Békés Megyei Népújság, 1990. október (45. évfolyam, 230-255. szám)

1990-10-06 / 235. szám

úkÖRÖSTÁJ SZÜLŐFÖLDÜNK 1990. október 6., szombat A kastély és egyik körbástyája Németh Ernő felvétele Hajdúk tanyája, Kéreki A hajdúkról még csak-csak tudjuk, hogy kik voltak: eredeti­leg marhapásztorkodással fog­lalkoztak, de előbb a Dózsa-féle parasztfelkelés idején, majd a XVI. századi magyar-török vil­longásokban már jobbára gyalo­gos katonákként hadakoztak, mégpedig a keleti országrésze­ken. A bécsi udvar a független­ségi harcok idején ugyan zsold- jába fogadta őket — ekkoriban már tizenöt-húszezer lehetett a számuk —, ám aztán 1604-ben Bocskai István híveivé lettek, s az ő oldalán verekedtek igen vi­tézül. Érdemeik díjaként 1605- ben Bocskai tízezernyi hajdút nemessé emelt, és a mai Hajdú­ság területén telepítette le őket. Ez a népesség alkotta aztán a hat hajdúváros — Böszörmény, Dorog, Hadház, Nánás, Szo- boszló és Vámospércs — lakos­ságát. Eddig a bátor és nehezen za­bolázható pásztorutódok törté­nete. Ez a história azonban nem lenne teljes, ha kimaradna belő­le Artándtól mintegy tíz kilomé­ternyire északra meghúzódó Nagykereki fölemlegetése, hi­szen a történelmi Biharnak ez a helysége még a föntebb emlege­tett hajdúvárosoknál is erőseb­ben kötődött Bocskai fegyvere­seihez. Az ottani, XV. században épült várban lakott, szervezett csapatokat, s kötött híveivel Habsburg-ellenes szövetséget maga István fejedelem! Az 1214-től emlegetett település 1590-ben került adományként a kezére, s lévén stratégiailag igen kedvező helyen, az akkor már ott magasló várat még tovább erősítette, s kedves hajdúinak is szállást rendezett be falai között. A csákányos, harci bárdjaikat forgató vitézek úgy hálálták meg ezt a tisztességet, hogy amikor 1604. október 3-án a császári hadak ostrom alá vették Nagykerekit, Örvéndy Pál kapi­tány vezetésével a vámép ellen- támadásba lendült, és a jól föl­szerelt támadókat megfutamí­totta. A kereki vár nem is került soha a Habsburgok kezére. Részleges romlását a törökök okozták, akik 1660-ban dúlták fel egy bizonyos Szejdi pasa vezetésével. A hódítók kivonu­lása után Csanády Sámuel haj­dúkerületi főkapitány barokk stílusú kastélyt építtetett. A. L. Széchenyi életének célja: Az Al-Duna szabályozása A Duna hazánk és egyben Közép-Európa fő folyója. 2860 km- es útja során áttöri az Alpok és Kárpátok hegyvonulatát. A folyam elé tornyosuló akadályok közül a legnagyobb a Déli- Kárpátok utolsó, Báziás és Vaskapu közötti 130 km hosszú páratlan szépségű szakasza. Ezt a nagyszabású folyami áttörést a magyar szóhasználat Al-Dunának nevezi. A Közép- és Alsó- Duna között a Vaskapu szab éles határt. Voltaképpen zuhata- gok sorozata volt itt, s ezek közt a szorosan vett Vaskapu felülről lefelé haladó sorrendben az utolsó. A természeti szépségekben gazda al-dunai folyószakaszon évezredeken át nem volt alkalmas hajózásra, mivel az ottani akadályok miatt a jelentkező forgalmat csak nagy nehézségek árán, csak részben lehetett lebonyolítani. A hajózási akadályok elhárításával már a rómaiak is foglalkoztak, akik az egész folyót átérő nagy szikiapad megkerülése végett valószínűleg Traján császár idejében a jobb parton egy nagyszabású oldalmeder létesítésébe fogtak, Apollodorus mester vezetése alatt. Azonban vagy az előállott technikai nehézségek, vagy Traján császár uralkodása után nemsokára bekövetkezett hanyatlás miatt be­fejezni nem tudták. A gőzhajózás megindulása nagy lendületet adott a Duna szabályozásának. Az ország- gyűlés először 1827-ben foglal­kozott a vízrendezésekkel és a hajózás fejlesztésének kérdései­vel. Széchenyi István 1830-ban a „Hitel”-ben már foglalkozott a Dunával, a természet nagy csa­tornájával, és a szabályozás gondolatát felvető Beszédes József mérnökkel tanulmány­utat tett a Dunán, hogy szemé­lyesen győződjön meg annak hajózhatóságáról. A viszontag­ságos hajóút egy kezdetleges kis evezős bárkán 1830. június 24. — október 19. között történt. Az út kitörölhetetlen élményt jelen­tett Széchenyi számára, s egy­szer és mindenkorra megnyerte őt a vízszabályozás ügyének. 