Békés Megyei Népújság, 1990. szeptember (45. évfolyam, 205-229. szám)

1990-09-01 / 205. szám

1990. szeptember 1., szombat o Kopogtatás nélkül a közös szobába A kockás papírt már régen magam elé tettem, kezemben ócska golyóstollamat forgatom, hosszú percek óta. Hozzá kellene kezdeni a tegnap „felvett” cikk megírásához, de képtelen vagyok szabadulni a haszontalan gondolattól: képzeletbeli helikopteren fellibbenek az egekig, s valami csoda folytán már kívülállóként pillantok le önma­gámra és felteszem a kérdést: Vajon mit tartogat az idő annak az embernek, aki most itt ül az unalomig ismert szerkesztőségi szobá­ban? A holnap, holnapután és a tegnap, tegnapelőtt között, azaz ma próbálok valamit kitalálni a nagybetűs sorsból, az emberekből, a valóságból, egyszóval a pillanatról, amelyben élünk... Már-már vészesen zuhanni kezd megálmodott gépmadaram lefelé, már-már a fejemen érzem a földbecsapódás fájdalmát, „halálos” ébredését, már-már a révedezésem a semmibe foszlik, amikor kopogtatás nélkül, nyikorogva megnyílik az ajtóm. Mielőtt eszmélhetnék, vagy bármiféle kérdés fogalmazódhatna meg bennem, a középkorú férfi — mellette 8-9 éves forma kisfiú — kérdés nélkül bemutatkozik: — Szekeres István vagyok, ő pedig Szabolcs, a kisfiam. Ne haragudjon, hogy magára tör­tem, de egyszerűen be kellett nyissak ebbe a szobába. Tudja, annak idején mi itt laktunk, ez volt a nagyszobánk... Talán ezt a századmásod­percnyi kapcsolatfelvételt neve­zik a tudósok metakommuniká­cióinak, talán ez a pillanat kerül legközelebb a nagybetűs Idő­höz, talán ez a pillanat az, amelyről úgy érezzük, hogy már átéltünk egyszer... Hiszen nem kell elmondanom az ismeretlen­nek, folytassa csak nyugodtan, a világ legtermészetesebb hang­ján avat be titkaiba: Vallatószék a karácsonyfa helyén — 1944 végén költöztünk ide, amikor a szovjet parancs­nokság elhagyta ezeket a fala­kat. A legszebb gyerekéveim következtek, itt, Békéscsabán az úgynevezett Jaczina-házban, a Népújság mai szerkesztőségi épületében. A főépület föld­szintjén élt a már özvegy tulaj­donosnő — az ingatlan államo­sítása után a fiához költözött Pozsonyba —, az emeleten Far­kas Ernő doktor úr és családja lakott. Látom, szépen rendben tartanak mindent, ám az udvar sokkal, de sokkal szebb volt an­nakidején. Középen japán szik­lakért, amott a tűzfalnál rózsalu­gas, emitt pedig vörös salakút vezetett a garázshoz. A levegő tele volt virágillattal. Bennünket 1950-ben költöztetett ki az Ál­lamvédelmi Hatóság. Nem gon­doltam, hogy néhány év múlva visszatérek még ide, teljesen más körülmények között. De addig oly sok minden történt ve­lem. Nyolcadik után kitanultam az üveges szakmát. Tovább akartam tanulni, s a miniszter engedélyezte, hogy a gimná­zium első osztályából magán­vizsgát tegyek. Sikerült, beirat­kozhattam a nappali második évfolyamába. De akkor jött 1957. szeptember 16-a, am ikor a politikai rendőrség testnevelés óra előtt letartóztatott. Fekete Pobjedával jöttek értem — az egyiket Deáknak nevezték — és pontosan ebbe a szobába hoz­tak! Oda, ahol legszebb éveimet töltöttem. A karácsonyfám he­lyén ócska szék állt, arra kellett letegyem derékszíjamat, üvöl­töttek rám, próbáltak lelkileg összetörni, s láttam, hogy az ab­lakon most rács feszül. Aztán felvittek az emeletre, egy másik szobába, ahol 15-20 ember várt rám és két 150-es égő világított az arcomba. Közben mindenki üvöltött és kérdeztek. „Nem jobb lenne a 10 évet megosztani a többiekkel is?” „Kik a tár­said?” — és ehhez hasonlókat. Még 18 éves sem voltam akkor. Egy hónapot töltöttem a valla- tóim kezében, majd jött a bírósá­gi tárgyalás. Még nem is mondtam miért. Az orosz megszállás