Békés Megyei Népújság, 1990. augusztus (45. évfolyam, 179-204. szám)
1990-08-14 / 190. szám
1990. augusztus (14., kedd Mum-««! Hogyan került Orosházára a spanyol tengerpart? „De sok búm vanf sej örömem, de kevés” úgyhogy hazaérkezve, rögtön ecsetet ragadtam. Igyekeznem kellett, hogy ezek az élmények beleférjenek a még megmaradt kilenc nap szabadságomba. Ha érik egy élmény, azt belső látással feldolgozom, és benn, a négy fehér fal között, a vázlatok alapján, emlékezetből megfestem. Addig nem szeretek, felállni, anjíg be nem fejezem. A maradék kilenc nap szabadságom tehát a spanyol tájak festésével telt... — Valahol azt olvastam, nagyon fontosnak tartja a megértő családi hátteret az efféle munkához ... — Igen, ezt anélkül nem lehet csinálni, hiszen rengeteg időt töltök a műteremben, külön tőlük. Szerencsére nekem ez az idillikus családi háttér megadatott. Nemcsak megértőek, de ha valami miatt én magam vagyok fásult, és nincs kedvem festeni, ők biztatnak a munkára. A családról szót ejtve derül ki, hogy beszélgetésünkre nem egyedül érkezett Horváth János. Magával hozta gimnazista lányát, Ildikót is, aki megerősítve édesapját, a következőket mondta: — Azt hiszem, én azért fogadom el apát ilyennek, amilyen, mert én magam is festegetek. Tudom, milyen érzés az alkotás öröme ... Végül a terveiről kérdeztem Horváth Jánost. — Szeretném még egyszer megfesteni a spanyol tengerpartot, ezúttal egy nagy alakú, 155X110-es vászonra. Azután pedig készülök az őszszel nyíló grafikai kiállításomra, amelynek szülővárosom, Szentes ad majd helyet. m. M. ■ T ’ A drótos és az olajkár i_ _____________________________________________________1________S_________________'_________......■ , , ___ K iállítás a Budapesti Történeti Múzeumban A hajdani pest-budai utcaképhez hozzátartoztak a vándorárusok, az utcai és a házaló iparosok és kereskedők. Ők azok, akik alkalomszerűen vagy rendszeresen, de töbnyire szervezetten, céhekbe tömörülve piacokon és házakhoz járva kínálták áruikat. Szerszámaikat, készítményeiket, munkaeszközeiket vitték magukkal. A városi népélet e jellegzetes alakjaival ismerteti meg a közönséget a Budapesti Történeti Múzeumban A drótos, az olajkár és a többiek című kiállítás, az augusztus 20-ig nyitva tartó bemutató egy készülő képeskönyv látványos anyagából való. Száz-százötven év távlatából számunkra többnyire ismeretlen foglalkozások, ismeretlen iparok képviselői és munkaeszközei tűnnek fel a képeken; a tárlókban az alcíme szerint — Az utca népe Pest-Budán 1848—1914 r— jelzett időből. Két nagyméretű olajkép — Pest. korabeli ábrázolása adja meg a hangulatot: a mai Kálvin tér 1885-ben és a mai vásárcsarnok 1892-beli környékét mutatva be. Majd metszetek, fényképek, grafikák tudósítanak a múlt századi utcai forgatagról. Gyümölcsárusok, drótosok, seprűfonók, gesztenyesütők, jövendőmondók, szerencsejátékosok és sorsjegyárusok által benépesített utcákról, te- rekről. Ott van Barabás Miklósnak, a kor legtermékenyebb festőjének két szerény vázlata — egy pesti virágáruslányról és egy kolduló gyerekről. A látványt halk muzsika kíséri: kintorna szaggatott zenéje. És megismerkedhetünk az intonával, a kintorna egyik ősével, díszes verklikkel, s más utcai zenegépekkel. Hogy elődeink is gondban lehettek, amikor újságok, folyóiratok tömege között kellett válogatniuk, azt az újságárusok és rikkancsok kínálatát felsorakoztató ábrázolások tanúsítják. Árultak hajdanán is könyvet az utcán — ponyvát, kalandregényt és szerelmes történeteket. Színes öltözékükről, han* gos szavukról ismerszik meg a vízhordók, Duna-víz árusok csapata. Házhoz vitték száz évvel ezelőtt a tejet, a tojást a faliisi termelők. Tót vándorlegények kínálták a vásznat, a gyolcsot, és közülük került ki a legtöbb drótos, üvegpohárárus. Járták a várost szlovák és horvát cserepesek, vászonárusok. És házhoz jött sokfiókos ládájával és tudományával a vándor gyógyszerárus, azaz az olajkár. A pest-budai polgárok nyugalmát felfegyverzett boltőrök vigyázták már az 1870-es években. Ferenc József adta ki a házaló kereskedelmet szabályozó császári nyílt parancsot 1852 szeptemberében, amellyel hosszú évtizedekre meghatározta a városok utcaképét, utcanépét. Kádár Márta Részlet a kiállításról Horváth János orosházi festőművésszel az Orosházi Üveggyár Pacsirta utcai klubjában találkoztunk. Az üveggyár művelődési bizottsága 1987 óta kér fel Orosházán élő vagy alkotó képzőművészeket arra, hogy alkotásaikat a gyárban, vagy a gyár klubjában mutassák be dolgozóiknak, illetve a város művészetkedvelő közönségének. A sort annak idején gyáruk dolgozója, Fekete János festőművész nyitotta. Műveinek bemutatását pedig Fülöp Ilona grafikus- művész és Feldmann Tibor festőművész kiállításai követték. A művelődési bizottság augusztus 6-ától Horváth Jánosnak ajánlotta fel e staféta átvételét ... A 16 kiállított festmény megtekintése után rövid interjút készítettünk a főként portrékat és tájakat festő művésszel. Mindenekelőtt arról érdeklődtem, milyen szempontok alapján válogatta össze a bemutatott képeket. — Nem volt könnyű a válogatás — válaszolta. — Mindenesetre az a fő szempont vezetett, hogy a legkorábbi alkotásaimtól a legfrissebbekig hozzak egy-egy ízelítőt. Hogy. melyek a legújabbak, azt szinte kérdeznem se kellett, hiszen még nedves volt egy-két vászon. Ézek a képek sziklás vidékeket, tengerpartot ábrázoltak. Nem is titkoltam meglepetésemet: — Arra számítottam, hogy tele lesz a kiállítás a magyar Alföldet bemutató képekkel. . — Igen, hát ezek spanyol tájak — mondta a festőművész. — Néhány héttel ezelőtt érkeztem haza a spanyolországi Llanes-ből, ahol művészbarátaimmal nagyon kellemes napokat tölthettem. Természetesen, mint minden művészt, engem is megragadott ez a csodálatos vidék, A megnyitó pillanatai. Jobbról a kiállító: Horváth János Képek a moldvai magyarok életéből Erdélyben egyre Keletebbre haladva, a Gyimes-völ- gyében állunk meg először. Itt húzódik a hajdani történelmi Magyarprszág határa. S bár úticélunk az ezeréves haláron túli Moldva, az ottani csángó magyarok fellelése, mégsem bánjuk meg e kis pihenőt. A gyimesi csángók ugyanis sokat tudnak a két nagyobb moldvai területre települt moldvai csángókról akiket megismerni igyekszünk. Egy 82 éves gyimesi bácsika, A'. F. Hosszú így emlékszik rájuk: „Ott bent Bákónál (moldvai nagyváros, a csángóvidéki központja — a szerk.) magyar faluk vótak. Kalu- garba (moldvai csángó nagyközség — a szerk.) dógoz- tunk, ott magyar faluba vétünk, ma eszembe jut. minek es híták őket. S annyi pót a gyermek minden fiatal családnak, hogy hét. nyóc, kilenc, tíz es. Csángók vótak, valóságos csángó-magyarok. Azok mind magyarul beszéltek. Templomot olyat építettek vót, abba az időbe, mikor mii ott jártunk, mint Somolyón van a lzalastrom, az éppen akkora vót.” Kelet felé tartva aztán mi magunk is Moldvába érkezünk. A Szeret folyó partjánál hatalmas katolikus községekre találunk. Moldvában. aki katolikus, az magyar, vagy magyar eredetű (néhány elenyészően kisszámú román katolikustól eltekintve). Csorna Gergely: Moldvai csángó magyarok című könyvében a következőket írja róluk: „A történelmi határokon kívül eső legrégebbi magyar szórványtelepülés Moldvában jött létre. Ott élő magyarokról a középkortól fogva vannak hitelt érdemlő adataink, de eredetük kérdésében a kutatóknak nem sikerült egységes álláspontot kialakítaniuk. A még magyarul beszélők száma — . különféle becslések alapján — napjainkban 80 ezer lehet. A Moldvában élő magyarok egyik csoportja — a később bevándorolt székelyek mellett — csángónak vallja magát; ez a réteg képezi a moldvai magyarság ősi magját. A csángó elnevezés a régi magyar nyelvben egykoron használatos „csáng’’ ige származéka, ami annyit fesz, hogy ..kereng”. Első előfordulása az 1400-as évek tájára tehető. A moldvai csángó magyarok római katolikus vallásúak. Hitüket évszázadokon át őrizték a görögkeleti ortodox környezetben. Kultúrájuk fönnmaradása soha nem volt konfliktusmentes, de a helyzet a múlt század közepe óta egyre romlik, egyre nyomasztóbb.” Ezt igazolják népköltészeti alkotásaik, népdalaik is: „Szeret vize martján Felnőtt rozmaringszál Nem szereti helyét. El akar bujdosni.” (Kallós Zoltán, kolozsvári néprajztudós gyűjtése.) A magyar népszokásokat és nyelvet egyre kevesebben őrzik ma már. B. J.. egy Moldvából elszármazott 40 éves férfi és E. J.-iné, egy 63 éves moldvai asszony így nyilatkozik erről: „Hogy én hogy tanultam meg magyarul írni? Nagy sora van annak! Tudja, nálunk odabé, Bákóban a skálákban nem tanítják a magyar nyelvet, sem az írást. Én mikor kijöttem ide Erdélybe dolgozni, nem olvastam magyarul. Kezembe akadt Jókai Mór könyve, az Aranyember. Azt olvastam, már ahogy tudtam, mert a román betűket ismertem csak. Másolni is elkezdtem, leírtam az egészet háromszor. s most tudok magyarul írni, s olvasni is.” „Imádkozunk mi sokat, mi öregek magyarul, s az ifjak rományul, met a templomban es rományul mondják. Mikor vót az az utóbbszori verekedés (világháború — a szerk.), nagy baj vót a ma- gyarval. S akkor a déká- nyunk Bakóból megcsinálta, hogy mi nem vagyunk magyar nép. Akár merre mén, ezeknek a bákói községeknek romány nevük van ..." A moldvai vendégszeretetnél csak a moldvai sár marasztalóbb. Lujzi-Kalu- garban vendéglátónk felesége, hogy régi módon berendezett csángó "házat lássunk, elvisz bennünket a szegényeihez. Azokhoz az idős és magányos asszonyokhoz, akik négy-ötszáz lejes nyugdíjuk mellett rászorulnák a jobbmódú falusiak támogatására. Teljesen besötétedik, mire az egyik falu végi kisházhoz érkezünk. A sötétben valami mozgás, minthá valaki kapálna. „Csángóm meg e béjárót, mert halltam, hogy jönek, s kell tudjanak béjönni.” Belépve a piciny kétoszta- tú házba, a petróleumlámpa meleg fényénél beszélgetünk. A házigazda kicsit mentegetőzik, hogy nincs mivel megkínáljon, majd belefolyik a beszédbe, a pana- sza> mint a lámpa gyenge fénye a szoba sötétjében: „Reám tette az Ür .Jézus a keresztet, hogy szakadok meg alatta! Szültem e fiamat. Jancsikámat, ki most katona Bákóban, s csak ö van nekem, mert ember nélkül szültem. S éltem vele ahogy lehet, járogattam a kollektívbe, nyárba öröjzge- tem az ünőket (teheneket — a szerkői Mit kapok az tinókért, 200 lej az egész nyárra, s van 32... Mit küszködök velük, futok utánuk, hogy szakad ki belőlem a lélek. De azért csak megvagyok, bízok a jó Istenbe. Imádkoj- zok es hojzá bővecskén. Imádkojzok, hogy tudok magyarul es, oláhul es. S élem meg, mit mondok, élem át, mit énekelni szoktam azt es: Lehullott a Jézus vére / A szent keresztfa tövére I A szent Angyalok fölszedték I Alázatosan tisztelték.” Harangozó Imre Pár beszéd — Tudod mi a legújabb magyar betyárfilm címe? — Vágtázó infláció! * * * — 130 Széchenyi jött össze Nagycenken. — Minek nekünk 130 új Lánchíd?! * * * — Láttam egy szófiai apróhirdetést. — Mi volt az? — Üres Dimitrov-mauzóleum kisvállalkozónak kiadó! * * * — A kisgazdáknál új vezető van, úgy hívják: Csirke Ernő. — Nagy Ferenc József elnök így hivatja be őt: pí-pipipi -pí. * * * , — MDF-falunap volt Lakitelken. — Mikor lesz Lakitelekből Lezsáktelek? — Bethlen István, MDF-képviselő azt állítja, hogy őt a sajtó folyton félreérti. — Gróf úr, ne tessék motyogni! * * * — Surján népjóléti miniszter szerint „ez rosszléti állam”. ^ — És a minisztérium!? * * * * — Megrendezték az első magyar apák napját. — Szegény Rákosi apánk, ha megérhette volna. * * * — Toldi Miklóst választottak Visegrá- don. — MDF—SZDSZ-paktum nélkül is sikerült! * * * — Az albán menekültek a csillebérci úttörőtáborba kerültek. — Ajt éneklik: „Mint a mókus fenn a fán, A menekült oly vidám". (majláth—mikes) (Dolezsál László felvétele) Moldvai csángó-magyar menyasszony és vőlegény. (Lujzi- Kaiugar — A XX. század közepe.)
