Békés Megyei Népújság, 1990. október (45. évfolyam, 230-255. szám)
1990-10-27 / 252. szám
1990. október 27., szombat IRODALOM—MŰVÉSZET Váradi üzenet Nagyszalontai újságíró kollégám, Danielisz Endre hozta át nekem a Nagyváradon megjelenő „Kelét-Nyugat” című irodalmi, művészeti és közéleti hetilap akkor, egészen friss, október 5-i számát. Majdnem egy hétig nem jutottam hozzá, annyira lekötött (egyrészt) a munkám, (másrészt) a tájékozódás: hogyan is állunk a demokráciával erre mifelénk? Nem mondom, hogy közben több időm lett, de azért mégis, így aztán kézbe vehettem a „Kelet-Nyugat”-otés szó, mi szó: beléfeled- keztem. Mindig is tudtam, hogy Erdély, az más. Ha ott valaki az irodalomról ír, ha verset közöl vagy tárcát: valahogy más az akusztikája, más a hangulata. Lehet, hogy bennem kelt más hangulatot? Hogy Nagyváradhoz felötlik bennem az is, hogy Peceparti Párizs? Hogy látom a három-négy méteres celőkék- kel a vízben állva horgászokat? Hogy visszarévedek 1864-be, amikor a dédapám, a kecskeméti néptanító templomtégla- sorsjegyeket árusított Erdélyben, és váradi kántor-vendéglátója levitte a Körösre, fürödni? Meg a magam emléke Csúcsáról, Adyról, Csinszkáról? A magas Déva váráról és Vajdahunyad- ról? Egyszóval: más, ha a Váradról keltező irodalmi lapban arról olvasok, hogy Mikes-ünnepségek Zágonban, hogy Az Alföld dicsérete, és a versekben ilyen sorokat: „Fényt keresel társakat/ mint forrás ha sárba fúl/ fölötted éj-madarak/ mint forrás ha sárba fúl...” Más. Több. Majdnem ide írtam, hogy igazabb. Pedig nem így van, egyszerűen csak: igaz. Ahogy a mi szavunk is az, ha a mi szavunk is igaz. A „Kelet-Nyugat” első oldalán keretben Reményik Zsig- mond idézet, 1938-ból. Zengő orgonaszó, csupa-tűz szeretet. Hazaszeretet. „Mi, hív fiaid együtt lélegzünk veled, belőled táplálkozunk és veled boldogulunk, szabadságban, egyenlőségben és testvériségben, az emberi célok szolgálatába állítva határolt erőinket és féken tartott képességeinket. Kötelezettségeid is vannak, közös anyánkkal, Európával szemben, amelynek te éppen olyan hozzátartozója vagy, mint mi vagyunk neked, hazám!” Szerény, de szókimondó vallomás. Mentes a minden korokban divatos (és káros) önteltségtől, kioktató stíltől. Az ember néhány szava a hazához. Ez is valami. Sass Ervin Cs. Pataj Mihály: Vegyes kórus Adj ideákat az időnek! Kerényi Károly és Gulyás Pál levelezése Nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy az elmúlt évtizedek válságát — többek között — az okozta, hogy „nem volt áru az ideológiai piacon” (ahogy egyik kollegám fogalmazta). Nincs kín- zóbb érzés a már nem és még nem köztes állapotnál. A kor embere természetesen úgy él meg minden válságot, mintha az először és csak vele történne meg. Pedig megélték ezt apáink, dédapáink is. A történelem nem lenne más, mint válságok története? Igen, válságok és ideakeresések sorozata, ahogyan azt Madách látta. Adám mindig elbukik és mindig újrakezd. Mi az állandó, a konstans elem ebben? Talán éppen a vágy az elérhetetlen, az ideális után. Ennyi bevezető talán elég is egy levélgyűjteményhez. Lisz- tóczky László, az egri tanárképző főiskola tanára gyűjtötte ösz- sze, írt hozzá előszót, látta el szakszerű jegyzetekkel Kerényi Károly és Gulyás Pál levelezését. Joggal vetődhet föl a kérdés, hogy egyáltalán mi „haszna”, értelme van ma egy ilyen könyvnek, az ilyen könyveknek? Nos, a válasz talán éppen a fentebbi bevezetőben keresendő. Korunk elbizonytalanodott embere is keresi az elődöket, a szellemi kapaszkodókat. Ezért lett népszerű olvasmány a memoire, a levelezések, egyszóval a felidézett múlt. Kerényi Károly, a világhírű klasszika-filológus