Békés Megyei Népújság, 1990. augusztus (45. évfolyam, 179-204. szám)

1990-08-04 / 182. szám

1990. augusztus 4., szombat

IRODALOM-MŰVÉSZET

■Köröstáj

Zakóban, nyakkendőben, szemüvegesen

Avagy: az érte lm iség Tétetossége

Az őszi füstjelek fontossága

Jelképes évszak az fisz, s

Nemrég Bukarestben a Zsil-völgyi bányászok különös elszántsággal emelték egyenhusángjukat szemüveges, nyakkendős, zakós emberekre, azaz: értelmiségi külsejű állampolgárokra, akiket ily módon vontak felelősségre az ország nyomorúságos állapotáért. (A munkásosztály e dicső harci osztagai — érdekes módon — rendkívül tájékozottan mozogtak a fővárosban: jól ismerték az ellenzéki vezérek lakcímeit, s tettek ott hathatós látogatásokat az érintettek távollétében is.)

Ismert,, változatlan és szomorú képlet. A posztsztálinista rendszerek nálunk is és másutt Közép-Kelet-Eu- rópában, alapjukban véve ér. telmiségellenesek voltak, egy elvont „munkásosztály” igézetében folyvást gyanakodtak a „nadrágos emberek"- re, az entellektüelekre. A múlt káros csökevényeiként tartották számon őket; még akkor is, ha kitermelődött időközben egy munkás és parasztszármazású új értelmiség is; még akkor is, ha a politikusok, a pártmunkások — munkás és paraszt eredetük egyidejű hangoztatásával — szívesen tekintették önmagukat is értelmiségi státusban levőnek.

Felelős-e az értelmiség egy adott társadalom, ország működéséért, körülményeiért? Ha úgy vélekedünk, hogy az intelligencia az ismeretanyag hivatásos meg- termelője, fölhalmozója és tová'bbadója — márpedig az —, akikor valóban ő a felelős a közállapotokért, hiszen a vezetők is voltaképpen az értelmiség körébe sorolandók. Másfelől arról is olvashattunk, hogy maga Kádár János és Gáspár Sándor sem volt tájékozott az ország nyugati eladósodásának mértékéről. Lehet persze kételkedni a vallomás őszinteségében, igazságában.

Nemrég Andrassew Iván író, újságíró beszélt a televízió Stúdió ’90 adásában az értelmiség felelősségéről. A saját felelősségéről egyszersmind. Arról, hogy az elmúlt évtizedekben rengeteg értelmiségi - pedagógus, művész, könyvtáros stb. — igenis együttműködött a rendszerrel, mely az idén megbukott történelemből.

Együttműködött — azzal, hogy nap nap után megkötötte a maga kis kompromisszumait, megalkudott; hallgatott olyankor is, amikor bizony ki kellett volna nyitni a száját. S nem biztos, hogy minden esetben betörték volna érte a fejét.

Igen ám, teszem hozzá most, a magam felelősségét is végiggondolva, csakhogy nagyon sokunk el nem tudott volna képzelni rendszerváltozást. Figyeltük, mi történik a Szovjetunióban, s ahhoz képest fölbátorodva vagy elbizonytalanodva próbáltunk apró lépésekben, reformokban gondolkodni. Bizonyos . értelmiségi posztokon — írtam már erről — a hatalom érzete-tudata is elfogta már az entellektü- elt: az írót, újságírót, az MSZMP Politikai Bizottságával levelező filmrendezőt. Kint is volt, meg bent is. Ahogyan a szocializmus néven időközben leszerepelt kísérlet groteszk modelljét 1966-ban megalkotó Václav Havel mondatja a Kerti ünnepély Pludekjével, amikor Hugó fia magas beosztást vállalt: „Nem kellett volna egyszerre elvállalnia és visz- szautasítania?” S az említett Hugó pontosan fejti ki a darab végén a rendszer működési elvét, „ideológiáját”: „A mai kor már nem a statikus és változhatatlan kategóriák kora, amikor az A csak A volt, és a B mindig B; ma jól tudjuk, hogy az A gyakran lehet egyidejűleg B is, és a B lehet A is; hogy a B lehet B, de A és C is; ugyanúgy a C lehet nemcsak C, A, B és D, de bizonyos körülmények között egyenesen F, O, Q, Y és R is!”

Voltak persze már ebben az időben is, akik szembefordultak a hatalommal, üldöztetést szenvedtek, ellenzéki szerepet vállaltak. Értelmi ségiek legtöbbnyire; 1956, 1968 szemnyitogató tanulságain okulva. Tájékozottabbak voltak, mint az értelmiségiek többi része? Látszólag aligha, hiszen nemrégiben is, immár a hatalom különféle posztjait véve át, alulinformáltságukról panaszkodtak. Sokunk annak idején egy 'kissé őket is a rendszer kelléktárához sorolta, „őfelsége ellenzékét”, a „legvidámabb barakk”, s a

többi „szocialista ország” demokratizmusához képest fejlettebb magyar közéleti kultúra sakkfiguráit látva bennük. Pedig — utóbb derült ki — az informáltság bizonyos szintjein mégiscsak tájékozottabbak voltak. Személyes forrásokból vagy érintettség okán 1956 értéke-. lésében például. S a hasonló helyzetben levő többi ország hasonló helyzetben levő értelmiségiéivel is kapcsolatot találtak. Mint a Hrabal- és Havel-féle megtűrt vagy alig tűrt entellektüelekkel, nevesekkel és kevésbé ismertekkel. S tőlük és általuk tudhatták, hogy a „szocialista rendszer": megreformálha.

tatlan. S az ismeretanyag cseréje kölcsönössé vált. Tehát nem pusztán történelmi véletlen, hogy az ellenzéki entellektüel került ma hatalomra.

Egyetértek Andrassewvel: nézzünk a tükörbe, vessünk számot önmagunkkal. Aztán, akiben van még tettvágy és a haza, a társadalom iránt felelősség, kötelességérzet: keresse meg a helyét. Az értelmiségi szerepvállalás kijelölte vezető helyét, alsó, közép- és felső fokon. Az óvónőtől az új önkormányzati rendszer polgármesteréig, és így tovább. S ebben a láncolatban mindenki nélkülözhetetlen. Illyés Gyula útmutatása szerint, nem a „honnan jössz”, hanem a „hova mész” jegyében.

mindenki számára mást jelent. Van, aki didérgetős, nyirkos, lucskos időnek látja, másoknak' ellenben a vérbő, termékeny színkaval- kád jut róla eszükbe, amikor a gyümölcsökön és a fák lassan fosdó díszruháján szelídülnek meg a néhány hete még tomboló napsugarak.

Akár így van, akár úgy, ez az évszak mindenképpen számvetésre sarkallja az embert. S amikor bármiféle összegzést végez életéről; akkor is ösztönösen hozzárendeli az őszt. Mert az úgy helyezkedik el a naptárban, hogy onnan lehet (jó hosz- szan) visszanézni, de előre tekinteni is. Az eljövendő tél is többféle esélyt rejtegethet: lehet szép hóesésű, karácsonyos-szilveszteres, lehet kegyetlenül tündökletes, és határtalanul hideg.

Attól függ ... milyenek vagyunk ... milyet érdemiünk ... milyet teremtünk magunknak... s ami t kapunk, azt milyennek látjuk.

Hogy mi késztetett erre az eszmefuttatásra? Verasztó Antal nemrég megjelent verseskötete, melynek címe: őszi füstjelek. Az őszt ő is a számvetés jelképének használta; használja. A füstjei megfejtésére később bukkanhatunk. A címadó vers ugyanis az utolsó (ne- .gyedik) ciklusban található. De amíg idáig eljutunk, jelek tömegével és sokféleségével találkozhatunk, különböző szövegkörnyezetben. Az ősz derengő-borongó hangulata mellett a kötet másik rendező elve a jel fogalma.

A költő megjelöltnek nevezi magát. Azt írja: „a megjelöltek közé tartozom / a halál pontos térképpel jár utánam / szétszéledt gondolataim / éjjel ott szöszmötöl- nek a szobámban

Jeleket gyűjt (Elmélet, útelágazás ellen), néma jeleket követ (Gyufalángnál), sokágú jelek után megy (Ha kérdezik ;..), jeles napokon saját lelkét babusgatja (Ez nem hajónapló). Mi a csak neki szánt, csak számára érthető jel? Például egy kő, vágy a kedves közellétének pillanatai.

Legképszerűbb és legösz- szetettebb ezek közül az őszi füstjelek című alkotás, amelyben az égő avar, a halálfélelemben várakozó virágok képe jelenik meg: „... késpenge feszül a toron / virágtorkon -virágtorkon’’.

A költő világról, életről, az úgynevezett fontos dolgokról alkotott képe egyszerű, világos. Nem csak maga számára összegez: mutatja ezt a kötetet nyitó vers, a Kifordított imádság is, amelyben meglehetős távolságot tartva a témától, röviden, tömören, nyugodt hangon mond ítéletet az égi hatalomról, és a földi viszonyokról egyaránt. Lesújtó kép. De miután teljesen megmutatja valódi önmagát egy könyvnyi versben, ugyanilyen hideg egyszerűséggel mond ja ki az Ab óvóban: „Az el nem telt-napok nyirkos remegései várják a rájuk uszított reményt.” Vagyis tovább kell éllni.

Nem váteszi lángolás a költészete, hanem a világ és

önmaga kíméletlen szemlélete, tudomásul vétele jellemzi. Nem könnyű feladat ez. hiszen az előbbiben .aládúcolt és vermelt igazságok” vannak, ő pedig végül is egy esendő halandó, aki fél a haláltól, a magánytól, az éjszakától, de nem mond le ezek megverseléséről, a tájak, más vidékek és önmaga vizsgálásáról. Tapasztalata néha keserű tapasztalat, de igaza van. Egyszerű, csendesen írt szavai úgy koppannak ilyenkor mint a jégeső ...

A hangnem, a tájak melletti elidőzéskor elégikusra vált, s csak a harmadik ciklusban felszabadultabb: itt egészen más a téma, mint a másik háromban: a Történelmi kereszthuzat társadalmisága. a Gyufalángnál teljesen személyes világszemlélése. az őszi füstjelek egész konkrét számvetése után itt a leginkább magánéleti: Arany pók háló címmel nes- sebári emlékeit és szerelmét idézi fel. Az őszből itt is -marad valami: a lágyság, a kedvesség. Kevés szóval, szemérmesen ír ezekről a dolgokról. Aki nem ismeri őt, nem tudhatja, álom, vagy valós kapcsolat-e az ihlető- je. tartós-e, vagy időleges, röpke, vagy súlyos. A derengő strófák mögött homályos alakot sejthetünk csak.

A négy ciklus négy különböző fázisát öleli fel az életnek. Szemléletéről, vizsgálásáról egyetlen gondolkodó ember sem mondhat le- Nem mond le Varas ztó Antal sem.

Versekbeli igazságaival talán másoknak is segít az eligazodásban.

Kiss Katalin

Kőháti Zsolt

Benyó Ildikó: Szerelmesek

Tóth Lajos:

Trubadúrok

— Végre! — sóhajtott fel a leghátsó padban Szilasi Pista, mikor megszólalt a folyosón a csengő.

