Békés Megyei Népújság, 1990. október (45. évfolyam, 230-255. szám)
1990-10-10 / 238. szám
1990. október 18, izerda Tünde és az ő Csongorja, egy ritka lírai pillanatban... (Tihanyi Szilvia és Kárpáti Levente) Fotó: Gál Edit Tündérhon, vajon merre van? Vörösmarty Csongor és Tündéje az évadnyitón „Egy kis óra tartománya”, suttogja Tünde, az élet. A boldogság elérhetősége vagy a bukás. Csongor is erről beszél : „ ... aki álmaimban él, A dicsőt, az égi szépet Semmi földön nem találtam". Pedig jaj, de nagyon keresi! Nyugtalan, a lelke vágyak szárnyára kél és mégsem. A boldogság és Tünde sehol. De íme, csoda érkezik és vele Tünde: „Ah, tán ez, kit szívdobogva Vártam annyi hajnalon? ...”, kételyeg Csongor és beburkolózik a lombok sátorába, az éjfél sötét mélységeibe. Tünde pedig jön, jön. vele Ilma, aki alighogy megszólal, máris kifecsegi, hogy a tündérleány bizony nagyon is valóságos szerelemre gyulladt Csongor úrfi iránt, s hogy nem plátói ez a szenvedély, Urnát bizony félre is hessen- ti: Menj, míg itt mulat szerelmem’’; mi több: segítsen felzengetni a kis csalogányt, „Hogy, míg senki sincsen ébren, Ö szerelmi kéjt zengjen S dallal töltse a magányt’’. Valahogy így kezdődik Vörösmarty Mihály író úrnál a Csongor és Tünde című színjáték öt felvonásban, melyet két részben vezetett elő a békéscsabai színház, Tasnádi Márton rendezésében. A csabai színpadon azonban nem egészen így kezdődik. Nem Csongor jő előbb, hanem Mirigy és az ördögfiak, jó nagy zajjal, és dérrel-durral, majd (miután) kikötötték a csodafához Mirigyet, jön csak Csongor, egy kipukkadt focilabdát terelgetve, slamposan. . Vörösmarty Mihály a Csongor és Tündével búcsúzott a romantikától (vagy inkább: kezdte meg a búcsút, mely máig tart), siratta el a „vesztett egeket” és lehozta a földre a nagyon is földi valóságot: ez a (az a) világ nem boldogságra termett, ez a (az a) világ nem arról szól, hogy az embert a boldogság útjaira vezeti, hanem arról inkább, hogy a szerelem, ha igazi, önzetlen, gyönyörű, az élet értelme, a vágyak végcélja egyedül. Mert mi mást is mond a záróvers a játék végén? Ugyanezt. „Ejfél van, az éj rideg és szomorú. Gyászosra hanyatlik az égi ború; Jőj, kedves, örülni az éjbe velem, Ébren maga van csak az egy szerelem’’. Hiszen mire vitte a Kalmár, a Fejedelem és a Tudós? Amikor újra színre lépnek, csalódott roncs mind a három és velük a földi világ. És Csongor tovább megy, az „egy kis óra tartománya” (reméli) rejti még Tündét. Gonosz erők játszanak vele, Mirigy ármányain bukik, és nem ébred, pedig Tünde karjaiban és márvány combjai közt fekhetik: az ellene esküdt világ azonban könyörtelen. Balga is kószál. Ledért hajtja, Ilma pedig az egyik ördögfiat. ki Balga képében teszi neki a szépet és egyebet: közben ezernyi csoda tárul, varázskút és újra az éj, a megszólaló Éj, de nem itt, Vörösmarty úr drámájában, mert itt már a felvonások előtt és után zeng a hang, mintegy tanulságul, hogy úgyis mindegy: .,A szép . világ borongva hamvad el; És ahol kezdve volt, ott vége lesz; Sötét és semmi lesznek: én leszek, Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj.” Azt hiszem, érdekes ötlet volt kihozni az Éj monológját a dráma szövetéből, pláne itt, ezen az előad ison, hogy azért a költészet is jelen legyen. Nem ismertem fel, ki mondja, de kitűnően mondta. Hozzá a nézőtéri homály, utána a festőzene, nagy ötlet! Csak éppen odafent, a színpadon, mintha megtörne hiányától valami, de azért nincsen nagy baj: az újabb éjfélre újra ott állnak a fánál, melynek igaz, itten nincsenek kincsei, csak rút játékbabák, szétesett kosarak. Mintha azt sugallnák: nem látjuk-e olykor kincsnek azt, ami rriúléköny, rossz kacat csupán? Lehet, hogy így van. Mert ilyen a földi élet. De itt, a játék nagy hevében Tünde Csongorra. Csongor Tündére mégis rátalál. „Tünde, Tünde, ah te vagy!’’, mondja, mire a szerelmes nő mit is felelhetne? „Így fogunk mi kéjben élni S a világgal nem cserélni.” Nagy mondat, nagy vigasztalás. A boldogságellenes világgal szemben egyetlen fegyverünk a boldogság. Mégis a romantika győz? Mégis az — ember? Talán. Ahogy múlik az idő, az „egy kis óra tartománya”, a nézőtéri zsöllyében egyre inkább érezni: minden nagyon szép, még az is, hogy a rendező bizony, még a valóság kontrasztját, a festett (?!) egeket is alaposan lehozza a földre, a baj csak az, hogy ennek az előadásnak nincs igazán sem Tündéje, sem Csongorja. Pedig hát ők hordozzák a boldogságot, ők keresik a boldogságot, ők azok, akik annyi utat bejárnak a másodszor is rideg, szomorú éjig, ahol mégiscsak kiderül, hogy győztesek. Tihanyi Szilvia és Kárpáti Levente rettenetesen küzdenek a színészi erejüket (sokszor alkatukat is) meghaladó feladatta], és ez nem előnye soha, semmilyen alakításnak. Tünde néha szépen mondja Vörösmarty sorait, mégsem forrósul fel a líra; Csongor pedig, ahogy egyre jobban halad előre az időben, úgy válik mind ener- váltabbá egészen addig, míg úgy dönt, hogy nem lesz focista, és kirúgja a (világűrbe?) a lyukas labdát. Így aztán Tünde könnyedén elragadja oda, ahol „ébren nia- ga van csak az egy szerelem”. Csongor riadt ugyan, de Tünde magabiztos. Sőt: Mirigy is felcsap Ledérnek, netán meg(m)irigyelte a szereleméhes lányka testi vidámságait ... Ilyen bizarr a kép végül, s most már csak az a kérdés, hogy az évadnyitó közönsége tapsolt ugyan, de tapsolt-e Vörösmarty Mihály az Orionon? Látható, hogy nagy munka van ebben az előadásban, de hát a szándék mégsem értékelhető. Pedig jól teljesítette itt kiírt feladatát Bö- könyi Laura (Urna), sajnos, szokásos önmagát hozta a nagyon tehetséges Magyar Tivadar (Balga), bírták hangerővel és fizikummal a nagy strapát az ördögfiak is (Ar- deleán László, Tihanyi Tóth Csaba és Dégi János), Szent~ irmay Éva huszonkét év után újra kitűnő Mirigy, Ledér (Fazekas Andrea) örömteli színfolt, és a három nagy tanú (Kalapos László, Tóth Titusz, Tamás Simon) remek. Akár a díszlet, Csík György vendégmunkája: valóságos acélszürke csatatér. De, hogy lehet-e úgy élni, ahogy Tündével mondja Vörösmarty: „így fogunk mi csendben élni S a bajoktól messze lenni”, az bizony kétséges. A remény azért sokat ad. Percnyi örömöket. Sass Ervin Ha Pesten jár... Buddha-szobrok magyar környezetben Az európai kultúrkörben nevelődött ember számára izgalmas és egzotikus dolog bepillantani a Távol-Kelet — számára — különös, ismeretlen világába. Hiszen ott annyira más az életfelfogás, a filozófia, a vallás. Annyira különbözik attól, ami bennünket körülvesz ... Budapesten a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum egyik emeleti szobájában új kiállítás nyílt: a buddhizmus művészetét bemutató sorozat első állomásaként a lámaista szobrászat képviselőivel ismerkedhetnek meg az odalátogatók. (Az Indiából kiinduló buddhizmus tibeti változatát nevezzük lámaizmusnak. Innen terjedt,át a X. századtól a környező országokba: Nepálba, Kínába, Mongóliába.) A tárlat egyik rendezőjétől, Kelnyi Bélától több érdekes információt is kaptunk. A legfontosabb talán az, hogy a 160 kisebb-na- gyobb, különleges eljárással készült aranyozott bronz szobrocska ilyen jellegű ösz- szegyűjtése és bemutatása világviszonylatban is jelentős. A szobrok kilencven százaléka régóta a múzeum tulajdonát képezi, egy kicsi, de jelentős hányada pedig Csapek Károly hagyatékából került oda a nyolcvanas évek elején. Nemcsak tartalma miatt említésre méltó ez az egy évig látható bemutató: a Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeumban 1984 óta nem volt időszaki kiálítás. Ügy tűnik, ez a rossz hagyomány most megszakad. A tervek szerint jövő ősztől egy japán témájú tárlatot tekinthetnek meg az érdeklődők. A körülmények itt, Hopp Ferenc egykori villájában, az Andrássy úton nem túl ideálisak: a termek kicsik, nem megfelelő a világítás, és egyáltalán az egész ház felújításra, átalakításra érett. Ha most csak magát a kiállítást nézzük, az bizony szerényen húzódik meg egy kopottas, régi ajtó mö-( gött! Az első eligazító táblázatból megtudhatjuk, hogy a lámaista pántheon többezer istenségből áll, akik*!külön- böző csoportokba rendezhetők feladataik szerint. így vannak tanvédő, meditációs buddhák vagy például világtáj őrzők. A pantheonba időnként kivételes személyiségek is bekerülhettek az isteni származásúak mellé. Hogy