és Gulyás Pál, a debreceni „tanonciskolái” tanár és költő akkor ismerkednek meg, amikor a szellem emberei előtt már nyilvánvaló, hogy Európát nagy veszedelem fenyegeti. A keletiről még keveset, de a nyugati (német, olasz stb.) fasizmusról már egyre többet tudnak. Nem naiv optimizmus akkor (1939-40-41) még, hogy elhárítható a veszély. Ennek a módozatairól, esélyeiről vált levelet a különböző tempe- ramentumú, de rokonlelkű Kerényi és Gulyás. A kapcsolódási (kapaszkodási) pont, mondhatnék, a mérték az antik görög-római kultúra és humánum. Nem először a történelemben és irodalmunkban. Kerényi a szigorúbb, robosztusabb Berzsenyit, Gulyás Pál a bohémebb, dyoniszoszi Csokonait idézi, de ez a felfogásbeli különbség nem elválasztja, inkább összeköti őket. Eszményük a Sziget, amely védelmet, kiemelkedő pontot jelenthet az egyre durvábban jelentkező barbárságban. Kapcsolódik hozzájuk közös barátjuk, Németh László a Tanúval, a Tanú eszmeiségével. Jellegzetesen „filosz”, azaz bölcsész társulás, szervezkedés ez, tehát ha úgy tetszik, naiv. A történelem — akkor már—durvább eszközökkel dolgozott. Előbb az egymással acsarkodó ideológiák (fasizmus-bolseviz- mus), pártok, majd a fegyverek vették át a vezérszólamot. A levelezés is — lényegében — eddig tart. Kerényi Károly Svájcba megy professzornak, Gulyás Pállal végez a súlyos betegség. De ahogy Dürenmatt (Eisenstein) mondja a Fizikusokban: a kigondolt gondolat nem semmisülhet meg. A Sziget és a Tanú eszmeisége, üldöztetése, föld alá szorítottsága ellenére is tovább él és hat. Felfedezni vélem például a Liget című folyóiratban, a „vásárhelyiség”, a debreceni népiesség szellemében, törekvéseiben. Ezek a törekvések (magyarság-európaiság) olykor ellentmondani látszanak egymásnak, heves vitáik is vannak, de a heget megszüntetve megőrizni elv alapján tovább élnek és hatnak. Korunk humán értelmisége is rosszul érzi magát. Megszűnőben az ideológiai nyomás, de éled egy krahácsi- balkáni kultúra- (és irodalom-) ellenesség, amely most meg az „üzletre” hivatkozik, s — ami mélységesen erkölcstelen — az olvasóra. Megfeledkezve Goethe intelméről, aki azt írta két évszázada, hogy a népnek nem azt kell adni, amit kér (pornó, szenzációs stb.), hanem amire ténylegesen szüksége van. Hiszen tudjuk jól, hogy a humánum, az értelem mindenkor kisebbségben van, de a többség tragédiája (is), ha vereséget szenved... Megengedjük? (Kráter Kiadó, Bp.) Horpácsi Sándor Európa a Péró-felkelésről Az 1735-ös népi, 11. sz. Péró- felkelést mindmáig a történet- írás mint helyi megmozdulást értékelte, amely mind területileg mind jelentőségében korlátozott volt. E többé-kevésbé helyes következtetés ellenére a legújabb kutatás feltárta azt a tényt, hogy az 1735-ös felkelésre felfigyelt az egykori nyugat-európai sajtó is. Ennek alapvető oka nyilvánvalóan az akkori nemzetközi helyzetben gyökerezik. A lengyel örökösödési háború végére, amely próbára tette a Habsburg-birodalom erejét az egyre előretörő Franciaországgal szemben, még távolról sem tettek pontot. így tehát nem voltak érdektelenek az európai közvélemény előtt Bécs nehézségei, amelyek nem lehettek hatástalanok az erőviszonyok szempontjából sem. Természetesen léteztek megítélésbeli különbségek és terjedelembeli eltérések az egyes országok adottságaitól függően. Az európai hírharang szerepét betöltő hágai „Mercure Historique et Politique” a polgári forradalmon túlesett Hollandiában jelent meg, aránylag szabadon írt, s nem fukarkodott a részletekkel sem. 1735. június havi számában majdnem öt oldalt szentelt a Maros- és Körös-vidéki eseményeknek. A Habsburg-birodalommal barátságos