Békés Megyei Népújság, 1990. október (45. évfolyam, 230-255. szám)
1990-10-17 / 244. szám
X990. október 17., szerda fl Foglalkoztatási Alap csak tűzoltásra elég — álláskereső több diplomával átképzés alkalmi partnerekkel A kormány az év végére 80-100 ezres munkanélküliséggel számol. Bármennyire elfogadott tény az állásta- lanság és a segélyezés a piacgazdaságokban, emberibb, sőt „piacszerűbb”, ha a feleslegessé vált munkaerőt át- képzik. Olvashattuk már, hogy világbanki hitelből korszerű átképzőközpontokat létesítenek Ózdon, Miskolcon és Nyíregyházán — feltehetően ott, ahol tömegesen jelentkezik, vagy már, jelentkezett a munkanélküliség. Vajon Békés megyében mi a helyzet, mire számíthatunk? Kérdéseinkkel dr. Molnár Margitot, a Békés Megyei Munkaügyi Hivatal vezetőjét kerestük fel. Sorban állás Nyomasztó látvány Békéscsabán a Luther utca 5. szám alatti hivatalban sorban állók arca. Az épület máris kicsinek bizonyul fogadásukra. — Sajnos, így van — mondja dr. Molnár Margit —, pillanatnyilag 2268-an vannak megyénkben segélyen. A regisztrált munka- nélküli ennél is több, mintegy 3 ezren keresnek munkát, csakhogy nem mindengélyre. Míg júniusban 1400 személyt tartottunk nyilván, már 2 ezren fölül járunk. Félévkor még azt hittük, 3 ezer ember lesz a segélyezettek év végi listáján, de már most látszik, jelentősebb „eredménnyel” zárul az 1990-es év. A megye 153 ezres aktív dolgozói rétegéből pillanatnyilag 3,3 százalék az állás nélküli. — Perifériális-e még a ' munkanélküliek összetétele? — Még igen, zömmel a segéd- és betanított munkások közül kerülnek ki az állást keresők, de van már nem egy szakmunkás, sőt 462 szellemi foglalkozású is. Akad, aki több diplomával hiába keres munkát... A legsúlyosabb gond azonban a pályakezdők elhelyezkedésénél jelentkezik. Ebben a tanévben mintegy 12 ezreh fejezték be tanulmányaikat, s tudjuk, 4530-an akartak elhelyezkedni. Közülük még 2 ezernek sem sikerült. A többieket valószínűleg eltartja a család, mert átképző tanfolyamokra csak töredékük jelentkezett. Egy biztos, hogy segélyre nem jogosultak, mert munkaviszonyuk még nem volt. — Nekik segítség viszont, hogy átképző tanfolyamokra járhatnak, melyet helyettük fizetnek és pénzt is kapnak a képzés ideje alatt. De gondolom, nem olyan könnyű most felmérni, milyen szakmákat oktassanak? — Hát nem. összeállítottuk az 1991/92-es tanév szakmunkásképzési tervét, s tapasztaljuk, hogy a vállalatok sorra mondják vissza a gyerekek fogadását. De már ebben a tanévben is akadtak olyanok, akik a felvett tanulók gyakorlati képzésében sem akartak tovább szerepet vállalni. Bár most sikerült elérni, hogy a Művelődési Minisztérium támogassa azokat az iskolákat, amelyek átvállalják az ilyen szakmunkásjelölteket. Például a Pa- tex visszamondta a fonósok tanítását, de a Textilipari Szakmunkásképző és Szak- középiskola varrónőkké képzi őket... Válóban, nem olyan könnyű most megtervezni, mire lesz majdan igény. Amire pedig igény van, például szociális gondozói, gyermek- és felnőttápolói tanfolyamokra, azok iránt a fiatalok nem érdeklődnek a kellő mértékben. logszabály van, pénz nincs — Igaz, hogy a felnőtt- átképzés költségeihez nem járulnak hozzá? — A jogszabály lehetőséget adna rá, de ehhez nincs semmiféle keret. A Foglalkoztatási Alapon csak annyi pénz van, ami segélyezésre elég. Az is igaz viszont, ha valaki munkanélküli-segélyen van, nehezen tudja kifizetni egy tanfolyam költségeit. Többek között e probléma megoldásához is kellene az új foglalkoztatási törvény. — A megyei munkaügyi hivatal, mint az átképzési