Békés Megyei Népújság, 1990. június (45. évfolyam, 127-152. szám)
1990-06-09 / 134. szám
1990. június 9., szombat IRODALOM—MŰVÉSZÉT új, KOROSTAJ Szurcsik János: Dunánál Verrasztó Gábor versei: Hiányod óceánja vesz körül szomjasan és éhesen lebegek a semmiben eltűntek a színek a tárgyak a falak hiányod óceánja vesz körül és nem úszik felém egy fatörzs vagypalack benne: remény-cetilvel Szituáció Beton tömbök zuhantak rám próbáltam őket visszalökni hogy utánad szaladjak de már késő: ÁTSZŐTTEK A BETON-GYÖKEREK ■ Jelenlét Jelenlét Kell hogy velem légy Átölelj ha hideg ráz Sa telkemre vigyázz Minden feminizmustól mentesen Az éjszaka mágusáról A költészet férfiprivilégium. Ez nem minősítés, egyszerűen így alakult az élet ezen a földgolyón. (Néhány matriarchális szigetet kivéve.) Ha végigtekintünk akár a világ, akár a magyar irodalmon, az évszázadok során alig egykét alkotónővel találkozhatunk. Azokat aztán alaposan körbecsodálták és körbecso- dálják ma is. Nem jutna nekik nagyobb ámulat, akkor sem, ha három lábuk vagy két fejük volna... De ez az írás nem harcos feminista szónoklat akar lenni, nem akar nadrágosítva, elnő- ietlenesítve egyenjogúságot ágálni. Nem ez a cél. „A cél voltaképp mi is?” Egy költő saját kiadású kötetének bemutatása. S ez a költő nő. Ez az első és egyik legfőbb jellemzője. Márpedig egy nő másként látja és írja le a körülötte levő világot. Vegyük például az egyik leggyakoribb verstémát, a szerelmet. Mennyivel másképp hat az, ha egy nő ír szerelme tárgyáról, a férfiról, mint fordítva: ilyet bármikor olvashatunk. Benyó Juditnak negyedik kötete a nemrég megjelent Az éjszaka mágusa című..Régebbi és újabb verseit tartalmazza és két — a szerző műfajmeghatározása szerint — lírai költeményt. A négy ciklusban rendezett versek mindegyike feszült, energiával teli. Sűrített képek, érzéki metaforák elevenítik meg a beteljesült és be nem teljesült vágyat, az elhagya- tottságot, az egyedüllétet és az elhagyást is. Az odaadás és a visszautasítás variációit minden prüdéria nélkül. Dalszerű, lírai négysoroBENYÓ JUDIT U ÍJBIMIUÁEÜSI soktól az ismétlődő, valóságos ráolvasásként ható, balladas- zerűen homályos költeményeken keresztül jutunk el a hosz- szabb művekig, ahol a ritmus, a tánc ugyancsak szerkesztőelvként hat. A kötet első felében bukolikus ihletésű, tájból kiinduló versekben az eső, a lezúduló nap, a kőművesek rakta fal telítődik többletjelentéssel. Az alvó nimfát megleső szatír története is fellelhető a Dermedő dáliák című költeményben, csak fordítva. A későbbi, és a kötetben is a végére került hosszabb írásokban a tér, az idő kitágul, a művek filozófiai gondolatokkal is telítődnek. Az ősmagyarok, a karnevál forgataga, a discók fémízű fénye és világa lép elénk. A kötetet záró két lírai költemény, amelyet egy felvonásban és négy képben írt meg, világok találkozását tartalmazza: felnőttét a gyerekével, hívőét a hitetlenével. A könyvet Benyó Ildikó, régi görög vázák rajzait idéző grafikái illusztrálják. Az egyszerű vonalak ugyanolyan egyértelműen sokat kifeje- zőek, mint a versek. k. k. Mátyás Ferenc: Csendes forradalom Csendes ez a forradalom, hála Isten, forr a lélek, hogy a nép magán segítsen, nem ágyúz, nem tapos vérbe, s el sem oroz senkitől vagyont, s ellene nem jön orosz, csak a könnyeit szárítja, - szárítaná, ha nem lenne még oly közel az a halál, az a számos kínzó tábor, á sok bűntett, s ne nézne vissza ránk vádlón, kit megöltek, de kit megnyomorítanak, kifosztanak, üres kincstári kamrától mit várhat az? Romlakók maradtunk itt a szegénységben, - bizakodhatunk-e, hogy nem halunk éhen? Nincsen okunk énekelni, fáj a múlt még, did er get a minduntalan ránkborult ég. Kiss Ottó: Lakótelepi impresszió bezártság szorongás remény és ' bezártság szorongás bezártság bezártság szorongás remény és bezártság szorongás bezártság bezártság szorongás remény és bezártság szorongás bezártság Csarejsné Hrabovszki Ilona: Az 19.41-es árvíz Horváth Ágoston: « Vasra verve, néhány francia szóért Részlet egy Arad megyei tanár börtönnaplójából Az átélt borzalmakon (világháborúk, természeti katasztrófák, járványok, és így tovább) nagyon sokan úgy teszik túl magukat, hogy utólag visszaemlékezéseket írnak az adott dologról. így tett a hetvenkilenc éves Arad megyei Horváth Ágoston is, amikor a Ceausescu-korszak kegyetlenségét és embertelenségét bizonyító emlékeit papírra vetette. Egy négy évvel ezelőtti télen engedett a lelkét mardosó belső unszolásnak, hogy végre megírja, kiírja magából azt a sok-sok fájdalmat, megaláztatást, amit mint egy állam kisebbségben levő polgára elszenvedett a hatvanas évek második felében. A kétszáznegyven oldal terjedelmű írás tartalma néhány szóban összefoglalható: Egy magyar-francia szakos tanár politikai pere, s az Enyeden töltött börtönévek adják a vázat, amelyet egy gondolkodó, mindenben logikát kereső elme sohasem tudott és tud elfogadni... A szerző „Az élet vasmarkában” címet adta a még mindig kiadatlan börtönnaplónak, s azzal a szándékkal juttatott el ebből egy részletet lapunkhoz, hogy nyilvánosságra hozott emlékei újabb bizonyítékul szolgáljanak egy átkos korszak leleplezésére, s legyen ez örök tanulság ma is mindenkinek. **# ...Amikor a délutáni műszak után fölérkezem a cellába, teljes fölfordulás fogad. Rabtársaim egyetlen alsónadrában a függő- folyosón. Razzia, kutatás... De néni egyszerű rutinkutatás, melyet már megszoktunk. Engem is levetkőztetnek és ki a folyosóra. Föltűnik nekem, hogy főleg az én fekvőhelyem, ételcsomagom érdekli őket. Semmi rejte- getnivalóm nincs, nyugodt vagyok. Testi motozáson is átesünk, aztán ránkzárják a cella ajtaját. Összenézünk: mi akar ez lenni? Mi után kutatnak? És mind a három rabőr így együtt, eddig ilyen még egyszer sem fordult elő. Aztán Pákey Sándor kinyögi, írást kerestek. Érdeklődtek, hogy van-e ceruzánk. Horváth szokott-e írni. Ha írt, mit írt? Hova rejtette el?... „Mi sose láttunk semmit, semmi effélét." A valóság ez volt. Meg is nyugodtam. 4 A takarodó után szokatlanul hamar elaludtam, enyéimmel, betegeskedő anyámmal az e- szemben. Aztán megcsikordul a kulcs a zárban. Fölriadok. Vezényszó: „Horváth kifelé!” Magamra kapom ruháimat, bakancsomat. Még az is megjárja az eszemet, hogy valami csoda folytán a szabadulás órája érkezett meg. De hamar lehűtenek: ,,A kenyerét vegye magához, és jöjjön!" Az őrszobába kísérnek. Ott a fegyházigazgató ezredes, a politikai tiszt és sorstársam, Flores- cu. Az ezredes beszél: ,,A regulament szerint, ezt tudomásukra hoztuk, a fegyházban csak románul szabad beszélni. Miért beszélnek maguk itt franciául?” Florescu válaszol: ,,A román románul, a cigány cigányul, a zsidó jiddisül, mindenki a saját nyelvén beszél itt ezredes úr!" Az ezredes: „Maguk nem franciák! Idegen nyelven beszélni szigorúan tilos. És az is, hogy itt nyelvtanítással foglalkozzanak.” Florescu: „Nem tanítottam én itt senkit semmilyen nyelvre.” — „Kiss Ernőt se!?” — „Nem tudom, ki az a Kiss Ernő." Mivel én tudtam, én feleltem: „Munka közben a kertben kérdezett, ezt meg azt hogy mondják franciául. Megmondtuk neki, ennyi volt az egész, ezredes úr.” —Elővett néhány gyűrött papírt s az orrunk elé nyújtotta: „S az ügyesen leírta és megtanulta. Ott találták a párnájába rejtve. Ehhez mit szólnak?!” Én feleltem: „De mi a mi bűnünk? Mindenkienk emberi kötelessége, hogy tudását megossza azokkal, akiknek nem volt módjuk tanulni.” — „Maguknak itt csak egy kötelességük van: megtartani a fegyház szabályzatát. Most erre megtanítjuk magukat, nehogy kedvük kerekedjék még más tanfolyamokat is tartani." — Az őrökhöz szólt: „Vihetik őket!” És vittek, vittek a főépülettől nagyon messze. Egy földszintes épület pincéjében kötöttünk ki. Olyan volt, mintegy kovácsműhely. Az őr kimegy, és egy csontos, tagbaszakadt