Békés Megyei Népújság, 1990. nonvember (45. évfolyam, 256-281. szám)
1990-11-23 / 275. szám
1990. november 23., péntek Mondd az igazat, amit gondolsz... Beszélgetés Lttrincze Lajossal, aki az elsziirküléstöl félti a magyar nyelvet Nevét mindenki ismeri e hazában, s a határainkon túl is. Tudományos munkásságát elismerik. Számos tudományos kitüntetése után nemrég a teológia díszdoktorává is avatták, Jugoszláviában pedig a nyelvművelő tevékenységét elismerő Szarvas Gábor-díjjal tüntették ki. Beszélgetésre mégis abból az alkalomból kértük, hogy november 24-én Tölti be 75. évét a Tanár úr, kinek hangját már négy évtizede hallhatjuk a rádió- ben. Tanít bennünket, fáradhatatlanul. — Zaklatott világunkban egyre ritkábban lehet olyan derűs, mosolygós emberrel találkozni, mint a Tanár úr. Hogyan tudja így megőrizni fiatalosságát, frissességét? — Ha egy-két kortársammal összehasonlítom magam, tárgyilagosan meg kell állapítanom, hogy viszonylag kevésbé vagyok megrokkanva. Ez egyrészt alkati dolog, azután talán lelki alkat kérdése is, mert azt tapasztaltam, hogy az optimistább, vagy a vidámságokra hajlamosabb emberek fiatalabbak maradnak. De az életformám is olyan, hogy segít megtartani egészségesen. Nem dohányzom, azt hiszem, részeg sem voltam soha életemben. Igyekszem pihenni? Azt azért nem mondanám. Tulajdonképpen sose pihenek, legfeljebb — mást csinálok pihenésül. De a munkám sohasem munka is igazán, hanem öröm, szórakozás. Másfél, két évvel ezelőtt viszont mégis akkora fáradtság, kimerülés jött rám, meg a szívemet is nagyon kezdtem érezni, hogy azt gondoltam, vissza kell vonulni ... De az ember az életéből nem léphet ki. amíg él, s még annyi a munka, a feladat. Annyi kéziratom van. amit kii kellene adni, aztán meg új tennivalók is vannak a környékbeli államok magyarságának nyelvi és kulturális gondjaival kapcsolatosan, tehát nem lehet kiállni a munkából. — A Déli-Bakonyban, az Üsti-hegy alatt található a falu, Szentgál, ahol született. Milyen nyelvi-irodalmi élményeket kapott onnan? — Szenegálról való indulásomnak rengeteg örömét tapasztaltam, igen sok hasznát láttam életemben. Szak- dolgozatomként az egyetemen Szentgál helyneveit, földrajzi elnevezéseit fejtegettem. Később, amikor a Rádió révén ismertté vált a hangom, akkor ez az otthon kapott hangszín, dallam, a beszédem zenéje tűnt fel először az embereknek. De nemcsak a nyelv zenéjét, hanem azt a sok, ízes. jó szólást, közmondást, nyelvi fordulatot is, amelyet állandóan idézek, mind-mind onnan kaptam. — Harmincnyolc éve kezdte meg a Kossuth Rádió az Édes anyanyelvűnk című műsorát. Milyen előzményei vannak ennek? — Kodály Zoltán biztatott. aki az Akadémia nyelvművelő bizottságának volt akkor az elnöke, hogy újítsuk fel azt a rádióműsort, amelyet a ’30-as években Halász Gyula Édes anyanyelvűnk címen sikerrel művelt. 1952-ben indítottam el. Bevallom, azt hittem, hogy Lőrincze Lajos ez egy kis kirándulás lesz. Érdekes erőpróba, vajon tudom-e csinálni. És eleiem leglényegesebb része lett, sok minden kisarjadt, kinőtt belőle. — A rádión keresztül történő tanítás nyújt-e valamiféle sikerélményt? — Egy biztos, annyit legalább elértem, sok nyelvésztársammal elértünk, hogy a nyelv értéke, a nyelvhasználat fontossága már benne van a levegőben. Ezt látom a levelekből, vagy akár a humoros lapokban megjelent és erre vonatkozó megjegyzésekből. De abból is, hogy megyek az utcán és megállít valaki: „Tanár