Békés Megyei Népújság, 1990. augusztus (45. évfolyam, 179-204. szám)
1990-08-11 / 188. szám
!VCÖRÖSTÁJ■ SZÜLŐFÖLDÜNK 1990. augusztus 11., szombat Money, money, money... . Mártírok az aradi vértanuk A rómaiaknál a az északi népeknél a prém A pénz — ez a mindenki által áhított valami — a termékek cseréjéből született meg. A termékek cseréje pedig már az ősközösségi társadalomban megkezdődött. A csendes-óceáni szigetvilág egyes népei, ausztráliai bennszülöttek vagy egyes közép-afrikai törzsek „fölösleges” termékeiket még ma is valamilyen kijelölt helyre viszik, s ott cserélik ki. Így tehették a már civilizált népek ősei is évezredekkel ezelőtt. Ez a csere persze még rendszertelen és bizonytalan volt, mert semmi sem biztosította, hogy az egyik embercsoport „fölöslegére” a másik igényt fog tartani. Amikor egyes csoportok már csak földműveléssel, mások pedig csak állattartással foglalkoztak, s az emberi élet további gazdagodásával mind több és több mesterség jött létre (fazekasság. szövés stb.), s ezáltal fokozódott az emberek egymásrautaltsága, a csere állandósult. A fazekas mesternek állandóan szüksége van élelmiszerre, a földművelő parasztnak pedig különféle edényekre. S ez a csere már szüntelenül ismétlődik. Jellemző volt bizonyos cserearányok kialakulása is (egy fazék egyenlő 20 kiló búzával). A következő lépés szükségképpen az, hogy egy termék kiemelkedik a többi közül, egy olyan termék, amelyet bárki elfogad, mert tudja, hogy érte mindent, amire szüksége van, megkaphat. Hogy hol, melyik termék vált efféle általánosan elismert csereeszközzé — a mi megfogalmazásunkban pénzzé —, az nagymértékben függött a kezdetleges életformájú emberközösségek földrajzi környezetétől, vagyis az éghajlattól, a föld kincseitől stb. Skandináviában, Oroszországban, Észak- Amerikában állatbőrök és prémek, a forró égövi Közép-Amerikában egy bizonyos fajta kakaóbab, a rómaiaknál a marha, másutt másfajta tartós élelmiszerek: só, tea, rizs, vagy a víz menti népek körében kagylók, csigák, különlegesen megmunkált kövek töltötték be rövidebb-hosszabb ideig, az általánosságban elfogadott csereeszköz szerepét. A csendes-óceáni szigetek lakói ma is gyakran használják pénzként a kauri csiga házát, az afrikai bennszülöttek vas szerszámokkal (késekkel, lándzsahegyekkel) fizetnek, s a Yap- szigeteken (Mikronézia) még manapság is különlegesen megmunkált, néha méteres átmérőjű kőlapok szolgálnak csereeszközként. Kínában jellegzetes hegyes végű kés szolgált fizetőeszközként. Bármennyire különbözzék is e pénzek anyaga és területi elterjedése, van egy lényeges, közös vonásuk: elkészítésükhöz vagy megszerzésükhöz bizonyos mennyiségű munka szükséges. I. e. 400-ban készült kés, amelyet csak a kínai kereskedők használták fizetőeszközül. A kést egy londoni éremvásáron mutatták be Lakatos Sára kocsmája, a „Villogó” Régi búfelejtő helyek Füzesgyarmaton Valamikor réges-régen a rétben lakó pákászoknak, a rétben „élelmeskedő” rété- szeknek, a mocsári legelők pásztorainak, meg a nádasokban bujkáló sorsüldözöt- teknek, a nádi betyároknak, szegénylegényeknek a rét széli csárdák voltak találkozóhelyeik. Gacsári István írja a fü- zesígyarmati krónikában (1838), hogy „ ... vendégfogadó is van egy kívül a városon, a Kastélyon túl, a Sorházzal egy fedél alatt. Neve rendszerint csárda, másképp Bósód ... Csapszék van 3, egy a városé — a városháza mellett —, mely (Nagy Pincének hívatik közönségesen; kettő az uradalomé, egyik a Nagy utcán, másik a Csonkaérháton, melynek neve cseréppel fedett tetejéről Cserepes, címéről pedig Nyúlás ...” Bizonyságot ma már hiá- iba keresnénk, avatag épülete összeroskadt a ránehezedett idő súlya alatt, nádfedeleit elhordta a szél, helyét elsimították, mint régi titkos dolgok sírját! Csapiárosai, nyalka iccései rég temetőnek vették az útirányt. Híres-neves vendégeik is rég a föld alatt porla- doznak. A csárdáknak rendszerint kocsiszínjük, szekérállásuk is volt, ahol á kocsik, szekerek fedél alá kerülhettek, a lovak pihén hettek, s a betérő vendégek pedig jó bor mellett elfelejthették bújukat- bánatukat. A csárdákban csaplárosok működtek. Ügy 10-15 évvel ezelőtt, amikor a helytörténeti kör, majd a baráti kör „kollektívája” még