rabbal tér vissza, akinek kezében csörög két pár lábbilincs. Először engem vasalt meg mindkét bokám felett, aztán Florescut. Ahogy verte a nittszeget, azt hittem eltörik a lábam csontja. A hideg vas érdes széle véresre sebezte a bőröm. Feljajdultam. Florescu némán tűrte, felémsúgott: „Ne féljen, ki lehet ezt is bírni... Megszoktam, harmadszor vasalnak meg..." Amikor elkészült ez a számomra elképzelhetetlen művelet, felvittek a földszintre és betuszkoltak egy cellába. A rabőr röviden közölte: „Tizennégy nap, minden másodnap koszt, minden másodnap kenyér és víz, csak éjszaka szabad lefeküdni.” — Megkérdzetem, látva, hogy sehol egy fekvőhely: „Hová feküdjek?” — ,JIát a padlóra, ez, ha nem tudná, ez a neagra, ez nem hotelszoba,” - és odavetett két bűzös petróleumszagú rongyos pokrócot a lábam elé. Még hozzáfűzte: „Örüljön, hogy csak két hetet kapott, a társa három hétig lesz a vendégünk. De van itt egy hóbortos szektás, aki megtagadta a szombati munkát, már hetek óta itt penésze- dik.” Nem könnyű leírni, mit álltam ki az alatt a két hét alatt. Hat rövid lépés, vissza hat... Lánccsörgés minden mozdulatra. A súly rátapaszt a nyirkos betonra. Sehol egy ablak, sehol egy kis fény. Igazi neagra, sötétség, mint a pokolban. Fogvicsorgat- va bámulok magam elé és mindent elfelejtek, amibe belekapaszkodhatnék a lelkem, forr az agyvelőm. Kétségbeesésemben hirtelen fölkacagok: ó, én fajankó! Egy órája még megvillant a fejemben, hogy itt a szabav dulás órája. És miféle óra következett: a megvasalás, az össze- taposás, a megaláztatás órája. S mindez miért? Néhány francia szóért... Miféle gaztettet követtem el? Azt, hogy Victor Hugo nyelvén merészeltem elmondani a Miatyánkot? — S már mondtam is, hogy hallja meg a Teremtő lázadó szívem fohászát: Notre Pére, qui etes aux ci- eux... Tébolyultan vertem a fejem, miért kellett annak a szent- györgyi szobafestőnek „ásót, kapát” fordítanom, „vasat, bilincset kellett volna mondani, les fers, tes menottes...”, hogy reális képzetei legyenek a való életről. Tizennégy napot töltöttem abban a pokolban. Ha elfáradtam a sokkilós bilincs vonszolá- sában, ráereszkedtem a sarokban lévő küblire, ez volt az egyetlen ülőalkalmatosság a cellában. Később inkább a földre kuporogtam, mert a derekam is fölmondta a-szoigáltatot. A cementpadlón nyögtem át az éjszakát, két-két kivékonyodott rongy alattam és fölöttem. Dideregtem, úgy átfáztam, hogy nyi- lalásokat éreztem a mellkasomban. Egy reggel elöntött a láz, csak úgy sütött a testem. A másodnap beadott ételt sem tudtam megenni. A rabőr csodálkozott, hogy nem eszem: „Éhségsztrájk?" — kérdezte. „Beteg vagyok, magas a lázam.”—„Majd meggyógyul, itt nem hal meg senki." —és visszavitte a férges bablevest. Nem volt igaza. Egy reggel nagy jövés-menés a folyosón. Fülelek. Az ezredes hangját vélem hallani: „Miért nem jelentetted azonnal?” ...Később az őrtől tudtam meg, hogy meghalt a „sfintu”, így nevezte a szegény jehovistát... A kerti munkák idején néhányszor szót váltottam vele. Kértem, ne tagadja meg a munkát, ennek itt komoly következményei lehetnek. Az égre nézett, s ennyit felelt: , Jézus az életét áldozta értünk, egy kis áldozatot nekünk is hoznunk kell érte.” — s íme, meghozta az áldozatot. Ettől a naptól kezdve, mintha én könnyebben viseltem volna a sorsom. Imádkoztam. Szörnyű magányomat megosztottam távoli enyéimmel. Órákat töltöttem gondolatban otthonomban és beteg anyámnál, akit magányomban már lassan eltemettem. Vasban, vasra verve töltöttem el életemben tizennégy napot. Mindezt néhány francia szóért. S mert a paragrafusok nem tűrik ezt! Hatalmas urak a paragrafusok, ezt akkor megtanultam: vesszőket hordanak, melyek itt magánzárka, ágyelvonás, ételelvonás, beszédtilalom, énektilalom, fénytilalom, két bokámra bilincs, lázban égve cementen feküdni. De meghalni nem lehet, élni kell tovább... Verurteil zum Leben...
