Békés Megyei Népújság, 1990. október (45. évfolyam, 230-255. szám)

1990-10-21 / 248. szám

ükÖRÖSTÁJ SZÜLŐFÖLDÜNK 1990. október 21vasárnap « A jó ivóvizet borral pótolták Alkoholizmus a régi Magyarországon DIAETETICA AZ ÉLETNEK.-“ÉGéSSÉGNEK (eon • tjfcjiín és gyámol^ataiiríi, ISTENTŐL jkhruto« ntívczetcftób TurmíCíeti Efz­frutfókoclc tzcriut \ aiú «I* íz.jm.«ijf* , a’ ®int lAíHt* í(* klplli , <.*» t tojva ifimJ <t ideij nt­jók Jmoki* S*fziu.kT4 »Gill viták of tfífs'vfck. . M r * y b r n* HAT DARABOKRA . « n r <■ i * * . i mp. etébbi Diittecicjj i”jk Első DíthV j. jc jyvcfccc.i ki mizy»rizsa; íj fok iJc tartozó iv^i Si'nifokt.i l j«‘Á :.rv:retr\5irl '* ií<ví-*?r .Jl'nJi * Emisiiil-•'•* kkrnfH'^k helljrci­tc-'í" Fc'tf’.csf* ivá *i«.!l j <ki-n «’ jtj«’**$■ t^fít; öjgv, ennyi iiíui)ítiv e" rauaki, TERMESZÉT HISTÓRIÁJA jyjuí&Mí fiol(Tb*f»QO , k. . mátyus ist vám. m. d. Nemei KükltüLi ét r.úro*-SzMkhi)l tgyes'ülr ViraKfjiaak R. Kbyii.ui'a. ;iK>aita *S 4 t *. CIV., HATOD I i-fc'lLl DARAB. F 0 S O N t B A Ny y, fŰSKli TI L A V D E R E R M 1Öti* kőkével it bMíftk V*1 H. D CC LZLXXXlJL " r’: " Ősz van, itt a szüret és a pálin­kafőzés évszaka, telnek a boros hordók és a pálinkás demizso- nok. Sokat kell foglalkoznia az orvosnak, a jogásznak, a szocio­lógusnak az alkoholizmus mai honi problémáival, veszélyei­vel. Sajnos ez a társadalmi prob­léma nem új keletű. Régi ma­gyarjaink sem vetették meg a Bacchusnak való „áldozást”! Mit ittak őseink? Az alkoholfogyasztás szoká­sa a régi Magyarországon is meg volt, ha nem is abban a ve­szedelmes alakban, mint a fej­lettebb ipari államokban. A ma­gyarság az elmúlt századokban inkább bor-, mint pálinkaivó nép volt. Persze téves lenne azt állítani, hogy a magyarok csak a XIX. század elején jutottak pá­linkához. Már a XVII. század­ból találhatunk adatokat a pálin­ka vagy égetett bor (latinul: cre- matum) különböző fajtáiról. Csak néhányat említünk közü­lük: az ákovita (aqua vitae = élet vize) és a rozsólis nem volt más, mint mindenféle fűszeres anya­goknak (narancs, citromhéj, bo­róka, ánizs, kömény, koriander, szegfűszeg, szerecsendió, fo­dormenta és számos egyéb gyógynövény) cukorral („nád- mézzel”) vagy mézzel megéde­sített szeszes kivonata, melye­ket hosszabb ideig áztattak az égettborban. Ennek és a pálinká­nak a gyomorfájás (csömör) gyógyításában nagy szerepet szántak! Meg kell jegyeznem, hogy a mai emberek is szívesen használják ezt a gyógymódot! A törökök is szívesen „ákovi- táztak”, Apafi Mihály fejedelem 1662-ben 25 akó jó, édes aqua vitáét rendelt meg a bras­sóiaknál Ali pasa számára. A szilvóriumot, vagy ,,gu- gyit” már a XVIII. század máso­dik felében ismerte és itta né­pünk, mert KIBÉDI MÁTYUS ISTVÁN (1725—1802.) ma­rosszéki főorvos, az első magyar „Diaetetika” könyv szerzője azt írja, hogy „hallottam hiteles emberek felvetéséből, hogy amikor ennek a gyümölcsnek (a szilvának) bőv termése vagyon, könnyen készülhet Erdéllybe ötven ezer veder szilva-égettbor, vagy mint néhol hívják Gugyi, vagy a mai tisztesebb neve sze­rint Silvorium.” Úgy látszik, hogy a pálinkát inkább a hegyes vidékeken la­kók gyártották és itták nagyban, Az Ó és Új Diaetetika címlapja