Békés Megyei Népújság, 1990. október (45. évfolyam, 230-255. szám)
1990-10-27 / 252. szám
"Köröstáj A Tiszántúlra a holland típus jellemző SZÜLŐFÖLDÜNK 1990. október 27., szombat A Bakulya-féle szélmalom Mivel a szélmalmot semmi sem fedi, a pusztulás fenyegeti. Kár lenne érte.. Fotó: Kovács Erzsébet A török 1685-ben hagyta el a szarvasi várat. Ekkorra Békés megye szinte teljesen elnéptelenedett, pontos adatok szerint 1717-ben mindössze 2600 lakosa volt. III. Károly a területet 1719-ben Harruckem János György hadi élelmezési biztosnak adományozta, aki 1722-ben Abaújból, Zólyomból, Gömör- ból, Pest megyéből, Békéscsabáról és Mezőberényből nagyrészt szlovák nemzetiségű telepeseket hívatott ide. Ezután, 1723-ban Szarvas megkapta a mezőváros (oppidum) rangot. A megyében főként mező- gazdasági munkákkal és állattartással foglalkoztak, de Szarvas közvetlen környékén a termőföld nem volt megfelelő minőségű, így a lakosság földjei a várostól messzebb eső területeken voltak. A parasztok kezdetben csak a mezőgazdasági munkák idejére költöztek ki földjük közelébe valamilyen ideiglenes szállásra, később már az egész évet kinn töltötték, véglegesen letelepültek a városon kívülre, tanyákra. A mezőgazdasági munkák — főként gabona és szemestakarmányok termelése — nagyrészt kiszorult a városból és közvetlen környékéről, tehát a malmok, a szemestermény feldolgozása is a tanyák környékén, a dűlőkben kapott helyet. Az Alföldön, a városokban kezdetben szárazmalmokat használtak, ezeknek viszont hátrányuk volt, hogy tönkretették a malmot hajtó igásálla- tokat, szerkezetükből adódóan tűzveszélyesek voltak és termelékenységük is kisebb volt. A településeken kívül, a szabad területen a szélmalom volt célszerűbb. A magyarországi szélmalmokat 1570-ben említik először írott források, de csak a XIX. század második felében kezdik kiszorítani az Alföldről a szárazmalmokat. A Tiszántúlon a tornyos vagy holland típusú malmok a jellemzőek. Ilyen a Bakulya-féle malom is. A tornyos malmok a XVII. század közepén alakultak ki Németalföldön. A korábbi, bakos típusú malmok könnyű faszerkezetűek voltak, és a változó szélirányt követve az egész malomház forgatható volt. A holland típusú szélmalmoknál az építmény kőből, téglából vagy vályogból készült és a falazat tetejére helyezett csúszórámán csak a tetőt és a vitorlát forgatták széliránynak megfelelően. A Bakulya-malom korára vonatkozólag több — egymástól eltérő — adat létezik. A jelenlegi tulajdonos, Bakulya András szerint 1760-ban épült. A szarvasi Tessedik Sámuel Múzeum igazgatója szerint 1870-ben Sisa Béla: Békés megye műemlékei című könyvében a XIX. század közepére datálta. E két utóbbi véleményt támasztja alá az, hogy a holland típusú szélmalmok a XIX. században váltak ismertté az Alföldön, és az is, hogy az 1870. évi szarvasi tanácsülés így határozott: „Bakulya János szarvasi lakos(nak) megengedtetik, hogy a ciffra düllőbeni tanyáján szél malmot két kőre építhessen”. Az első véleménynek is lehet valamilyen alapja, mivel ezt a működési elvet Kisszántói Pethe Ferenc már a XVIII. században is népszerűsítette. A magyarországi szélmalmok működési elvüket tekintve megegyeznek németalföldi társaikkal, de építésük módjában, anyagaiban az adott terület lehetőségeire támaszkodnak, így válhattak a magyar népi építészet szerves egységeivé. A szórványtelepülések szélmalmait egyedülállóan építették, mindig valamilyen dombra. Ha a környéken nem volt természetes kiemelkedés, építettek azt is. Földet hordtak, megöntözték, rétegenként döngölték, lóval, marhával tapostatták, így hozták létre a 2-3 méteres halmot. A Bakulya-féle malom dombja is mesterséges, körülötte látható az a gyűrű alakú mélyedés, ahonnan a földet kiemelték. A csonkakúp alakú épületet általában 1,2-1,5 méterre süllyesztett téglaalapra építették. A 8-10 méter magas épülethez 75-85 000 db tégla kell. Az égetett tégla drágasága, illetve a téglaégetés költsége miatt a falazatnak csak a külső két rétege égetett tégla, a többi napon szárított, a Bakulya-malom esetében pedig félégetett vályogtégla. A gazdaságosság mellett az is szempont lehetett, hogy a vályognak jobbak a hőszigetelő tulajdonságai, mint az égetett téglának. A téglákat — mindkét félét — sárral és nem meszes habarccsal állították össze. A falvastagság felfelé fokozatosan csökken. A