Börhajú, a kopasz latintanár, mintha mi sem történt volna, tovább magyaráz. Egyáltalán nem zavarja, hogy a folyosón márzsi- bonganak a többi osztályból hazafelé tartó tanulók. Mániája az efféle túlórázás, mintha ezzel akarná pótolni az órakezdés előtt elbliccelt perceket, olykor negyedórákat is, mert pontosan csak akkor megy be az osztályba, ha óralátogatásra jön valaki illetékes. Ha csak a szünetekben „dolgozik rá”, az nem is izgatja már az osztályt, - hiszen három év alatt hozzászoktak. Egyébként is ilyenkor csak az első padban ülő lányok mímelik a figyelmet, viszont a hátsó padokban jóval a kicsengetés előtt elkezdődik a következő órára való készülődés. az elmulasztott feladatok másolása. Így kárpótolják magukat a megcsonkított szünetért.

A csütörtök azonban kivétel. Ekkor utolsó óra a latin. s elfogy a türelmük, hiszen a vonattal, busszal utazóknak loholniuk kell, hogy le ne késsenek. Ilyenkor Szilasi Pista finom köhintése a jeladás, s néhány másodperc múlva az egész „alsóház” könyvére hajolva köhög, csoszogtatja a parkettet, vagy egyéb módon kezdi a tanárhergelést.

Ma megint csütörtök van.

Bőrhajú még mindig magyaráz.

Pista köhint.

Szemtelen piaci legyek! — eszmél Börhajú, s hóna alá kapva a naplót és a tankönyvet, kirohan az osztályból.

Legközelebb hétfőn van latin, akkorára pedig elillan Börhajú pipás hangulata.

Gyors pakolás, s már indulnak is lefelé a lépcsőkön.

Az osztály három fiú kollégista tagja négy helybelivel még a teremben maradt pár percre.

— Akkor fél tizenegykor találkozunk! — váltak el Szilasi Pista szavaira.

A kollégistáknak Pista kivételével sehogy se ment a tanulás, ö a szünetig megcsinálta az írásbeli feladatokat. a másik kettő meg csak imitálta a munkát. Az éjszakai szerenádozás járt az eszükben.

— Picinyeim! — kezdte flegmán Pista. — Ha nem készültök rendesen, s emiatt valami balhé lesz, én szétrúgom a ... — förmedt rájuk a szünetben, amikor félrehúzódtak a kollégium szeneskamrája mögé bagózni. — Értettük egymást! — s hirtelen kikapta a dagi Benkő Marci szájából a cigit, s mielőtt visszaadta volna, lehúzott egy kiadós slukkot.

Takarodó után alig várták, hogy a kollégium elcsendesedjen. Szándékosan nem csukták be a hálóterem ablakát, hogy zaj nélkül távozhassanak.

Pontosan együtt voltak a parkban a megbeszélt időre.

— Mi a menetrend? — kérdezte a helybeli Csordás Karcsi, miután néhány akkordot pengetett a gitárján.

— Mara, Piri. Andi! — sorolta Pista.

— Andihoz ne menjünk! — tiltakozott Karcsi, vagy ahogy társai nevezik: a Csőke. — Ugyan miért? — förke. medt rá Pista.

— Bőrhajú is abban a házban lakik — aggályoskodott Csőke. akinek gyengéje a latin. Tavaly is pótvizsgázni kellett neki belőle.

— Na és? — virtusosko- dott Pista. — Különben is, már rég alszik.

— Vagy Horatiusszal bíbelődik — tette hozzá kajánul Benkő Marci. ,

— Jobb híján! — kontrázott alá Pista;

— Akkor is! — nyugtalankodott még mindig Csőke, hiszen Andi. akivel együtt járt Pista, Bőrhajú unoka- huga.

Végül is a többség és a nagyobb hang győzött.

•

Mikor Andiékhoz értek, tanakodni kezdtek, melyik ablak alá menjenek.

— Mi lesz, ha eltévesztjük? — kérdezte bátortalanul Csőke.

— Itt alszik a szélső ablaknál — állította magabiztosan Pista.

— Te csak tudod! —csipkelődött Csőke.

— Csak ez az ótvar kerítés ne volna a ház előtt! — mérgeskedett Benkő Marci, aki testnevelési órán is nehezen birkózott meg a kötélmászással.

öt is átsegítették.

