Békés Megyei Népújság, 1990. augusztus (45. évfolyam, 179-204. szám)

1990-08-04 / 182. szám

1990. augusztus 4.. szombat o KÖRŐSTÁJ BELPOLITIKAI ÉS KULTURÁLIS MELLÉKLET Mindhalálig Vonnak dolgok, amiket nem lehet elfelejteni. Kettő­re különösen emlékszem, olyan két személy életszem­léletére, akiknek pályafutá­sa erősen eltért egymásétól, életük ' summázata mégis egybecsengett. S ez a mun­ka. Munka az utolsó percig, mert csak ez ad értelmet az életnek. Az öreg Becsey doktorról még sokan tudják, ki volt, 6 hogy nyolcvanon felül is gyógyított, hogy az egész megyéből jártak hozzá a betegek, többségük akkor, amikor már másakból kifo­gyott a bizalmuk. Egyszer, két vizsgálat között megkér­deztem tőle, miért dolgozik még mindig? Ügy nézett rám, mint aki nem jól hall, majd teljesen rekedt, sutto­gó Hangján válaszolt. Mert munka nélkül nem élet az élet, s az öregeknek még sokkal nagyobb szükségük van 'rá, minit a fiataloknak. Ez az, ami életben tartja őket, enélkül semmi értel­me nem lenne az egésznek. Dénes Anna, a tótkomló- si naiv festő fiatal lányként apáca volt, majd a rend fel­oszlatása után traktoroslány, végül az egyik szövetkezet­ben kötött ki. Hányatott éle­tében mindig keményen dol­gozott, sokszor nélkülözött, de akkor is — többnyire lopva rá az időt — najzolga- tott. Egyszer csak, mint aki­re rájön a szenvedély, édes­anyjától, a komilósi paraszt- asszonytól örökölt tehetségé­vel festett, festett, festett. Még akkor is, amikor a szíve már nagyon háborgat­ta. Életének ebben -az utolsó időszakában tettem föl neki is — önkéntelenül — a bal­ga kérdést: miért fest még mindig? Kérdéssel válaszolt: jobb lenne, ha ölbe tett kéz­zel várnám a halált? Ugye, hogy nem? — tette még hozzá zavarom láttán. Mindketten az égi mező­kön folytatják már évek óta szeretett munkájukat, nagy tanulságot hagyva maguk után. ök, a „kisemberek”, akik nem kerülnek be a tör­ténelemkönyvekbe ilyen­olyan tetteik által, hisz se nagy jót, se nagy rosszat nem csináltak. „Csak” tették dolgukat a földön, mint any- nyi embertársunk mindig, minden korban. Élitek, dol­goztak magukért, másokért. Belőlük állt a társadalom, belőlük élt az ország. így van ez most is. Így a nyugdíjasok népes táborá­ban, ahol még az eddiginél is nagyobb a becsülete a munkának, mivel az oly fontos pénzkeresetet jelenti, nem csak a belső életszük­ségletet. A kettő pedig együtt ad tartást, mindenna­pi menetrendszerű tenniva­lókat, amiket nem lehet el­odázni, mert végzésük köte­lesség. S értelmet ad az éveknek. De nem csak a pénzzel járó munka ilyen, s itt a családi dolgokra gon­dolok, amiknek nincsen ára, értéke viszont óriási. A nagymamák és -papák „szol­gáltatásai” nincsenek árjegy­zékbe foglalva, hogy mibe kerülnének, az csak akkor derül ki, ha ideig-óráig ide­gen végzi el. Már, ha van rávaló, de bizony többnyire nincs, s olyankor még na- .gyobb teher zúdul a fiata- tokna. Hiányzik a segítség. Az pedig kell nagyon, még ott is, ahol nem kicsik a gyerekek, de a felügyelet nagyon rájuk fér, hogy ne lődörögjenek céltalanul, esetleg rossz társaságba ke­veredve. A nyár, a vakáció ilyesmit is rejthet magában. De ha minden rendben van is, ki lenne más, mint a nagymama, aki ebéddel vár­ja a játékban megfáradt, s farkaséhes csemetéket, s ugyancsak ő, vagy a nagy­papa megy velük a strandra, míg csak a szülők szabadsá­ga el nem jön. Ám