Békés Megyei Népújság, 1990. július (45. évfolyam, 153-178. szám)

1990-07-03 / 154. szám

1990. július 3., kedd Óvodát vegyenek! Kikiáltási ár: .35 millió A békéscsabai polgár­mester asztalán hal­kan berregett a tele­fon. Mázán Mátyás tanács­elnök — gondolom két pi­paszippantás között — fel­emelte a kagylót. A vonal másik végén Hatos István­ná, a békéscsabai Unicon Ruházati Vállalat igazgató­nője, aki rövid bemutatko­zás után a lényegre tért. Vállalatuknak immár nem gazdaságos működtetni az üzmei óvodát, jó lenne, ha a tanács levenné a válluk­ról ezt a gondot. Mázán Má­tyás — minthogy egyedül a dologban nem dönthetett — kérte, az igazgatónő fektes­se írásba az elmondottakat, s majd a végrehajtó bizott­ság számba veszi a lehető­ségeket. A levél május 9-én érke­zett meg. Ebben az áll, hogy a ruházati vállalat által üzemeltetett óvodában egy­re kevesebb az üzemi dol­gozók gyereke, éppen ezért" az Unicon nem tudja tovább vállalni a fenntartást. Az óvoda épületét az IKV-val felértékeltették, amely sze­rint harmincöt millió forin­tos ingatlanról van szó. Az üzem szándéka az épület értékesítése vagy bérbeadá­sa. Mázán Mátyás a fejét csó­válta, miközben mesélte a történteket. — Két dolgot nem értek Annak idején, az államosí- • fáskor, 1948-ban az üzem ezt az épületet kulturális célra kapta. Ingyen! Most pedig 35 millióért visszaadnák ne­künk. De bérelhetjük is a saját állami tulajdonunkat. Ahogy tetszik. És itt jön a másik dolog. Miből bérel­jük? A tanács költségvetése tavaly decemberben készült el. Minthogy akkor nem tud­tunk e „lehetőségről”, nem is terveztünk efféle kiadást. Miért csak hónapokkal a ta­nácsi költségvetés megterve­zése után állítanak döntés elé bennünket? Ily módon etikátlannak tartom a fel­ajánlást. Mázán Mátyás szerint az lenne a mégoldás, ha az üzem úgy, ahogy kapta, in­gyen (!) visszaadná a ta­nácsnak az épületet, a ta­nács pedig átvállalná tőlük az üzemeltetést, fenntartást. * * * Természetesen a további­akban az üzem igazgatónő­jét, Hatos Istvánnét keres­tük fel, aki a vállalat jog­tanácsosának, Tóth Tamás- nénak a jelenlétében beszél­getett velünk. — Ügy hiszem, mostaná­ban minden gazdasági veze­tő ott csökkenti a kiadásait, ahol lehet — mondta az igazgatónő. — Minthogy év­ről évre növekszik óvodánk­ban a nem üzemi dolgozók gyerekeinek száma (az idén 36 üzemis és 50 kívülálló az arány), úgy ítéltük meg, nem éri meg a vállalatunk üzemeltetésében fenntartani az óvodát. Fizetjük az ét­keztetést, az óvodai dolgo­zók bérét, ez évi 3 milliós kiadás a ruhagyárnak ... Tóth Tamásné közbevá­gott: — Az egyéb kiadásokkal, például festés; karbantartás, jóval több is mint három­millió! Az üzem vezetője bólin­tott: — Két nyomós érv is so­rakozik még az említettek mellé. Az üzem dolgozóinak létszáma 860. Az orosházi és a ’biharugrai külső üzeme­inkben dolgozóknak soha­sem volt hasznuk abból, hogy nekünk, Békéscsabán saját óvodánk van. A békéscsabai­aknak is csak igen kis há­nyada használja ki ezt a le­hetőséget. Ugyanakkor össz- dolgozóiniknak emiatt — mondjuk meg őszintén — kevesebb a nyereségrészese­dése. Ezek után felváltva mond­ták el Tóth Tamásnéval, hogy ők úgy érzik, idejében jelezték szándékukat az óvo­da ügyét illetően, hiszen ta­valy decemberben már tár­gyaltaik erről a megyei ta­nács művelődési osztályának képviselőjével. — Lehet, hogy hibáztunk, és nem szóltunk idejében a városi tanácsnak — vette át a szót az igazgatónő —, de mi úgy hittük, elég, ha a megyének jelezzük szándé­kunkat. Azt gondoltuk ugyanis, hogy a megye és a város között jó a kapcso­lat ... Feltételeztük, hogy a városi művelődési osztályt tájékoztatja majd a megyei. De minthogy semmilyen visszajelzést nem kaptunk, felhívtam Mázán Mátyást... Innen már ismerős a tör­ténet. Időközben döntött az ügyről (június 7-én) a váro­si vb is, miszerint a városi tanács sem bérbe venni, sem