Békés Megyei Népújság, 1990. június (45. évfolyam, 127-152. szám)
1990-06-09 / 134. szám
1990. június 9., szombat o BELPOLITIKAI ÉS KULTURÁLIS MELLÉKLET Kinek kell a kettős kötődés? Interjú a csabai szlovákság jelenéről és arról, van-e jövője a nemzetiségeknek e hazában „Anyám kún volt, az apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az ...” József Attilához hasonlóan sokan dicsekedhetnek akár ma is őseik sokféleségével, egész nemzeti, nemzetiségi „kavalkáddal” családjukban, mert ez elég gyakori Európának ezen a részén. De valóbap .büszkék másságukra, kisebbségi származásukra az emberek? Lehetett, érdemes volt ezzel dicsekedni, vagy inkább arról volt szó, hogy a hivatalos politika az egységes nemzet kialakulását szorgalmazta, erre épült a kulturális irányítás, az oktatás, miközben a kisebbségeket sorsukra hagyták határon innen és határon túl egyaránt? Mi maradt meg mostanig a rég: gyökerekből, és főleg mi az, ami megőrizhető, átadható a jövőnek? Dr. Sipiczki Mátyás egyetemi tanár, a Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetségének elnöke Debrecenből jött Békéscsabára, hogy előadást tartson az itteni kétnyelvűség fennmaradásának esélyeiről. Csabainak és szlováknak vallja magát. Előadását vagy inkább vitaindítóját hosszas beszélgetés követte a megyei könyvtárban, aztán készült az interjú. kellene győzni a családokat, hogy használják és őrizzék meg a nyelvüket. De ez nem olyan egyszerű, hiszen az emberek ahhoz igyekeznek alkalmazkodni, aminek értelme van, ami hasznos, előnyös, és a gyermekeiket ennek megfelelően szeretnék taníttatni. S ha azt látják a szülők, hogy a szlováknak nincs perspektívája, akkor nem valószínű, hogy erőltetni fogják a gyermekeiket; s mivel maguk is jól tudnak magyarul — lehet, hogy már magyarul tudnak jobban —, akkor a gyermekeikhez is úgy fognak szólni. Így az iskolákban a családból hozott nyelvtudás gyakorlatilag megszűnik. Ugyanakkor az iskolának egyfajta pótló’ szerepe is kialakult az utóbbi időkben; sok gyerek, aki otthon nem beszél szlovákul. zetiségi nyelvet oktatók — visszakaphassanak. Mindig hangsúlyozták, hogy ezekben a jövőben nemzetiségi nyelven folytatódna az oktatás. Ez egyelőre tárgyalási alap; ígéretek az egyik oldalról, bizakodás a másik oldalról. Mi valósul meg? Az attól függ, hogyan tartják be az ígéreteket azok, akik majd megkapják az iskolákat. Ami Békéscsabát, Szarvast, vagy Tótkomlóst illeti, bizakodó vagyok, mert itt az evangélikus egyház hagyományosan főleg nemzetiségieket tömörít. A gyökerektől a hídig Fotó: Gál Edit — Véleménye szerint a magyarországi rendszerváltás mit hoz a nemzetiségiek életében? Mire számítanak azok után, hogy a különböző pártok egyike sem tűnt ki erőteljes nemzetiségpolitikával? Egyelőre még parlamenti képviselőjük sincs, az ezzel kapcsolatos törvény módosításáról éppen a múlt héten tárgyalt az Országgyűlés. Nyelv és öntudat — A kisebbség nyelve csak akkor maradhat fenn, ha a nemzetiségi állampolgárnak lehetősége van arra, hogy nyugodtan, szabad elhatározásából, minden kényszerítő hatás nélkül eldönthesse: melyik nyelven kíván szólni, magyarul vagy szlovákul? Erre jelenleg nincs lehetőség, mert a közigazgatásban, a hivatalokban, az üzletekben, az utcán, bárhol egyre kevesebben beszélik a kisebbség nyelvét. Az alkotmány ugyan előírja, de a valóságban nagymértékben korlátozódott a nemzetiségi nyelv használata. Igen fontos a kisebbségek fennmaradását tekintve a kultúra, az értelmiség szerepe. Sajnos, a fiataloknak is előbb-utóbb választaniuk kell: őseik nyelve vagy a magyar? A könnyebb érvényesülés érdekében általában az utóbbi mellett döntenek, hiszen az iskolában, baráti körben, szórakozóhelyeken, sőt otthon is inkább magyarul beszélnék. — Amíg nem alakul ki a kulturális egyenjogúság háttere, nincs színház, mozi, a fiataloknak diszkó — szlovákul, az itt élő nemzetiség nem találkozik a modern szlovák művészet alkotásaival, addig túlzás kétnyelvűségről beszélni. A fennmaradáshoz természetesen elengedhetetlen, hogy a nemzetiségi állampolgár egészséges nemzetiségi öntudattal rendelkezzen, hogy levetkőzze a kisebbségi érzését, a gátlásait. Mitől vannak ilyenek? Egyrészt attól, hogy • átéltek sérelmeket, ellenszenvet, megkülönböztetést, másrészt az iskolában tanuljuk a magyar irodalom klasszikusait, de a szlovák kultúra kincseiről szinte semmit sem tudunk. Még a szlovák iskolában is nagyon aránytalan a tananyag, s a legtöbb nemzetiségi származású gyerek nem jár ilyen iskolába. A hazánk különböző vidékein élő szlovákság helyi adottságainak, jellemzőinek kutatásában feltétlenül a nemzetiség hatékony önkormányzati és parlamenti képviseletében látom a jövőt. — A kormányprogramban és a nemzetiségek fennmaradásának távlatában van valami közös vonás: meghatározó szerep jut az iskolának, az egyháznak, a családnak, illetve a társadalmi összefogásnak. Ki mit tehet? Ha lesznek egyházi iskolák és óvodák, bővül a nemzetiségi oktatás is? Az angol praktikusabb — A nyelv pillanatnyilag családi körben él, de hamarosan onnan is kikopik. Meg az iskolában tanulja meg a nyelvet, de ez az irodalmi nyelv és sokban különbözik a nagymama -tájszólásától. — Gyakran felmerül a kérdés, hogy vajon van-e értelme a szlovák tanításának. Nem célszerűbb-e helyette az angol, a német, a francia? Persze a világnyelv látszik előnyösebbnek, mert annak van' perspektívája. S itt visszakanyarodtunk a kiindulóponthoz; ahhoz, hogy az emberek értelmét lássák, a közéletben teret kell adni a kisebbség nyelvének. Ha lehet használni a tanácsnál, az utcán; ha az üzletekben az áruk neve két nyelven olvasható, ha nemzetiséginek lenni erény és nem szégyen, előny és nem hátrány, akkor vonzóvá válik a fiatalok számára is a szlovák nyelv. Itt kellene radikálisan lépni, hogy valós igény legyen a nyelv iránt, és akkor ehhez felzárkózhatna az iskola és a család. De csak a családtól, vagy csak az iskolától várni a megoldást — illúzió. — Az evangélikus egyház már többször megkereste a szövetséget azzal a kéréssel, hogy korábbi egyházi iskolákat —■ köztük vannak nem— Eddig a nyelvről beszélgettünk; hogy igény kell és lehetőség a használatára. Vajon elég ez? Nincs szükség még valami másra, többre, érdeklődésre, kötődésre a családi múlthoz, egy másmilyen hagyományhoz, kultúrához, hogy az ember tényleg akarja, büszkén vállalja a származását? — A nyelv használatával természetesen párosulnia kell az akaratnak, hogy én valóban meg akarjam őrizni ezt a kultúrát. Ehhez pedig a tudati elem szükséges: az őszinte kötődés, nem a túltengő, hanem az egészséges nemzetiségi öntudat, a büszkeség a saját gyökerekre. Innen aztán jön az indíttatás, hogy ne hagyjam el ezeket a gyökereket. — A büszkeség táplálkozhat a családi légkörből, de nyilván kívülről is. Gondolom, nem mellékes, milyen a társadalmi fogadtatás. — pontosan így van. A nyelv' ismeretével sem jár mindig együtt a nemzetiségi öntudat. Ennek oka a történelem és a kultúrpolitika, amely saját rövid távú érdekeinek megfelelően irányította évtizedeken át az iskolákat és a közvéleményt, és így a társadalom nem kaphatta meg a megfelelő tájékoztatást... Kaukázusi krétakör itt is? Nem feltétlenül a valódi az igazi (édes anya-) nyelv, nem feltétlenül az, amelyik „jelen van” a születéskor? Hanem az, amelyiknek a felnőtté válás, a túlélés köszönhető? Akkor hát melyik az édes, melyik a mostoha? A téma alighanem bonyolultabb annál, minthogy egyszerűen lezárhatnánk. Annyi bizonyos, hajszolt életünk, a túlterheltség sem kedvez kifejezetten a hagyományápolásnak, a kulturális értékek felismerésének. De bízzunk benne, hogy egyszer elcsendesednek a viharok, lassul a tempó és körvonalazódn az értékek! S akkor talán a már elcsépelt „híd”-szerep is igazi értelmet kap: a nemzetiségi kisebbségek segítik a szomszédos népek kézfogását, segítik „rendezni végre közös