Békés Megyei Népújság, 1990. szeptember (45. évfolyam, 205-229. szám)
1990-09-15 / 217. szám
'KöröstájSZÜLŐFÖLDÜNK 1990. szeptember 15., szombat Ha az asszony kék szemű gyereket akar, olyan férfit nezzen meg jól! Hiedelmek a szerelmi A gazdag kőzetgyűjtemény egy részlete A vagyon a földben van Gyűjtemény a bauxitbányászatról A számítógépes vízemelő Ha esküvő után tizenkét hónappal nem jelentkezett „a gólya”, a terhesség, elterjedt a fiatalokról, hogy vagy védekeznek a teherbeesés ellen vagy valamelyik „fél beteg”! Ha ténylegesen valamelyikőjük betegségéből adódóan nem született, illetve nem születhetett gyerek, orvoshoz fordultak segítségért. Ilyen esetben akár a nő, akár a férfi volt a „beteg”, szégyellték és Isten verésének tartották. Bár a falu közvéleménye nem ítélte el őket, esetleg tréfásan megjegyezték: „...a firfi nem jó vetette meg a körmit az ágy vigibe ...” A legtöbb családban valamikor az esküvő után hamarosan mutatkozott a terhesség. A szegényebb családok körében családtervezés egyáltalán nem volt. Egyik gyermek jött a másik után, s nem volt ritka az egy családon belüli 10-12 gyerek sem. Ezek a családok „sok- gyermekes” családoknak számítottak. A családon belül mindegyik gyermek egyaránt kedves volt. A falu közvéleménye azonban már nem volt ilyen egységes a nagycsaládosok megítélésében. A többség ugyan nem illette elmarasztaló szavakkal a szülőket, „hiszen voltak elegen a faluban, gyakori volt a nagy család ...” A közvélemény egy részé — elsősorban egy-kétgyermekes családok — szemrehányóan mondogatták: „Mir csinálnak olyan sok gyereket — hisz azt a bolond is tud ...”. A hiedelem világában számtalan terhességgel kapcsolatos hiszékenység él még ma is a köztudatban! A hieKemencét lehetett építeni vályogból, téglából és dirib- darab cserépből, de az alja, „feneke” mindenképpen téglából kellett, hogy legyen. Mi búzaszalmával fűtöttünk (1961-ig), de felfűlt a kemence napraforgószárral vagy csutkaízikkel, kukoricaszárral ritkán fűtöttünk, mert az kellett a jószágnak (tehénnek). A kukorica szárának a levelét leette a jószág, s az volt az „ízik”. A nyers, nehezen égő íűteni- valóval pokol volt a kenyérsütés. Valamire való „jó gazda” egész évre gondoskodott a fűtenivalóról — a szegényember azt tartotta: ha már nincs is elég ennivaló, de fűtenivaló legyen, mert meleg szobában csak könnyebb elviselni, az éhséget! Nálunk Gyarmaton a szoba melegítését, a fűtést sokszor csak október derekán, november . elején kezdték. Kint még meleg volt, de a vályogból épült házban, szobában hideg volt. Eleinte egy héten kétszer-három- szor fűtöttek, de ahol „gyerek vót”, jobb időben is mindennap fűtöttek, legfeljebb csak keveset Erzsébet delmek többségét a terhes nőre vonatkozó „tilalmak” teszik ki, amelyeket a születendő gyermek érdekében „kell betartani”... Nem szabad például: „ ... rút dolgokra rácsudál- kozni, rút állatokat megniz- ni, mert olyan lesz a gyerek ...” A várandós asszonynak konkrét cselekedetet is tiltanak a hiedelmek: „... nem szabad szőrös állathoz nyúlnia, mert az újszülött gyermeke szőrös lesz ...”, ... ha tököt lop a (terhes asszony, kopaszfejű gyermeke lesz.” „Ha tengerit (vagyis kukoricát) lop, hosszú hajú lesz a gyermeke.” Még kézzelfoghatóbb magyarázatot adnak az anya- jeggyel kapcsolatosan a hiedelmek. Az anyajegyet öröklődő sajátságnak tartják, de oly módon öröklődő dolog ez, hogy az anyában is csak a terhesség idején alakul ki. Mégpedig akkor, ha egy várandós asszonyt megérintenek vagy megdobnak egy „tárggyal”. Az érintés helyén a tárgy alakjához hasonló formájú anyajegy keletkezik a gyermek testén. Egy példa: „ ... nagy- nénémnek a nyakán eperformájú anyajegy van. Amikor terhes volt véle az anyja, megrázták az eperfát és rá esett egy szem eper ..Még egy példa: .......egy terhes a sszony meggyet vett a piacon és otthon az ura evésközbe játikbul meglőtte egy meggymaggal, a gyerekén is van a meggy alakú anyajegy.” A hiedelemnek az asszony kívánósságával kapcsolatosan van „strófája”. A várandósnak bármit, amit nap után napjában kétszer, reggel 6—7 óra között és délután 4—5 óra körül. Ha a fűtés ízikkel történt, akkor a „gyújtós” szerepét egy jó „dugat” szalma adta. Sok mindenre volt jó a kemence, lehetett benne sütni: kenyeret, pogácsát, tésztákat vagy főzni pa- szulylevest (bab), orjalevest és disznótorost. A kemencének tartozékai is voltak. Első ezek közül a piszkafa volt. Egy erős — villanyéi vastagságú — akácrúd. Ezzel egyengettük a tüzét a kemencében. Azért kellett, hogy keményfából legyen, mert az sokáig tartott — nem gyulladt meg könnyen. Ha fűtéskor a vége lángot kapott, gyorsan kihúztuk a kemencéből, beledugtuk a kéznél levő vizesvederbe. A kemence tartozéka volt a szivanó is. Ezt már sok helyen mesteremberrel csináltatták. Nálunk „idesapám” csinálta. Négyszegletes, alul szélesedő fadarab volt fentebb kifúrva, oda dugtuk be a nyelét. A szivanóval nyomkodtuk a kemence oldalához a parazsat, hogy átmelegedjen. megkíván, meg kell neki adni. Sőt a másoknál szigorúan elítélendő lopás is engedélyezve volt (van). A hiedelem azt tartja: „... ha egy viselős asszony megkíván valamit, s nem adják meg, elvetél.” A hiedelem jóslása szerint a születendő gyermek nemére, milyenségére vonatkozóan következőt mondja; „...ha terhes asszonynak kerek a hasa jánya lesz, ha hegyes akkor fija.” „ ... ha a terhes asz- szon azt akarja, hogy kik szemű gyereke szülessen olyant nizzen meg jól.” A néphitgyűjtés (hiedelem) közben sokszor úgy érezhetjük, hogy inkább metaforákról, mint vallási összetevőkről van szó. A világban objektíve létező agressziót és jóságot, jó szerencsét és balszerencsét konkrét formában tárják elénk a hiedelmek. A cselekmények — bár valójában hatástalanok — pszichológiailag hatásosak, mert a cselekményt elvégzőnek reményt adnak, hogy egy-egy helyzetből mégis van kiút, s ő a maga részéről mindent megtett, hogy „sorsa jobbra forduljon”. A hiedelem „terjedelmes” világából a szerelmi élet egy epizódját ragadtam ki. Különben olyan nagy ez a „világ”, hogy lehet, vagy lehetne még vizsgálódni: a szülés, gyermekágy hagyománykörét, vagy szoptatás, gyermekgyógyítás, újszülöttóvás, egész a keresztelőig is. Ebből a gazdag világból, ezen írás — természetesen — a teljesség igénye nélkül készült. A felesleges parazsat, a kemence szájának jobb oldalán volt a katlan, oda húztuk ki, a katlanon 30-40 literes üst volt mindig tele vízzel, ebből aztán lehetett mosni vagy fürdeni — ki kellett használni minden lehetőséget ! Tartozéka volt még a sütőlapát, ez is fából készült, hosszú nyéllel. Olyan volt. mint egy „óriási tányér” de mélyedés nélkül, ezzel vetették be a kenyeret... A kemencéhez tartozott még az előte is — ez pelyvás sárból készült, a kemence száját fedte, édesanyám fűtés után vizesvederbe beáztatott zsákdarabot, körülillesztette az élőiéhez, hogy egy csepp meleg se szökjön ki! Nyár folyamán, vagy ha ő nem ért rá, édesanyám, két-három előtét is csináltak tartaléknak, hogy 'télen, ha valami történne (könnyen eltört) az előtét legyen mivel pótolni! A kemence száját és a katlant „plébül” készült csuk- ható-zárható ajtó fedte, nekünk nem ilyen volt, a miénk csak deszkából volt és őszbarnára volt meszelve: a kéményajtaja! A kemence köré az ember csak akkor telepedett le, „ha beállt az idő”. Naphosszat az öregek, különösen az asz- szonyok ültek a kemence mellé, s jót szundikáltak — aludtak á padkán/ Télen a kemencén szárítottuk a mosott ruhát és ha napközben a felsőruha átázott. E felsorolásból láthatjuk, hogy mi mindenre volt jó a ke-, mence. Ma nosztalgiával kell gondolnunk a kemencékre, ebben az energiaínséges világban, amikor drága a „tűzre való”: a szén, a fa, az olaj vagy az, amivel éppen fűtik a lakást. Sajnos, előfordulhat a faluban, hogy nem tudják majd fűteni a lakást, és olyan szoba, ahol befagy a pohárban a víz... B. L. Ha valaki felfedezésre szánja el magát, különösen, ha kőzetek után kutat, legjobb, ha mindjárt a feldolgozás, hasznosítás módozataira is részletes útmutatást ad. Különben úgy jár, mint a bauxit megtalálói, , akik évtizedeken keresztül csak „kerülgették” - ezt a vöröses színű anyagot, s hosszas próbálkozások után is csak haszontalan ásványnak tekintették. Legalábbis ez derül ki a bauxitbányászat történetét taglaló feljegyzésekből. Egy angol geológus ugyanis már a múlt század elején megtalálta ezt az ismeretlen kőzetet, de Berthier francia vegyész csak 1821-ben mutatta ki benne az alumíniumot. Űjabb évekre volt szükség ahhoz, hogy a por, majd szemcse formájú alumíniumból az akkori francia trónörökös részére egy csörgőt bankácsoljanak, s III. Napóleon császárt — a támogatás reményében — meghagyják abban a hitében, hogy ebből az anyagból az ezüstöt helyettesítő fémet lehet majd előállítani. A bányászat és aiz alumínium kinyerése azonban a császári szponzorálás ellenére túl drágának bizonyult, ezért a század utolsó évtizedéig kellett várni a Bayer-féle eljárás megszületésére, majd alkalmazására, hogy az alumínium elindulhasson cikcakkos, mégis világhódító útjára. Ágyúgolyó a vitrinben? Sokáig a bauxitbányászatot nem is tekintették igazán bányászkodásnak, napjainkra viszont — a környezetet tartósan befolyásoló hatása miatt — támadások kereszttüzébe került. Talán ezért is itanulságos végigsétálni azon a (tapolcai gyűjteményen, amelyet 1981-ben nyitottak meg a századelő óta itt folytatott bányászkodás történetének, tárgyi emlékeinek bemutatására. A Magyar Alumíniumipari Múzeum állandó kiállításaként nyilvántartott gyűjte- Imónyen Fazekas Jánosné kalauzol végig, miközben nem győzi hangsúlyozni, hogy a birtokukban lévő múzeumi anyagoknak csak egy töredékét (képesek a négy teremben bemutatni. Ezért is nem a történetiséget választották rendező elvül, hanem a tematikusságot. A látogatók számára tatán az első terem jelenti áz igazi látványosságot, ahol a Föld számtalan országából származó bauxitminták sorakoznak, közöttük a jugoszláviai lelőhelyről idekerült — kisebb ágyúgolyónak is beillő — gömbbauxit. Akár tankönyvet is lehetne írni a több száz darabos kőzettani gyűjteményről, amely egy másik tárlóban látható, pedig mint megtudjuk, az itt bányászott bauxit kísérőkőzete elsősorban a dolomit. Ma már az is' ismert az alumíniumról, hogy a földkéregnek mintegy 7,5 százalékát alkotja, s a 250 alumíniumtartalmú ásvány közül Magyarország éppen bauxitban a leggazdagabb. A Bakony-hegység pedig valóságos bauxitvagyon!; rejteget. A víz támad, de iható A természet nem adja ingyen kincseit. Tudományt, embert, technikát próbára tevő meglepetésekkel küzd a bányászkodás ellen, s a mélyműveléses bauxitbányászatnál egyik leghatásosabb „fegyverét”, a vizet veti be. Ezért is szánták a második termet a vízvédelemnek. Hatalmas grafikonon követhetjük nyomon a bauxitkiter- melés egyre növekvő meny- nyiségeit együtt a kényszerűségből felszínre hozott víztömeggel. A tudományosnak szánt, többször elmérgesedő vitába való bekapcsolódás nélkül csak a tényeket idézzük: a vízszintsüllyesztés leállítása előtt 250—300 méter mélyre fúrt aknákból 40 szivattyú mintegy 240 köbméter kristálytiszta ivóvizet emelt ki percenként. Ez azt is jelentette, hogy például csak a nyirádi ivóvízbázisról évi 25 millió köbméter ivóvíz került a községeket, városokat összekötő vezeték- rendszerbe. rendszer, a nagy teljesítményű búvárszivattyúk bemutatása után a harmadik terem az 1938-ban elkezdett „nagyüzemi” bányászkodástól napjainkig tartó műszaki fejlődés szemléletes ismertetésére vállalkozik. A fejtés, a rakodás, a szállítás gépei munkahelyhű maketteken jelennek meg, így képet kaphatunk a biztosító szerkezetek változásairól, a súlyos acéltámoktól a ma alkalmazott, könnyebb alumíniumötvözetből készül t egyedi hidraulikus tárnokig. A hagyományok tovább élnek A bauxitbányászat történelmének dokumentumait, a bányász életforma változásait a negyedik szobában tanulmányozhatjuk. Az iratanyagok egy része a KözW ponti Bányászati Múzeumtól, a Bakonyi Bauxitbánya Vállalattól, igen sok magán- gyűjtőtől származik, de a kéziszerszámokban, világító- eszközökben, díszes bányász- egyenruhában több egykori, ma nyugdíjas bauxitbányász ismerheti fel munkaeszközét, személyes holmiját. A gyűjtemény kijárati folyosója a bányászszolidaritást, a bányászhagyományokat eleveníti fel, hiszen végül is a hauxitosok is elismert tagjaivá váltak az emberi történelem egyik legősibb tevékenységét végzők szakmai közösségének. így joggal tervezik, hogy ők is felelevenítik azokat a bányászhagyományokat, amelyeket elődeik Szent Borbála, a bányá-1 szók és a tüzérek védőszentje tiszteletére alakítottak ki. Juhász Ferenc KamrapIUérfejtés, mérethű makettel Borbíró Lajos „Amikor beáll az idő...” A füzesgyarmati portákon nem épül kemence Megint olyasmiről "írok, ami már a múlté, a kemencéről. Valamikor Gyarmaton minden házban volt kemence. De már 1960-tól nem építenek a portákon, azaz házakban kemencét. Itt-ott még fellelhető a faluban, például a tájjellegű házban, Balogh János bácsinál, a Rajk László utcában, Barna Zsuzsa néninél a Jókai utcában. A kenyérsütéshez télen-nyáron fűtöttek. Gyarmaton kevés fa akadt, s ezért is volt „divat” a kemence, no meg ésszerűségből, hisz a kemencében mindenféle „gezemicét” el lehetett fűteni, égetni.