sőt a sört is itt kezdték el gyárta­ni. Ezt bizonyítja, hogy amikora bécsi udvari kamara a felvidéki erdőpusztítások felderítésére 1652-ben megbízottat küldött Besztercebányára, ez azt jelen­tette, hogy különösen az ottani sörnevelőházak és pálinkafőzők fogyasztanak igen sok fát. Csak ebben a kis városban akkor 70 sörfőzőház és 300 pálinkafőző kazán volt működésben! Az árut főképpen Török- és Lengyelor­szágba szállították nagyban. Erdélyben is derekasan fo­gyasztották a pálinkaféléket, hiszen az erdélyi diétákon már 1678-ban szigorúan eltiltották a gorolyka és dühötke nevű pálin­kafélék főzését. Ezeket a vesze­delmes italokat gabonából és sokszor burgonyából főzték. Mátyus István erre megjegyzi, hogy ebben az időben Erdélyben a szegény emberek kezdték el a pálinkafőzést, de azután a neme­sek is rákaptak, és „mikor egy­szer reákaptak, úgy megszeret­ték, hogy semmi törvénnyel nem lehetett ki-írtani.” Erdélyből és a Felvidékről az Alföldre is betört a szeszivás: Szegeden már 1750-ben 81 kocsma, 53 pálinkamérés, 16 sörmérés „virágzott”. Ebből a városnak igen nagy jövedelme volt. A borkészítést országunkban már a rómaiak idejében ismer­ték. A múlt századokban rendkí­vül el volt terjedve hazánkban. A magyarok Sörivásának egyik oka volt, hogy az országban rendkívül rossz és egészségte­len ivóvizek voltak. így azután a jó ivóvíz hiányát borral pótol­ták. A XII—XIII. században a magyar bor már tekintélyes áru­cikke volt a bel- és külkereske­delemnek. Jó is volt, olcsó is volt, így azután a magyar ember itala volt a bor! Sajnos szellemi nagyságok is rabjai voltak az ivásnak. így például Paracelsus, az orvostu­dományok reformátora, de a vallási reformátor Luther Már­ton is, aki egyik levelében a következőket írta feleségének: „Ich fresse wie ein Böhme, und saufe wie ein Deutscher; das sey Gott gedanckt!” (Úgy falok, mint egy cseh és úgy vedelek, mint egy német; hála legyen Istennek!) Régi magyar ivási szokások A régi ivási szokásokra a leg­több adatot Apor Péter: „Meta­morphosis Transsylvaniae” (Erdély változásai) című művé­ből nyerhetjük. Vendégségek alkalmával, amikor már ettek keveset, vörös mázolatlan faze­kakban beadták a férfiak aszta­lára az ürmöst és másféle boro­kat, amelyekből rendre egymás után ittak. A nagy vörös fazekat, melyet „Vörös Gyurkó”-nak neveztek, két kézre fogták és ittak belőle. Az ürmös után következett a boza, a köleskásából erjesztés­sel készült szeszes ital, amely különösen a kunok, rácok és tö­rökök itala volt, majd a bisoplé (valószínűleg a Németország­ban „bischoff’ néven ismert, aromás vörös bor, a „püspöki esszencia”). Utána következett a „tivornya”. Némelyik vidé­ken olykor azt a veszedelmes kísérletet is elkövették, hogy a vendég italába nadragulya (bel­ladonna) bogyókat tettek, hogy az ital hódító erejét fokozzák. 1791-ből van egy békéscsabai feljegyzés, mi szerint a megye 24 forint jutalmat ígér annak, „ki az ilyen veszedelmes tréfát űző gazembert feljelenti”. Szlo­vákiában egyes helyeken még mindig dívik ez az éretlen tréfa. Sajnos számos részeges feje­delmünk, főurunk volt, hogy csak II. Rákóczi Györgyöt, Bá­tort Gábort, Apafi Mihályt, Thököly Imrét említsük. A feje­delmi példa pedig hódított. Ezekben a főnemesi udvarok­ban mindig tartottak egy jól fizetett „kvaterkahős” -1, aki­nek az volt a feladata, hogy ha­sonló nagykaliberű vendégek­kel „szembenézve a ház becsü­letét megmentse”. Az ivóverse­nyek mindennaposak voltak. Akadtak azonban „csodabo­garak” is: a BORNEMISZ- SZÁK, az ABSTEMIUSOK (abstinensek). Ilyen volt Borne­missza Péter és Zrínyi, a költő. Ezeket a régi magyarok tréfásan kunbíráknak nevezték. Már az is jellemző, hogy ezek az emberek, kik bort nem ittak ezen „csudála­tos” tulajdonságuk után kapták a magyar nevüket. Érdekesség, hogy egyszer Zrínyi uramnak is II. Rákóczi Györgytől kapott borból, a nyitrai püspök vendé­geként a fejedelem egészségére innia kellett „mensuram plenam et refertam, késsel kölletvén az fölit elcsapni mivel mindnyájan ezt cselekedtük!” A tele pohár fenékig való ürítése ma is élő szokás! Küzdelem az iszákosok ellen A hatóságok és az egyház — a XVI—XVIII. században — mindent, vagy legalábbis sokat megtettek annak érdekében, hogy a nép körében itt-ott erő­sebben lábrakapott alkoholiz­must kellő korlátok közé szorít­sák. A városok vezetősége szi­gorú kocsmai nyitvatartási ren­deleteket hoztak. így például az 1523-ban kelt soproni városi rendelet megparancsolja, hogy a sörharangot (Pierglokh) este 8 órakor meg kell húzni és utána senkinek sem szabad a kocsmá­ban tartózkodni. Farkasdon 1654-ben a kálvi­nista papok határozata szerint, akik részegségben meghal- nak(!), azoknak „szamárteme­tésük” legyen, se harangszó, se ének ne búcsúztassa őket! Lő­csén 1649-ben elrendelték, hogy a lakodalmak csak két na­pig tarthatnak. Debrecenben (1737-ben) Estés Erzsébetet, ki részegen az urát „lángozó mén- kűteremtettével” szidalmazta, örök időkre száműzték a város­ból. Az orvosi szabályok is a mér­tékletességet hirdették, de nem tiltották a bort. Kibédi Mátyus István 1762-ben a „Diaeteti­ka ...” című könyvében írja: „a bor megvidámítja a szívet és örömmel tölti be az elmét, ami az egészségre igen hasznos... Ételben, italban ne légy mérték­telen. Disznóhoz illik, az ember­hez illetlen.” Az alkoholizmus kérdése csak az 1800-as évektől lett ná­lunk orvosi probléma „úgy testi, egészségi, mint közmoralitás szempontjából”. Úgynevezett „JÓZANSÁGI TÁRSULA­TOK” alakultak (Wesselényi Miklós [1841], Széchenyi Ist­ván vezetésével). A tapasztalat azt bizonyítja, hogy a régi kemény büntetések nem váltak be. Az ivással kap­csolatban találó a régi francia közmondás: „ce qui a bu, boira” — aki ivott, az inni fog továbbra is, bármennyit szabjon ki rá a corpus juris! Dr. Sonkoly Kálmán Tűzveszélyes épületek — megkésett védekezés Adalékok a füzesgyarmati Önkéntes Tűzoltóság történetéhez Békés megyében és Füzes­gyarmat környékén az építési anyag évszázadqkon át a nád, a gyékény, a fűzfa volt, illetve gyakorlatilag a mezőgazdaság kialakulása hozta még a továb­biakat (kukoricaszár, naprafor­gókon)). Kő és tégla nem volt a közelben, így a házak fala is sárral „összegyúrt” vertfal volt, majd a vályog került előtérbe. A tégla csak a XVIII. századvégén és a századfordulón kezdett meghonosodni, amikor a Szilá­gyi-féle téglagyár megépült a falu déli szélén. Annak