a segít­ség arra az időre sincs fel­függesztve, ha elutazik az ifjabb család, ott a virágok gondozása, a lakás kitakarí­tása, és más tennivalók. Ma­napság még a zoknistoppo- lás is, meg a varrogatás. Mind-mind olyasmi, ami ter­mészetesnek tűnik mindad­dig, míg nem hiányzik. Míg van, aki megcsinálja. És ők csinálják, teszik dol­gukat, ha néha-néha zsörtö­lődve is, de mindig szere­tettel, s azzal a jó érzéssel, hogy szükség van rájuk mindhalálig. Vass Márta A magyar pedagógus Iskolák és kollégiumok nevelési tevékenységét meg­ítélő hivatalos és társadal­mi bírálatok ellenére is az a meggyőződésem, hogy a nemzet napszámosai — ösz- szességében — mégiscsak el­fogadhatóan nevelték nem­zetünk ifjúságát az elmúlt évtizedek alatt is. Én azo­kat is megértem, akik bi­zony megbotránkoznak ifjú­ságunk sokszor kifogásolha­tó magatartásán, de hát ilyen mindig volt. Esetleg a mérték változott, de ezért illetlenség lenne csupán a pedagógus társadalmat fele­lőssé tenni. Bevezető kije­lentésem apropóját az adta, hogy politikusaink ifjú tag­jainak felkészültsége, hely­zetfelismerése, logikai kö­vetkezetessége, ítéletalkotá­sa és aktivitása; az a ge­rinces hozzáállás, amit né­pünk, országunk bajainak orvoslása érdekében kifejte­nek, igencsak dicséretes. Pedagógust és diákot együtt „nevelt” a diktatóri­kus rendszer, amit tanár és diák egyaránt elutasított (egyeseket kivéve). A jó sze­mű diák látta nevelője di­lemmáját, a kényszerpályán mozgó pedagógus vergődését, amiből sokszor a diák segí­tette ki tanárát. Különösen a történelem szakos tanárok tudnának erről mesélni. A pedagógus számára akkor veszélyes igazlátás, mára nevelőink dicséretére vál­hat. Ne vegye ezt senki ön­dicséretnek, önigazolásnak, mert nem annak szántam. A dicséret a jő szemű és jó fülű diákságot illeti. Csupán in memóriám (em­lékezésül) alapon említem meg, hogy a szegénységben sínylődő (átlag alatti kere­set) pedagógus, nem is lehe­tett kritika nélküli kiszol­gálója az őt elnyomó, a nép előtt őt lejárató primitiv hatalomnak. A pedagógust minden népszerűtlen in­gyenmunkára befogták) köl- csönjegyzés, begyűjtés, tsz- szervezés stb.), amivel szem­beállították a szülőkkel, a néppel. A nincstelen peda­gógus (még saját lakása sincs) szájából elhangzó rendszermagasztaló dicshim­nuszok nem is lehettek olyan hatással az ifjúságra, mint amilyet a hatalom elvárt tő­le. Éppen ezért kérdőjelezem meg az ún. „kettős nevelés” teóriáját. Az igaztalanság igazolását a pedagógus tár­sadalom sosem vállalta ma­gára, pedig erőltették rá. A lét és tudat kölcsönhatása volt az a pont, ahol tanár és diák közös nevezőre ju­tott. A fiatalság a szavak mögé is néz és lát. A világ­nézet pedig nem oktatási, hanem érzelmi kérdés. Itt találkozott és találkozik a diák és nevelő polemizáló gondolata. Hatványozottan jelentkezik ez a hatás' a kol­légiumban lakó diákság és a kollégiumi nevelők kap­csolatában, ahol a belső er­kölcsi parancs is fokozottan húz az érzelmi kapcsolatok megteremtésére. Mindezek tudatában, a kettős szorítás­ban élő pedagógus társada­lom, nem vállalhatja a ket­tős nevelés negatív oldalát. Az igazságot nudis verbis (kertelés nélkül) alapon más vonalon dolgozók sem mer­ték kimondani. Miért várták ezt el a gyerekekkel foglal­kozó pedagógus társadalom­tól? A bűnbak keresése közben ne feledkezzünk meg a löb- besszám első személyéről sem. Olyan ez, mint amikor a szülők egymást okolják, ha gyermekük csínyt tett, de maguknak vindikálják an­nak minden jó cselekedetét. Régen tudott, hogy a ta­nítónak nemcsak tudni kell, hanem gondolkodni is (ez másnak sem árt), mert csak így tudja mozgásba hozni növendékei értelmét. A ne­velés lényege: a dolgok,ese­mények, helyzetek tanulsá­gainak felismerésében, azok folyamatainak logikai meg­mutatásában van. A pedagó­gia tehát nem alkalmas dog­mák kinyilatkoztatására, mi­vel ez nem adna lehetőséget a gondolkodásra, a tanulsá­gok levonására, következte­tésekre. Mindezek ismereté­ben az ún. kettős nevelés vádját csak olyan mérték­ben lehet vállalni, mint ahogy az a családon belül is megtalálható. Állítom, hogy nevelésben a családé a dön­tő szerep, a pedagógus csak rendszert visz ebbe a folya­matba. A végső döntés azon­ban az ifjúságé. Tóth Ferenc, nyug. gazdasági tanár Izrael: Hamarosan egymillió bevándorló Izraeli adatok szerint ta­valy január óta 1 163 350 szovjetunióbeli zsidó jelezte, hogy Izraelbe kíván kiván­dorolni. Ezt Úri Gordon, a Zsidó Ügynökség bevándor­lási osztályának igazgatója közölte csütörtökön. Ebben a számban benne van az a több mint 250 ezer család — 715 ezer ember —, amely a Zsidó Ügynökség szovjet- unióbeli megbízottaival kö­zölte ezt a szándékát. A cenzúrázott izraeli hiva­talos adatok szerint tavaly április óta — amikor az Egyesült Államok bejelen­tette, hogy erőteljesen kor­látozza a területére szóló be­utazó vízumok kiadását — Izraelbe 65 ezer zsidó be­vándorló érkezett, közöttük 50 ezren a Szovjetunióból. Az izraeli Bevándorlási Minisztérium épülete előtt csütörtökön több száz újon­nan érkezett bevándorló tüntetett a bürokratikus ne­hézségek ellen. Több hóna­pot kell ugyanis várniuk ar­ra, hogy megkaphassák az ígért anyagi segélyt. Erre el­sősorban amiatt van nagy szükségük, hogy mind súlyo­sabb a lakáshiány. Az álla­milag támogatott építkezé­sek csak lassan haladnak, miközben hetente újabb öt- hatezer ember érkezik az or­szágba — mondotta erről a jeruzsálemi rádió. A ■bevándorlási kérdéshez tartozik Reuven Merhav külügyminisztériumi főigaz­gatónak az a bejelentése, hogy egy éven belül Izrael­be várják a még Etiópiában élő falasa zsidókat, mintegy 14-15 ezer embert. Merhav tagadta, hogy a hat évvel ez­előtti esethez hasonlóan kü­lön légihidat szerveznének ebből a célból, de utalt a fél éve helyreállított izraeli —etiópiai diplomáciai kap­csolatokra. Kijelentette, hogy sok száz falasa már ennek nyomán vándorolt Izraelbe. Az izraeli kormány 1984- ben a szigorúan titkos „Mó- zes-akció” keretében több mint 10 ezer etiópjai falasát szállított el az afrikai ál­lamból. Ilyen is van... Most, hogy hónapok után újra leírom ezt a címet, azon gondolkozom elsősorban, hogy azóta, hogy leírtam, meny­nyi minden történt velem, velünk, veletek és önökkel. Meg kellene néznem, hogy pontosan mikor is jelentkez­tem „Ilyen is ran”-nal, de hát nem is az a fontos, hogy mikor (ha jól emlékszem, 1989 szilveszterén), sokkal in­kább az, hogy eddig miért nem írtam, és most miért írok. Hogy miért nem írtam, nem tudnám megmondani. Ta­lán azért, mert visszatérő cím alá szorított jegyzetek he­lyett glosszák írására ösztönzött az idő, a tapasztalat, az eseménysor, ami megváltoztatta az életünket, mely csak ügy lehetett „eseménysor”, hogy mi is akartuk. Ezzel már benne is vagyunk a nagy változások korában, mely mint esély és lehetőség feltétlenül az utóbbi fél évszázad leg­nagyobb esélye és lehetősége. Mondják, nem kell örökké felemlegetni, nem kell unos- untalan arra hivatkozni: miért nem volt esély és miért nem lehetőség; mert a visszatekintő panasz és magyará­zat rengeteg időt visz el abból, hogy előre nézve próbál­junk a megnyílt esély és lehetőség révén belépni a nagy változások kapuján. Elnézést kérek, hogy a jó előbb egy látszólag meglepő fordulattal ilyen középkort idéző hangulatba tereltem a kedves olvasót, ilyen is van, mondhatnám, hiszen nem­rég jöttünk haza esztergomi utunkról, mely inkább út volt, mint nyári pihenés, hiszen a magyar királyok egy­kori várában, a hercegprímások székvárosában időt töl­teni egyenlő a naponta megkerülhetetlen történelmi ran­devúkkal. Ha most a nagy változások korának esélyét és lehetőségét írom körül, a pár nap előtti esztergomi orgo­nahangverseny dörgő akkordjai is felzúgnak bennem, és az áhítat érzése ott, a székesegyházban, ahol fél évszá­zada, suhanc kamaszként álltam azóta már halott apám­mal és anyámmal, megszédülve a száz. méter magas ku­pola látványától. Ahogy hallgattuk, ma. a bazilika or­gonájának szívszorító hangját, ahogyan Bach fúgái ott kígyóztak a belső oszlopokon, fel. egészen a kupola ab­laksoráig, döbbentem láttam meg a változást, azt, ami nem volt akkor, akkor, fél évszázada. A géppisztoly soro­zatot az egyik ablakpárkányán és falán, a golyóütötte és máig el nem tüntetett sebeket, a történelem ilyen is van- jait. Mint kitűnik, nem tudom megmondani, miért is nem írtam eddig „Ilyen is van"-V! Azt viszont tudom, hogy most miért írok. Mert bekapcsoltam hétfőn este a tévét, és a dobozból éppen Csákányi László, a remek, öreg szí­nész énekelt. Azt énekelte többek között, hogy .......mégis o ly nehéz embernek lenni..Mégis? Mire fel, hogy mégis? Mi ellenére? — kérdeztem magamtól némán, hogy senki se vegye észre körülöttem, min is töprenkedem. Talán annyi jó és szép ellenére, amit a világ (az élet) nyújt? Hát nem nyújt annyit, hogy annak ellenére... Vagy azért, mert úgy szeretjük egymást, mi emberek, hogy az már egyenesen csoda? Nem szeretjük úgy, sót, van, akit kifejezetten utálunk és van. aki megölne ben­nünket egy kanál vízben, ha ez nem lenne fizikai képte­lenség. Akkor hát? Miért „oly nehéz embernek lenni?” Mert megállapítottam csendesen, hogy nagyon nehéz. Még akkor is igaz ez, ha a művész úr. Csákányi egy kis közhely-dalocskát énekel, amit (ha értékeit semmire is tartjuk) egyszer az életben mindenki elénekel, önfeled­ten, netán megkönnyezve a profán kis igazságot. Hát akkor? Miért nehéz? Mert mennünk kell valamer­re, valahová, amely vidékről, úgy hisszük: az lesz a jobb. A remény útját keresi mind, aki ember, még akkor is, ha nem így mondja, csak úgy, hogy ott, ahová megyünk, jobb lesz majd. Több lesz az öröm és olcsóbb a kifli ... Sőt: a parizer... De hát merre van ez a merre? És elénk áll a nagy változások kora, amit történelme során nagyon sokszor átélt már az ember. Tévedett is, mert tévedni emberi dolog, csalódott is, mert becsapták, örült is, mert jobb lett a sorsa. A királyok kápolnájában a mular.d '’Ságról törve félsza­vakat, ez a remény, ez a csalódás szá: nyalt körülöttünk. Miként a székesegyházat megremegtető orgonamuzsika nem messze onnan, és miként az a géppisztolysorozat, amely azóta, hogy suhanc kamaszként először jártam ott, belemart a kupola ablakába, jelezve, hogy az erőszak a templomi csendet sem kíméli. Ilyen is van, kedves olvasóim. Csak azért mondtam el, mert érzem az esélyt és a lehetőséget arra, hogy valami szokatlanul más is legyen, nem csak az, ami „van”. Bi­zony isten, valami más! Például az, hogy „nem nehéz embernek lenni ...” Időponttal nem szolgálhatok. Sass Ervin A glasznoszty és a zárolt levéltári anyagok A glasznoszty egyik jele, hogy a korábban zárolt le­véltári anyagokhoz bárki hozzáférhet. A kutatók ta­nulmányozhatják az orosz külföldi történelmi levéltár anyagait is, amelyeket az októberi forradalom közpon­ti állami archívumában őriznek. A gyűjteményt 1923-ban Prágában létesítették az orosz emigránsok. (1917— 1922 között az országot több mint kétmillióan hagyták el.) Sokan dokumentumokat, könyveket, folyóiratokat, a hazai kultúra pótolhatatlan értékeit jelentő feljegyzése­ket vittek magukkal. Az emigráns értelmiség hazafias része — neves történészek, irodalomtudósok, filozófu­sok, volt magasállású állami tisztviselők — létesítette az archívumot. A világ számos országában megjelenő orosz újságokban felhívásokat tet­tek közzé, melyekben kérték az emigránsokat, közöljék, milyen dokumentumok van­nak birtokukban és milyen feltételek mellett hajlandóak azokat a gyűjtemény rendel­kezésére bocsátani. A felhívásnak nagy vissz­hangja volt, hiszen az archí­vummal való együttműkö­dés néha az egyetlen olyan szál volt, ami az emigrán­sokat hazájukhoz kötötte. A kezdeményezést támogatta az akkori csehszlovák kor­mány is, s megvalósításához jelentős anyagi segítséget is biztosított. Az archívum munkatársai és önkéntes se­gítői (a világ tucatnyi or­szágában több mint 1500 fő) hatalmas munkát végeztek, amelynek eredmény ekénkén a prágai Toszkan palotában a világ egyik legértékesebb orosz történeti dokumentum­gyűjteménye jött létre, mely különösen az 1917—1922-es időszakra vonatkozóan őr­zött becses dokumentumo­kat. Az archívumban volt például Kolcsak admirális levelezése, a Doni csapatok dokumentumai, több állam­férfi naplófeljegyzései. Az archívum valóságos fo­lyóirattárrá változott, ahol nemcsak az Oroszországban megjelenő kiadványokat gyűjtötték össze, hanem a gyakran rövid ideig létező emigráns sajtótermékeket is. A gyűjteményben megtalál­hatók Cvetajeva. Bunyin, Nabokov emigrációban írt alig ismert művei. Az archívum gazdag kép­zőművészeti anyaggal ren­delkezik. Anyagai között megtalálhatók az orosz for­radalom és polgárháború számos résztvevőjét megörö­kítő Jurij Arcibusev rajzai. Csehszlovákia német meg­szállása idején az arca ívűm gyakorlatilag nem működött. Vezetőjét A. Izjumov orosz történészt a fasiszták kon­centrációs táborba hurcol­ták. A levéltár egy részét a fasiszták Németországba akarták szállítani. Ezt csu­pán a szovjet hadsereg len­dületes támadása akadályoz­ta meg. Közvetlenül a hábo­rú után a csehszlovák kor­mány az archívum több mint 350 < /er anyagát, a Szovjetül !k ajándékoz­ta. . . Az ívűm anyagait je­lentei óbb száz szovjet és külfV ii kutató tanulmá­nyozza. Az archívum doku­mentumai alapján több olyan kiadvány jelent meg, mely a szovjet történelem és a szovjet emigráció eddig is­meretlen tényeire derít fénvt.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents