Békés Megyei Népújság, 1990. augusztus (45. évfolyam, 179-204. szám)
1990-08-28 / 201. szám
1990. augusztus 28., kedd Legyen világosság! — a hitoktatásban is Egy lelkész és egy laikus beszélgetése „Legfőbb cél, hogy hívő embereket neveljünk” Fotó: Gál Edit Legyen világosság! — olvashattuk a Teremtés könyvében. Soha másra nem illettek. annyira ezek a szavak, mint mai, országos problémáinkra. Nem kivétel ez alól a hitoktatás sem. A laikusban felmerülő kérdésekről Beszterczey Andrással, a békési egyházközség elnöklelkészével beszélgettünk. — Szeptembertől fakultatív hitoktatás indul az állami általános iskolákban... — Először is 1948 óta megvan ez a lehetőség, csak hát nem lehetett élni vele. Másodszor nem fakultáció ez, ugyanis azok, akik nem kívánnak hittant tanulni, nem tanulnak vele egyidö- ben valamilyen más erkölcstant. Erre ugyanis egyelőre nincs tanerő állami részről. Inkább úgy fogalmazhatjuk, hogy az egyház valódi lehetőséget kapott az iskolán belüli hitoktatásra. — Hitoktatás vagy vallás- történet lesz ez? — Általános vallástörténeti áttekintést nem tudunk adni, hiszen a mi oktatásunk például a református hittételeket magyarázza. Ezen felül persze Biblia-ismeretet is nyújt, s megismertetjük tanítványainkat olyan alapvető fogalmakkal, mint a bűn, a szeretet. — Azok a gyerekek hogyan ismerkednek meg akár ezekkel a fogalmakkal, akár a Bibliával — ami az általános műveltség része —, akik nem járnak majd hittanórára? — Magyar irodalomból, történelemből hallhatnak egy-két dolgot, ha olyan a tanáruk... — ön itt Békésen mit tekint első, megoldandó feladatnak? — A református egyháznak megvan az az előnye, hogy a tankönyvekkel nem lesz probléma. 1989-ben adták ki őkét, tehát frissek, és elegendő példányban a rendelkezésünkre állnak. (Bár, nem éppen olcsók.) Általában kevés az egyházban a hitoktató, de Jászberényben az idén indul református tanítóképzés, van néhány régebben kiképzett gyülekezeti tagunk, és a hároméves levelező teológiát is elvégzik néhányan. A békési egyház- községben két lelkész, és hat hitoktató fog dolgozni, a hat közül az egyik levelező teológus, a többi pedig pedagógus. — Milyen az érdeklődés itt az iskolai hittan iránt? — Én már májusban felmértem az igényt. Nálunk 380 gyerek jelentkezett református hitoktatásra. Megjegyzem, a tavalyi gyülekezeti hitoktatáson mindössze hatvan gyerekünk volt. A katolikusoknál is vannak vagy nyolcvanan. Az adventista és a pünkösdista gyülekezet nem veszi igénybe az iskolai hitoktatás lehetőségét, ők ezt a gyülekezeten, belül valósítják meg. — Hogy tudnak a nagyegyházak együttműködni az állami iskolában? — A katolikus plébánossal együtt végeztük a felmérést, de természetesen külön végezzük az oktatást. Teljesen más a tananyaguk, mint a protestánsoké. Ez perszenem a bibliai történetekre vonatkozik, hanem a teológiai fogalmakra. — Nem lenne jobb az általános iskolában Biblia-ismeretet tartani, akkor több gyerek hallgatná és a lelkészeknek kevesebb dolguk lenne, hiszen ők — ha az összes egyházat vesszük is alapul — kevesen vannak. — Az egyház célja — a hitoktatással is —, hogy a gyerek hívővé váljon. A megtérés útjai viszont különbözőek. Ezért nem tudjuk' azt sem elfogadni, hogy kötelező világi Bibliaismeret,óra legyen. Ha ilyen lenne az iskolában, az egyházak akkor is ragaszkodnának a hitoktatáshoz. A mi számunkra ugyanis a legfontosabb, hogy tagokat szerezzünk egyházainknak. Azt persze tudomásul kell vennünk, hogy a mostani nagy érdeklődés mellett