ellenére, hogy sok volt — Füzesgyarmaton — a tűzve­szélyes anyag az építésben, a községben sokáig nem gondol­tak arra, hogy a szegényes „vis­kókat”, ólakat védeni kellene a tűztől! Falunk környezetében legalább 50 évvel előbbre jártak a faluk és városok a védelem­ben. Például Békésen 1883-ban, Darvason 1883-ban, Sápon 1889-ben és Gyomán 1890-ben már megalakultak az önkéntes tűzoltó egyletek. Az 1925. évi kormányrende­let 230 ezres passzusa kötelezte a községek vezetőit, hogy az önkéntes tűzoltótestületet szer­vezzék meg. Szeghalmon, Vésztőn, Endrődön, Körösla- dányban és Füzesgyarmaton nem reagáltak erre sem. Az 1926. évi 6. számú Tűzrendé­szed Közlöny újra felszólítja a községek vezetőit, hogy szer­vezzenek önkéntes tűzoltó egy­leteket. Papíron 1927 decembe­rében igazolták, hogy megvan­nak az egyletek, de a valóságban nem léteztek! Ezért elmarasztal­ták a községek vezetőit, többek között a füzesgyarmatiakat is. A község — Füzesgyarmat — képviselőtestülete ezt már szé- gyelte és 1928. február 1-én ki­mondták: meg kell alakítani a testületet, megbízták Faragó Sándor iskolaigazgatót és Gálf- fy Kálmán tanítót, a Cserkész Szövetség vezetőjét egy 30 fős csapat összeállításával. így 1928. március 1-én megkezdték a szolgálatot a füzesgyarmati Önkéntes Tűzoltótestület tagjai. A község biztosított épületet és szertárt, ahová 1 darab kocsi­fecskendőt, 2 lajtos kocsit és 1 pár lovat biztonsági fogatként állítottak be. A megalakult tes­tület kiképzését Faragó Sándor és Gálffy Kálmán tanítók vé­gezték. Később Gálffy Kálmán lemondta e tisztséget és kivált a testületből. Az elöljáróság fel­kérte Varga János és Csató Ist­ván testületi tagokat e munka további folytatására. Ők eleget A tűzoltók fúvószenekara tettek e kérésnek és elvégeztek Debrecenben egy-egy tanfolya­mot. 1938-ban a háborús készülő­dés során 2 fővel szaporodik a „hivatásos” állomány, Hangya Béla és Vigh Károly személyé­ben. 1941-ben megindul a leven­te tűzoltók kiképzése is. Kötele­zett tűzoltók is szolgálatba lép­nek, különösen éjjel. Ezt követte a tűzoltó laktanya bővítése: épí­tenek raktárt, pihenőhelyet és 2 szerállásos szertárt. A kötelezett tűzoltók létszáma 56 fő lett. Va­sárnaponként 3 órás kiképzések voltak és készültek járási-me­gyei versenyekre — mindig jó helyezéseket értek el, mesélte Bajnok Imre, a tűzoltás doyenje, aki mint hivatásos tűzoltó (Bu­dapesten) parancsnok ment nyugdíjba. A n. világháború csak „átsza­ladt” Füzesgyarmaton, így az önkéntes tűzoltótestület felsze­relése megmaradt! Ők biztosí­tották továbbra is a község tűz­védelmét. Az 1949-es államosí­tás új alapra helyezte a testület szervezetét is. Ä testületi élet folytatódott tovább, sőt, felfelé ívelt. A férfi rajok mellett női rajok is voltak az elmúlt 40 esz­tendőben (nem is rosszak!), több alkalommal értek el megyei, sőt országos sikert. 1980-ban újból önkéntes tűzoltótestületté let­tek, mely lendületet adott a to­vábbi munkához. Valamikor évente majálist, szüreti bálát, műsoros estet rendeztek a testü­letjavára, amivel a felszerelések gyarapodását „szolgálták”. Borbíró Lajos Kibédi Mátyus István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents