Békés Megyei Népújság, 1990. augusztus (45. évfolyam, 179-204. szám)
1990-08-18 / 194. szám
o 1990. augusztus 18., szombat NÉPÚJSÁG Szegény embert még az ár is Egyetértek azzal a replikával, hogy „a gazdagot is”. De azzal már nem, hogy a színvonal megkerülhető, sőt, elhanyagolható. Mert nem mindegy ám, hogy a szegény embert úgy húzza, hogy nem tudja, mit eszik holnap; a kicsit jobb sorsút úgy, hogy nem tudja, elég lesz-e a pénze hatéves gyerekének napközis ebédjére; a még jobb sorsút úgy, hogy ki tudja-e váltani a neki járó ötven .dolláros turistapcnzt. ha a forint egyre rosszabb és a dollár az istennek se romlik ugyanúgy; a már majdnem gazdagot úgy, hogy le kell mondania a ciprusi üdülésről, és csak Velencébe utazhat öt napra, az ezeknél is gazdagabbakat pedig úgy húzza, hogy képtelen megvenni a gyereknek a Merci autót és csak olcsóbb Citroenre futja ... Lehet, hogy itt valahol van a felső tízezer határátlépő helye, teli igazoltatókkal, hogy érdemes-e aki be akar lépni arra, hogy belephessen? A szegény embernek szerencsére nincsenek ilyen gondjai. A szegény ember csak azt nézi. meddig futja a kis- nyugdíj a kis életre, a hónap tizenötödik vagy huszadik napjáig, esetleg egy-kettővel tovább, és az már Isten áldása rajta. A szegény ember, ha megvesz egy újságot, azt szeretné kiolvasni belőle, hogy most már ő következik, de nem úgy, hogy a kicsiből is fizessen még. hanem úgy. hogy a kicsihez kap még valamicskét, és (esetleg) koibászszeletke is jut az ünnepi krumplipaprikásba. Mert a szegény embert még az ár is húzza ... Vagy c-sak az húzza igazán, hiszen a közmondás, a nagy népi tapasztalat arról1, hogy a „ág” húzza, amolyan szimbolikus megjelenítése annak, hogy „aki szegény”, miért .az „a legszegényebb”? Mert. aki .szegény, az mindig úgy érzi, hogy ő a legszegényebb, neki nem sikerül semmi, az ő élete egy kudarcsorozat, ö a legszerencsétlenebb, a leg- kihasználtabb, a legmegalázottabb. És ez még nem a teljes repertoár, ki-ki hozzáteheti a maga „legjeit” a szegények közül, ‘akiket, hogy léteznek, olyan vad buzgalommal titkolt a pártállam. Mostan már senki sem titkolja, persze, ettől semmivel sem jobb! a helyzete annak, aki a legszegényebb, és igazán sivár öröm. ha néha mégis úgy érzi. legalább a reményei tűnnek valóságosabbnak, mint évekkel, évtizedekkel ennekelőtte. Pedig jó lenne valamit tenni! Jó lenne nem hagyni számításon kívül azt, hogy aki „a legszegényebb” és az „ág de még jobban az ár is húzza, az rossz dolgokra is képes. Lezüllik. lop, és ne folytassam, mert az már hátborzongató. Jó lenne valamit tenni.értük, akik a szegények és legszegényebbek, mert a nemzet testéből valók ők is, és kelevény lehetnek azon. Bizony, egyszer az is eljön (sokak szerint itt van), amikor már gyógyítani kell. nemcsak segíteni; gyógyítani a testet és a lelket, mert ha a lélek megrokkan valakiben, az a legiszonyatosabb. Mennyi leg! De hát ezek a legek itt vannak, körülöttünk, néha már bennünk is hölgyeim és uraim, akik nem vagyunk a legszegényebbek, és sokszor fogalmunk sincs, mit kellene tenni és hogyan tenni? A szeretet nem elég. A karitatív íelkesültség nem elég! És nem elég az sem, ha pénzt dobunk valamely perselybe, vagy elhordott ruháinkat adjuk oda, hogy juttassák el gondoskodó kezek a címzettekhez. Megütközve érzem, hogy miközben ezeket a sorokat írom, az jut eszembe, hogy odalent, a Közel-Keleten, hadseregek állnak szemben egymással, hogy elkövetkezhet megint valami, amikor az emberélet számadattá válik csupán: elpusztult ötszáz, ötezer, ötvenezer . . . Szegény volt? Gazdag volt?