figyeljük, félünk az ella- bancosodás újfajta veszélyétől.

—Milyen értelemben beszélhetünk ma parasztságról? Kiket sorolnak ide?

— Súlyos hibának tartom pártunk nevének állandó változtatását. Sokan úgy vélik, semmi értelme a parasztpárt elnevezésnek, hiszen hol vannak már a régi értelemben vett kisparaszti birtokok. S egyáltalán vannak-e még parasztok? Szerintem igen, parasztság létezik, ha a történelmet visszaidézzük emlékezetünkbe, akár Nándorfehérvár véldemében, akár Dózsa, Rákóczi, Kossuth szabadságharcaiban, akár a 12 éves hadiszolgálatokban vagy az ’56-os szabadságharcban mind-mind parasztok fogták a fegyvert, s estek áldozatul, nem a farmerek. A paraszt ember fékezte meg a futóhomokot, ő szabályozta a folyókat, épített közutat, gyárat. Talán a városba se költözött volna be, ha megmaradt volna a földje. Szilárd véleményem, hogy az emberiségnek vannak olyan értékei, mint a föld, a nép, s legtisztább alapképlete a paraszt. Nem értem, minek változtatjuk pártunk nevét, miért szégyelljük a paraszt szót, mint kifejezést, ahelyett, hogy büszkék lennénk rá.

—Igen, de a múltba fordulás hoz-e előrelépést?

— Talán közvetlenül nem, de a múltunk paraszti eredetét nem feledhetjük. Vissza kellene idézni azt a ’45 előtti és utáni népies szellemi örökséget, amelyet egyetlen magyar párt sem mondhat magáénak, csak a parasztpárt. A szélső jobboldali marxizmus, az MDF kölcsön- áru-politikája, a kisgazdák és a kereszténydemokraták elavult szólamainak alkalmi hangoztatása mind-mind megtévesztő. Fel kell éleszteni prófétáink kultuszát Veres Pétertől Bibóig és Sütő Andrásig. Fel kell gyorsítani a népi irodalom újbóli terjesztését és korszerű elemzését.

—Pártjuk jóformán csak idős emberekből áll. Hogyan lehetm így jövőt építeni? Hol vannak a fiatalok?

— Nagyon sok idős ember tagja a pártnak, s valószínű, közülük többen csak nosztaligá- ból, érzelmi alapon. Ám nem mondhatunk le azokról a szellemi forrásokról, gyakorlati tapasztalatokról, amelyekkel szinte kizárólagosan csak ezek az idős emberek rendelkeznek. Szeretnénk természetesen minél több középkorosztályhoz és a fiatalabb generációhoz tartozó embert sorainkban tudni. Országos szerveződésben gondolkodunk, s ennek egyik csírája a Népi Ifjúsági Szövetség, amely Baranyában, a Széchenyi gimnáziumban szerveződött. Szeretnénk a fiataloknak eredeti népies szellemi táplálékot nyújtani. A jövőt csak velük együtt tudjuk elképzelni. Papp János

1991-ben

Hogyan változik

a lakáshitelek kamattámogatása?

Hosszú vajúdás után a Pénzügyminisztériumban elkészült a lakás célú hitelek kamatainak támogatását csökkentő intézkedési terv. A hír sokakat nem ért váratlanul, hiszen úgymond már benne volt a levegőben. Október vége óta a kormányülés szinte hetenként napirendre tűzte a témát, majd meglepetésszerűen a betéti kamatok emelése mellett döntött. Ekkor a bennfentesek már tudták: a lakás célú hitelek kamatainak támogatása ügyében is hamarosan megszületik a végleges koncepció.

Tallózva a kormányülések után megjelent különböző híranyagok között, megkíséreltem összeállítani azok lényegét. Ezek szerint nem egy, hanem három megoldási módról van szó, melyeket a kormány társadalmi vitára bocsát és természetesen kikéri az érdekképviseleti szervek véleményét is. Legfelsőbb végrehajtó szervünk ugyanis a tavalyi kamatadó válsága után óvatos, -döntésének megerősítéséhez igénybe veszi még az Alkotmánybíróságot is, és a törvénytervezetet csak ezután bocsátja parlamenti vitára.

De lássuk, mit is tartalmaz a tervezet? A Népszabadságban F. J. tollából közölt interjú fel- használásával a rövid summá- zat: Az első változat szerint az

1—3,5 százalékos kamatozású kölcsön kamatának mértéke egységesen 15 százalékra emelkedik, azzal a megkötéssel, hogy a törlesztő részlet az első évben csak havi 1500 forinttal nőhet. A második változat alapján a lakáshitelekért is piaci kamatot kell fizetni, de az állam kamattámogatást nyújt. A harmadik változat úgy szól: az 1991. január elsején még fennálló kölcsöntartozás felét elengedve, a maradék tartozásra a mindenkori bankhitel kamatait fizetnék az adósok.