ki melyik csoportba tartozik, az kitalálható ruhájából, arckifejezéséből. Fontos jellemző a kéztartás, amely lehet vitatkozó, adakozó, fenyegető, üdvözlő, és megkülönböztető jelleggel bír az is, hogy milyen tárgyat fognak a kezükben. E három segítő táblázatot nézegetve könnyebben eligazodik az ember a nyolc vitrin között, amelyekben a végtelen szemlélésébe merült, vagy éppen harcos ki- fejezésű, többfejű, többkarú figurákat láthat, „ök” valamikor kultikus tárgyakat rejtő szelencék fedelén foglaltak helyet, nagyobb változatban pedig oltárdíszek voltak. Az egyik legkarakteresebb alak Vadzsrabhairava Dhra- mapab tizennyolc karja közül tizenhatban egy-egy at- ributumot (tárgyat) tart, kettővel pedig egy nőt ölel. (A magyarázat csak annyira részletezi a jelenetet, hogy az illető istenség női energiával látható.) A tibetológus Kelényi Bélától megkérdeztük, melyik a legértékesebb darab? Elmondta, hogy a lámaista szobrocskák értékét az adja, ha tudjuk, ki készítette. Ez ugyanis* általában nem maradt fenn. Ilyen ismert művész a XVII. században élt főpap — bizonyos Dzanaha- dzar —, aki valóságos stílust teremtett munkáival. Az ő nevéhez fűződik egy írásrendszer feltalálása is. Tőle is találhatunk szobrot a kiállításon. Sajnos, aki reprodukciót keres, annak csalódnia kell. Sem képeslap, sem plakát nem készült a tárlathoz, mint megtudtuk, anyagi okokból. Van ugyan egy minden igényt kielégítő katalógus, benne igényes, tartalmas bevezető, sok fénykép, érdekes történetek az istenekről. Csakhát ez 210 (forintba kerül, és nem biztos, hogy van nálunk any- nyi... Magam is az „olcsóbb megoldást” választottam, amikor az egyik rendezőt kérdeztem meg a homályos pontokról. Ö különben arról is felvilágosított, hogy aki előzetesen szeretne tájékozódni vagy utólag utánanézni valaminek, az jól forgathatja azt a könyvet, különösen annak jegyzetanyagát, mely az Európa Kiadónál jelent meg 1984-ben, a „Köztes lét könyvei” címmel, Kera György szerkesztésében, és 6zinte minden könyvtárban megtalálható ... K. K. Kurukullá, a „Vörös Megváltó” istennő — Kina, XIX. század. A kiállítás egyik női szereplője Fotó: Wagner Richard Sikerkönyvek Érthetetlen, hogy ma, ebben a túlhajszolt világban, ahol egyre gyakoribbak a betörések és a gyilkosságok, amikor rendszeresek a háborús tudósítások, az embernek van kedve krimit olvasni. A valóságos bűntények sokszor felülmúlnak minden írói fantáziát, és már csak álmodozni lehet békéről, nyugalomról, csendről, mégis hódít a bűnügyi irodalom, a kémregény, a háborús történet. Igaz lenne az a megállapítás, hogy kisebb-nagyobb mértékben valamennyien hajiunk az erőszakra, a borzalomra, hogy szívesen keressük az izgalmakat? Különben mi a magyarázat arra. hogy amikor kikapcsolódásra. szórakozásra, pihenésre vágyunk, inkább a krimit vesszük le a polcról és nem a verseket? Miért ülünk a képernyő előtt a legtöbbször ostoba és színvonal nélküli bűnügyi történetek fejleményeire várva, ahelyett, hogy átkapcsolnánk a fajsúlyos színdarabra vagy művészi filmre? Dale Brown könyve, A bombázó persze nem egyszerűen krimi, nem a kategória alsó szintjéről való, nem érdemelné meg ezt a „lefokozást”, A páratlanul izgalmas légicsata története teljesen lebilincseli az olvasót, odaszegezi a székhez, nem engedi, hogy gyorsan átlapozzuk vagy félretegyük. Az amerikai harci repülő különleges bevetése a Szovjetunió felett — különlegesen kiképzett legénységgel (amelynek egyik-másik tagja igazi háborúban szerezte meg gyakorlatát). és most különleges küldetésre készül: körülbelül ez a történet magva. Ez bővül aztán olyan adalékokkal, hogy az oroszok változatlanul használják a lézerfegyvert, noha az amerikai elnök, a kormány és a diplomácia ez ellen már minden elképzelhető fegyverét bevetette. Az „ellenség” megsemmisítette az amerikaiak önvédelmi műholdjait, vagyis a bármelyik percben indítható támadást már képtelenek lennének időben jelezni. A bombázó küldetése tehát nem más, mint a világháború kirobbantásának megakadályozása. Izgalmak .mindennapjainkban, izgalmak olvasmányainkban — de hát ez utóbbiak másfajták; ezeket mi keressük magunknak... N. K.