megvenni nem tudja azUni- con-óvodát. Az üzem igaz­gatónője szerint e döntésről — ott jártunkkor, június má­sodikén — még nem kaptak értesítést. Nekik viszont mielőbb dönteniük kellett az új kis­gyerekek felvételéről. — A körzet tele van óvo­dás korú picinyekkel, óriá­si a nyomás, nem várhat­tunk tovább a tanácsi dön­tésié,- végül is felvettük a jelentkezőket — „mondta Ha­tos Istvánná. * * * — Hiba volt! — vélekedett dr. Ottlakán Mária, a me­gyei tanács művelődési osz­tályának munkatársa. — Tudniillik, így megint csak az üzemé a felelősség, hi­szen ők léptek jogviszonyba a szülőkkel... Ha a jelent­kezőket nem vették volna fel, mint ahogy azt eredeti­leg tervezték is, akkor a vá­rosi tanács kötélessége lett volna gondoskodni a kicsi­nyek sorsáról. Ezek szerint egyelőre mégiscsak marad az óvoda az üzemnél (?) ... 'Dr. Ottlakán Mária azt is elmagyarázta, miért e saj­nálkozás részéről. A törté­netet tavaly decembertől keid te: — Minthogy az üzemek­nél, vállalatoknál általános tendencia óvodáink felszá­molása, a Művelődési Mi­nisztérium minden megyétől tájékoztatást kért, hány ilyen óvoda megszüntetését tervezik 1990-ben. A minisz­térium tájékozódását nemes gesztus vezette, ugyanis pénzügyi támogatást kíván­tak adni azoknak a helyi ta­nácsoknak, amelyeknek hir­telen a nyakukba szakad egy ilyen teher. Minderről dr. Kelemen Elemér, az akkori művelődési miniszterhelyet­tes levelét 5-én kaptám meg. A megyei felmérés eredmé­nyét december 22-éig kellett visszajuttatni a minisztéri­umhoz. Így előtte, december közepén körbejártam a szó­ban forgó üzemeket, válla­latokat és megkérdeztem: tervezik-e óvodáik megszün­tetését már 1990-ben? A hét lehetséges hely közül egye­dül az Unicon Ruházati Vál­lalat igazgatónője felelt igennel. Én akkor ezt a szán­dékot továbbítottam a mi­nisztériumba. Ugyanakkor elmondtam az igazgatónő­nek, hogy tervüket jelezni fogom a városnak is, de a városi tanács hivatalosan csak akkor léphet az ügy­ben, ha magától az üzemtől értesül a dolgokról. Akkori­ban még nem volt szó bér­beadásról, csupán értékesí­tésről. Nos, a tanács — amíg az üzem nem keresi meg őket —, nyilván nem fog be­kopogtatni a vállalathoz, hogy „hallom, eladó az óvo­da, meg akarjuk venni” ... Szóval az Unicon vezetőjé­nek nem lett volna szabad halogatni tavaszik azt, a bi­zonyos tanácsnak írt levelet. Hogy mi lett a másik, a minisztériumba felterjesztett levél sorsa? — Éppen ez az! — csat­tant fel Ottlakán Mária. — A Művelődési Minisztérium — mit sem tudva e megyei huzavonáról — a Pénzügy­minisztériumtól megszerezte a következő tanévre az Uni- con-óvoda működtetéséhez szükséges pénzt. Ez 2,7 mil­lió. De ezt a pénzt — jog szerint — csak a városi ta­nács kaphatja meg, és csak erre a célra. A ruházati vál­lalat ebből nem részesülhet, márpedig jogviszonyba ők léptek a szülőkkel... * * * Legvégül Marik György né vezető óvónőt kérdeztük meg, miként vélekednek a dolgokról maguk, az óvodai dolgozók: — Mi bízunk abban, hogy erre az óvodára szükség lesz, hiszen nincs másik óvoda a környéken, amelyik be tud­ná fogadni például a szom­szédságunkban még mindig épülő lakótelep kicsinyeit. Megértjük a vállalatot is, nyilván túl nagy ár nekik néhány üzemi gyerek miatt az évi 3 milliós kiadás. Ez az épület viszont szép, s nincs kihasználva se, hiszen a jelenlegi három csoport helyett, akár 8 is elférne benne! Szóval mi reméljük, hogy a tanács vagy a leen­dő helyi önkormányzat előbb-utóbb átvesz bennün­ket. Gyerek van, óvoda kell, s talán egyszerűbb ezt az épületet valami módon át­venni, mint egy újat építe­ni ... Magyar Mária Pártszékházból zeneiskola Rendkívüli tanácsülés Mezükovácsházán Mezőkovácsházán soronkívüli ülésre hívták meg az el­múlt napokban a városi tanács tagjait és a lakosságot. A rendkívüli ülés témája az állami tulajdonban levő házin­gatlanok elidegenítéséről szóló tanácsrendelet módosítása, valamint az MSZMP volt székházának hasznosítása volt. Az előkészítés sarán felmerült gondok miatt az első napi­rendet rniár előterjesztésekor elnapolták. Ennek ellenére több mint egy órás vitát váltott ki a tanács által értékesí­tésre javasolt 5 családi ház kérdése. A felszólalásokból ki­tűnt, hogy bár a szándék méltányolható (a befolyó összeg a napköziotthonos konyha építését szolgálná), a lakóingat­lanok eladása a jelenlegi politikai légkörben nem llenne szerencsés lépés. E néhány családi ház értékesítése tör­vényszerűen-maga után vonna további kérvényezéseket. A vagyonkiárusításnak még a látszatát is el kell kerülni — hangzott el, és mivel a javaslat jogi lehetőségei sem a legbiztosabbak, ezért a témát levették a napirendről.* Másodikként a volt MSZMP-székház hasznosítása került szóba. Bár előzőleg a pártokkal történt egyeztetés, mégis úgy tűnt, sokan nem értenek egyet a javaslattal. Megkér­dőjeleződött a házasságikötőterem szükségessége, a zeneis­kola és a gondnokságok fenntartási költségeinek előterem­tése, illetve, hogy a pártok együtt vagy más-más székhe­lyen dolgoznának-e szívesebben. Az egyik felszólaló java­solta, hogy az épületet adják át a gimnáziumnak. A vita után mégis az eredeti javaslat mellett döntött a testület, miszerint az MSZMP épületébe beköltözik a zeneiskola, az általános iskolai és az egészségügyi gondnokság, a pártok pedig a volt járási hivatal épületében kapnak helyet. Szintén vihart kavart a művelődési ház és a mozi épü­lete között megépített emléksétányon a kihelyezendő táb­lák szövege. Mivel megállapodás nem született, ezért a végleges döntést elhalasztották az új önkormányzati szerv hivatalba lépéséig. Elhangzott két személyi bejelentés is, miszerint dr. Fekete Lajos tanácselnök és dr. Szlávik György vb-titkár kérte korkedvezményes nyugdíjaztatását. A tanácsülés ezt egyhangúlag elfogadta. H. M. Milyen üzlet a kultúra? ulturális életünk minden megnyilvánulása — a szín­ház, a film, a múzumügy, a műemlékvédelem, a könyvtár és a könyvkiadás — a 'teljes reménytelen­ség állapotában van. Miközben az állaim egyre inkább ki­vonul a kulturális életből, egy koldussá szegényedett in­tézményi rendszert hagy maga mögött. A piaci viszonyok megjelenése e területen még jobban összekuszálta a hely­zetet. A kultúra nincs felkészülve a piaci megméretésre, versenyre, s az sem tisztázott, mi is a szerepe a piacnak a kultúrában. Ezért aztán rendeltetésüktől merőben ide­gen feladatok vállalására kényszerülnek a kulturális in­tézmények. A művelődési házak kocsmát nyitnak, a mú­zeumok vásárokat, bálokat rendeznek, a könyvtárak fagy­laltot árulnak. összehasonlító tanulmány készült nemrégiben egy ame­rikai és egy hazai múzeum támogatási és önfinanszírozá­si rendszeréről. Az derült ki, hogy az USA-beli intézmé­nyeknek fele akkora a vállalkozási tevékenységből szár­mazó jövedelme, mint a magyar múzeumé, de kisebb Amerikában az állami és a regionális támogatás is. Je­lentős viszont, ami nálunk szinte 'teljességgel hiányzik, az állami szférán kívüli — vállalati, banki, egyéni —ala­pítványi támogatás mértéke. Manapság a kultúrának igen szűk az érdekképviselete, ezért még a maradékelv alapján juttatott pénzeit is meg­csapolja, lefaragja a költségvetés. Tavaly év végén kezdődött el a költségvetési intézmé­nyek munkaügyi érdekegyeztető tanácsának (KIMÉT) négyoldalú tárgyalássorozata. Résztvevői a kormány, a tanácsi önkormányzatok szövetsége (a Társadalombizto­sítási Főigazgatósággal, a Tudományos Akadémiával), a különböző szakszervezetek és a kamarák. Mind a négy „asztaltársaság” nyitott, bármelyikhez lehet csatlakozni. S noha itt elsősorban munkaügy-politikáról, bérekről van szó, ezek a feltételek a kulturális intézmények létéit vagy megszűntét is meghatározzák, s így rendkívül fontosak működésük, életben maradásuk szempontjából. Hasonló