Matolcsy György gazdaság- politikai tanácsadó a legoptimálisabb megoldásnak ez utóbbit* tartja, Király Péter pénzügyi államtitkár viszont ezt akkor véli megvalósíthatónak, ha valamilyen forrásalapból a lakásalapkötvényeket az állam gyorsan vissza tudja vásárolni. Egyszóval mindhárom alternatívának vannak előnyei és hátrányai. Abban azonban mindegyik változat megegyezik, hogy a következő évben előreláthatólag mintegy 1500 forinttal növekedhet a havi törlesztő részlet.

Még mielőtt felháborodnánk, nézzük, mi készteti a kormányt az 1991. évi lakáskölcsönök kamatának megváltoztatására?

A gyorsuló infláció miatt a kedvezményes lakásvásárlási

hitelekre adott központi támogatás tovább növekszik. Az 1— 3 százalékos kedvezményes kamatok és a tényleges, az infláció mértéke szerint növekvő kamatok közötti különbség megtérítését a mai napig a költségvetés vállalta. Az idén, a 220 milliárdot elérő kedvezményes kamatozású kölcsönökre 50 milliárd forintos támogatást nyújt az állam. Igen ám, de a kormány az idei 10-14 milliárd forint közé várt költségvetési hiányt jövőre már 100 milliárd forintra becsüli. Könnyen belátható, hogy az erőteljesen deficites költségvetés a lakásépítési, -vásárlási kölcsön kamattámogatása összegével már nem terhelhető. A tervezett változás azonban így is csak az infláció növekedése okozta költségekkel csökkentené a költségvetés kiadásait. •

Más oldalról megközelítve viszont ez a 15 milliárd forintra becsült támogatásleépítés, a lakástulajdonosokra jókora terhet ró, mert az átlagosan havi 800 forint törlesztő részletet várhatóan havi 1500 forinttal növelné. A következmény, a lakosság rohamosan feléli tartalékait.

A kamattámogatás megszüntetésének azonban a gazdaság területén ennél mélyebb összefüggései is vannak. A statisztikai hivatal kimutatása szerint ez évben a lakásépítés a tavalyihoz viszonyítva több, mint 20 százalékkal visszaesett. Feltehető: a jövőben a tőkehiány miatt, az állampolgárok megbízásából még kevesebb lakás épül majd, de valószínű, hogy a recesszió erőteljesen kihat az Országos Takarékpénztár tevékenységére is. Hiszen eme gazdálkodó szervezet a témában két oldalról is érdekelt, egyrészt mint beruházó, másrészt mint hitelfinanszírozó. A fizetőképes kereslet hiányában már most eladhatatlanná váltak az általa építtetett drágább lakások, és mind több esetben kell a lakáskölcsönök törlesztő részletei behajtására a végrehajtás eszközével élnie. Az OTP újonnan kinevezett vezérigazgatója szerint ez év végére — az OTP Rt. kialakításával — a szervezeti struktúrában változásokra lehet számítani. Azt az előzmények után nem nehéz kitalálni, hogy az OTP mely területe fog várhatóan karcsúsodni.

Összegezve a közzétett információkat, a lakáshitelek kamat- támogatásának csökkentése terén bármelyik változatra esik is a döntés, az már biztos: sem az adósoknak, sem a hitelt folyósító bankoknak a helyzete nem lesz könnyebb! Gera Mária

Nélkülük nem megy

Nagy baj, ha a baj nem riadóztat, nem mozgósít, hanem leszerel. Ha minden csak siránkozásba fullad, amelyből a kilátás: a nincs, a semmi. Egészséges lelkű ember, de nemzet is: nem adja meg magát. A nagy baj, az igazi súlyos helyzet olyan, amin egy idő után nem szabad úgy rágódni, hogy miért nem ott tartunk, ahol lehetnénk. Ha... Ez a „ha” ugyanis már világtörténelem, s az már régen nem a kedvező arcát mutatja felénk. De ezen sem érdemes agyontépelődni magunkat, mert ez a tényleges helyzeten úgysem segít. Segíteni most és még egy jó ideig csak úgy lehet, ha a szükségből erényt csinálunk. Csak fedél legyen a fejünk fölött és kenyér a szánkban, s ruha a testünkön. Más egyebet, ha muszáj, megvonhatunk magunktól.

Vissza a múltba, a háború előtti és utáni nagy-nagy szegénységbe? Azt azért talán nem. De ahogy akkoron sem adták fel az emberek a reményt, úgy most sem lehet. Nem arról van szó, hogy elfedjük a bajt, rózsaszínűre fessük a sivár szürkeséget, csupán arról, hogy ne terítsünk mindenre fekete gyászleplet. A túlzás, a véglet mindkét irányba káros. Az egyikben becsap és elandalít, a másikban meg dezorgainzál, leszerel. Mindkettőtől az Isten óvjon bennünket.

Ha tudjuk miből — mely rengeteg összetevőből — áll a baj, akkor az is világossá válik, mivel, mikor, miként lehet csillapítani, s főleg megoldani, s akkor ehhez hozzá kell fogni sürgősen, mert nincs más hátra, mint előre. Ám ez az előre sem egyszerű dolog, hiszen ha az volna, nem is lenne olyan szörnyű nehéz a kikecmergés a bajból. Csakhogy ez a mostani előre csupa hátrálásokkal van tarkítva. Hátrafelé megy az életszínvonal, méghozzá tömegméretben. S úgy, hogy ugyanakkor — és szerencsére — a gazdagodás is tapasztalható. Normális, tisztességes módon, okosan, tehetséggel és az ehhez illő szerénységgel párosulva. Példája ennek a Pintér-művek, s létrehozója, a cégfőnök. Aki bármibe fog, minőséget produkál, de meg is fizet érte becsületesen munkatársainak, alkalmazottainak. Akik nem dolgozgatnak, mint az állami munkahelyeken szokás, hanem úgy teszik a dolgukat, ahogy kell. Pontosan, szorgalmasan, kiváló minőségben. Ha keresni akarnak,.méghozzá jól a mi viszonyaink közepette, nem is tehetnek mást.

Ám másféle gazdagok is vannak: a seftelők, a vámszedők, a zavarosban halászók, akiknek a puszta léte irritálja a közvéleményt, különösen ha mindez pöffeszkedéssel párosul. Az újgazdagnál is újgazdagabb életmóddal. Persze, aki igazán dörzsölt, ennél okosabb, tompítja a nyilvánosság előtt a nagy gazdagságot, kifelé visszafogja magát. Fájó szívvel bár, mert mit ér a vagyon, a gazdagság annak csillogó-villogó — látható — jele nélkül, de mégis inkább a homályt választja. Ő tudja miért. És jól tudja. Hiszen az állami adminisztráció vezető emberei is kismiskák hozzáképest anyagilag. Hogy a köztisztviselő réteg törzskaráról ne is beszéljünk.

És hol van akkor a több millió máról holnapra élő ember, s a náluk is még rosszabb helyzetűek? S hol a középosztály egyre lejjebb süllyedő alsó rétege? Ott, ahol a lemondás napi parancs, s ahol valóban a szükségből kell erényt csinálni. Amihez hatalmas lelkierő kell és bármennyire hihetetlen: öntudat. Annak az érzése és tudata, hogy filléres gondokkal tengődve is, valaki az ember. Valahogy úgy, ahogy ’45 után a vagyonuktól megfosztott arisztokraták, mint a fuvaroskocsi bakján ülő Lily grófnő Gyulán, vagy a körösladányi fiatal gróf a téglagyárban. Az átvészelést, a túlélést választva itthon, s nem az elmenést. Pedig megtehették volna, mint a többség, de maradtak, talán nem is olyan kevés sorstársukkal együtt. Mert forduljon bármire is az élete, van aki a hazáját elhagyni nem tudja.

Az arisztokratákhoz képest — de összehasonlítás nélkül is — hatalmas tömeg az, amelynek hogy átvészelje a legnehezebb éveket, nem lehet elmenni, még ha a fiatalja ezt tenné is elkeseredésében. Csakhogy más világ járja ma a világban, mint a negyvenes évek második felében, s más mint ’56-ban, amikor a 200 ezernél is több embert tárt karokkal fogadták. Ma egyetlen ország sem szívesen fogad bevándorlókat, pláne nem nagy számban. Még a politikai menekültek is nehezen lelnek új hazára. Holott bármily fájdalmas kimondani is, ma többen hagynák el az országot, mint a forradalom után, ha tehetnék...

De nem tehetik.

Akkor pedig nekik, a gazdasági bajoktól egyre jobban sújtott embereknek ugyan mi adhat erőt, tartást, öntudatot? Főleg a fiatalok és erejük teljében lévő értelmiségi, munkás vagy alkalmazotti rétegeknek: a bérből és fizetésből élőknek. Talán nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, annak a tudata, hogy nélkülük lehetetlen az ország talpra állítása. Ha ők teljesen ellehetetlenülnek, akkor nem megy előre a szekér.

Nélkülük nem megy. Váss Márta

Lenin végeztette ki II. Miklós cárt?

Az „Argumenti i Fakti” című szovjet lap értesülései szerint maga Vlagyimir Iljics Lenin hagyta jóvá II. Miklós cár és családja kivégzését 1918-ban. A lap Eduard Radzinszkij történészre hivatkozik, aki szerint Lenin aláírása is szerepel azon a táviraton, amely a cári család kivégzéséről intézkedik, és amelyet Jekatyerinburgba küldtek a helyi vezetőkhöz.

Az „Ogonyok” című lap már korábban közölt egy hasonló tartalmú cikket, amivel megerősítette a nyugati történészek gyanúját. Az Ogonyok Trockij naplójából idézett, amelyben az egykori bolsevik vezető azt írta: „A döntés Moszkvában született, Lenin közvetlen részvételével”.

II. Miklóst és családját 1918 júliusában végezték ki Jekatye- rinburgban — a mai Szverd- lovszkban — egy lakóház pincéjében. Hetvenkét évig sikerült fenntartani a látszatot, hogy a cári család sorsáról a helyi vezetés döntött, és Leninék csak utólag értesültek a kivégzésről.