úr, engedje meg, hogy megszorítsam a kezét. Köszönöm azt, amit csinál." Ez az én legfőbb jutalmam, és ez állandó erőforrás nekem. Soha életemben nem volt izzasztó, fáradságos munka egy-egy nyelvi tényt kibogarászni, múltját felderíteni, irodalmi vonatkozásait feltárni. Ez mind-mind olyan öröm, amit kívánnék mindenkinek: úgy éljen, hogy a munkájában mindig ennyi öröme legyen. Én azt mondanám ilyen szempontból, hogy boldog ember voltam és vagyok. — ön úttörő módon foglalkozott a határainkon túl élő magxjarság anyanyelv- ápolásával is. Milyen megfontolásból kezdte ezt a munkát? — Húsz évvel ezelőtt kezdtük el az Anyanyelvi Konferenciát, és akkor főleg a nyugati,. illetőleg a tengerentúli magyarság gondjaival foglalkoztunk. De már akkor is arra törekedtünk, hogy a szomszéd államok magyarságának a képviselői is jelen legyenek tanácskozásainkon. elmondhassák tapasztalataikat arról, hogy egy másik nyelvvel együttélésiben milyen nyelvi gondjai vannak a magyarságnak. Arra törekedtünk, hogy Erdélyből, Jugoszláviából, Csehszlovákiából. Burgenlandból és a Szovjetunióból is itt legyenek. Ez többé-kevésbé sikerült, mondjuk Románia esetében kevésbé, Jugoszlávia esetében többé. — Milyennek látja nyelvünk mostani állapot.át? Föllelhetö-e az igényesség a szép beszéd iránt? — Az igény, az igényesség — tapasztalatom szerint — még elég széles körben él. Sokan és sokszor tiltakoznak a semmitmondó, üres „hivatali” nyelvhasználat, az idegenszerűségek majmolása ellen. De — ez is tény •— benne van napjaink nyelvhasználatában korunk átmenetisége, eszmei zavara, tükröződik benne az értékek elbizonytalanodása is. Jellemző a mai nyelvhasználatra az elszürkülés, az elszíntelenedés, a variációk visszaszorulása, ami pedig ellene mond a szavakban, kinyilatkozásokban annyit hangoztatott társadalmi szemléletünknek ... Terjed az ízléstelenség is. No meg azzal is találkozunk már, hogy a nyelvi igényességre vonatkozó figyelmeztetésünkre az a válasz: ki törődik manapság — egyéb, nagyobb gondjaink mellett — azzal, hogy ezt vagy azt a szót használjuk vagy né használjuk... — Tanár úr szerint a szülők odafigyelnek-e kellőképpen a gyerekek beszédére? Az iskolqfcan megtanítják-e a diákokat az igényes, szép beszéd használatára? — Nincs ma az a nyugodt, kiegyensúlyozott családi élet, amely megadhatná az emberi magatartásnak és a nyelvi magatartásnak is a kötelező és kívánatos normáit. Tudniillik alig van családi élet, felbomlott; nincs idő rá, a gyerek ül a tévé, a video előtt, és észre sem veszi, hogy az ízléstelenségre lelkileg, izlésbelileg és nyelvileg is ráhangolódik. Az iskola szintén alig-alig nevel még. Nem tanít meg arra, hogy próbáld minél for- másabban, minél színesebben, minél differenciáltabban kifejezni magad. Most az iskolai nevelés is forrongásban, változásban van. A.z, hogy az ember formásán, világosan, érthetően, szépen fejezze ki magát, nem olyan egyszerű dolog. Éhhez rengeteg gyakorlat kell, és ez a gyakorlat hiányzik az iskolából. Hiányzik valószínűleg a tanterveiből, és taláp az eszményéből, az igényéből is. — Mi a mai nyelvmiÍvelésnek, nyelvi ismeretterjesztésnek a legfőbb feladata? — Ismertesse meg a nyelvet, anyanyelvűnket a maga teljességében, beleértve bizonyos fokig a múltját is. Mindezeket az ismereteket a magunk nyelvhasználatában is hasznosítanunk kell, hogy ne színtelen, primitív, semmitmondó, száraz kifejezéseket, mondatokat alkossunk, hanem