tanfolyamok szervezője hogy látja: kellene-e megyénkben is átképzőközpont? — Korábban voltak elképzelések nagy regionális központok létrehozására, de többen támadták a tervet és az új munkaügyi kormányzat sem ért egyet vele. Érthető is, hisz mondjuk egy családos ember nem szívesen utazna, vagy menne kollégiumba, Szegedre. Ellenben nem lenne rossz, ha helyben, a megyében, létrejöhetne egy korszerű átképzőközpont, megfelelő infrastruktúrával. Mi pályáztunk is, de nem nyertünk. Segítséget a tanácstól sem kaptunk, és valószínű, ilyesmire az új önkormányzatnak sem lesz pénze. Véleményem szerint járhatóbb út lenne, ha az átképzést kifejezetten valamely meglévő szervezet feladatává tennék és ehhez biztosítanának anyagi fedezetet. Továbbá jó lenne, ha a felnőttek esetében, ahol szórtabb az érdeklődés, lehetővé tennék anyagilag, hogy támogathassuk az egyéni tanfolyami törekvéseket. Csak segélyezés — Hogyan látja: mi jellemzi most a hazai' foglalkoztatás rendszerét? — Munkahelyekre lenne szükség és olyan iskolai képzésre, hogy a végzett ne mindjárt az átképzés kényszerével találkozzon. A foglalkoztatási feszültségek fel-, oldására mindenképpen több pénzt kellene fordítani, mert a jelenlegi keret csak tűzoltásra, azaz segélyezésre elég. Mi az igényeket felmérve, alkalmi partnereket keresve, megszervezzük a tanfolyamokat, odafigyelünk, milyen irányban változzon az iskolai képzés, de ez kevés. Ha néhány millió forinttal többől gazdálkodhatnánk, új központ nélkül is megtalálhatnánk az átképzés megyei bázisait. Szőke Margit ki jogosult közülük a seÜtszáz betöltetlen állásra háromezer munkanélküli jut... Fotó: Kovács Erzsébet A három barát Nagyszalontáról Késő este van. „Sűrű sötét az éj” — ahogy Arany János mondaná. Arany, akinek szülőföldjéről hozott élményeim többek, mint személyiségem szobájában kiaggatott emlékképek. Most köröttem hatalmas csend, s a hajdanvolt élmények kicsomagolásának lehetőségei. A jelen korlátáit meglazítom, röppen ide-oda tekintetem, végül rászáll a Csonkatoronyra. A torony körül az a sajátosan nagyszalontai kulturális közeg, melyből a magyar irodalom olyan nagyságai nőttek ki, mint: Földi János, Arany János, Arany László, Zilahy Lajos és Sinka István. A Ceausescu-diktatúra sötét éveiben ez a gazdag hagyomány sugallta nekünk, fiatal alkotóknak, hogy mégiscsak kell léteznie Nagyszalontán magyar irodalmi életnek. A szigorító intézkedések ellenére a nyolcvanas évek közepétől egyre erősödött az Arany János Irodalmi Kör. Mivel ez volt az egyetlen magyarul tartott fórum, mind többen gyűltek ide az alkotó és az irodalmat befogadó emberek közül. így gyakran generációk és irányzatok vitái csaptak össze, melyek növelték az ülések színvonalát. Irányzatszimpátia és szubjektív ^karakter szerint kis csoportok alakultak, melyek tartalmas szócsatákon védték a maguk vélt igazait. Mi — a fiatal toliforgatók többsége — együtt alkottunk egy tábort. Szinte mindenki más-más irányzaton dobbantva próbált beugrani a romániai magyar irodalomba, de közös volt bennünk, hogy magatartásunkkal a reménytelenségben is erőt próbáltunk verni a hitetvesztett magyarságba. Látszatra mindig mosolyogtunk, pedig tudtuk, csakis sapkában és sálban engedhetjük versbe metaforáinkat, mert kint a társadalomban a magyar sorok számára nagyon hideg van. Mindig ügyeltünk arra, hogy bennünket, fiatalokat — akik a jövőbe kell átcipeljük egyre súlyosabb magyarságunkat —, ne lássanak soha szomorúnak, mert a reménytvesztettek könnyen legyőzhetők. Hárman voltunk (Járó Ilona, Pálfy Török László és én), akik