viszonyban lévő Hollandiában közvetlenül Pozsonyból, illetve Tokajból érkeztek a hírek. A riport szerint a résztvevők „mindenfajta nemzetből” („de toutes sortes des Nations”) megtámadták a Har- ruckem-birtokot, a Dietrichstein grófok javait, egy posta- állomást stb. Vezérük, „Peru", mint őrmester szolgált II. Rákóczi Ferenc alatt. A híradás szerint a felkelők létszáma 1300 főre emelkedett, alkotóelemei pedig „brigantik”, „csavargók” és „katonaszökevények”. A tudósító leírta a környékbeli nemesek menekülését és kifejezte reményét, hogy a felkelés nem lesz hosszú életű, amit a Nagyvárad vidékén állomásozó Hau- tois ezredbeli öt század katonaságjelenlétére alapít. Lapzárta után érkezett a hír, hogy a Hautois ezredhez egy tisztet küldtek ki a rájuk váró feladat végrehajtása ügyében. A Bajor ezred indulóban van a felkelés színtere felé. Temesvárra útba van gróf Traun tábornok is, az ismert megbízással, hogy megtanácskozza az ottani fő- hadparancsnoksággal azokat az intézkedéseket, amelyek szükségesek a mozgalom teljes felszámolására. Érdekes az a megjegyzés, hogy a hajdúkat útban a Körös-vidékre visszafordították, mivel a hivatalos tényezők attól féltek, hogy csatlakozni fognak az elégedetlenekhez. Arról is értesülünk, hogy báró Orczy vezetése alatt a nemesség is „felkelt” és megindult a megmozdulás színtere felé. Eközben Arad parancsnoka, Handtko vezérőrnagy május 16- án (!) az aradi és borosjenői határőrökkel Erdőhegy és Kisjenő között (!) rajtaütött a felkelőkön, vagy 500-at felkoncolt, a mocsárba szorított, vagy elfogott, a többit pedig szétszórta. A következő riport három hónappal később került a „Mercure Historique et Politique” hasábjaira, az 1735. szeptemberi számba. Itt két hasábon keresztül a riport szerzője arról számol be, hogy a felkelést végleg elnyomták, a hatóságok pedig perbe fogták a szervezőket, élükön „Peruval”. A svájci „Mercure Suisse”, amely Neuchatelben jelent meg, szintén foglalkozott a Maros- és Körös-vidéki eseményekkel. A lap azonban sokkal rövidebben elégítette ki olvasóinak kíváncsiságát, mint hollandiai testvére. Mindössze arról számolt be, hogy a felkelők 13 századba szerveződtek, s megtámadták a főurak javait. A felkelés leverését — tévesen — egyedül báró Orczy hadainak tulajdonítja, de kiemeli, hogy nem tudta őket teljesen szétverni. Egyes csoportok visszavonultak az Erdélyi Fejedelemség határvidékére, ahol újabb akciókat kezdtek. A Habsburg-birodalommal hadban álló Franciaországban megjelenő párizsi „Mercure de France" érdeklődését a felkelés katonai vonatkozásai kötötték le. Bécsi forrásra hivatkozva, 1735. májusi számában rövid hírben arról számol be, hogy négy császári ezredet indítottak útnak a mozgalom leverésére, amelynek résztvevői az Erdélyi Fejedelemség határán gyűltek össze. A Hautois, Cordova, Bajor és Ghilány ezredek feladata, hogy „fegyvereik letételére kényszerítse a felkelőket”. Sokkal rokonszenvesebb hangon írt a felkelésről a svéd fővárosban megjelenő „Stock- holmske Post Tidningar” 1735. június 2-i száma. A cikkíró elmondja: a lázadás központja Arad közelében volt. A résztvevők számát mintegy 1000-re teszi. A lap arról is értesült, hogy a felkelést a hatóságoknak sikerült elnyomniuk. A Bécsben megjelenő „Wienerische Diarium” nagy késéssel csak 1735. június 11-i számában foglalkozott a kérdéssel, mégpedig egy Budáról kelt június 4-i beszámoló alapján. A hatóságokat nyilván feszélyező eseményekről jóformán szót sem ejt és a lap csak arra szorítkozik, hogy azt a benyomást keltse, mintha a helyzet tökéletesen megszilárdult volna, természetesen a fennálló rendszer javára. A tudósításból értesülünk