« Ember volt. És itt, és most nem is kívánok már másról írni, arról sem, hogy „szegény embert az ár is húzza", inert a szegény embert az élet húzza. A sorsa, a nem sikerült élete, a szerencsétlenségei, mert soha senki nem kérdezte meg tőle úgy, hogy válaszolhasson is: így akarod? Akarta, ahogy akarták. Vagy nem is tudta, hogyan akarják. És ha ihatott egy pohár sört netán, nem gondolt arra, hogy miért nem hozza azt neki valamiféle elegáns „nyuszilány”. mint azoknak, akik nem a legszegényebbek. Egyszóval: ők is itt vannak. És hiába vagyok szomorú tőle, és többen mások is: nem akarnak verseket olvasni! Még olvasni sem akarnak sok tízezren közülük. Hogy most, a kenyér és István király finnepe előtt? Igen, most kellett leírni eztí a pár kusza sort. Sass Ervin Elkészült a magyar elmer szabványa Elkészült az új magyaréi- hoz nyújt — elsősorban a mer szabványa, amelynek hivatalos szerveknek — seelső mintapéldányait már gítséget. Azaz abban igazítaugusztus 20-a után közvet- ja el a címert — hivatalo- lenül megkapják az ügyben san ábrázolni kívánókat, legérdekeltebbek, a miniszté- hogy miként kell fekete-fe- riumok és a főhatóságok ve- hér, illetve színes formában zetői — közölte 'az MTI-vel ábrázolni a címert, ha ezt Petrovai László, a • Magyar hitelesen akarják tenni. Szabványügyi Hivatal elnö- _ ^ szabvány, amely teljes ke. égészében várhatóan auguszAz MSZH elnöke aláhúz- tus végére készül el, szep- ta: a hivatal nem a címert tember közepén lép hivata- terveztette újra, hanem egy losan is hatályba. A szabolyan szabvány készült el, ványban szereplő címerrajzamely a szakértők által már mintákat Piros Tibor grafi- elfogadott címer ábrázolásá- kus tervezte. Variációk egy témára ,,Trónfosztott”(»ak) Okányban? ........megvan az előnye a falusi létnek is.” S okat hallani -manapság a városról faluba költözőkről. A könnyebb megélhetés, a földbe — és saját erejükbe — vetett hit vagy csak egyszerűen a szülői szó hívja őket? Kit, mi. Okányban mindenesetre így fogalmaz Kincses Imre, a tanáts elnöke : — -Nagy a jövés-menés nálunk mostanában. De nem egyértelműen bevándorlókról van szó, hiszen legalább annyian el is mennek tőlünk. Gyulára, Vésztőre, Szeghalomra, vagy még távolabb. Ami elviszi őket, ugyanaz, mint ami hozza: a jobb megélhetés reménye. + * * „Az igazság az, hogy nem jártam jól anyagilag. Hivatásos katona voltam több mint 10 évig Nyíregyházán. Zászlósként szereltem le, s most ezt az áfész-kocsmát — vagy ahogy a lányom, s azóta mindenki más itt a faluban nevezi — a „Barna medvét” vezetem. Alkalmazott üzletvezetőként (s egyben kiszolgálóként) korántsem keresek annyit, mint korábban. Szerencsére tudok jószágot nevelni, úgyhogy, ha sok munka árán is, de képes vagyok tartani a városban megszokott életszínvonalat.” * * * — Tudja, a baj mindig az, hogy az elképzelés és a. valóság távol esik egymástól. Nulláról indulni itt sem lehet. Ha 30 éven aluli a letelepedni szándékozó, ha első lakása ez az okányi, s ha netán van egy-két gyereke, akkor már kap egy kiindulási összeget, s ezt megszerezve további hitelekhez juthat. — És ha 30 évnél idősebb? Ha nem első lakása . . . — Nos, akkor itt sem tud lakáshoz jutni. És még az elhelyezkedési lehetőségek hiányáról nem is beszéltem! Ez csak igazán a megoldatlan probléma! Nemrég bejött hozzám valaki. Városban éltek, az egyiket ki tették a munkahelyéről, a párja meg felmondott, és eljöttek ide, szerencsét próbálni, mert az ismerősöktől azt hallották, hogy faluhelyen könnyebb a megélhetés. Hát kérem! Mit mondhatok erre? Hiszen az itt élők is eljárnak dolgozni. „Ha tudná »milyen nehezen jutottam munkához! 