Még pár, halk, rövid mondat, s pengett a gitár...

Bent a szobában meggyulladt a villany.

Pista odahúzódott az ablak alá, hogy őt lássa meg elsőnek Andi.

Bent elaludt a villany, majd felhúzták a redőnyt, de nem avítt az ablak, csak a függöay húzódott félre, s a várt mosolygós szempár helyett Börhajú zord tekintete meredt rá.

Pár pillanat, s Pista arra eszmélt hogv a többiek már a kerítést ugrálják. Most még Benkő Marcinak se kellett segíteni.

Egészen a kollégium utcájának sarkáig szaladtak.

— Mondtam, ugye? — lihegte Csőke. mikor utolérte őket. Gitárral a kézben nem haladt úgy, mint a többiek.

— Csend! — mordult rá Pista. — Ha ennyire kukac vagv. miért jöttél velünk?

— Biztosan megismert bennünket!— hajtogatta Csőke.

— Legalább Andi észrevette volna!

Másnap a korán kelő Bőrhajú egy ellenőrző könyvet talált a kerítés tövében.

Felvette.

— A piaci legyek! — morogta, majd elmosolyodott.

Az ő első szerenádozása jutott eszébe. Ök is a kerítésen másztak át, de még a lány ablaka alá se jutottak, mert a harapós házőrző elriasztotta őket. Mikor a lány másnap nevetve mesélte, miként iszlkoltak el a kerítésen át trubadúrjai, pirulva hallgatták. Mégis kitudódott, hogy ők voltak, mert az ő lábáról a nagy igyekezetben leesett az egyik cipő. Haho- tázott az egész osztály, amikor a lány kibontotta a dobozt. s átadta neki a letagadhatatlan bizonyítékot.

Az osztály izgatottan várta a hétfői latinórát. Pistá- ék ugyan titokban akarták tartani a félresikerült szerenád ózást, de nem lehetett, mert a másik két lány elújságolta a többieknek, hogy milyen klasszak voltak a srácok. Andi is dicsekedett, de aggódását se hallgatta el. Hiába gyúrta otthon bácsi- káját. hogv ne csináljon üsvet ebből a semmiségből.

— Most maid adok annak a piaci légynek! — mutatta a „bűnjelet”, mikor Andi kétségbe vonta, hogy Pista is ott lett, volna.

Hétfőn latinóra elején Bőrhajú. miután beírta a naplót. komor arecal a zsebébe nyúlt, és teátrális mozdulattal lobogtatni kezdte.

— Tanár úúúr! — kezdték a lányok elnyújtva, jó indulatot megnyerni akaró szándékkal.

— Csend legyen, kérem! — intette le őket Bőrhajú.

Elhallgattak.

— Szilasi István!

Pista kipirult arccal állt fel. Nem az izgalom miatt, hanem azért, hogy egy vacak pech miatt pellengérezi ki a tanár.

— Jöjjön ki! — csattant az utasítás. A lányok izgatottan fordultak a hátsó pad felé. „Baj lesz!” — gondolták, hiszen Börhajú csak olyankor magázza a fiúkat, ha „példát akar statuálni”.

Pista el volt rá készülve, hogy beszedeti.

Amikor azonban kiért a katedrához. Bőrhajú flegmán odapöckölte elé az ellenőrzőt.

— Máskor vigyázz rá jobban! — s intett, hogy menjen a helyére.

Az osztály fellélegzett.

— Továbbhaladunk! — nyitotta ki a jól ismert bőrkötéses könyvet Bőrhajú. — Hallgassátok meg Horatius nagyszerű ódáját...

Az osztály pedig figyelt. Most senki se másolta a matematikafeladatot, nem lapozgattak a történelemkönyvben. Még a jambusok és daktilusok fura világa is mintha szebbnek tűnt volna. Legalább is elviselhetőbbnek.

Óra végén pedig megtörtént a csoda: Bőrhajú először engedte ki nyomban a csengetés után az osztályt