Békés Megyei Népújság, 1990. október (45. évfolyam, 230-255. szám)
1990-10-21 / 248. szám
1990. október 21., vasárnap. IRODALOM—MŰVÉSZET-kÖRÖSTÁJ Szabadi Katalin: Golgota Magyari Barna: Közép-európai jegyzetek éppen Avantgarde bácsi zakójáról Urmuz hajszálait szedegedtem amikor hirtelen bemondta a rádió a Petőfi versbe búvárruha nélkül hét métert merült az egyik olvasó kedvesem Zrínyi Miklós rozsdás vasakaratát két napig smirglizte hogy megírjam vele az Erdélyi veszedelmet de tehetségem nem lett elég fényes Magyarországon este van pizsamában ’56-ról olvas a szabadság én ülök firkálok s Arany János zoknijában lábujjhegyen lép felém Nagyszalonta (1989.) Szepesi Attila: Széna téri kopjafák Deák Mór: El kéne menni A napok és a hónapok, a hetek és az évek. Már örülök, hogy meghalok. Már örülök, hogy élek. A szíven infarktus-iirgelyuk, abban gubbaszt a semmi. Idefut benne, odafut, el kéne innen menni. A telek és a tavaszok, a nyarak és az őszök. Etetem őrzöm, s meghalok. Elek és halált őrzök. Kint semmi, belül a hideg. Kint hideg, belül semmi. Már örülök, hogy elmegyek. S jó volna nem elmenni. Egy vers lehetséges veszélyessége Beszélgetés Petri Györggyel a költészetről A nagyvárosoknak nincs középpontja. Főképp azoknak, melyek több településből forrtak össze. Talán mindegyik őriz valamit a régi hangulatából. Jó ha őriz, mert olykor éppen az egyéniségéről mondott le a sok egykori település, mely nagyvárossá összeforrt. Buda valaha csak a Várhegyet, és annak tövében, a Duna- parton elterülő települést jelentette. Budafok, Szentlőrinc (a pálosok kolostorával), Budakeszi, Hidegkút, Remete, Há- ros, Kovácsi, Sasad kívül estek, részben ma is kívül esnek a városon. A mai szemmel nézve igencsak apró települést fal kerítette be, melynek nyomai a Széna téren ma is láthatók. A tér tehát az egykori város határán feküdt. Neve pedig arra utal, hogy itt piac, szénapiac működött. A tér mára elvesztette határ jellegét. Belül került a nagyvároson. A fal maradványai—rajtuk az emléktábla — csak emlékeztetni tudnak egykori határ- helyzetére. A tér nyírott füvén ma szerény emlékkő áll. Körülötte hét kopjafa. A kövön felirat: 1956. És körben friss és fonnyadó virágcsokrok. Elhamvadt és hunyorgó mécsesek. Gyertyák. Négy évtizedre visszanyúló emlékeim vannak a környékről. Főképp a Mártírok útjáról (egykor: Margit körút), mely innen kanyarog a Margit-hídig. A Rózsadomb oldalában, az Eszter (ma Sólyom László) utcában laktunk. Innen jártam iskolába, meg a Mártírok útjai ferences templomba. Egyszer, ha jól emlékszem, 1950 szigorú telén hazafelé tartottunk szüleimmel Pestről Budára. Esteledett. A hídon megpillantottunk egy férfit, aki a korlátba kívülről kapaszkodott, és nézett le a zajló jégtáblákra. Apám odaugrott, megragadta a középkorú ismeretlent, és leszedte a karfáról. Feltűnt a férfi rongyos öltözete, soványsága. Nem ellenkezett. Apám erősen fogta. Láttam, ahogy a sovány ember vacog, és szeméből köny- nyek csorognak. Apám úgy vezette maga előtt, mint egy engedelmes, akarata-vesztett gyereket. A Mártírok útja oldalában, a Széna tér sarkán állt a hírhedt Margit körúti fegyház. Nagybátyám is megfordult itt, Ráko- siék, az ÁVO vendégszeretetét élvezve. Szabadulása után sokat mesélt