akarva-akaratlanul is, ezerkilencszáznyolcvanöt- nyolcvannyolc között, a nagyszalontai fiatal alkotók vezetői lettünk. Hol Járó Ilonához, hol Pálfy Török Lászlóhoz mentem, s egymás írásait átolvasva próbáltuk az egyre nagyobb megmérettetésekre pszichikailag is felkészíteni a másikat. Nekem könnyebb volt —. hisz az én írásaimat nyolcvanöt decemberétől megkezdte közölni a romániai magyar sajtó, így némi értelmét is láttam a versfaragásnak —, ám végül mindhármunknak sikerült látszatra megőriznünk azt a mosolyt, mely értelmet jelentő erőt adhatott a többi toliforgatónak is. Mint észlelhető, látszatra én voltam a legoptimistább, így hármónk közül, csak én futottam el. Ezerkilencszáz- nyolcvannyolc volt, rengetegen jöttünk; s aki maradt, annak számára becsukódott az utolsó remény is, s a valóság hőmérséklete fagypont alá süllyedt. „Es most itt állok, eltört hangszerem! / Elfáradtam, zokogni volna kedvem, / De nem, nem lehet, hisz bohócnak születtem!” — vetette papírra Járó Ilona az Ez van című versben. Aztán már csak a képzőművészet felé irányította művészi hajlamait, és színekbe, formákba próbálta menekíteni megkapó egyéniségét. Pálfy Török László a fanyar tragikomédia árkaiban hasalva próbálta túlélni a nacionalizmus sortüzeit: „Segítsetek röhögni magamon" — jegyezte az Üzenet az üvegből című költeménybe. Én pedig ideát vívódtam a „szabadsággal”: „hiába megyünk / a szemészetre / az orvos nem törli ki / szemünkből Erdély élményeit / gondolatgalériánkban / fegyveres őrök őrzik f I a szülőföld tájképeit” — hangzott Menekültek című versem első része. Aztán a napokban, hosszú-hosszú idő után, mind a hárman újra összejöttünk. Gyönyörű őszi este volt, és Nagyszalontán, Járó Icu szobájában, milyen hűségesen is j dörgölődzött lelkűnkhöz az a hajdanvolt makulátlan barátság. Icu Kolozsváron a képzőművészeti egyetem hallgatójaként próbálgatja tehetségére a felsőfokú ismereteket. La- j ci ismert költő lett, júniusban éppen a chicagói magyar irodalmi folyóiratban egy kis cikkel, s egy versével mu- j tattam be; én pedig továbbra is Magyarországon mérem j I a sorokat. De egy biztos: Icu arról fest vagy formáz, Laci j és én arról írok, hogy ne legyen többé sehol, semmilyen 1 diktatúra, hisz nekünk a huszadik század egyik legva- j dabb diktatúrája mutatta egykor oroszlánkörmeit. Magyari Barna Szokolay Sándor Történelmi imádsága Október 23-án a televízió és a rádió nyilvánossága előtt hangzik fel a Magyar Alami Operaházban egy oratórium: Szokolay Sándor Magyar Zsoltára. Nem véletlen a dátum, nem szándék nélküli a cím, s nem előzmény nélküli a mű Szokolay életművében. „1956. október 23-át, mint történelmünk egyik legnagyobb összegyülemlő fájdalmának kifakadását életem alapélményeként őrzöm” — írja a zeneszerző. Ettől az élménytől ihletet- ten született annak idején, 1957—58-ban a Tűz Márciusa című opusza Ady Endre versére. Az „áthallást” észrevették, s akkoriban próbálták is Szokolayra rábizonyítani, csak Ady klasszikussága mentette meg őt és a művet is. Szokolay nem volt aktív harcosa a forradalomnak, „nyugtalan diákként érdeklődtem az események iránt” — mondja magáról. Elkötelezettségéről, az életét alapvetően befolyásoló, meghatározó tényről így vall egy interjúban: „1956 történelmi pillanatai alapélményeimmé váltak, és enélkül soha nem lettem volna operaszerző. 'A nagy drámai nyugtalanság, az emberek jobbítási szándéka, a közérdekűség annyira átjárt, hogy a 'kantáták, az oratóriumok, majd az operák felé indított el... Ügy éreztem, hogy egyszer eljön az ideje egy olyan történelmi kifakadás zenei megfogalmazásának, mint amilyen 1956 volt.” És amikor eljött az idő, Szokolay nem késlekedett. Ám mégsem saját élményeiről. vagy a konkrét történelemről írt zenét. Nem 1956. október 23-át fogalmazta hangokká. Azt tartja, ehhez még túl közeli az idő, kell egy kis távolodás, történelmi tér. hogy egyetemesen lehessen szólni róla. És akkor Domokos Péter Pálnak, szívbéli ió barátjának késztetésére kezébe vette Dsida Jenőnek a húszas években írt Psalmus Hungaricus című versciklusát. A költemény hazaszeretetet sugalló szelleme, nemzeti, költői lelkiismeretfurdalást közvetítő hangja pontosan rímelt Szokolay érzéseivel. Évekig foglalkozott a monumentális verssel, amelynek minden sora „újraélhető aktualitással bír”, míg 1990 nyarán elkészült a zenemű. Mégsem a teljes verset választotta alapjául. Sűrítve, a legfontosabb gondolatokra koncentrált. Az imaszerű eskütételre, amely a haza. a nép iránti kötelezettségre figyelmeztet. A kompozíció alcíme ezért is Történelmi imádság. S hogy nem az eredeti Dsida-adta cím lett az oratórium címe, annak az az oka, hogy a magyar zene- irodalomnak van már egy Psalmus Hungaricusa, a ko- dályi mű, amely Szokolay számára „a magyar zene első számú reprezentánsa”. Zenei megfogalmazásban a négytételes, kantátaszerű formát választotta a szerző, visszatérő verszsoltár refrénnel, — „Népem te szent, te kárhozott, te drága!” —. azzal a céllal, hogy a négy tétel ellenére egy közös nagy forma rajzolódjék ki. A részleteket így magyarázza Szokolay: „A darab szólistái közül a tenorszóló magát a költőt személyesíti meg. Az altszóló az ifjúságot féltő anyát. A baritonbasszus duett pedig a harcos hősöket. A darab első tétele „A lelkiismeret hangján”. a költőben felébredő bűntudatot énekli meg a megfeledkezett hazaszeretetről. A második tétel „Történelmünk régmúlt hangján” ezeréves szenvedéseinkről énekel. A harmadik tétel „A közelmúlt hangján” elmúlt évtizedeinket idézi fel, mulasztásainkat, romlásainkat A befejező tétel „A jövő hangján” a mű teljes apparátusát vonultatja fel. szóló- kvintettet, gyerekkart vegyes kart. A jövő egyelen megoldása az egymás felé fordulás lehet. Talán legjobban a vers e sorai summázzák ezt a gonKottalap a Magyar Zsoltárból dolatot: Székelyek, ott a bércek szikla-mellén, / üljetek mellém! / Magyarok, ott a Tisza 'partján, / magyarok, ott a Duna partján, / magyarok, ott a tót hegyek közt / s a bácskai szőlőhegyek közt. / üljetek mellém. / Magyarok Afrikában. Ázsiában, / Párizsban vagy Amerikában, / üljetek mellém! / Ti ezután születők s ti porló csontú ősök, / ti rég halott regősök, ti vértanúk, hősök / üljetek mellém! — Azt hiszem, fájdalmas múltunk, nehéz jelenünk után az egymásra találás e reményével szabad csak a jövő felé néznünk — summázza a szerző. Szokolay Sándor új művét Géczy Olgának ajánlotta, aki az ősbemutatón vezényli a Magyar Zsoltárt. Érdemes idéznünk a mű lényegéről szólva Géczy Olgának, a Svájcban élő karmesternek a szavait: „Az egész magyar lét benne él ebben a műben, a hallatlan, mérhetetlen szenvedés, amit megélt egyén és az egesz nemzet évszázadok során. A négy tételben az érzelmi kibontakozás egyre nő, Ahogyan egész halkan elkezdődik az oratórium, szinte a semmiből, aztán folytatódik a tenorszólóval. Az első tétéi zenei anyagából bontakozik ki az egész mű. Különleges a darab lezárása, ahogyan a legkülönfélébb zenei szférákat ötvözi. A befejezésben, a Jeruzsálem szót az ámennel kapcsolja össze, bensőséges hangulatú imavégként. Átlényegült, elmélyült. ihletett mű a Magyar Zsoltár.” {k. m.)