is majd csak egy töredék marad meg mellettünk. De még mindig nagyobb százalék ez, mint amikor kötelező volt a hittan. — Ha most is kötelező lenne.... — Vian egy olyan nézet is, hogy nem árt a hittan senkinek. De ezzel átesnénk a ló túlsó oldalára: ez már vallásos diktatúra lenne. — Mint lelkész, mit tart ebben a kérdésben ideális megoldásnak? — Ideális oktatási feltétel az egyházi iskolákban valósulhat meg. De az is jó, ha az állami iskolában egészséges légkör alakul ki, nincs diszkrimináció. Most átmeneti helyzetben vagyunk, de az 1991-gyei kezdődő tanévben szeretnénk egy református alsó tagozatot indítani és visszaigényeljük a gimnáziumot is. Végeztem felméréseket s nagy igény mutatkozik: az alsó tagozatban huszonöt helyre hatvanan jelentkeztek, a gimnáziumra vonatkozóan pedig a mostani hetedikes, általános iskolás gyerekek kétharmada válaszolt úgy, hogy egyházi gimnáziumban szeretné foly-) tatni a tanulmányait. Az a tervünk, hogy a jelenlegi tantestület hároméves szerződéssel dolgozna tovább, utána pedig az, aki vállalja a feltételeket. Ebbe a gimnáziumba természetesen más vallású és nem hívő gyerekek is járhatnának, és saját igényüknek megfelelően vehetnek majd részt hitoktatáson, vagy vallástörténeti órán. Egyetlen felvételi kritérium, hogy felkészültek legyenek, de nem hitbéli dolgokból, hanem az egyéb tantárgyakból. — Nagy érdeklődésre vall a felmérés... — A szülők érdeklődnek az egyházi iskolák iránt, azt remélik, hogy azok szigora jobb nevelést biztosít gyermekeik számára. — Ha Békésen református általános iskola és gimnázium is lesz, megmarad-e az állami iskolában a hitoktatás? — Természetesen, hiszen azokat, akiket gyengébb tanulmányi eredményeik miatt nem tudunk felvenni, ilyen módon ugyancsak részesíthetünk hitoktatásban. — Hogy értékeli az itteni helyzetet? Jobb ez vagy rosszabb az átlagnál? — Jobb. Nálunk a szeptemberi zökkenőmentes kezdéshez adottak a személyi és a tárgyi feltételek. Jól halad a gimnázium ügye is. Meg tudtunk egyezni a város vezetőivel, nagy reménységünk van a gimnáziumigazgatóban is. Engem például meglepett az érdeklődés a szülők részéről, hiszen tapasztalataim szerint Békés pogány környék. A temetések 55 százaléka társadalmi, ez a legmagasabb szám a megyében. Azt még nem említettem, hogy távlati terveink között egy református óvoda is szerepel... Beszélgetésünknek van egy fontos tanulsága: bármenynyire is központi kérdés az állami iskolákban folyó hitoktatás, azt a helyi viszonyok — sokszor bizony nagymértékben — módosítják. Sőt, nyugodtan mondhatjuk, elsősorban azok alakítják ki. Kiss Katalin Hatvanéves lenne Galgőczi Erzsébet Az ezerkilencszázhatvanas évek végén a kaposvári belvárosban az egyik utcasarkon megláttam Galgőczi Erzsébetet. Talán éppen 1970- ben, amikor a Nádtetős szocializmus című riportkönyve megjelent. Az az utca éppen szemben volt a megyeházával. Nagyon megsértődtem. A megyei könyvtár munkatársa vagyok, ma úgy mondanám, hogy könyvtárszolga, s egy író, egy nagyon népszerű író úgy megy el előttem, hogy én nem is tudom, most éppen ebben a városban van — micsoda dolog inkognitóban erre járni. Persze nem ’ezért sértődtem meg, hanem azért, mert nem mehetek oda hozzá, pedig szinte már sze- 'mélyesen ismerem, de nem 'léphetek mellé, hisz milyen ostoba dolog lenne, ha most megszólítanám. Az író nem arra való, hogy megszólítsák, arra, hogy olvassák. És nagyon sokan olvasták. Most látom, hogy a nyolcvanas években milyen sokra vitte: egymás után kínálta olvasnivalóit, filmjeit, regényeit, drámáit, Kossuth-díj- jal tüntették ki, az írók szakszervezetének lett az elnöke. S alig néhány éve, már halottatok között tartjuk számon. A Nádtetős szocializmus című 1970-es riportkönyve elé egy vele készült interjút tették; Hogy mi szükség volt erre az „Előszó helyett”-re, sejthető: Galgőczi Erzsébet 1970-ben túl kényes látleleteket rögzít, amit a világból lát, azt meg kell szelídíteni, úgymond a helyére kell tenni. Mekkora izgalom völt ezeket a tsz-riportokat olvasni! Hogy egy ember megírja az ötvenes-hatvanas esztendőket úgy, ahogy megestek! S most, hogy ismét belelapozok az előszó helyetti interjúba, kis csalódás azt betűznöm, hogy Galgőczi Erzsébet egyremásra a szocializmus iránti lojalitását igyekszik kifejezni. Mert mást nem tehet. „Tóth elvtárs azt mondja” — írja riportjában, Tóth elvtárs, a tsz-einök, de hát e riportoknak meg is kellett jelenniük, az a legkisebb, hogy a tsz-elnök hideg-rideg elvtárs. Rettenetesen sajnálom Galgőczi Erzsébetet, hogy író létére hajdan képviselőnek kellett lennie — akkor, amikor képviselőnek lenni legföljebb mikszáthi anekdota volá( s hogy azt kellett nyilatkoznia az Élet és Irodalombéul kegyes csalással, kissé üres patetizmussal, hogy „az író mindig az ember képviselője". Rettenetesen irigyelhetjük, hogy majdnem hatvanéves korában volt mersze abba belevágni, hogy egy szak- szervezetnek legyen az elnöke, amelynek se hatalma, se szépsége, se renoméja nincs. Ám őt ilyen fából faragták — s mélységes tisztelet vette körül. Az írók irigy, gonosz emberek — őt azonban mindegyik őszintén becsülte. Első elbeszéléskötete 1953- ban, huszonhárom éves korában jelent meg, az Egy kosár hazai. Apja kulák volt, mert valamennyivel többet szerzett a kelleténél, és paraszt volt, mert kevesebbje volt, sokkal kevesebbje annál, hogy ne csak paraszt legyen. Ezt a parasztot, az ilyeneket szelídítették aztán ezerkilencszázöt- venhat után engedelmes termelőszövetkezeti tagokká, akik a végén odáig jutottak, hogy azt mondták: „ilyen jó dolgunk még sohasem volt". Ezt a világot ismerte a legjobban, élete végéig a falut, a paraszti sorból értelmiségivé válókat festette. S mert a Színűvészeti Főiskola dramaturgiai szakára járt, mindig drámaian, a drámához értőn. A konfliktusokra járt rá a tolla riportjaiban, novelláiban, hangjátékaiban egyaránt, s természetesen színműveiben is (noha igazi drámaíró sohasem vált be- lőle, igazi műfaja a feszült levegőjű novella). Pályája mindvégig emelkedett; legutolsó, emlékezetes könyve a Vidravas volt — még’olyan frissen él bennünk, mintha most jelent volna meg, s írója már halott. Hatvanéves lenne. Győri László Nyárvégi folyóirat-tallózó „Múltunk mind össze van torlódva / s mint szorongó kivándorlókra, / ránk is úgy vár az új világ.” — írta József Attila a Hazám egyik feledhetetlen szonettjében, s bár sokáig legtöbben egybe-, fejezett múlt mementójának tekintettük e sorokat is, ma már ugyanannyira időszerűnek tudjuk, magunkra vonatkoztatjuk, mint tehette ezt a szerző. Múltunk megint rettenetesen össze van torlódva, negyven-enynéhány év többletével is megterhelve József Attila korához képest, s ismét szorongó kivándorlóknak érezhetjük magunkat mind a tízmillió- nyian. Csak most nem a Ferenc József-i békeidőkből, nem a Horthy-korból, . hanem a bolsevizmtfs korából vándórlunk ki. Eközben folyamatosan törekszik arra a szellemi élet, hogy ezt az összetorlódott múltat megpróbálja rendbe rakni: minden dolgot megismerni és a maga