a bent töltött esztendőkről: hogyan vallatták kurtavasra függesztve, hideg vízzel locsolva, éji álmából rendszeresen felriasztva. Sosem lepett meg, hogy épp itt, a Széna téren verbúválódott 1956 októberében a szabadság- harcosok egyik legjelentősebb egysége. A tér — rejtetten tovább élő határhelyzeténél fogva —, meg az itt komorodó börtönépület nyomasztó hangulata miatt is, valósággal felkínálhatta magát a harcolók csapatának. Ide futnak össze a környék útjai. Pest, a Várhegy, meg a külső település felől. Láttam egy filmet, már jóval később, a Széna téri felkelőkről. Pontosabban szólva: néhány töredék filmkockát. Ami az akkori kusza napokból, s a kezdetleges filmfelvevők jóvoltából fenn tudott maradni. A felkelők parancsnokát, a legendás hírű Szabó bácsit mutatja, ahogy beszél — a szavait nem érteni —, ahogy a fegyverét megcsókolja, és társaira néz. Szakadt, sovány emberek veszik körül a parancsnokot, akit a bukás után hamarosan kivégeztek. Ha ezt a kifejezést: „népi hős”, gyerekkoromban az iskolában kimondták, mindig valami borongós köd ereszkedett ránk. Távoli, értelmetlen. Neveket mondtak: Bugyonnij, Csa- pajev, Oleg Kosevoj. Hallgattuk, és ha kellett, kimondtuk őket, de nem volt közük a valósághoz. A valóság egyszerű. Néhány rongyos férfi emléke. Néhány virágcsokor a fűben. Néhány lobogó gyertya, és hét kopjafa. És akkor is így van, ha nekem, a katolikusnak, a kopjafa kezdetben idegen jelkép volt. Szinte érthetetlen. Meg kellett tanulnom, mi az. Ahogy a megtartó zsoltárokat is. A nagyvárosoknak nincs középpontja. De kell néhány hely, ahová az ember szívesen visszajár. Néhány hely, ami nem attól lesz fontos, hogy valamilyen közlekedési vagy egyéb csomópontra esik. Az ember elindul sétálni, nincs különösebb célja, és egyszerre észreveszi, hogy ott áll a Széna téri kopj áfák előtt. Egy pillanatra megáll, elnézi a hunyorgó gyertyákat, és visz- szaemlékezik a hídon vacogó öngyilkosjelöltre, és visszaemlékezik Szabó bácsira, akinek elszánt arca olyannyira különbözik a másik férfiétől, mégis összemosódik vele. Petri György (47 éves) magyarköltőt nem könnyű elkapni. Erről alighanem némely kísérők is tudnának mesélni, akik egy bizonyos János pap országlása idején caplattak utána. Pedig ő ez idő tájt nem is versben bujdosott, mint táltosi pályatársa. Inkább szamizdatban, és Nyugat- Berlinben — másfél évig —, no meg, szerkesztőségek hiányában nagybudapesti kocsmákban. — Nem is olyan régen, ez év tavaszán kaptad meg a József Attila-díjat, amit elfogadtál, holott egy tavaly rólad készült Balázs Bélás dokumentumfilmben olyasmit mondtál, hogy mindig azon imádkoztál, nehogy eszükbe juss. Végtére is még majdnem tőlük kaptad. — Tényleg zavarban lettem volna, mondjuk még két-három éve, ha megtisztelnek, alighanem fölajánlottam volna valamilyen szamaritánus célra. Szerencsére akkor csak Cserépfal- vy Imre bácsitól kaptam jutalmat, amit nyugodt szívvel el- költhettem. Hogy ezek most ugyanazok lettek volna... Hát ezt nem tudom. Igaz, bizonyos jelek arra mutatnak. —Mire gondolsz? A pofákra, amiket ájtatosra mázolt át a reformer idő? — Nem egészen... Inkább a díjjal járó harmincezer forintról jutott eszembe; lehet hogy mégis áll az idő? Nem voltak erkölcsi