után plaká­tokat ragasztottam a városban, hosszú hónapokon keresztül. Még a politikai rendőrség ajtajá­ra is kitettem a „Ruszkik haza!” feliratút. Saját magam írtam a szövegeket. „Alakítsuk meg a szocialista ifjúsági szövetsé­get!” „Le a keleti és nyugati imperialista hatalmakkal!” Ret­tenetesen nagy árat fizettem érte. Ha őszinte akarok lenni, nem a szocialista társadalmi rendszer ellen volt kifogásom. Sőt, inkább elkötelezett híve voltam az eszmének, már amit egy 16-17 éves, állandóan a könyvtárban ücsörgő fiatalem­ber felfoghat a világból. De az oroszok támadását, a reformo­kat akaró Magyarország katonai letiprását nem tudtam mege­mészteni. Amikor az ÁVO-ról a bíróságra vittek, szinte búcsúzó gyanánt jegyezte meg egy fő­hadnagy, bizonyos Szabó neve­zetű: — Szerencséd van gyerek, hiszen tavasz óta tisztába va­gyunk a személyeddel és csak azért nem tartóztattunk le, hogy tetten érjünk. De akkor ott hely­ben elintéztünk volna, hogy el­vegyük a többi forrófejű kedvét. Megsúgták: az elhárítás érdeklődik Szóval egyszer megajándé­koztak egy Élettel. Radványi tanár úrnak köszönhetem mind­ezt, aki behívott a biológia szer­tárba és megsúgta: „Fiam, baj van, a politikai rendőrség érdek­lődik utánad. Még azt is tudják, hol szoktál délutánonként ke­rékpározni.” Időlegesen abba­hagytam a plakátragasztást és persze magam is meggyőződ­hettem figyeltetésemről. De mi­lyen érdekes. Halál helyett az igazságszolgáltatás mindössze egy évet akasztott a nyakamba, három évre felfüggesztve. Foly­tathattam a gimnáziumot Béké­sen, persze nem zökkenők nél­kül. Heted fokozatú miniszteri megrovót kaptam, ami együtt járt az iskola kijelölésével. A nyolcad fokú intés Magyaror­szág összes iskolájából való el- tanácsolást jelentette volna. Pol­gár Lajos igazgató úr nem is akart felvenni, de hát nem tehe­tett mást. Leérettségiztem ’öl­ben, majd katona lettem. Felke­rültem a hivatásos repülőtiszti iskolába, megvalósulni látszott régi álmom, a repülés. A csabai MHSZ klubban annyira meg­szerettem a gépmadarakat, hogy más hivatást nem gondoltam magamnak. A repülőtiszti suli­ban azonban egyszercsak szólt Mihályi százados: „Az elhárítás nagyon érdeklődik utánad.” A kerítéstől lőttek Közvetett bizonyítékok van­nak arra, hogy másodszorra ez az ember mentette meg az élete­met. Ismét figyeltem „magam köré”. Minden lépésemet fi­gyelték, egyik legjobb bajtársa­mat állította rám az elhárítás. ’63. május 4 -én őrségbe kellett volna mennem, a géppisztoly a vállamon volt, de a napos tiszt rám parancsolt: Szekeres, ma nem megy ki a megszokott őrhe­lyére! Rá három percre a han­gosbemondó közölte: Az ének­kar nem megy őrségbe, Buda­pestre indulnak a tiszti klubba. Utólag úgy emlékszem, hogy teljesen értelmetlen utazás volt, ■ hiszen nem kellett fellépjünk a klubban. Másnap visszajöttünk az iskolába. Szörnyű hír foga­dott. Gyömrői növendéket az éjjel lelőtték a ciszternánál. Éppen ott, ahol nekem kellett volna strázsálnom! A fiú nam halt meg, noha két golyót kapott a tüdejébe. Azt hiszem teljes jog­gal éreztem, hogy ezeket a lövé­seket nekem szánták. Persze órákon belül zöld parolis elhárí­tó nyomozók jelentek meg a lak­tanyában, akik Alkonyi Aladár növendéket akarták gyanúsíta­ni. O Nevetve tagadta a vádat, hiszen akkor eresztette el a soro­zatot, amikor látta őrtársát eldől­ni. Gyömrői életben maradt, és a vallomása megmentette a fiút, hiszen jól látta, hogy rá teljesen más irányból, a kerítéstől lőttek. Hogy miként zárult az ügy, nem tudom. Engem hamarosan ki­rúgtak az iskolából, minden magyarázat nélkül más alaku­lathoz helyeztek át. Tiltakoztam én, és fellebbeztem, de hiába. Leszereltem, folytatni akar­tam a tanulást, de egyetlen egy felsőfokú oktatási intézmény sem fogadott. Sőt, a Honvédel­mi Minisztérium egyik tisztje a következőt ajánlotta: próbáljak meg felszívódni, költözzünk el Csabáról, ha jót akarunk.így let­tem budapesti lakos, azóta csen­desen élek és politikával nem foglalkozom. Most eljöttünk Békéscsabára és nem tudtam megállni, hogy megnézzem ezt a gyerekkori lakást. Élnézését kérem a zavarásért, de átlépve ezt a küszöböt egy- szérűen kitörtek belőlem minde­zek - fejezi be a férfi monológját, miközben mindvégig azt a sar­kot nézi, ahol az a bizonyos ka­rácsonyfa állottannak idején. Mondani akarom neki, hogy nem történt..., de az ajtó kívülről becsukódik. Pillanatig azt sem tudom, hogy mindez valóság volt, vagy látomás. De aztán néhány másodperc múlva mindketten búcsút intenek, elhaladva az ablak előtt. Istenem, az Idő, a Sorsok és a Holnap tényleg mind itt bújnának meg a soha ilyen vakítóan fehér (kockás) kéziratpapír alatt eltakarva! Rejtőzködnének rozoga pen­námban, a fehér falakban, beivódva a téglák finom pórusaiba. És, ha mondjuk 30 év múlva engem száll meg a kényszer, hogy visszajöjjek az irodámba, vajon ki ül majd idebenn és ki teszi föl magában a kérdést: Ki volt ez az ember, aki kopogtatás nélkül léphetett be a közös szobánkba? Lovász Sándor A messziről jött ember, a bontási vállalkozók és a hálátlan hazaiak Messziről jött ember sok mindent mondhat: önmagáról, si­kereiről, érdemeiről, hazájáról. S a messziről jött embernek mi is sok mindent mondhatunk saját, itthoni dolgainkról: múl­tunkról, magyarságunkról, jelenkori feszültségeinkről, gazda­sági és lelki mélypontokról, lehetséges kiutakról és közép­kelet európai egymásrautaltságról. így jól elszórakoztatjuk egymást egy ideig. De mi van azután? Beszélgethetünk könnyedén, jópofáskodva, félvállról véve ügyeinket, helyzetünket, vagy komolykodhatunk, kesereghe­tünk, sajnáltathatjuk magunkat. Akár szépíthetjük is rózsás­nak egyáltalán nem mondható hazai valóságunkat, eltusolha­tunk, kozmetikázhatunk, divatos szóval „csúsztathatunk”. Átverhetjük, becsaphatjuk a távoli vendéget, és vele együtt persze önmagunkat is. Miért ne?! Több alkalommal visszatérő és hosszas vitába keveredtem nem régen külföldön francia és osztrák tanárokkal. A téma a mai Magyarország, a mi — először békésnek, majd egyre gyakrabban rosszkedvűnek nevezett — forradalmunk volt. Miért nem vállaljuk a múltunkat? Miért akarunk valamitől egyszerre megszabadulni, amitől még fokozatosan sem lehet és nem is ésszerű válogatás nélkül? Miért nem bízzuk a történtek minősítését a történészekre, higgadt, tudományos elemezésükre és értékelésükre? Miért nem törődünk inkább a jelennel és főleg a jövővel? — zúdultak felém a kérdések. Hihetetlen, mennyire nem okulunk korábbi hibáinkból — mondták—, hogy újból és újból elkövetjük ugyanazokat. Nem fizettünk volna meg elég alaposan téves történelmi lépésein­kért, egyirányú külpolitikai orientációnkért, a pártállamot jel­lemző számos összefonódásért? Rádöbbentettek, hogy Nyugat-Európában sem nézi min- . denki osztatlan lelkesedéssel a közelgő német újraegyesítést. Fontolgatják (és nem csak baráti beszélgetésekben, hanem po­litikusok, katonák és tudósok magas szinten): milyen a német mentalitás, s vajon hogyan fog viselkedni majd az egységes Németország? Nagyjából egyetértettek beszélgetőpartnereim a sajtóban közzétett jóslásokkal, azzal, hogy belátható időn belül nincs ok különösebb aggodalomra, de a későbbiek folya­mán kontinensünk jövőjét alighanem újra át kell gondolni és nagy felelősségtudattal, körültekintően „megtervezni”. Á keleti blokkból mindig is „kilógtunk” valamelyest — ezt már évekkel ezelőtt hallottam, éreztem; cikkeztek erről sokat elismeréssel és csipkelődve egyaránt. Legtöbbször azonban mégiscsak azt a „magyarországi liberalizmust”, „az úgyneve­zett szocialista országokhoz viszonyítva emberarcúbb rend­szert” azonosították velünk. Szépen illeszkedik ebbe a képbe az, ami az utóbbi években történt: a szovjet és a lengyel tavasz után nálunk olvadt el ajég. S itt kapcsolódik össze a magyarországi rendszerváltás kezde­te a német egységhez vezető lépcső első fokával, valamint a megbírált, “túlságosan NSZK-központú külpolitikánkkal”. Példaértékűnek, bölcsnek, előrelátónak nevezte akkor Európa kormányunk döntését, a határ megnyitását az NDK-s túristák előtt. Most meg magyarázkodnom kell. Nem, nem arról van szó, hogy jó tett helyében jót várunk, hogy valamit valamiért. Ugye, tudják a magyarok - hangzik a figyelmeztetés —, hogy a „hála nem politikai kategória”... Tudják, tudjuk, persze. A gazdasági segítség jól jön, igazán szükségünk van rá, és ilyen szempontból valóban számíthatunk az NSZK-ra — érvelek kényszeredetten, miközben a hálával kapcsolatban valami egészen más jár a fejemben. A hála nálunk tényleg nem politikai kategória. Ki a csoda állítana ilyet rólunk?! Aki kicsit is ismeri belpolitikai változá­saink sorát, az előzményeket és a következményeket, nyílván nem téved ekkorát. A korábbi kormány több olyan meghatáro­zó egyéniségére gondolok, akiknek a nevét nem sikk emleget­ni manapság, akiknek oroszlánrészük volt a változásban, abban, hogy most itt tartunk a demokratizálódás és a nyugat­hoz való felzárkózás útján. Azokra, akiket Enzensberger, német író nagyon találóan kelet európai „bontási vállalkozók­nak” nevez, s akikről elmondja: hazájuk hálátlan, pedig euró­pai mércével mérve nem bontókról, hanem építőkről van szó. Rendben van, a hálát felejtsük el! Ám igazságosan, reálisan ítélni, ok és okozat összefüggéseit helyesen látni és méltóképp váltani talán lehetne. Úgy kellene. Hogy miért? Például azért, hogy felemelt fejjel költözhessünk az európai házba. Mélypont a gazdaságban, a lelkekben; nehéz ilyenkor ébren tartani, élesztgetni az önbizalmat. Igen, feszültségektől terhes a légkör. Számíthattunk volna rá idejében—és ez is logikusan hangzott —-, elvégre érthető, olyan egyszerű. A hirtelen érkező szabadsággal mindig feltör sok nemkívánatos, ártalmas indu­lat, elfojtott, „félrekezelt” hajlam, torzsalkodás is. De mi — úgy tűnik — hajlamosak vagyunk megfeledkezni emberi gyengéinkről éppúgy, mint a közép-kelet-európai egymásrau­taltságról. Osztrák kollégám így fogalmazott: „Kormányok jönnek, kormányok mennek. A politikában ez természetes. De az kép­telenség, hogy a nagy beruházások élén a szakmai irányítókat az éppen aktuális politikai széljárás szerint váltogassák! S ha ez így megy tovább a világkiállítással, senki §em hiszi majd el a magyaroknak, hogy komoly a szándékuk.” Általában kifogá­solta, hogy szakmai kérdésekben a párttá legyen az utolsó szó. A tudás rangja, becsülete — ez az a pont, ahol a legkevésbé tudtam védekezni. Mert arra ugyebár nehéz is okosan vála­szolni, hogy miért a hatalom diktál, miért a politikai hovatarto­zás a döntő esetenként szakmai kérdésekben. Akkor, július végén sajnos még Göncz Árpád augusztus húszadikai szavait sem idézhettem vigasz- vagy koncepció­ként. „A köztársaságnak nem alattvalói, hanem polgárai van­nak, és a szabad polgár nem süvegei meg senkit. Csak az érdemeiért.” Jöjjön már végre az a köztársaság! Addig is nem haszonta­lan .elbeszélgetni olykor messziről jött emberekkel. Mert más­képp látnak bennünket: kívülről és reálisabban. Niedzielsky Katalin

Next

/
Thumbnails
Contents