Békés Megyei Népújság, 1990. október (45. évfolyam, 230-255. szám)
1990-10-21 / 248. szám
1990. október 21., vasárnap Körös táj BELPOLITIKAI ÉS KULTURÁLIS MELLÉKLET „...az új magyar történelem hajnalán...” Az egyetemi diákság 1956-ban A magyar sajtó késéssel, rövid hírben számolt be az 1956. október 16-án lezajlott szegedi egyetemista nagygyűlésről, amelyen kimondták a korabeli monolit ifjúsági szövetségtől független szervezet, a Magyar Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egységes Szövetsége megalakulását. E szervezetet az első pillanattól kezdve a koalíciós idők diákszervezetének rövidítését kölcsönvéve MEFESZ- ként emlegették, jóllehet mint gyökeresen más helyzet új képződményének, ahhoz semmi köze nem volt. 1956. október 17-én Orbán László, az MDF Központi Vezetőségének tagja egy sebtében — aznap — összeállított felsőoktatási „reformcsomagot” a következő vészjósló sorok kíséretében továbbított a Politikai Bizottságnak: Az egyetemeken „az elmúlt napokban súlyos politikai helyzet alakult ki. A helyzet kialakulásának alapját az összpolitikai helyzet mellett az adja, hogy a diákság tanulmányi terhelése nagy, jogos követeléseinek (melyekkel az égyete- mek vezetői és professzorai is egyetértenek) megoldása évek óta halasztást szenved. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen és a szegedi egyetemen emiatt sztrájkhangulat alakult ki, mely a diákok között futótűz gyorsasággal terjed, s párt- és DISZ-szervezeteinket teljes elszigeteléssel fenyegeti.” Küldöttség Nagy Imrénél Azt valószínűleg Orbán László sem gondolta, hogy helyzetelemzését óvatos mellébeszéléssé változtatja öt nappal később a valóság. Október 22- én, késő éjszaka Fikkert Ferenc műegyetemi tanár vezetésével küldöttség csengetett Nagy Imre Orsó utcai házának kapuján. Az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem diákgyűlését hagyták ott, ahol négy-ötezer diák a Szegedről és Lengyelországból érekző hírek mámorában a szabadság első óráit élte: követeléseket (10, majd 16 pontba foglalva) fogalmazott, ezek nyilvánosságát követelte, s másnapi tüntetésre hívott fel. A küldöttek kérték Nagy Imrét: jöjjön el a nagygyűlésre, csendesítse le a fenyegető vihart, ő azonban — bár megdöbbentették a fejlemények, s provokációtól is féltette a fiatalokat—, nem ment el. A pártszerűségre, e ma már egyre nehezebben érthető fogalomra hivatkozott: pártszervek felkérése híján nem érezte helyesnek a fellépést. Talán előszörvillant át agyán a következő órák és napok felismerése: olyan dolgok történnek a városban és az országban, melyek pillanatok alatt túlszaladtak becsületes, ám óvatos reformpolitikája határain. Nagy Imre és — másfelől -— Orbán László meglepetése, sőt megdöbbenése mindenképpen egy közös okra vezethető visz- sza. A diákság fellépése ugyanis alapvetően változtatta meg a korabeli magyar politikai élet 4 szerkezetét. Ez utóbbi 1956 őszére nagyjából duális képet mutatott: egy, a társadalommal semmiféle kapcsolatban nem lévő sztálinista hatalmi elit vitázott — főleg a sajtóban — a reformkommunista pártértelmiség szűk csoportjával, amely kifejezte és közvetítette ugyan a társadalom ellenérzését, de reformelképzeléseit lényegileg a fennálló monolit struktúrán belül kívánta megvalósítani. E szembenálláshoz képest egy tömegmozgalom keletkezése — s a MEFESZ megalakulása ennek látványos nyitányát jelentette — mindkét fél számára új tényező. Félelmetes ellenség a hatalomnak, nagy szövetséges az ellenzéknek, de éppen tömegjellege miatt egyben egész addigi stratégiáját is megkérdőjelező szövetséges. A reformkommunisták politikai célcsoportja ugyanis nem a társadalom egésze, hanem a párttagság mértékadó köre, amelynek számára igyekezett — sikerrel — „lebontani” a sztálinisták legitimációját. A tömegmozgalom viszont közvetlenül reprezentálja a társadalom egészét, annak törekvéseit formálja követeléssé. Abban, hogy ennek a tömeg- mozgalomnak 1956 őszén éppen az egyetemi hallgatóság adta társadalmi bázisát, számos tényező játszott közre. így például ősi, történeti hagyományok, az