1833. június 20-án Széche­nyit kinevezték az Al-Duna sza­bályozás királyi biztosává. O a munkálatok műszaki vezetésére Vásárhelyi Pál mérnököt sze­melte ki. Széchenyi kieszközölt a „Só alapból” 550 ezer forint támogatást, és megkezdődött a Vaskapu akadályain a csator­naépítés. 1834. április 14-én az első gőzhajó, az „Argó” átha­ladt a csatornán. Sajnos 1836- ban a kormány váratlanul meg­Wallandt Ernő tagadta a kórábbi támogatást a munkákra és későbbi években sem biztosította a szükséges pénzügyi támogatást, így a to­vábbi munkák elmaradtak. Az útépítés során Bázistól Orsován keresztül Tumu-Seve- rinig terjedő 122 km hosszú sza­kaszon parti utat alakítottak ki robbantással, az 1838. évi addig észlelt legmagasabb árvízszint felett 1 lábnyira. Ez az út lehető­vé tette a forgalom fenntartását az alacsony vízállásnál és bizto­sította a hajóvontatást, szükség esetén átrakással történő hajó- forgalmat. Az elkészült utat ké­sőbb kezdeményezőjéről „Szé­chenyi út”-nak nevezték el. 1878 júliusában a Berlinben tartott kongresszuson Magyar- ország magára vállalta ezen eu­rópai jelentőségű szabályozás végrehajtását a nemzetközi ha­józás érdekében. A megbízás magyar vízépítés nemzetközi rangjának elismerését jelentette. A tervkészítés idején nemzetkö­zi műszaki viták miatt elodázó- dott a szabályozás kérdése. Vé­gül a magyar kormány 1884-ben az eddigi tervek és bírálatok fi­gyelembe vételévef új tervek ki­dolgozását rendelte el. A végle­ges kiviteli tervet Wallandt Ernő miniszteri osztálytanácsos és munkatársai készítették el. Ezt a tervet és költségvetést jóvá hagyta az országgyűlés. A kivitelezési munkák végzé­sére létrehozták az „Al-dunai Vaskapuszabályozási Vállalat­ot. A munkálatok állami ellenőr­zésére Orsován „Művezetősé­get” állítottak fel. A kivitelezés közvetlen irányítója a kiváló mérnök, Rupcsics György lett. A hajózási akadályok eltávo­lításának munkálatai — száz évvel ezelőtt — 1890. augusztus 18-án kezdődtek. Az ünnepélyes kezdés szeptember 15-én volt a Grében hegycsúcsnál az osztrák, szerb és magyar kormányok képviselőinek jelenlétében. A munkálatok nyolc évig tar­tottak és ez idő alatt 656 ezer köbméter sziklát robbantottak ki. A végrehajtott szabályozás nem hozott végleges eredményt, mert ennek a kornak gazdasági­műszaki színvonala nem lehetett többet. Ennek ellenére nagy ha­ladás volt ez a munka. Korábban csak 280 cm-es orsovai vízállás mellett lehetett hajózni, s ezután 120 cm-es vízállásnál is közle­kedhettek a hajók. Ez évi átlag­ban 258 napot jelentett. (30%-os növekedés) A nagy mű tervezésében, Széchenyi István megvalósításában több ismert és ma már ismeretlen személy dolgozott. Békés megyei vonat­kozásban meg kell említeni Bo- doki Lajos nevét, aki Gyulán 1860-tól Békés vármegye fő­mérnöke volt, majd bátyja — Bodoki Károly — halála után a Körös Szabályozási Társulatnál volt ugyancsak főmérnök. Bo­doki Lajos 1872-ben került Gyuláról Budapestre (miniszte­ri tanácsos) és sokat tett e mű megvalósítása érdekében. Sírja a gyulai Szent Háromság teme­tőben van. A magyar kormánynak óriási áldozatvállalása volt az Al- Duna szabályozása, mely több mint 27 millió aranykorona összegbe került. A járulékos munkák összege 4 millió arany­korona volt. Az 1898. szeptem­ber 27-i ünnepélyes megnyitón az „I Ferenc József’ nevű hajó volt az első, mely a Vaskapu- csatorna torkolata előtt széttépte a kifeszített rózsából készült fű­zért. Dessewffy Sándor nagyvá­radi püspök imában kérte Isten áldását a műre: ,,Aldd meg, oltalmazd kegyel­mesen ezen folyami utat, áldd meg a hajókat és mind­azokat, akik erre elhaladnak.”- A végrehajtott szabályozási munka eredeti formájában há­romnegyed észázadon át bizto­sította a hatalmas méretűvé fej­lődött, nemzetközi jelentőségű­vé vált dunai, illetve Duna-ten- ger hajózást. Góg Imre Bánkúttól Wasaniczáig Eltűnt települések az egykori eleki járás területén Az aradi-békési nagy pusztaság az évszázadok folyamán so­kat változott. Helységek alakultak, elnéptelenedtek, pusztultak, majd újak alakultak, s a második évezred végén — legalábbis úgy tűnik — létrejött egy mai viszonyoknak megfelelő korszerű településhálózat. A viszontagságos történelmi viszonyok köze­pette sok esetben nemcsak a megyehatárok tolódtak ide meg oda, de a török hódoltság, Habsburg-uralom, majd a két világháború következtében az országhatárok is változtak. Vajon milyen okok határoz­ták meg sok száz esztendő alatt a települések létrejöttét, eltűné­sét, újjáalakulását? A válasz­adás sokrétű és nem egyszer megkérdőjelezhető. A különbö­ző oklevelek, összeírások tanul­mányozása során a birtokviszo­nyokban is sűrű csere-berét mu­tathatunk ki. De, aki a történel­mi-földrajzi tényezőket csak egy kissé is ismeri, számot vet­het az okokkal. A lecsapolatlan nádasok, ir­datlan mocsári tölgyesek, vége­láthatatlan puszták világában elegendő volt egy nagyobb ára­dás, vagy éppen szárazság, hogy változásokat idézzen elő. Aztán tűzvész, járvány, török, tatár, hajdú, Habsburg-zsoldosok fosztogatása, évszázados har­cok, mind megannyi ok, ami hozzájárult egy vidék népesedé­si viszonyainak változásaihoz. Ezek váltották ki a sok újratele­pítést, a demográfiai viszonyok, a lakosság nemzeti összetételé­nek oly sokoldalú keveredését. A helytörténet-kutatás a ma is létező helységek fejlődését töb- bé-kevésbé tisztázta, kevésbé ismert, azonban a már eltűnt helységek, települések sorsa. A következőkben két megye egyik határterületének, az egykori ele­ki járásnak eltűnt helységeit követhetjük nyomon, a teljesség igénye nélkül. Az olvasó bizonyára meg­bocsátja, hogy nem ragaszko­dunk kimondottan a közigazga­tási határokhoz, hiszen számos eltűnt település betérképezése csak abban az esetben lehet pon­tos, ha azok a mai hatámevek alapján azonosíthatók. Más ese­tekben aligha állíthatjuk tökéle­tes pontossággal, hogy az a mai országhatár melyik oldalán fe­küdt. A helynévkutatás azonban nyilván hasznosan elemezheti azokat az adatokat, amelyeket egykori összeírások, oklevelek alapján betűrendi sorrendben elemiünk. A pontos tájékozó­dás végett, ahol lehet, feltüntet­jük az egykori birtokosok nevét. Bánhidy major — Elek mel­lett, XIX. századi uradalmi tele­pülés, 1913-ban 36 lakossal. Bánkút—Nagykamarás mel­lett, a XVI. században nagyQbb település. Az 1561-es dézsma- jegyzék szerint 37 jobbágyte­lekkel. Királyi birtok. Az 1567- es, illetve 1579-es török defter­ben 47, illetve 82 család lakja. Az 1720-as Acsády közölte összeírásban 48 családot talá­lunk, az 1722-es kamarai lajst­rom viszont csak 9 családot tün­tet fel. A török kiűzése után a hatalmas kamarai, úgynevezett mutinai uradalom része, de el­néptelenedik, s csak 1800 és 1822 között népesül újra, ami- koris dohánykertészeket telepí­tenek le. Az 1910-es népszámlá­lás már 1275 lakost mutat itt ki. Botos, Bozos, Botosegyház — Szintén Ottlaka felé terült el. A XV. század elején jelenik meg az oklevelekben. 1418-, 1421-, 1427-, 1428-ban a Maróthyak- nak volt itt birtoka. 1558. és 1564 között a dicalisokban és portaösszeírásokban 46 telek szerepel, mely a Buda, Jász, Szokoly, Kutassy és Ártándy családok között oszlik meg. 1579-ben az Erdőhegyiek és Bocskayak, majd 1597-ben a Segnyeyek birtoka. 1647, 1700, 1722 az írásos említések követ­kező évei. Ez utóbbi alkalom­mal a mutinai uradalom része. A XX. század elején mint Botos puszta 148 lakossal szerepel a nyilvántartásban. Eperjes puszta — 1913-ban említik Elek mellett mindössze 8 családdal. Erzsébet major—Medgyes- bodzás határában találjuk 1913- ban215 lakossal. Feketehalom — Gyulavar- sánd mellett szerepel ugyan­csak a már említett 1418-as oklevélben mint a Maróthyak birtoka. Fenékpuszta — Sikló mellett találjuk az 1567-es és 1579-es török összeírásokban. Jánosháza, Jánosegyház — A XV. század eleji település Sikló és Ottlaka között. 1465- ben és 1479-ben Dóczy birtok, 1481-ben viszont a Csállyay és Varsányi családoknak is van itt részjószága. 1515-ben Dózsa parasztjai elfoglalják, majd 1520-ban a Brandenburgi őr­grófé. A török defterekben 35 családdal szerepel. Lassan el­néptelenedik. A XVII. század­ban számtalanszor említik. 1722-ben a bécsi levéltárban ta­lálható kamarai lajstromban 4 elhagyott telekkel van feltüntet­ve. 1910-ben mint Jánosház 242 lakosa van. Kakucs puszta, Kiskakucs, Nagykakucs — Elek határában. Már 1329-ben, majd 1347-ben megjelenik az iratokban. 1448- ban az Erdőhegyi családé, majd 1506 és 1521 között a Branden­burgi őrgróf tulajdona. A török defterekben 20, illetve 44 csa­láddal szerepel. A XVII. század közepén Dobozy birtok. 1720- 1822-ben a kamarai uradalom bécsi összeírásában 6 elhagyott telekkel tűnik fel. 1723-ban az Edlspecher családnak is van itt része, majd 1820-ban József ki­rályi főherceg veszi meg a kama­rától, s a kisjenei uradalom része, 1910-ben a népszámlálás 139 lakost vesz nyilvántartásba. Kamarás — Vitatható, meny­nyiben része Nagykamarásnak, ugyanis egyes iratok Sikló mel­lett tüntetik fel. Egy bizonyos, Kamarás 1418-tól kezdve szere­pel az oklevelekben, először mint Maróthy, majd 1451-től mint Hunyady birtok. 1471-ben viszont az aradi káptalannak és a Keszy családnak is van itt rész­jószága. 1561-ben a dézsma- jegyzék 17 telekkel a Sarkady család birtokaként említi. A tö­rök hódoltság alatt elnéptelene­dik, 1732-ben kamarai puszta, majd 1821-ben József főherceg vásárolja meg. Kamut — Valahol a két me­gye határán, 1515-ben Dózsa hadai elfoglalják, 1520-ban és 1533-ban Gaál birtok. Kidegyház, Kidegyháztheleke — Feketegyarmattól nyugatra. 1418-ban tűnik fel először mint az Erdőhegyi család birtoka. 1477-ben predium, 1494-ben mint possessio a Dóczyaké. 1515-ben Dózsa seregei elfog­lalják, a török összeírásokban már lakatlan puszta. Kiscsorvás puszta — 1913- ban említik Székudvar felé. Meggyes, Meggyestelek — A Meggyes helynév változata Ott­laka felé. 1394-ben, majd 1418- ban Maróthy birtok. 1438-ban a Herczegh családé, 1488-ban ki­rályi, majd Corvin birtok. 1518- ban a Dózsa felkeléssel kapcso­latban a Brandenburgi őrgróf birtokaként említik meg. 1561- ben 10 telekkel a Gaál és Beth­len családé. A török defterek szerint még népes helység 60 családdal, de 1722-ben a kama­rai jegyzékben már csak 6 elha­gyott telket tüntetnek fel. 1732- ben a mutinai uradalom része. A XIX. században újra népesül, s az 1910-es népszámláláskor már 1138-an lakják. Nagycsorvás puszta — Szék­udvar mellett tüntetik fel 1913- ban. Wasanicza, Wasaticha, Vo- satyna — Vitatható, mennyiben része Gyulavarsándnak, vagy éppen azonos vele. 1360-ban említik először. 1561-ben a vá- radi püspöké. 1722-ben 6 elha­gyott telekkel a kamarai lajst­romban mint külön helység ol­vasható. 1732-ben Wassering néven a mutinai uradalom pusz­tája. Vészé — Gyulavarsánd mel­lett 1500-ban említik először. 1567-ben és 1579-ben 11, illet­ve 10 családdal szerepel. * * * Hosszú lajstrom, az avatatla­noknak unalmas is-. De a népraj­zosoknak, helytörténészeknek, helynévkutatóknak talán nyújt valami érdekességet. Egy tanul­ságot azonban vitathatatlanul mindenkinek: vészes százado­kat élt át ez a két megye, miköz­ben sokat változott a térképük. Dr. Kovách Géza

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents