Békés Megyei Népújság, 1990. október (45. évfolyam, 230-255. szám)

1990-10-06 / 235. szám

1990. október 6., szombat o F BELPOLITIKAI ES KULTURÁLIS MELLÉKLET „Üdvözöllek Ukrajna” Olvastam, hogy Göncz Ár­pád köztársasági elnökünk a napokban látogatott Ukrajnába, mely ország ugyebár nem mesz- sze van. A Fideszesek bizonyára* lelkesen kiáltottak fel: Helló Ukrajna! Én, mivel már idős vagyok, csak annyit mondtam: Üdvözöllek Ukrajna. Ezt is egy kissé kételkedő és félős öröm­mel. Kételkedve és kissé félve, mivel forr Közép-Európa, a Szovjetunió, Kelet, mondhatjuk az egész világ, a jó és a rossz, s ez a közös üstben fővő kása már oly sokszor megégette torkun­kat. Most is félve ízlelgetem rés­zemről, bár elismerem, hogy ki sem maradhatunk a fogyasztá­sából. Remélem, most nem az odaégett alját fogjuk kapni. Én beleszülettem az első vi­lágháborúba, pendelyes voltam a ’19-es őszirózsás forradalom­ban, foltozott nadrágú gyermek a tragikus Trianon utáni gazda­sági, lelki-erkölcsi nyomorú­ságban és munkanélküli fiatal a lelkesítő, de erőtlen, társadal­milag szétzilált, ellentmondá­sos, túlzóan nemzeti érzésű Hor- thy-korszakban, majd katona, s mint ilyen, 1943-tól, nem egé­szen nyugodt lelkiismeretű tar­talékos honvéd zászlós Ukraj­nában. Higgadó, de még hívő lélek. Odakinn a honvéd elnevezés­sel dilemmánk keletkezett, mert sokunkban feltolult a gondolat, hogy mit keresünk — ha honvé­dők vagyunk — fegyverrel Ki- jevben, a Pripjat mocsarakban hátrálva, a kifosztott, nyomorú­ságos sorsba került egészséges, bátor ukrán nép között, mely tör­ténelmében évszázadokon át vívta nemzeti fennmaradási har­cát hol a magyarok, polovecek, katolikus lengyelek, litvánok mellett, vagy éppen ellenük, majd a tatárok, oroszok, kozá­kok ellen, vagy mellettük, a pra­voszláv hitet is felvéve. Homályosan tudva ezeket és gondolkodva, igyekeztünk ezért a lehető legkevesebbet ártani nekik, sőt barátkoztunk velük (mint később a lengyelekkel is), s közben földelgettük elesett tár­sainkat, komoran szemléltük Korostenben, a Dontól vissza­vonult, flekktífuszban ott elhalt és a kórház mellett eltemetett magyarok ezreinek fakeresztes erdejét, s lélekben égve vonul- gattunk vissza ’fogcsikorgatva és fohászkodva, a nyugati ég peremére nézve: „ott van vala­hol a mi hazánk”. S az ukránok? Ha ütöttünk — visszaütöttek. Ha poharat emel­tünk—ittak velünk. Megosztot­ták csajkában, lavórban főzött utolsó krumplijukat, s lehetőleg ők is kíméltek minket, mert e népben is, a nagy kényszerszö­vetségen belül, ott parázslott, akárcsak a mi történelmi évszá­zadainkban,- a valódi nemzeti önállóság, függetlenség vágya'. Tudtak rólunk ők is. Ezért barát­koztak, de azért harcoltak is, támadtak minket folytonosan, amikor kellett, a hatalmas erdő­ségek, síkságok, mocsarak vé­delmében, különülve bolsevis­ta-orosz, fehér-orosz, lengyel, ukrán, partizán osztagokra, ki­képzőtáborokra. Az egyik ilyen ukrán tábor körzetébe tévedtünk be 1944 fagyos-havas januárjában, a nagyváradi 25. könnyű hadosz­tály egész parancsnokságával, törzsszázadával. Á részünkre teljesen esélyte­len helyzetben, várva az esemé­nyeket, hozzánk lovagolva, a partizánparancsnok felkereste kíséretével kisóci Kálmán Imre vezérőrnagyot, s megismerked­ve egy rossz, zsuppal-kóróval fedett tanyában tárgyalt vele, majd minden következmény nélkül, teljes felszereléssel elengedtek bennünket. Sőt, ve­zetőt is adtak az első gépkocsi­ba, nehogy a tőlünk nem nagy távolságra működő orosz parti­zánok közé hajtsunk. „Mi sza­bad Ukrajnát akarunk, vonulunk Kiev felé, a magyarok nem el­lenségeink, —hallottuk utólag — elhatározásuk magyarázata­ként, a hadosztály I/a. hadműve­leti-osztályának tisztjeitől. A vezető segítségével ki is jutottunk abból a térségből, ép­ségben. Azután jóval később, a hábo­rú és hosszú fogság éveinek vé­gével, mi, részben hazaérkez­tünk az új élet ígéretébe, majd az érthetetlen, eltorzult évtizedek­be, azonban jótevőinket — az ukrán nemzeti partizánokat, „bandákat” — szétverték, meg­semmisítették a szovjet had­erők. Ilyen a kifürkészhetetlen jövő, a sors. Azonban a parázs csak akkor alszik ki, ha utolsó szikráját is széttapossák, kioltják. S a sza­badságvágy, a parázs nem aludt ki a nemzetek lelkében — az ukránokéban sem. Tűz lett belő­lük, s most izzik az üst. Fő a kása, enni kell belőle, de vigyáz­va. Gorbacsovban és híveiben felébredt az orosz nép lelkiisme­rete, s erőszak helyett a megértő barátságon, kölcsönös megbe­csülésen nyugvó szövetség van kialakulóban nagy szomszé­dunknál, békére törekvő együtt­működési készség az egész vi­lággal, az óriási problémák megoldása érdekében, melyek hatása alól nem vonhatja ki ma­gát élő ember, nép, nemzet, de államszövetség sem. Az ukrán események, s a láto­gatás hírére ezek az emlékképek és gondolatok kezdtek kavarog­ni, főni bennem, mint a tőlünk Keletre oly gyakori, tápláló pompás egytálétel — a kása... Bálint Tibor Nem a tükör a görbe Korunk hőse Istenem, gondolta V. V., azaz Vékonypénzű Valdemár, milyen régen volt, még az ánti-ánti világban, vagyis úgy az ötvenes évek táján, amikor az a találóskérdés járta: Miért jobb az újság a rádiónál? Mert az újságba csomagolni lehet! Bizony, használtuk is mindenféle célra, olykor még a kis zsíros kenyér is ott kuncogott benne. Na de ez régen volt, hol van már a tavalyi hó... Most a rádió a jobb. Ott lehet csudadolgokat hallani. Az apropó a hó és tél, ami közeleg. Ha más nem jelzi, a hajléktala­nok holt biztosan. Szörnyű. Bár nem mindenkinek. Mert hellyel- közzel ésszel él az ember. Mint az a hapsi, múlt szombaton a rádióban. Tudják, az aki hajléktalan is, meg havi 40—50 ezer forint boldogtalan tulajdonosa. Nem sajnálom tőle, mert ha hátán a háza, keblén a kenyere, vagyis sem ingó, sem ingatlan vagyona nincs, legalább pénze legyen bőven. Valami neki is csak jár. Az, hogy felettébb könnyelmű, hát Istenem, nem tehet róla. Az egyik ember zsugori, a másik takarékos, a harmadik meg mint ő, szórja a pénzt, mint megtudtam a rádióból. Lehet, hogy én is szórnám, hisz mit tudom én mit csinálnék, ha 40—50 ezer forintom jönne össze havonta adómentesen. Talán én sem lennék képes rá, mintő, hogy a napi 500forintot félretegyem. Na de hagyjuk, mikor lesz nekem olyan dolgom, hogy ilyen félre tegyem- ne tegyem gondom lenne. Hacsak föl nem csapok én is hajléktalan­nak. Nem is kellene hozzá más, csak az elszánás. Fogni magam, itthagyni csapot-papot, az utolsó garasomból fölmenni Pestre, a többi már jön magától. Kiszállok a vonatból, jól szétnézek a Keleti­ben, s elrebegem: ez lesz a főhadiszállásom. De, ha nem, a hapsi receptje szerint járok el—van még pince, padlás, lépcsőház—, s el is hiszem neki, utóvégre 10 éves gyakorlat van a háta mögött. O csak tudja. Én