kísérlettel megyei, városi szinten is találkozhatunk. Za­laegerszegen, Sopronban a városi intézmények és a helyi önkormányzatok ülitek érdekegyeztető asztalhoz. Jack Lang francia kultuszminiszter igen szemléletesen érzékeltette a minap a televízióban, hogy a művészetek, a kultúra a nyugati világban jó üzlet. A befektetés bu­sásan kamatozik, legfeljebb nem rögtön. Vegyünk példá­ul egy jól megóvott műemléket — így a francia minisz­ter —, szépségével örömet szerez a környezetében élők­nek, egy-egy műemlék kedvéért szívesen utazik (lakik, eszik, költ) a turista. S hasonló a helyzet a színház, a film, a zene, a képzőművészetek esetében. A művészetek többet adnak a társadalomnak, mint amennyibe kerül­nek. nek, amelybe nem épült be a kulturális tervezés. Mind ez ideig politikai meggondolások döntötték el, hogy kul­túrára, egészségügyre, oktatásra mennyit költünk. Ezért aztán nehezen ítélhető meg, hogy most mennyi a nem­zetgazdaságban a kultúrára fordítható összeg. S hogy amennyit előirányoz a költségvetés, az sok-e vagy kevés. Csak-annyit tudunk, veszélyhelyzet van. No, nem a kul­túra van válságban, hanem a feltételrendszer, amely mű­ködteti, befolyásolja. Persze átmenetileg, ezért háttérbe is szorulhat a kultúra. Különösen, hogy a közfigyelem se kultúnapárti mostanában. Pedig a tudásiparba, az oktatásba, a kutatásba, a kul­turális televízióba még profit reményében is érdemes be­fektetni. Az NSZK-ban egy statisztika szerint a 4,2 mil­liárd márka kulturális befektetés 6 milliard márka be­vételt hozott! A bankvilágtól — szerencsére — itthon sem idegen a művészettámogatás, a kulturális célú alapítvá­nyi részvétel (Magyar Hitelbank, Postabank). jjabban a külföldi tőke számára is vonzó a magyar kultúra, amolyan tájékozódási pontnak, előőrsnek tekinti. Szívesen beszáll alapítványokba, kulturális üzletekbe, s ha az együttműködés sikeres^ továbblép a gazdaság más területei felé. Kádár Márta Sikerkönyvek John Cleland könyve igazi sikerkönyv: kétszáznál több különböző kiadásban jelent meg, és kezdettől fogva igen nagy port kavart. Egy öröm­lány emlékiratai — már a cím eléggé vonzza a sze­met, csábítja az olvasót, nyilván ez az egyik oka a népszerűségnek. A másik alighanem az, hogy egészen a hatvanas évekig ez a kötet vállalta elsőként, hogy őszin­tén, felszabadultan beszéljen a szexualitásról, a testi örö­mökről. Érdemes sietve hoz­zátenni : nem pornóról van szó. Fanny Hill története leg­alább annyira megrázó, mint amennyire szórakoztató a „szexis”, izgalmas életutak leírását kedvelő olvasók számára. A XVIII. század­ban élt ez a londoni lány, aki testével kereste a kenye­rét, Szegény és ráadásul na­gyon vallásos vidéki család­ból származott, otthonában mindvégig nem sok törődés­ben, szeretetben volt része, hamar árván maradt, ekkor indult el a nagyvárosba, hogy egyedül álljon meg a talpán. Az emlékiratok tulajdon­képpen levelek, ha tetszik, önéletrajz levélformában, és ugyanolyan nyíltsággal fo­galmaz a szerző, amilyen szabadon élte egész életét. „A meztelen igazságot fogja hallani, semmit sem fogok eltitkolni vagy elködösíteni. Mindent hallani fog, ami ve­lem történt — anélkül, hogy arra gondolnék, hogy tulaj­donképpen szégyellenem kel­lene magam, hisz a szégyen­kezés már önmaga meggá­tolna abban, hogy szabadon írjak önnek” — mondja Fanny, azaz Francis levele címmzettjének, nekünk, ol­vasóknak. Hogy ki a cím­zett, ne áruljuk el! Sok újság, kritika, recen­zió szerint ez a könyv indí­totta el a szexuális forradal­mat, ami aztán végigsöpört a világ legtöbb országában. A Glória Kiadó gondozásá­ban most jelenik meg elő­ször magyarul — ötletes bo­rítóval, sejtelmes, világos li­la papíron, sötét dila betűk­kel. • * N. K. Ok még mit sem sejtenek... Képünk az óvoda udvarát és (balra alul) az épület impozáns homlokzatát ábrázolja Fotó: Gál Edit

Next

/
Thumbnails
Contents