aktívan járta a néprajzi-helytörténeti „dó- gót” kutatni, elkerültünk egy alkalommal a 98 éves Kovács Gergely bácsihoz, aki akkor már nemigen látott, de memóriája még igen jó volt. ö mesélt a füzesgyarmati, a régi-régi búfelejtők helyeiről. Elmondta, hogy Gyarmat 4 tizedre volt osztva, s ugyanígy voltak a kocsmák, az italmérések is „elosztva”. Az első tizedben 6 kocsma volt, a leghíresebb a Kardos-féle, mely az Aradi—Pozsonyi utca sarkán volt, a vásártér tőszomszédságában. A második tizedben 11 iíalmérés volt, ebből a Lakatos Sára kocsmája, a „Villogó” volt a leg- hírhedtebb. A 3. tizedben 7 „csárda” volt, ezek közül a III. külterületi Csató és a Jókai utcában lévő Winer- féle kocsma volt „a, legnépszerűbb”. A IV. tizedben 10 italmérés volt, ezekből több híres is akadt, mivel a falu, „város” központjába estek például az Űri Kaszinó, a Központi Vendéglő és az Árpád —Mátyás utca sarkán a Kruchió-féle, azaz később Kiss János „Három Rózsa” italmérése. Kovács Gergely bácsi — mint elmondotta — a korcsmák, italmérések, vendéglők száma 1944 előtt 34 volt, s azt is elmondta, hogy ezek meg is éltek, legtöbbjének volt földje, akiknek nem volt, azoknak korcsma mellett szatócsüzletük volt, egy fedél alatt. Valamikor hajdanán szigorú rendeleteket hoztak. Például 1808-ban „a korcsmák rendje: Az éjjeli lármás tivornyák, bormérő és gyanús házaknál s korcsmákban való lármás italok (italozások), az utcákon lenni szokott, farsangolások, kurjongások ... oly keményen tiltatnak, hogy valaki ennekutána az ily botránko- zó cselekedetért elfogadtatnak, minden törvény nélkül a katonaság közé adattatnak! A kocsmárosnak is 9 óra után senkinek bort vagy akármely italt kiadni szabad nem lészeni 12 pálca büntetés alatt. Valaki a korcsmába fokost, csákányt, puskát vagy fejes botot, kést vagy akármely vérengző eszközt viszen, a nemes vármegye kezébe adódik, mint vérengző!” A kocsmákban, italmérésekben hitelt adni, pénzre kártyázni, elkobzás és más egyéb büntetés terhe alatt is egyáltalán tilos volt! A régi Időkben is baj volt a közrenddel és a közbiztonsággal, „a búfelejtő helyeken” és máshol is! Volt pedig rendelet: helységeknek, vasárnapok és ünnepnapok megünneplésére, munkakerülők, munkanélküliek fékezésére, koldusok, a helységen kívülieknek. útlevélkényszerre, a pásztorok megfékezésére, a templomba menetelre, katonaszökevényekre. Borbíró Lajos Ormai és Rulikovszky Ormai Norbert arcképe A magyar fősereg 1849. augusztus 13-i csigérszöllősi (nem világosi) fegyverletétele után a magyar tiszteket Zaránd—Kisjenő—Nagyze- rénd—Illye útvonalon indították útnak. Eredetileg Nagyváradra akarták őket kísérni, de amikorra Hlyére értek, megváltozott a terv és innen augusztus 17-én Sarkad felé indult a szomorú sereg. Augusztus 19-én — egynapi pihenés után —Sarkadról Gyulára kísérte a tiszteket az orosz cári csapatok három lovasezrede. Gyulán a mai Kossuth utca — a Gróza park — területén volt a tisztek táborozási helye. Az 1300-1400 főből álló tiszti csapatban volt két oly személy, akik hamarabb lettek áldozatai a magyar szabadságharcnak, mint az Aradon kivégzett Í3 tábornok. Ormai (Auffenbecg) Norbert 1813. augusztus 22-én született a csehországi Dob- rezánon. Kétéves kora óta Magyarországon élt. Tizenöt évesen Erdélyben állt be az osztrák hadseregbe pótlova- záshoz, mint közember. Hadapród, 1833-ban zászlós, majd alhadnagy lett a Leiningen nevet viselő gyalogezredben. Mint osztrák katonatiszt, részt vett a lengyel felkelést előkészítő bizottságban. 1840. szeptember 10-én politikai üzelmei miatt letartóztatták. 1847. október 19-én — amikor már hét év óta folyt vizsgálat ellene — felségsértés miatt tizennégy esztenr dei, vasban eltöltendő várfogságra ítélték és a munkácsi várba zárták. 1848-ban a szabadságharc során kiszabadult és felajánlotta szolgálatait a magyar kormánynak. Nevét ekkor aranyosi Ormaira változtatta. A pesti vadászcsapat századosa lett. Kossuth maga mellé vette parancsőrtiszt- nek, majd később szárnysegédje lett. Jó szervezőnek bizonyult, és szépen haladt a ranglétrán. Az első vadász szabadcsapat szervezésekor őrnagy, 1849 márciusában alezredes, áprilisban pedig ezredes lett. A különböző vadászcsapatokból és az általa toborzott önkéntesekből négy vadászezredet szervezett, és mind a négy ezrednek parancsnoka lett. Az „Ormai-vadászok” azon megtiszteltetésben ' részesültek, hogy ők adták a kormányzó díszőrségét. Ormai a szerbek elleni csatában, valamint a tápió- bicskei és az isaszegi csatákban vett részt. A magyar fősereg — 1849. augusztus 13w — csigérszöllősi fegyverletétele kapcsán Pankotán (Világos és Csigér- szöllős közti helység) került fogságba, majd őt is Gyulára hozták. Gyulai tartózkodása alatt Szende (Frum- mer) Béla ezredessel volt elszállásolva Csausz Lajos Kossuth utcai házában. A Gyulán fogva tartott honvédtisztek bizonytalanságot éreztek. Sejtették, hogy nem sokáig lesznek már hadifoglyok, közeledik rabságuk és eszerint fog elbánni velük Haynau. A fegyverletétel óta napról napra erről folyt a beszéd'. Ormai azokat a tiszteket, amelyek csüggedtek, vigasztalta, jóra fordul minden, elmegy Aradra Haynau osztrák főparancsnokhoz a magyar tisztek érdekében. Öt nem bánthatja Haynau, mert külföldi,- bizakodott Ormai. Engedélyt kért a távozásra — harcostársai próbálták lebeszélni, de ő nem tágított — és augusztus 21- én Aradra indult. Másnap érkezett meg Ormai Aradra, de már nem egyedül, ahogy tervezte, hanem kísérettel, mert Pankotán elfogták és mint rabot vitték az aradi várba. Itt hamar kitudódott, hogy Ormait — Auffenberg eredeti nevén — már korábban tizennégy évi várfogságra ítélték. Haynau utasítást adott a rögtönítélő bírósági tárgyalás megtartására. A sebtében összehívott bíróság a magyar forradalomban való részvétele miatt elkövetett felségsértésért vonta felelősségre Ormait. A kihallgatás után „lelki vigaszra ideiglenesen átadták a lelkésznek”, majd kötél általi halálra ítélték. A halálos ítéletet Haynau jóváhagyta, és azt Franz Bott, a tábori törzshadbírósághoz beosztott hóhér nyomban az ítélet kihirdetése után végre is hajtotta. A másik, Gyulán őrzött és mártírként meghalt katona, a nemes és jómódú lengyel családból származó, Wolhy- nia Zwiahel községben született Rulikovszky Kázmér volt, aki a Wosnesesk ezredben szolgált századosi rangban. Ö a szabadságharc utolsó időszakában — 1849. július 29-én — Tiszafürednél csatlakozott az orosz cári csapatoktól Görgey seregéhez (Korponay János ezredes hadosztályához) nemzeti ügyünk védelmére. Görgey nem adott fegyvert az átszökött tiszt kezébe, s hogy sorsán könnyítsen, a hadifoglyok közé sorozta be. A magyar fősereg fegyver- letétele után, a magyar tisztekkel Rulikovszky is Gyulára került. Szálláshelye a Wenckheim- (később Al- mássy-) kastélyban volt. Az augusztus 22-i gyulai fegyverletétel alkalmával kitudódott lengyel származása és hogy orosz cári tiszt volt. így a magyarok iránt ro- konszenvű tiszt nem került át az osztrákokhoz. Az oroszok jól tudták, hogy nem volt hadifogoly és Nagyváradra szállították. Itt augusztus 28-án —mert átszökött a magyarokhoz, vagy legalább elfogatta magát — a cárral szembeni hűtlenségért golyó általi halálra ítélték és még aznap kivégezték. Az ítélet végrehajtásakor kikötötték egy oszlophoz, és így lőtték agyon, lengyel származásúnkból álló lovasezred által körülvett vesztőhelyen. Az alig 28 éves fiatal lengyel tiszt magyar vértanú lett. Rulikovszky sírja a nagyváradi köztemető szélén jeltelen lett, de sírja fölé még 1849-ben lelkes honleányok keresztet tűztek. Akik ezt elkövették, azokra a császári hatalom büntetést szabott ki. Ezután jeltelen lett a sir, de minden őrködés, tilalom, sőt bántalmazások dacára, melyekben a sír látogatói részesültek, Rulikovszky sírja ritkán volt friss koszorú nélkül. Az 1887. évi osztrák—magyar kiegyezés után, Nagyváradon utcát neveztek el Rulikovszky Kázmér emlékére. 1872. szeptember 2-án (a kedvezőtlen időjárás miatt nem augusztus 28-án, a kivégzés napján) sírjára Nagy- Várad és környéke hazafias lakosságának jelenlétében gránit síremléket állítottak fel emlékére. A síremlékre az alábbi feliratot vésték: s,Rulikovszky Kázmér lengyel születésű volt orosz dzsidás-kapitány, a magyar szabadság pártolásáért kivégezték 1849. augusztus 28- dikán. Béke hamvaira." A temető, ahol el van temetve, róla kapta a nevét (Ruii- kovszky-temetö). Gőg Imre Rulikovszky Kázmér síremléke Nagy-váradon