meg követem. A pénzszerzésben is. Mondjanak a népek bármit, hogy rosszak az emberek, vagy szegények, persze ilyenek is vannak, de mégis össze­jön a lóvé, hacsak túlságosan tutyimutyi nem vagyok. Márpedig azt rám se lehet fogni. S milyen jó, hogy valaha amatőr színjátszó is voltam, így nem kerül nagy fáradtságomba megjátszatni magamat. Persze mindig mást alakítok, attól függően, hogy kit akarok megvág­ni kisebb-nagyobb összeg erejéig. Tudni fogom ránéztéből, ki az, aki szó nélkül ad, s ki, akinek ki kell imádkozni a pénztárcájából a pénzt. S még azt is képes vagyok megsaccolni, kit hagyjak békén. Vagy mert ézrem, hogy nincs neki, vagy mert olyan, hogy ha előtte esnék is az éhségtől össze, az sem hatná meg. Szóval, menne az a bolt. Hát ilyesmik jártak a fejemben, amikor mégjobb ötletem támadt. Megy a fene a Nagy Faluba és gyötri magát a sok kérincséléssel, lábát lejárva nap mint nap, ennél nagyobb vállalkozásba kezdek. Tanfolyamot nyitok jó pénzért, továbbadom, persze kibővítve eme elméleti tudásomat. Vagyis talpraesett hajléktalanokat képzek ki. Sőt, arra is megtanítom őket, hogy a napi dohányt jobb még azeste feladni az otthon maradt családnak, mint rászokni a mintahapsim pénzpolitikájára: a tékozlásra. Bár a több ezer éves példabeszéd a tékozló fiúról meggondolandó. Vass Márta Fenyeget a polgármesterjelölt Túl az önkormányzati választások első fordulóján egyre-másra ér­keznek bejelentések az úgynevezett „visszás” dolgokról. S nekünk, többek között az is feladatunk, hogy utána nézzünk ezeknek. Ám felelős­séggel csak azok közlésére vállalkozhatunk, amelyek valóságtartalmá­ról meggyőződtünk. Úgy gondoljuk, olvasóink egyetértenek álláspon­tunkkal. Ebben a kis jegyzetben a konkrét eset taglalása nélkül csupán a jelenséget próbáljuk bemutatni. Megyénk egyik patináns kisvárosában a polgármesteri székre többen pályáztak. Közöttük a pártok által támo­gatott és független jelöltek egyaránt. S bár nem szokás előre a medve^ bőrére inni, az érdemes jelöltek egyike mégis ünneplésbe kezdett. A jó hangulatú társaság mi másról is beszélgethetett volna, mint az ellenjelöl­tek alkalmasságáról és arról: mi lesz, ha emberünk ül majd a tekintélyt kölcsönző bársonyszékben. A vetélytársak méltatása néhány „tömény” lehörpintése után viszonylag hamar befejeződött. Közös nevezőre jutottak: főhősünk ver­hetetlen és a mezőny többi tagja minimum írástudatlan, ha nem is a szó igazi értelmében. Néhány , józan" vélemény még arra is kiterjedt, hogy egynémelyik ellenjelölt milyen éghajlat alatt érezné jobban magát. Ki, kit, hová küldene a legszívesebben. Ilyen lényeges kérdések tárgyalásakor hamar elérkezik a záróra, s indulni kell hazafelé. Polgármesterjelöltünk, feleségével az oldalán, kicsit pityókásan dülöngélt a főutcán. Nagyokat nevettek és elemezték: a leendő polgármester úr milyen intézkedéseket hoz majd hivatalba lépé­sekor. Az asszonyka, ahogy az illik is, segítségére volt az első tervek kidolgozásában. Máris mondta, hogy kolléganőjének tanácsházán dol­gozó férjét feltétlenül ki kell rúgni. Es nem lenne igazi javaslat a javaslat, ha nem indokolta volna. A majdnem polgármester feleség, „first lady” elmondta: munkahelyén bizonyos állásbetöltés véleményezésekor né­hány hölgy és a tanácsi ügyintéző neje ellene szavazott. Példátlan, fakadt ki a bársonyszék várományosa. Ez tűrhetetlen, kiálltotta teljes felhábo­rodásában. Majd ő megmutatja, vele nem lehet packázni! A szó tettet követett, még aznap este felkeresték a „helytelenül” sza­vazókat (pontosan három személyt). Nem is akár hol, hanem a saját lakásukon. A munkatársnők, mint a gyanútlan bárány nyitottak ajtót a váratlan, de nem idegen látogatóknak. A leendő városatya rögtön a lényegre tért és párja érdekeinek képviseletéhez látott. Előbb szép szóval próbálta véleményének megváltoztatására rábírni a ház asszo­nyát, külön-külön mind a hármat. Ám mind hiába. A vendéglátó kolléga­nők nem tágítottak. Kifejtették, hogy a nevezett hölgy nem érdemes a kollektíva bizalmára. A munkáját ugyan becsülettel ellátja, de erősza­kos magatartása, rosszul értelmezett szókimondása többször hozta hátrányos helyzetbe a munkatársakat. S nekik bajkeverő nem kell. Mondanunk se kell, a majdnem polgármestert nem elégítette ki a válasz. Magából kikelve rohanta le a feleségét nem támogató hölgyeket. „Ha én leszek a polgármester, majd rendet csinálok” — kiáltotta tajté- kozva. Nemcsak a ti állásotok, hanem a férjeitek munkahelye is veszély­be kerül, fejezte be aznapi eredményes kampányát a fenyegetőző polgár­mesterjelölt. Papp János Privatizálás az integráció árnyékában A kelet-európai úgynevezett szocializmus államai most pri- vatizálódnak a Szovjetuniótól és netán egymástól is, ami fölöt­tébb káros, még akkor is, ha be­lefáradtak a „közösségben az erő” szajkózásába. Míg itt min­denki másfelé húzta a szocializ­mus szekerét, addig Nyugat- Európa államai integrálódtak. Belátták, hogy azon a fokon túl csak a társas fejlődés viheti to­vább az emberi civilizációt. Győzött az értelem és az értelem trónja mögött helyet foglaló lel­ki erő. Rájöttek, hogy az emberi­ség elérkezett fejlődésének ah­hoz a pontjához, amikor vég­képp el kell vetni a barbarizmus és az erőszak minden formáját, ha biztosítani kívánják az embe­ri társadalom további fejlődését. Sem a nagy természetet, sem a benne élő emberiséget nem le­het tovább károsítani büntetle­nül. Hogy az ismét felhalmozó­dott mennyiségi változásokat, minőségi változás kell kövesse. A liberális civilizáció még megélt a jelszavakból is, de ma már tudjuk, hogy a „szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszó sosem valósítható meg, mert engedni kell az egyikből, hogy a másik is érvényre juthasson. Ahhoz, hogy egyenlőség le­gyen, engedni kell a szabadság­ból. Nemcsak önmagukkal, de egymással is meg kell egyezni a konzervatív, a radikális és a progresszív erőknek, ha az em­beriség tovább akar lépni. En­nek lehetünk tanúi a független nyugati államok egységesülésé­nél, ahol — úgy látszik — az egymás elleni politikai szervez­kedés ki van iktatva, ezáltal egy hatalmas erőt képviselő közös­ség jön létre, ahol az integráló­dás a nemzetközi munkame­gosztásban csúcsosodik ki. Ez lesz az alapja a továbbfejlődés­nek. A nyugati integráció bizo­nyítani látszik, hogy téves az a felfogás, miszerint társas viszo­nyok csak legyőzőnek között alakulhatnak ki. Itt nincs legyő­zött; a győző pedig az értelem. A katonai elnyomó társadalmak korában (perzsa-, görög-, római hatalmak kora) vitte diadalra Pál apostol a keresztyén vallást az­zal, hogy kijelentette: „ Az em­berek mind testvérek, mert egy Atya gyermekei”. így válhatott a keresztyén vallás haladóvá a maga korában. Ez volt a leigá- zottak