arról, hogy gróf von Jörgen tábornok a helyszínen ellenőrizte a felkeléstől érintett területet, mindent rendben talált, és a kivezényelt csapatok állomáshelyeikre tértek vissza. A Budán megjelenő „Wo■kÖRÖSTÁJ Cs. Pataj Mihály: Napraforgó-tisztító Kiss Ottó verse: Groteszk vadászkötéllel ami fontos az a vadászkötél ha van egy jó vadászköteled befoghatsz vele ezt azt meg amazt ágyforró jégszavakat bármire-vágyó hattyúsápadt árvalány-arcot királyné-combokat jól előmelegítve meg ilyesmit ha van egy jó vadászköteled szétnyithatod a valamibe-beavatottak kagylócsendjét meglesheted a lengőajtók farkcsóválgatásait kiihatod a felmetszett fényfelhőket meg efféléket tehetsz vezényelhetsz a kórusban éneklő csillagoknak lebeghetsz a szappangömbök néma röpteívén és roboghat veled a vágy villamosa pörgetvén alattad a boldogság kék kerekeit mert ami fontos az a vadászkötél no és a pehelykönnyű zsiráf sapka INDIGÓKÉK pöttyökkel a simlijén chentlich Zweimal Neu-Ankom- menden Merkurius” először május 23-i számában foglalkozott a felkeléssel. Az események színteréhez oly közel fekvő városban nem lehetett szó nélkül hagyni a történteket, azonban a lap igyekezett jelentőségüket kisebbíteni. Nyilván a cenzúra figyelembevételével, a híreket többnyire a 12. oldalra szorította és nemegyszer egy-egy hasábra korlátozta. így is a hangsúly a mozgalom leverésére esett és az első beszámoló homlokterébe a katonai, valamint a Orczy báró vezette megyei erők tevékenysége került. Arról is értesült az olvasó, hogy Pérót Aradon már vallatják és szintén fogságban van a vezető szerepet betöltő Sebestyén István is. Néhány számmal utóbb, június 8-án egy rövidebb hír visz- szatér a mozgalom leverésének néhány ismert körülményére és hozzátette, hogy a felkelők több száz embert vesztettek. A lap augusztus 10-i száma pár. sorban arról számol be, hogy az elkövetkező hetekben kerül sor annak a rendkívüli bíróságnak üléseire, amely hivatva van az elfogott felkelőkön ítélkezni. A bíróság elnökévé gróf von Jörgen tábornokot nevezték ki. Az 1736. április 4-én végrehajtott ítéletekről több beszámolót találunk az európai sajtóban. Ez alkalommal is a legterjedelmesebb tudósítás a hágai „Mercure Historique et Politique”, 1736. májusi számában közölte. A tudósító az ítéletet, illetve végrehajtását illetően elég pontos, tényszerű adatokra támaszkodott. Az olvasó megtudhatta, hogy a négy vezért halálra ítélték. Elmondja, hogy élve kerékbe törték őket, holttesteiket feldarabolták, és ezeket az ítéletben megállapított helyeken közszemlére tették. Négy fontosabb szerepet játszó résztvevőt lefejeztek. Tizenkettőnek sorsot kellett vetni és a négy legkisebb számot vetőt szintén lefejezték. Az életben maradt 68 résztvevőt sáncmunkára ítélték, míg valamelyik ezredbe nem sorozzák őket; tizenhármat háromévi sáncmunkával, három református prédikátort pedig három hónapi fogsággal büntettek. Tizenöt résztvevőt elbocsátottak, további hármat meg tisztükbe is visszahelyeztek. Az említett svájci lap, a „Mercure Suisse”, több hónapi késéssel csak 1736. júniusi számában tért vissza az eseményre, mégpedig a Habsburg-uralom ellen megnyilatkozó belső elégedetlenségek kapcsán. A tudósító elmondja, hogy a néhány hónappal hamarabb Budán végrehajtott kivégzések nem tudtak megfélemlítést okozni. Hozzáteszi, hogy négy vezért élve kerékbe törtek, nyolc személyt lefejeztek, és 68-at sáncmunkára ítéltek. Érdekes megemlíteni, hogy sem a Bécsben, sem a Budán megjelent lapok nem számoltak be a kivégzésekről. Ugyanakkor a „Wienerische Diarium” 1736. április 14-i száma beszámol egy Temesváron végrehajtott betyártámadásról... Glück Jenő