univerzitás autonómiájában és a tanszabadságban gyökerező régi függetlenség- és szabadságszeretet, amelyet az ezek tagadására épülő sztálinista egyetemi rendszer sem tudott a hallgatók tudatából eltüntetni. Minden ideológiai egysíkúság és szürkeség ellenére fennmaradt az az életkori és előképzettségi sajátosságokból eredő nyitottság, kommunikációkészség és -igény, amely a francia forradalom óta az ember és polgár jogaiért folytatott küzdelmek élharcosává tette a diákságot. (Elég csak utalni a reformkor jurátusaira, 1848. március 15-e egyetemistáira, a Galilei Körre, a Márciusi Frontra.) Bár ma már eléggé nehéz rekonstruálni az egyetemi diákság politikaiideológiai arculatát, számos jel utal arra, hogy a kötelező önvédelmi, társadalmi mimikri mögött ez az arc sokszínű és változatos volt. Ha nem is nyíltan, de igen sokan ápolták vallásukat, háttérbe szorítottságuk ellenére nagy tiszteletnek örvendtek a népi írók, mindenekelőtt Illyés Gyula és Németh László (a MEFESZ 1956. novemberére tervezett lapjának ő lett volna a főszerkesztője), kikben a nemzeti identitás őrzőit látták. De nem volt jelentéktelen a szó eredeti értelmében vett baloldali politikai gondolkodás befolyása sem: 1953-ban sokan fogadták reménykedve a Nagy Imre fémjelezte új politikát— 1955-ben, a Rákosi-restaurációt követően több száz egyetemi hallgatót távolítottak el az ország egyetemeiről. Elsősorban a műszaki egyetemek hallgatósága körében jelent meg egyfajta technok- ratikus gondolkodás, amely az ország vezetésében kitüntetett szerepet szánt az értelmiségnek, elsősorban a műszaki értelmiségnek. A félelem gátjait A szovjet párt XX. kongresszusa, Hruscsov desztalini- zációs fellépése nyomán számos politikai esemény és fómm nyújtott lehetőséget a rejtett gondolati sokszínűség erjedéséhez, majd felszínre kerüléséhez. Hruscsov titkos beszédét, a reformkommunisták elképzeléseit paradox módon az egyébként teljes joggal nyűgnek érzett kötelező marxizmus oktatói közvetítették sokhelyütt. A közvetítésben kulcsszerepet játszottak a Petőfi Kör 1956 tavaszi és őszi vitái is, az egy-egy szakterületen folytatott kritika megfogalmazásával. (A Kör vitáin már tavasszal jelentős volt az egyetemi hallgatók részvétele, s az ősszel alakuló vidéki körök létrehozásában a fiatal párttag értelmiségen kívül nagy számban vettek részt diákok. Hasonló vitakörök egyetemeken is alakultak.) Rokonszenv- vel és egyetértéssel tekintett a diákság az írók szabadságküzdelmére, a kollégiumokban kézről kézre járt az Irodalmi Újság; egyetértéssel találkozott az 1949—50-ben felszámolt népi kollégiumi mozgalom újjáélesztésének kísérlete. Az ellenzék befolyása, hatása alatt álló Művelt Nép című hetilap 1956 nyarán vitát indított az egyetemek helyzetéről, s titkos hangulatjelentések baljós homályából itt került nyilvánosságra a diákság számos sérelme, a kötelező óralátogatástól az irányított elhelyezkedésig, a felvételi kategóriák igazságtalanságától a kötelező orosz-, marxizmus-, honvédelmi ismeretek tanulásáig. Mindemellett még egy szociológiai jellegzetesség magyarázza, hogy éppen a diákság volt képes tömegmozgalommá alakítani a mélyen lappangó társadalmi indulatmennyiséget. 1956-ban a végzős évfolyamok hallgatósága is 1951—52-ben kezdte tanulmányait. Ekkor már maradéktalanul érvényre jutott az a politika, amely 60-70 százalékban írta elő a munkás- és paraszt származású hallgatók felvételét. Tehát, maga a rendszer hozta össze azok tömegét, akik ugyan szavakban a leginkább kedvezményezett, „hatalmon lévő” rétegekből eredtek, ám valójában e rendszernek (is) a leginkább kisemmizett, terrorral, normával, munkaverseny- nyel, begyűjtéssel nyomorított tömegét alkották. Mindez országosan több tízezres — egyetemenként viszont jól átlátható — közösségekben összpontosult, ahol csak a félelem gátjait kellett lebontani ahhoz, hogy a családi tapasztalatok és a diákság sajátos sérelmei összegeződjenek, „kibeszélhetővé”, nemzeti és demokratikus követelésekké váljanak. A reformkommunisták delegitimáló kritikája 1956 tavaszán és nyarán pontosan ezeket a gátakat bontotta le. Rainer M. János, Magyar Történettudományi Intézet e Diogenész ezredese Két óra Köles Pállal — Utoljára akkor fotóztak le ilyen alapossággal, amikor letartóztattak. — Mikor? — Ezerkilencszázötvenhét június 21-én. — Miért tartóztatták le? — Annak okát nem közölték velem, és mert három nap után követeltem a szabadon bocsátásomat, Békéscsabán a 101-es emlékmű közelében lévő fogdában (ma az Univerzál Kereskedelmi Vállalat Központja — a szerk.) minden külön magyarázat nélkül gumibottal leütöttek. ,,Ne csak őrizd...!” — Kik? — Meg tudnám mondani a kínzóim nevét, de hát nagyon messzire kellene ám menni az erkölcsi elégtétel terén! Az ösz- szeveretésemmel még nem értek véget testi és lelki gyötrelmeim. Csak mellesleg jegyzem meg: Rákosi Mátyás azért tudott 16 évet leülni fegyházban, mert nem kommunista börtönben töltötte le a büntetését. Vas Zoltán Tizenhat év fegyházban című könyve egy gátlástalan seggnyalás Rákosinak, de van benne egy mondat, melyért érdemes volt nyomdába adni a kéziratot, így hangzik: ,Á smasszert nem anya szültél" Nálunk a börtön falára azt is kiírták: „Ne csak őrizd, gyűlöld is!” — A letartóztatása előtt mi- vel foglalkozott? — A rendőrség kötelékéből 1957. február 21-én elbocsátottak, a forradalmi eseményekben való részvételem miatt. Azért, hogy senkinek se legyek láb alatt, kőműves szakmunkásként Budapesten helyezkedtem el. Aztán egy pénteki napon vártak rám a békéscsabai vasútállomáson... Még arra sem adtak lehetőséget, hogy értesítsem a családomat, s tekintettel arra, hogy a verések nyomai egy hónap múltán is láthatóak voltak rajtam, a feleségemet csak azok eltűnése után engedték be hozzám. Novemberben tizenhárom társammal együtt átszállítottak a Szegedi Katonai Bíróság fogdájába. — Mi voltarád Önök ellen? — Társadalmi rend elleni' összeesküvés, a forradalom szervezése Békéscsabán, és az abban való részvétel. — Nyilván ellenforradalmi tevékenységről szólt a vádirat. — Hát persze. Bár meg kell, hogy mondjam. Kádár János 1956. október 26-án még így nyilatkozott: „Ez a forradalom olyan tiszta, mint az ébredő gyermek szeme.” Kései válasz Nagyot sóhajt, és előveszi A Hont, a Politikai Foglyok Szövetségének hetilapját. Idéz az 1989. október 12-i számban megjelent Kései válasz a „Ködös napok” -ra (a Ködös napok Cserei Pál és Varga Tibor könyve, mely az 1956. október 23-i „ellenforradalom” békéscsabai történéseivel foglalkozik .- a szerk.) című írásából: „Kiss Béla újságíró, a Békés megyei Pártbizottság lapjának, a Viharsaroknak a főszerkesztője. Törékeny alkatú, halk szavú, világos értelmű ember, az »Irodalmi Újság«-nak, az írószövetség lapjának rendszeres olvasója. 0 nem csak ír, olvasni is szokott. Elolvasta pl. Háy Gyula írását, a »Miért nem szeretem« címmel megjelent cikket is. Sőt, nemcsak elolvasta, hanem munkatársainak felolvasta azt. Környezetében Kucserák vannak többségben, akik hörögnek az indulattól. (...) A börtönben csonttuberkulózist kap és mikor járásképtelenné nyomorodik, szabadon engedik.” Nehezen folytatódik a beszélgetés. Átengedem a terepet. Bepillantást nyerhetek egy jelentésbe, melyet Köles Pál rendőr százados, Békés megye rendőrfőkapitány-helyettese írt 1957. január 17-én, az 1956. október 23-tól lezajlott eseményekben való részvételéről. Fantasztikusan naív, szinte gyerekes őszintességgel tesz vallomást nézeteiről és cselekedeteiről az az ember, akit néhány hónappal korábban még a rendőr- kapitányság forradalmi bizottsága elnökének választottak meg. Mondatai így kezdődnek: „Nem értettem egyet...”, „Az volt a meggyőződésem, hogy..." Hogy lehet ez? Egy rendőr, aki nem csak a parancs végrehajtására gondol? — Hány évet kapott? — A Szegedi Katonai Bíróság Szegeden 1957. december 11-én, a védelem és nyilvánosság teljes kizárásával — dr. Mátyás Miklós hadbíró őrnagy elnökletével — megtartott zárt tárgyaláson azt a különtanácsi ítéletet hozta meg, miszerint Köles Pál volt rendőr százados, a per kilencedrendű vádlottja (a per elsőrendű vádlottja az életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélt Fekete Pál középiskolai tanár, a békéscsabai forradalmi tanács elnöke volt — a szerk.) bűnös, mégpedig a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétel bűntettében. Ezért főbüntetésként hét évi börtönre, egyes állampolgári jogaim gyakorlásának öt évi időtartamra történő eltiltására, bárhol fellelhető vagyonom felerészének elkobzására, és mellékbüntetésként lefokozásra ítéltek. — Hány éves volt akkor? — Harmincöt. Pedig a forradalom kitörését követően csak az a gondolat vezérelt, hogy fenntartsam a reftdet. Úgy éreztem, a politikai hovatartozás, és annak eldöntése a politikusokra tartozik, tehát karhatalommal befolyásolni azt nem szabad. Arra törekedtem, hogy az országban több helyen fellángoló vérengzések Békéscsabát elkerüljék. Bárhogyan is alakult az egyéni sorsom, az némi büszkeséggel tölt el, hogy sikerült eleget tennem ennek a feladatnak. Szennyeződés a „szabad levegőn” — Mikor szabadult? — Öt évet, egy hónapot és hét napot töltöttem le a büntetésemből, 1962. július 28-án hagytam el a sátoraljaújhelyi börtönt. Nagyon nehéz volt, a köztörvényesekkel voltunk összezárva. Emlékszem, amikor a váci cementgyár építkezésén együtt toltuk a talicskát Göncz Árpáddal, látva elkeseredésemet azt mondta: „Nem szabad tragédiaként felfogni ittlétünket, politikus ember számára börtönt viselni a politikai harcának része." — Amnesztiát kapott? — Nem. Valami furcsa és mind a mai napig érthetetlen helyzet folytán egyéni felülvizsgálattal szabadultam. Jött egy hadbíró őrnagy, és közölte velem, hogy a minisztertől kapott felhatalmazásával élve azonnal szabadlábra helyezi a 674919- es számú fogolyt. — Nem is történt perújrafelvétel? — Nem. De hát ezen sem lehet csodálkozni akkor, amikor a perünkben katonai bíróság ítélte el a hét polgári személyt! Gondolhatja, hogy megbillent alattam a talaj a börtönparancsnok szobájában. A hadbíró kilépett az asztal mellől, kezet fogott velem, és azt mondta: „Sok szerencsét a polgári életben!” — Volt-e? — Nem. Kevéssel hazaérkezésem után első feleségemtől elváltam, és csaknem 30 éven keresztül lépten-nyomon éreztem, hogy figyelnek. De a régi rendőri rutinból még maradt annyi, hogy mindig ki tudtam szűrni azt, akit rám állítottak. —Mit csinált a,,szabad levegőn”? — Az első házasságom mellett az egzisztenciámat is tönkretették, tizennyolc évet dolgoztam le a kőműves szakmában, állami vállalatoknál. Nyugdíjazásomat követően egyébként 1984-ben néhány hónapig a Békés Megyei Népújság portása voltam. — Miért csak kis ideig? — Jó pár embert ismertem a házban, még ötvenhatból, és ők nem tudták nekem megbocsátani a saját szégyenüket. Mert a munka szennye lemosható, de az erkölcsi szennyeződés nem. Mit mondott Zoroaszter? — Korábban nem próbálták meg visszacsalogatni a hatalomba? — Dehogynem. Biszku Béla belügyminiszter 1957. június 5- én magához hívatott, és felajánlotta, amennyiben hajlandó vagyok szolgálatot vállalni, bevisz a Belügyminisztériumba, osztályt bíz rám, és előléptet. Vettem egy mély lélegzetet, és nemet mondtam. Ezután tartóztattak le. Aztán a hatvanas évek elején megkerestek azzal, hogy amennyiben csatlakozom hozzájuk, számíthatok sorsom jobbra fordulására. — Hogyan reagált erre? — Válaszképpen felidéztem egy ókori történetet. Nagy Sándor egyik udvaronca felkereste Diogenészt, és azt mondta neki: „O, bölcs. Miért eszel te reggelire sós retket? Ha lojális lennél a császárodhoz, nem kellene ilyen nyomorúságos étellel beérned.” Diogenész erre azt felelte: „0, udvaronc. Ha tudnál retket sóval enni, nem kellene lojálisnak lenned a császárodhoz.” És idekívánkozik Zoroaszter mondása is: „Emlper az, akit a hatalom meg nem szédít, és a nyomor le nem aljasít. ” — Megbánta elvhűségét? — Szó sincs róla. Csak, tudja, éreztem: ugyan szán még nekem politikai szerepet az élet, ám már későn. Nézze, itt van ez a meghívó is, melyben az áll, hogy Köles Pál tartalékos ezredest a belügyminiszter elvárja a Magyar Köztársaság kikiáltásának első évfordulója alkalmából rendezendő ünnepségre. — Ezredes úr, köszönöm a beszélgetést. Dányi László Fotó: Gál Edit