pszichológiai társulása a haladásért. Meggyőződésem, hogy a szétforgácsolt emberi társada­lom nemcsak egymás letaposá- sa árán juthat előre, mert nem csak parazita életmód ismeretes a természetben, hanem szimbió­zis (együttélés) is létezik. Azt mondják, hogy az emberi társa­dalom a fejlődés legmagasabb- rendű terméke, mert elmével rendelkezik, akkor ez a „gon­dolkodó nádszál” (Pascal) te­gyen is valamit, amíg nem késő. Az emberiség fejlődésének ed­digi története során bekövetke­zett anyagi és szellemi elkülö­nülése gátjává lett a további elő­rejutásnak, ezért ezt fel kell adni. Az egymás iránti harag- vást nem kell csupán azért fenn­tartani, hogy valaha a megbéké­lési parola is létrejöhessen. A jelenleg belső privatizáció­val is küszködő kelet-európai államok is szeretnének a nyugati államokhoz integrálódni. Énnek közeli sikere eléggé kilátásta­lan, mert a nyugati államok, ál­lamszövetségek egy újabb revo­lúciós változás előtt állnak. Ezt a közöttünk álló nagy szakadékot — ilyen erőnléttel — alighá tud­nánk átugrani. Nagy a lépéshát­rányunk. Csatlakozásunk első lépcsője a belső és egymás kö­zötti egységesülés lehet, hogy erőt gyűjtsünk a nagy integráló­dáshoz. Ez bizony nem lesz könnyű ezeknek a még minid békétlenkedő népeknek, politi­kusoknak. Ezt pedig meg kell tenni, különben kioldhatatlan fékjei lehetünk a megindult nyu­gati integrációnak. Tóth Ferenc ny. gazdasági tanár Elmagyarositott románok? Romániában újabb nacionalis­ta szervezet alakult: a Tineretul Liber című bukaresti napilap tu­dósítása szerint Marosvásárhelyt létrehozták az „elmagyarosított románok demokratikus szövetsé­gét”, amelynek kinyilvánított cél­ja „helyreállítani a történelmi igazságot tagjai etnikai hovátar- tozását és nemzetiségét illetően”. A szervezet tagjai — a lap sze­rint — azok közül kerülnek ki, „akiknek őseit az idők folyamán erőszakosan elmagyarosították, akiket megfosztottak népük nyel­vétől, kultúrájától és szellemisé­gétől. A magyar kisebbség szél­sőséges szárnya a magyarok elro- mánosításának hamis tételével igyekszik elkendőzni a nyilván­való valóságot. Tulajdonképpen újabb zavarkeltő forgatókönyvről van szó, amely rendkívül veszé­lyes a román nemzetre nézve. így történhetett meg, hogy a Romá­niában élő elmagyarosított romá­nok — mintegy egymillió 700 ezer lélek (ennyi volt az utolsó, 1977-ben tartott hivatalos nép- számlálás szerint a Romániában élő magyarok száma — A Tud.) még mindig a római katolikus és református egyház nyilvántartá­sában szerepelnek és paradox módon magyar nemzetiségű ro­mán állampolgárokként tartják nyilván őket” — írja a lap. A Tineretul Liber a továbbiak­ban azt ismerteti, hogy az elma­gyarosított románok a román par­lamenttől kérték: dolgozna ki tör­vényt, amely „egyszer s minden­korra megoldja a rumán nép ellen elkövetett hatalmas történelmi igazságtalanságot”. Az „elma­gyarosított románok demokrati­kus szövetség?” kinyilvánította, hogy nem ismeri el a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget, mivel „etnikai és nemzeti entitás­ként nem képviseli őket”. A szö­vetség a szélsőségesen nacio­nalista, magyarellenes Vatra Ro- maneasca tagjának tekinti magát. A lap állítása szerint a szervezet­hez eddig közel ezer kérés érke­zett be, amelynek aláírói nevük megváltoztatását és román nem­zetiségük elismerését kérik.

Next

/
Thumbnails
Contents