skrupulusaim, amikor zseb- revágtam. Arra sem volt elég, hogy rendezzem a tartozásaimat. — Filozófia szakon végezted az egyetemet, az egzaktsághoz való vonzódásod verseidben is tükröződik. Első értő kritikusaid, mindenekelőtt Szilágyi Ákos és Radnóti Sándor viszont úgy definiáltak téged, hogy íme, Petri György, az egyik legnagyobb élő magyar alanyi költő. Nincs ebben valami ellentmondás? — Az egzaktságot, mint minősítést elfogadom, de nemcsak filozófiai értelemben, hanem úgy is, hogy a hétköznapi élettényeket szeretem tárgyszerűen és pontos részletekkel megírni. Ezzel együtt például Arany János leírásainak részletező realizmusa erősen hatott rám, és máig közel áll hozzám. — Tényleg, ha már így belementünk az irodalomba, melyek azok a hatások, amiket ma is fölvállalsz? — Háromféle hatástípust különböztetnék meg. Vannak például kimondottan bénító hatások. Ilyen volt pályakezdésem idején József Attila hatása. O mindmáig alapvető költő számomra, de ha emlékszel a 60-as években a „Tűztáricos generációnak” kialakult egy olyan mindent elsöprő József Attila epigonizmusa, hogy egyszerűen szükségét éreztem egy gyökeresen más poétikai, esztétikai tradíciók felé orientálni. Nem azért, mintha József Attila világ- irodalmi nagyságát illetően értékítéletem megváltozott volna, hanem egyszerűen, mert folytat- hatatlannak éreztem. Vannak aztán felszabadító hatások. Ilyen volt számomra T. S. Eliot, Vas István fordításában, továbbá Kavafisz. A verseik felszabadító hatásúak, ám bizonyos értelemben ugródeszkát is jelentenek. Az embert ráébresztik arra, hogy lehet valami egészen mást is csinálni, mint a közvetlenül megelőző konstrukciók, amit hivatalból ránk oktrojáltak, mint egész nemzedékekre József Attilát. A harmadik hatástípus, kapillárisán, hajszálcsövek módjára hat: itt órákig lehetne a neveket sorolni. Mondjuk a magyar irodalomból Arany mellett elsőrangúan fontos számomra Csokonai, Berzsenyi, a kései Vörösmarty, Ady és Babits. A világirodalomból az egész német romantika és Baudelaire. No és Villon, természetesen nem a Faludy-féle, hanem az autentikus, de ide sorolhatnám az oroszok közül Puskint is. —Hosszú évekre szilencium- ra ítélt a hatalom. Miféle indokaik voltak ellened? — 1974 és 1977 között nem lehetett szilenciumról beszélni, bár éreztem a kultúrpolitika gyanakvását és elutasítását, ami kifejeződött abban is, hogy az írószövetségi felvételi kérelmemre még csak nem is válaszoltak. Amikor ’74-ben vagy ’75-ben Mándy Iván József Atti- la-díjra javasolt, akkor ezt kategorikusan elutasították. —Pedig akkor már két könyved (Magyarázatok M. számára, Körülírt zuhanás) megjelent. —Igen, és nem volt még semmiféle politikai konfrontációm, csak valahogy érezték — teljes joggal —, hogy én nem vagyok az ő káderük. Utána megint egy többéves szünet következett, az Örökhétfő megjelenéséig. — De az Örökhétfő már szamizdatban jelent meg... — Akkor még mindig nincs hivatalos szilencium. A Szépirodalmi Könyvkiadó szerződést kötött velem, de azt a képtelen követelést támasztotta, hogy a címadó verset is beleértve, 30- 40 verset ki kell . hagyni, ami gyakorlatilag a kötet kiherélését jelentette volna. Ha erre hajlandó lettem volna, akkor az már nem az én kötetem... 1980-ban megalakult az AB kiadó, az Örökhétfő volt az első szépirodalmi publikációja Demszky kiadójának. Na most a két Chartával való szolidaritási akcióban történt részvétel, plusz a szamizdat-publikálás, amelyeket olyan nyílt kihívásnak fogott föl a pártközpont, hogy attól kezdve már gyakorlati szilencium alá kerültem. Arról csak később lett tudomásom, hogy a ’80-as évek elejétől belső listákon szerepeltem. A publikációs tilalom masszívantartott ’88-ig. — 1982-ben meghalt L. I. Brezsnyev, aki téged versre is ihletett, ahogy írtad: ,,a ferdeajkú vén trotty”. — Mint már mondtam, akkor még nem keményítettek be any- nyira. Sőt egy szerződést is kötöttek velem, válogatott versekre. Csakhogy Amerikában, Mózsi Ferenc Szivárvány kiadójánál Chicagóban az idő tájt jelent meg egy vékony versesfüzetem, s abban az ominózus Brezsnyev-sirató. —Ez magyarul jelent meg? — Igen. Nagyjából ugyanaz az anyag volt, ami aztán a magyar szamizdatban is napvilágot látott, Azt hiszik címmel. A Brezsnyev-versről tudomást szerzett a pártközpont vagy a moszkvai követség, mert kaptam egy elképesztő levelet, amelynek utolsó mondata így hangzott: „Az önnel kötött szerződést, figyelembe véve a Magyar Népköztársaság kül- és belpolitikai érdekeit, felbontjuk.” Nagy büszkeséggel őrzöm ma is ezt a levelet. Akkor éreztem azt, életemben először és utoljára, hogy én egy nagyon fontos politikai tényező lehetek, ha képes vagyok egy ország kül- és belpolitikai érdekeit veszélyeztetni egy itthon nem is terjesztett háromszázas példány- számú versfüzetkével. Ez mutatja, hogy az akkori kultúrpolitika milyen aránytalanul dimenzionálta egy vers lehetséges veszélyességét.' — Ha már itt tartunk, mekkora egy vers lehetséges veszélyessége? — Úgy gondolom, hogy rendkívül speciális feltételeknek, mondjuk, egy 1848. március 15-ének kell együtt lenni, hogy egyetlen versnek igazán komoly politikai hatása legyen. De még egy olyan alkalom szülte és az alkalomhoz rendkívül passzoló vers, mint a Nemzeti dal sem idézte elő a forradalmat, csak képes volt költőileg szimbolizálni. Ha meggondolod, Ady költészete sem „okozta” a Károlyi-forradalmat, sem a tanácsköztársaságot, holott meglehetősen masszív politikai líra, mint ahogy József Attila költészete sem a magyarországi kommunista mozgalom fellendülését. Tudok olyan versekről, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy egy tüntetés emlékezetes legyen, de olyan tüntetésről nem tudok, amit egy vers váltott ki. Tódor János Pákolitz István: Egérszürke Tekintetében búvá félelem, mintha elnézést kérne, félszegen szorong, hogy élni mer—föl-fölriad kisgyerekként, ki újólag kikap, holott nincs semmi csíny a lajstromán— .v akármit mondhat Biblia, Korán, zsebünkben ki- s kinyílik a bicsak: nem lázad egérszürke, monoton sorsa ellen, és mindent úgy fogad, ahogy van; nem él a fogértfogat- szokással; el-elkönyvel pár pofont előlegként— nyugtathatná a hit, de pirosbetűs ünnepnapjai jöttén is hétköznapjain borong. (1985.) Sárándi József: A hóhérok segédeinek Ami az életben fontos, nem jár győzelemmel. Milyen ,.szerencse” hogy nemcsak a dac éltet (a mártírok erénye) A Bizonyosság az írástudók bosszúálló csalfa angyala azt sugallja: holtunkkal éljük túl kegyes pribékjeinket (Leányvár, 1983.)