tető szarufákra rögzített zsindely volt. A múlt idő nem véletlen, ugyanis az időjárás teljesen tönkretette, csak a váz maradt meg. A malom felülhajtós, tehát a vitorlák tengelye közvetlenül a tetőtér alatt található, ebből kifolyólag a belső szerkezet 4 szintre oszlik. A szinteket 30x30 cm-es fenyőgerendákra helyezett 2,5-3 cm vastag fenyődeszkák választják el. Köztük szintén fából készült lépcsőkön lehet közlekedni. A malomban 1908-ig kenyér- és takarmánygabonát őröltek,' 1909—39-ig nem működött, 1940—44-ig takarmányőrlésre használták, a második világháború után még 1947-ig működött. Annak ellenére, hogy nemcsak a család terményeit, hanem bérbe is őröltek, a malmot nem államosították, de akkora adót vetettek ki rá, hogy az őrletés nem volt kifizetődő. Emellett a téeszesítés megszüntette a magángazdaságokat, tehát azt a termelőréteget.is visz- szaszorította, amely egy közepes teljesítőképességű, magánkézben lévő szélmalomban őröltetett. A gépi malmokkal a szélmalom nem vehette fel a versenyt, tehát még működőképessége idején halálra ítélték. 1949-ben a mai tulajdonos édesapja új zsindelytetőt csináltatott a malomnak. A pusztulás fenyegeti az épületet (műemlék jellegű) és a hosszú idő alatt viszonylagos épségben maradt faszerkezetet — mivel jelenleg semmi sem fedi. Korához képest állapota jónak mondható, de még így sem megfelelő. A tető mellett hiányoznak a vitorlák, az alsó szinten az ajtók, így bárki bármit elvihet onnan. Elhordták a lépcsőt, a földszinti és az etetővályúkat, a garatokat, a fordítórúd néhány darabját. Az eső, a hó elmálasztja a vályogtéglákat és a falat összetartó sarat, elkorhadnak a még meglévő szerkezeti elemek. Az emeleteket elválasztó deszkázat és lépcsők is hiányosak. Néhány év múlva hasonló állapotba kerülhet, mint a tőle nem messze található Gaál-féle malom, melynek faszerkezete elkorhadt, darabjait elhordták, a falak teteje leomlott. Mára egy kihalt romnak tekinthető. Kár érte. És ugyanígy kár lenne a Ba- kulya-malomért is. Ha a teljes felújításra nincs is pénz, és vállalkozó sem, legalább valamilyen ideiglenes tetőmegoldást kellene találni (pl. rögzített ponyvát), hogy a csapadéktól megvédjék. Emellett vagy zárható ajtókkal kellene ellátni, vagy a második szint alját teljesen bedeszkázni, hogy a még meglevő alkatrészeket el ne hordják. Azonban itt is gond az, hogy a malom gazdájának nincs erre pénze, lehetősége. Az örménykúti Felszabadulás Tsz — melynek területén található — sem tud semmit tenni pénzhiány miatt és amiatt sem, hogy az épület magántulajdon. A teljes pusztulástól a Műemléki Felügyelőség vagy egy magánvállalkozó menthetné meg. Nagy érték lenne akkor is, ha csak önmagában, mint építészeti és ipartörténeti emléket felújítanák. Ezenkívül Örmény- kúttól körülbelül 20 kilométerre, Szarvason található az ország két ép szárazmalma közül az egyik, valamint az 1940-es évek elején épült jelképes szélmalom, amellyel a régi Magyarország közepét jelölték. Elképzelhető az is, hogy a Ba- kulya-malmot behoznák Szarvasra, vagy eredeti helyén felújítanák, Szarvason pedig egy hasonmását állítanák fel, így a két malom (a Bakulya-féle és a Szárazmalom) alapja lehetne egy skanzennek. Akár a két malom, akár egy jövőbeni skanzen a világkiállításra hazánkba érkező vendégeknek újabb programlehetőséget nyújtana, ahol alaposabban megismerhetnék Magyarország múltját. A fellendülő idegenforgalom maga után vonná a környék fejlődését, a felújított műemlék pedig egy újabb értékes darabja lehetne az Alföldön fennmaradt népi építészeti emlékeknek. Keresztúrszki Ida * a szarvasi Vajda Péter Gimnázium III. éves diákja ’ A szerző I. helyezést ért el ezzel a munkájával a Magyar Beruházási Bank és a Gödöllői Környezetvédelmi Egyesület pályázatán. Fúró-faragó emberből nőtte ki magát naiv művésszé Kotán János, aki négyéves kora óta Tiszaladányon él. Édesapja mezőőr és halász volt. A fiának is efféle sors jutott. „írott” szakmája nincs: mezei munkákból, kosárfonásból tartotta el magát, később ácsként dolgozott. A helyi téesz bognárműhelyéből ment nyugdíjba. Az utcáról maga faragta székelykapu köszönt ránk, pedig az időnként kiállításokon is szereplő kisplasztikáit mutatja meg a látogatóinak. MTI-fotó: Kunkovács László I--------------------------------------------------------------------------------------------1 | Szemmel verés | A nyomok indiai mágushoz vezetnek... A bankrablás új módszre tartja rettegésben a firenzei pénztárosokat, amióta a rendőrség is megerősítette: hipnózissal dolgozik az alvilág. A módszer úri és tanárosan precíz. Két jól öltözött, kedves ember — többnyire egy férfi és egy nő — megjelenik a kisebb váltóhelyen, és a külföldiekre jellemző akcentussal megkérdezi, hogy nem váltana át néhány olasz papírpénzt dollárra, de úgy, hogy a bankjegyek sorozatjegye betűvel kezdődjék. Minthogy végleg elutaznak Itáliából, ezt a csekély emléket is magukkal vinnék... A pénztáros tűnődni kezd e hóbortos kívánságon, és csak akkor ébred a hipnotikus álomból, amikor minden I pénzét elvitték. A La Repubblica szerint a rablásnak ezt a módszerét már néhány észak-olaszországi városban is bevetették, s a nyomok valószínűleg indiai mágushoz vezetnek. A rendőrség tehát keresi a „vélhetően indiai rablópárt”, de azért gyanúsnak tartja a I szemmel verést is, mint módszert. I___________________________________________________________-J „Vegyétek, egyétek! Ez az én testem...” Úrasztali edények a Békés megyei református gyülekezetek tulajdonában Az úrvacsora szent jegyeit, a kenyeret és a bort, különböző alkalmakkor veszik magukhoz a hívek a református gyülekezetekben. Ilyen közelgő alkalom az újbori úrvacsora, vagy régi nevén újbori communio. Az úrvacsorához való felkészülés idején községenként, gyülekezetenként eltérő szokások voltak a szent jegyek előkészítésének rendjében. így a kenyeret mindig az egymás között megállapított sorrendben következő gyülekezeti család asszonya sütötte. A kenyeret a sütő gazdaasszony házától egy hímzett úrasztali terítővei letakarva vitték be az egyházhoz az Aranyozott kehely a 18. századból úrvacsoraosztás előtti napon. A soros gazda a legjobbik borát— egyes vidékeken külön kezelt borát — vitte fel az egyházhoz az úrasztalára. Az úrvacsoraosztás utáni maradék bort a presbiterek másnap egymásközt felosztották. Az egyházgondnok a ráeső részt odaadta a harangozónak. Más helyeken a maradék bor teljes egészében a harangozóé lett. Az úrvacsorái bor tárolására és kiadására edények voltak régtől fogva minden református gyülekezetben. Az edények készülhettek fából, ónból, ezüstből és aranyból. Sok helyen mázas cserépkannákban is tárolták a bort. Az ónból és nemes fémből készült edények között szép számmal vannak XVII. századból származó kannák, poharak és kelyhek. Kései reneszánsz stílusjegyeket magukon viselő szép edényeink java Debrecen, Nagyvárad, Kassa és több erdélyi város ötvösműhelyeiben készültek. A gyomai reformátusok szent edényei közül a legrégebbi az úrasztali kehely, aranyozott vörös rézből készült. Az aranyozás erősen lekopott. A kehely talpszélén körben futó felirat olvasható: A gyomai ref: sz: ekklesiaje: Évszámmal nincsen ugyan ellátva, de a felirat után látható ötvös jegy alapján, 1740-1800 közötti időre tehető készítésének kora. Ugyanis ez időben működött Debrecenben az illető ötvösjegyet alkalmazó idősebb és ifjabb Bütösi István ötvösmester és fia. A kehely magassága: 27 cm és űrtartalma 480 ml, súlya 415 gramm. A különböző űrtartalmú ónkannák közül a legrégebbi 1721- ből való. Időrendben a következők 1741, 1755, 1774 években készültek. A kannák oldalain díszítő szándékkal feliratok és karcolt „mustrák”, mintázatok láthatók. A feliratok a vásárlás tényét, idejét, az esetleges adományozó(k) nevét tartalmazzák. Eltekintek attól, hogy a hitvallásbeli különbözőségekkel kapcsolatos teológiai magyarázatokba bocsátkozzam. Egy külön ismeretterjesztő írás témája lehetne, néprajzi vonatkozásokkal együtt a római katolikus áldozás, a protestáns úrvacsoravétel misztériumának megközelítő bemutatása. Itt csak az úrvacsora szereztetési igéjét idézem a Bibliából: „Mert én az Úrtól vettem, a mit néktek élőtökbe is adtam: hogy azúr Jézus azon az éjszakán, melyen elárultaték, vette a kenyeret, És hálákat adván, megtörte és ezt mondotta: Vegyétek, egyétek! Ez az én testem, mely ti érettetek megtöretik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Hasonlatosképpen a pohárt is vette, minekutána vacsoráit volna, ezt mondván; E pohár amaz új testamentom az én vérem által; ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre.” (I.Kor. 11; 23-25.) Cs. Szabó István Gyomai ónicanna 1755-ből