1970-től 1989. január 1-jéig voltam a honvédség kötelékében. Ne higgye, hogy le kellett vagy le akartam szerelni. A családi körülményeim hozták így. Édesanyám 1988-ban meghalt, apám pedig itt maradt, gyá- molító nélkül. A két testvéremhez nem akart költözni, így "nekem kellett vállalni, hogy gondoskodjak róla. Ez év áprilisában édesanyám után elment szegény apám is,. de van még egy nagymama, őt máié is gondozzuk. Hát ezért kelett visszatérnem ide Okányba, a szüleim hajlékába... Az imént a munkalehetőségeknél tartottunk. Mihez kezdjek most — ez volt a nagy kérdés, mikor hazaköltöztünk —, hiszen élni csak kell valamiből! A költségvetési üzemnél kezdtem új életet, segédmunkásként ...” * * * — Persze mindenkit szívesen fogadunk, még azt a hétgyerekes családot is, amely nemrég érkezett. Nem mondom, az ilyen „bevándorlók” a szociális segélykeretet igencsak megterhelik... Dehát segítünk, amiben tudunk. Az azért kétségtelen, hogy nem azok jönnek ide, akikre igazán szükségünk lenne. — Ezt nem egészen értem. Úgy gondolom, egy olyan településen, ahol a lélekszám évről évre csökken ... — Igen, igen. Ezért fogalmaztam úgy, segítünk amiben tudunk. De igazi, vállalkozói réteget szívesebben látnék itt. Olyanokat, akik nem anyagi alap nélkül, hanem pénzzel, tőkével érkeznek. Akik befektetnek. Vállalkoznak. Netán munkalehetőséget is biztosítanak az itt élőknek. Mert az, mint mondtam, nemigen akad ... * * * „Egy hónapot bírtam segédmunkásként, aztán egy régi ismerősöm szólt, hogy az Áfész bérelni akarja ezt a helyiséget és üzletvezetőt keresnek hozzá. Érdekelt a dolog. A feleségem is talált munkát — a Viharsarok Vendéglőben fagylaltos —, úgyhogy most már mindketten keresünk. Az persze más kérdés, hogy a jövőt illetően tele vagyunk bizonytalansággal. Mert ki tudja, mi lesz az Áfész sorsa? — És nincs visszaút a katonasághoz! Még ha a családi terhektől szabadulnék, akkor sem ...” * * * — Sokan a földben bizakodnak. Dehát az okányi öregek a megmondhatói, hogy itt 15—20 hold földnek kell lennie ahhoz, hogy megéljenek belőle. S akkor az egész család keményen dolgozik! Mert mostoha vidék ez, higgye el! Próbálkoztak itt már sok mindennel. Földműveléssel, libázással... Belebuktak. Most már csak ritkán kísérleteznek. — Nem adják ingyen a gazdagságot sehol. Mindenért meg kell dolgozni ... — Itt aztán különösen meg kell. Ez a föld rossz adottságú, nehezen ad termést. Aki itt megáll a lábán, bizony verítéskes" munkával jut valamire. * * * „Tulajdonképpen megszokta, megszerette itt a család. Nem mondom, sokat kell dolgozni. A „Barna medvében” hajnali 5-kor nyitok, 10-kor hazamegyek, ellátom a jószágot, kaszál- gatok, aztán délután 4-kor ismét beállók a pult mögé. Este 9-ig nincs megállásom. Csak ez a létbizonytalanság ne lenne, hogy mi lesz a munkahelyemmel? Egész jól ellennénk. Mert higgye el, megvan az előnye a falusi létnek is. Nincs lakbérem, nem fizetek annyi gázszámlát... Jó, a szórakozás, meg a régi, otthoni összkomfort hiányzik. De ha sikerül, építeni akarunk. A színházba meg beutazhatunk Békéscsabára, ha annyira szomjúhoz- zuk a kultúrát!" * * * — Ha olyan riportalanyt keres, aki megjárta a várost, s most ismét Okányban telepedett le, keresse fel Király Károlyt. Hivatásos katonából lett kocsmáros. — Nevezhetjük — ha király — trónfosztottnak is? — Kérdezze meg tőle! * * * „Elégedett vagyok. Itt' falun nincs az a rohanó élet. A rendszerváltás viharaitól is távol kerültem. És a magam ura vagyok! Kell ennél több?” Kép, szöveg: Nagy Ágnes * Panoráma, Parabola és a többiek Chrudinák Alajos a tv külpolitikai műsorterveiről A Magyar Televízió külpolitikai műsorai, azok közt is elsősorban a Panoráma, a nemzetközi élet, a világpolitika és a világgazdaság háttérműsora. Mindig olyan kérdéseket feszeget, amelyek mindenkit izgatnak, érdekelnek. A statisztika szerint a műsorok nézettsége 45 százalékos, ami 4—4 és fél millió nézőt jelent és a műsorok tetszési indexe 88—90 százalékos. Mindkét adat jobb valamennyi hasonló típusú tévéműsor számainál. — Hova, merre tartanak az új helyzetben a tévé kül- ' politikai műsorai? — kérdeztük Chrudinák Alajost, a televízió külpolitikai főszerkesztőségének vezetőjét. — Hat évvel ezelőtt ott voltunk minden jelentősebb afrikai eseményen, követtük az iraki, iráni fejleményeket, beszámoltunk más közel-keleti eseményekről. Négy évvel ezelőtt kezdtünk foglalkozni Európa keleti részével, a körülöttünk levő országokban zajló eseményekkel. Igyekeztünk frissen, gyorsan, első kézből beszámolni a történtekről, illetve műsorunkkal hatni az eseményekre. Gondolok itt a Havel- vagy Dubcek-interjúkra, vagy a romániai diktatúrát támadó műsorokra. Sajnos rá kell döbbennünk, hogy a neheze csak most következik! — Miért? — Sokkal bonyolultabb a küzdőtér, mint az eddigi volt! Szeretnénk felemelni szavunkat a nacionalizmus, a hatalmaskodás minden válfaja ellen. Legfontosabb feladatunknak tekintjük, hogy jelen legyünk mindenütt, ahol — talán az eddigieknél még határozottabban — felemelhetjük szavunkat a Duna-menti népek együtt- munkálkodásáért, és a mindenfajta uszítás, hatalmi visszaélés ellen. — Ezek szép elképzelések, de melyek azok a műsorok, vagy műsorbeli változások, amelyekkel el akarják és el tudják érni mindezt? — Két olyan műsorunk is volt, amelyet már túlhaladott az élet; a Nemzetközi stúdió és a Külpolitikai fórum. Az előbbit azért kellett létrehoznunk, hogy azokat az érveket, álláspontokat, amelyeket tni nem mondhattunk el — de el# akartunk juttatni a nézőkhöz —, neves külföldi publicistákkal mondják el. A Fórum pedig arra volt jó, hogy a nézők kérdéseinek az erejével figyelmeztessünk, hogy bizonyos témákról „kénytelenek legyünk” beszélni. Ma már ezekre a közvetett eszközökre nincs szükség! — Mindez hogyan hat a többi műsorukra? — A stúdióbeszélgetéseket — hacsak nem egészen különleges személyiségről, érdekes egyéniségről van szó — igyekszünk kiküszöbölni. Ma már a legkényesebb események gócpontjaiba is eljuthatunk. Ezért vallom, hogy ott kell lennünk mindenütt, ahol jelentős eseményre számíthatunk. Ott is a szenvedő alanyokat, sokszor a legegyszerűbb embereket kell megkeresnünk. Az ő szavaikkal, gesztusaikkal sokkal jobban tudjuk a politikai és gazdasági helyzeteket bemutatni, mint a „nagy” politikusok szónoklataival. Mert — mint eddig minden esetben — bebizonyosodott, hogy a politikát mindig és mindenütt a kisemberek „csinálják”. Ezért a kisemberek helyzetén keresztül kell láttatnunk a dolgokat. — Ennek tükrében melyek a Panoráma következő tervei? — A Panorámának nincs terve, a Panoráma forgatókönyvét mindig az élet diktálja. Nem egyszer a péntek esti adás egy részét még péntek reggel forgattuk, és a technikai munkálatokat éppen az adás első perceire fejeztük be. Ilyen szerkesztési elvek mellett nem lehet előre tervezni, legfeljebb csak fogadkozhatunk, hogy minden esetben az igazságot mutatjuk be, az igazat szolgáljuk, ebben az ellentmondásokkal teli világunkban. — A Panoráma mellett a főszerkesztőség legnézettebb műsora a Parabola. Az új idők új szelei itt is jelentkeznek? — Természetesen itt is szeretnénk változtatni. Felmerült, hogy esetleg áttesszük a műsort a stúdióból a Mikroszkóp Színpadra, ahol közösség előtt zajló előadást rögzíthetnénk. Szeretnénk egy Parabola quizt is készíteni, amelyben jelentős díjakért versenyezhetnek a vállalkozó szellemű nézők. — Milyen munka várja önt személy szerint? — Rövidesen Marosvásárhelyre utazom, ahol az ottani magyarok helyzetéről és a Vatra Romanesca-ról készítek filmet. Foglalkozom a Carlos-üggyel, melynek szálai nemcsak Moszkvába, de Venezuelába is elvezetnek, hiszen közvetlenül onnan jött hívatlan vendégünk Budapestre. Szeretnénk ezzel kapcsolatban is mindent feltárni és képernyőre vinni. Koós Tamás