helyére tenni. Kell ehhez minden dokumentum, minden emlék, minden irodalmi megformálású mű is. A Holmi júliusi szám^ Domokos Mátyás kommentárjával közli Németh Lász-. lónak egy levelét, amelyet! Veres Péterhez írt feltehetően 1945 decemberében, s valószínűleg nem küldött el. A levél az 1943-as szárszói konferenciától megtett utat és a lehetőségeket teszi mérlegre, s kulcsmondata így hangzik: „az én rémlátásaim éppoly tévesek voltak, mint a ti reményeitek”. Mai tudá-, sunkkal természetesen optimistának tűnik ez a kijelentés, az idő sajnos, inkább igazolta Szárszó rémlátásait. A levél hangsúlyosan szól a „gyarmati népek” korlátozott lehetőségeiről, a „két pogány közt” létezés kényszereiről, de lát lehetőséget arra, hogy felszólítása meghal Igattatik: „Ne gyarmatosítaná akarjanak, hanem a szabad Magyarországban helyet jkapni”. A 2000 július—augusztusi összevont számában Arthur Koestler 1949-ben írott önéletrajzi esszéje olvasható: A bukott Isten. Ebben a kommunista párttal való többéves kapcsolatát, egy „szerelem” és egy „kijózanodás” történetét tárja elénk, megszenvedett hitelességgel, de kevés irodalmi erővel. Közismert regényéhez képest (Sötétség délben) inkább csak adataival ad újat ez a maga korában nyilván sokkal hatásosabb esszé. Az Életünk júliusi száma Simonffy András készülő tényregenyéből közöl hosz- szabb részletet. A Beszélgetések Almásy Pállal most az ÁVH fogságában töltött bő hat esztendő eseményeit idézik fel beszélgetés, naplófeljegyzés és hivatalos dokumentumok segítségével. Az ÁVH a magyar történelem hegyik legsötétebb fejezetét írta, annál döbbenetesebb az a tárgyilagos hang, ami általában jellemző a poklukat megjárt és életben maradt személyek emlékezéseire, köztük Almásy Páléra is. 1955-ben a huszadik évében járó Berták Lászlónak már sakkal enyhébb volt a sorsa, igaz, ő csupán néhány elégedetlenkedő, s két barátjának megküldött verséért kapott nyolc hónapot, amiből „mindössze” kettőt kellett ténylegesen leülnie. Igaz, az# egyetemi' tanulmányoknak az elvégzése is ábránddá vált jó időre. A Jelenkor összevont július—augusztusi számában található a költő Priusz c. visszaemlékezése dokumentumok és versek segítségével. Különösen fontosnak tartom ezt az írást azért is, mert az ilyen kis ügyek eddig alig kaptak nyilvánosságot, pedig ezekből volt a legtöbb, ezek érintettek sok százezer embert, ezek tettek tönkre vagy deformáltak életpályákat ho6z- szú évekre, nemegyszer halálig. Érdekes közlést indít a Kortárs augusztusi száma: Ami a Vidravasból kimaradt. Galgőczi Erzsébet regénye a nyolcvanas évek egyik legnagyobb regénysikere volt, politikailag is bátor lépés, hiszen a Rajk- ügyet megelőző perekig nyúlt vissza. Ami a regényből kimaradt, az az 1956 őszi eseményekkel foglalkozik, a mosonmagyaróvári vérengzéssel és következményeivel. Művészi érvek miatt maradt ki ez a hosszabb részlet, de okai nyilván politikaiak is voltak. Üj mű viszont Balázs József elbeszélése a Tiszatá) júliusi számában. E nagyszerű mű az Isten küldöttei címet kapta, s késleltető szerkezetével, fokozódó feszültségével előbb azt tudjuk meg, hogy e „küldöttek” egy hóhérbrigád tagjai, majd azt is, hogy a főnök visz- szavonul, átadja helyét a helyettesének, majd azt is, hogy ennek oka: a miniszterelnököt és társait kell kivégezniük, végül azt is, hogy ezek az emberek tettük elkövetése után csendes bolondokká váltak. Tisztán érvényesül a történet példázató« jellege. A szerző egyik legszebb műve az Isten küldöttei. Vasy Géza i