választékosán, színesen tudjunk beszélni. A nyelv és a gondolkodás hat egymásra, közvetlen kapcsolatban van egymással; az egyik segíti — vagy gátolja — a másiknak az alakulását, fejlődését. A legfontosabb, hogy a nyelv gazdagságának. szépségének, színességének, igényes használatának legyen meg a presztízse. mert hiszen csak így tudja igazán betölteni, ellátni feladatát. — A ma és a jövőben felnövő nemzedéknek milyen útravalót adna a Tanár űr? — Nem tudok tízparancsolatot adni, talán az eddigiekből kiderült a lényeg. Tudd, mit akarsz mondani, mondd az igazat, amit gondolsz, ami a meggyőződésed, és ahhoz keresd meg azt a legmegfelelőbb nyelvi formát, ami az igazságot legjobban kifejezi. Ez a szépnek és az igaznak az egysége. Albert Melinda Múzeumlátogatók nagykabátban V Nem térhetett ki az állam a legkeményebb világválság idején sem... Nemrég döbbenetes riportot hallottunk a rádióban. Az egyik — nem Békés! — megye múzeumi szervezetének igazgatója arról nyilatkozott, hogy amennyiben a támogatások összegét csökkentik, kénytelenek lesznek több tucat állandó kiállítást bezárni. Lehet, hogy szű- kebb hazánkban hasonló a helyzet? A kérdéssel dr. Szabó Ferencet, a Békés Megyei Múzeumi Szervezet igazgatóját kerestük fel. * — Jelenleg, saját gazdasági manővereink eredményeként, az eddigi energiaár melletti fűtési költséggel, valamint egy szűkített nyitvatartási idővel — melyet két éve vezettünk be, még talpon vagyunk. Ha az energiaárakat lényegesen emelik, sajnos, képtelenek leszünk „kigazdálkodni” a differenciát. — További takarékoskodásra nincs lehetőség? — Különösen Békéscsabán és Szarvason nincs, mivel é két városban olyan fűtési rendszer van múzeumainkban, melyet nem tudunk szakaszolni. Hárommillió forintos beruházásra lenne szükség, hogy segítsünk ezen. Ügy érzem, nagyon fontos ez a kérdés, hiszen csak a Szarvason fűtésre fordított összegből három más múzeumban meleget tudnánk tartani. — Lehetséges, hogy rákényszerülnek az állandó kiállítások bezárására? — Mivel a múzeumok nagyobb részében leválasztha- tatlan a kiállítótermek fűtése, így még azt sem tudom elképzelni, hogy a munkaszobákban, raktárakban meleg van, a vendégek meg nagykabátban nézik a kiállításokat. Egyébként egy teljesen becsukott múzeumnak is van fűtési költsége, hiszen tárolt anyagainkat nem tehetjük ki az évszakok közötti hőmérsékleti különbségeknek, s a nedvességi viszonyoknak. — Akkor hát, mit tehetnek, ha mégis energiár-eme- lés \esz? (És miért ne lenne?) — Egy egészen különleges helyzet alakulna ki, melyet tisztességgel megoldani nem tudnánk, se a megyeszékhelyen, se másutt. Talán egy irodába zsúfolódnának ösz- sze a dolgozók és valamiféle ideiglenes fűtési állapotot hoznánk létre. De lehet, hogy az embereket sem tudnánk megtartani... — Miben bizakodik e beköszöntő tél előszobájában? — Nézze! Én történész vagyok, úgyhogy ismerem a korábbi időszakok támogatási rendszerét. Az állam a legkeményebb világválság idején sem térhetett ki a támogatás elől. A két világháború közt és Ferenc József idejében az állam alapvető követelménynek mondta ki a közgyűjtemények működtetését. A költségeket két csatornán keresztül biztosította, egyrészt fizette a minimális költségek érdemi százalékát, ennek fejében írhatta elő az országos érdekből való egységes szakmai tudományos követelményeket. Tehát az úgymond nemzeti érdeket az állam finanszírozta, amit ezen túl elvártak az adott múzeumtól, azt céltámogatásként juttatták el hozzá. — Helyi pénzekről szó sem volt? — Dehogynem. Itt van példának a békéscsabai múzeum. Építéséhez 1914-ben a költségek 51 százalékát adta a minisztérium, 49 százalékát pedig Békéscsaba város és a Békéscsabai Múzeumi Egyesület biztosította. De tovább megyek: a két világháború között kitalálták, hogy a vármegyei adó 1 százalékát csak megyei, kulturális tevékenységre fordíthatják. És azt szigorúan el is számoltatták! Volt év, mikor ebből a pénzből 800- 900 belépődíj nélküli ismeretterjesztő tanfolyamot szerveztek. — És napjaink törvény- tervezete, mely a közművelődési, közgyűjteményi és művészeti tevékenységekkel kapcsolatos kötelező önkormányzati feladatokról szól? — Véleményem az, hogy manapság sok szó esik a jogalkotásról, de a következetesség már nem érvényesül. A törvénytervezetben megvan a szándék, hogy segítsék munkánkat, de hiányzik belőle a számonkérés. E nélkül pedig a végrehajtás nem fog menni. — Messze vitt ez a beszélgetés. Térjünk vissza talán az eredeti kérdésre: tervezik az állandó kiállítások bezárását? — Csak rossz álmainkban számolunk ezzel... N. A. „Népben, nemzetben és alanyban, állítmányban” lj)90. november 15—16-án rendezték Debrecenben, az eddigi hagyományoknak megfelelően a debreceni irodalmi napokat, amelynek témája: „A romániai magyar irodalom 1970—1990 között” volt. Az első este Páskándi Géza bevezetője után felolvasó- est volt nyitásként a Déri Múzeumban, amelyen a legnevesebb erdélyi írók műveit olvasták fel. Második nap következett a tanácskozás és vita, a Debreceni Akadémiai Bizottság székházában. Cs. Gyimesi Éva átfogó képet nyújtott tanulmányában az utóbbi 20 év erdélyi irodalmáról értékszempontok, értékszerkezetek, ideológiai értékalakzatok tükrében. Jellegadó összegzés tanúi lehettünk, olyan kérdésfelvetések fogalmazódtak meg, amelyek eddig tabunak számítottak. Például: ne mosódjon össze etikai és esztétikai mérce; ne annak alapján ítéljük meg írókat, költőket, hogy miként állták ki a leggyötrelmesebb megpróbáltatásokat, hanem a műveik által mérettessenek meg, ha valódi kritikaírást és dialógikus légkört akarunk teremteni. Szó esett arról is, hogy milyen az anyaországban az erdélyi írók fogadtatása, milyen otthon önmaguk énképe? Láng Gusztáv a nemzettudat fogalmát boncolgatta hitelesen, mélyreható elemzésekkel, definiálva minden témához tartozó jelenséget. Szabadság vagy közösség- központú e szemléletünk? Reális-e ez az elvárásstruktúra, amin keresztül belelátunk a kisebbségi gondokba? A korreferátumok nagy része csak kiegészítette és megerősítette az előadók állításait, Czine Mihály azonban mélyebb hagyományfeltárást igényelt, teljesebb irodalomtörténeti tabló megszerkesztését. Védelmébe vette a tradíciókat a poszt- modernséggel szemben. A vita a vége felé kezdett izgalmassá válni. Kár, hogy kevés az alkalom a -mértékadó kiadók, folyóiratok szakembereinek találkozásaira, hisz a magyar irodalom egységes önszemléletéhez ezek az alkalmak is hozzájárulhatnak. Szinte minden szellemi műhely jelen volt a találkozón, az Alföld, a Tiszatáj, a Magyar Napló, a Holmi, a Forrás, Csokonai ós a békéscsabai Tevan Kiadó szerkesztői is képviseltették magukat. Az irodalmi napok résztvevői magukkal vihették a Tevan Kiadó ajándékát, a Székely góbéságok c. kötetet, melyben alkalomhoz illő bölcsességekre lelhettek. Kántor Zsolt Egy állandó kiállítás a sok közül. — Kár lenne bezárni! Fotó: Gál Edit