dolgainkat”. Niedzielsky Katalin Bús magyar nóta Azt mondják az ifjú végzősök közül sokan: csak nem mennek falura tanítani, még akkor sem, ha szolgálati lakás várja őket fürdőszobával; nem mennek, mert városon éltek eddig, azt szokták meg, az a kultúrszínvonal; a tanítói hivatást pedig napköziben is lehet gyakorolni, vagy ha nem napköziben, hát valami hasonlóban. Régi nóta, bús magyar nóta ez, Isten tudja, mikor ütött bele a filokszéra a tanítói, tanári diplomáért áhítozó ifjakba, talán éppen ott, hogy nem is áhítoztak különösebben arra a diplomára, és csak azért választották ezt a felsőoktatást, mert nem sikerült máshová bejutniuk. Így aztán, a hivatástudat morzsái nélkül mit is várhatunk az ifjú tanító nénitől, aki inkább választja a városi albérletet, vagy a „pedagógusszállást”, de nem akar teljes értékű tanító lenni, pláne nem a nemzet napszámosa, ahogy (rémlik neki) hallotta valahol. Ilyenkor szokás és kötelező megemlíteni, hogy tisztelet a kivételeknek, melyek habár a szabályt erősítik (tartja a kissé cinikus következtetés), mégsem biztatóak sem a jelent, sem a megváltoztathatatlan múltat (már ami a a pedagógiai eredményt illeti), sem a jövőt illetően, így aztán marad a kétely: mi lesz veletek emberkék, mostani aprócskák, hat-hétévesek és ti is, a többiek: mi lesz veletek és belőletek ebben a kérdőjelekkel körülbástyázott világban, amikor néhány biztató felkiáltójel úgy hiányzik már, mint a falat kenyér, ha nincs. Egyelőre van, de akkor mi lesz, ha az okosodás helyett valami kivédhetetlen elbutulás üti fel a fejét itt is, ott is, amott is; ha az eddig is olyan labilis iskolák színvonala nem felfelé, hanem lefelé indul? Lesz-e kenyér, hogy egyetlen alapszínre redukáljam embermilliók óhaját? Lesz-e érzelem, harmonikus, tartalmas élet, hogy a másik alapszínt hozzam elő, és lesz-e ajcettőből összeerősödve olyan ország, olyan társadalom, mely európainak mondhatja magát? Tudom, közhely már lassan ez az „európaiság”, ideje lenne valami másabbat kitalálni, miközben mégiscsak így a legtisztább a gondolat: Európa ezerszáz esztendős itteni életünk gondozó, szerető édesanyja, még ha * Mohács is itt ért bennünket, meg Trianon is, meg a doni pusztulás és a párizsi béke, a vesztesre háruló parancs nem éppen zöld olajága. De itt történtek örömeink is és történnek (reménybeli, elkövetkező) örömeink, mert nem ebben hinni, egyenlő a pusztulással. Nem is tudom, hogyan jutottam ilyen messzire attól, hogy ifjú végzős tanítóink, tanáraink nem azzal kezdik pályájukat, hogy milyen az iskola? Hány gyerek jár oda? Milyenek az emberek? Hanem azzal: van-e klub, presszó, diszkó, netán két-három mozi, színház vagy amit akarunk? Azt mondta valamelyik este egy tévéinterjúban a marosvásárhelyi színész, Lohinszky Loránd: „Ügy fojt a keserűség, mint a Csendes Don ...” Lehetne az „Csendes Körös” is, vagy Berettyó: ezeknek a partján is megül a keserűség jó darab ideig még, ha a nemzet kiképzett napszámosainak nem borzong meg a szíve a megszólításra: „Tanító néni, tanító úr...” Ha nem kívánnak belenézni sokat megért, öreg szemekbe, amikor ezek a szavak formálódnak, akik nem látják a hatéves kisgyerek védelmet és szeretetet kereső tekintetét, ahogy felnéz a még alig felnőtt ifjúra, lányra, akiknek nagy tömege egyszerűen hátat fordít a hivatásának. De hát van-e hivatása? Keserűségemben csak megerősít egy egészen friss adatsor arról, hogy ebben a Békésnek nevezett vármegyében 6742 „tanerő” közül 223 a képesítés nélküli! Lehet, hogy levelező főiskolás, de képesítés nélküli. Hogy itt, ezen a tájon 8636 bruttó forintot keres (átlagban) egy óvónő, 12 793 bruttó forintot egy általános iskolai tanár, de a diákotthoni nevelő már csak 9995-öt! Hogy az óvodai „egyéb alkalmazottnak” csak (átlagban) 6481 bruttó forint a bére, és akkor tessék kiszámítani, mennyi a nettó, és ennek következtében mennyire hivatástudóan teszi a dolgát a munkahelyén. Most aztán az következzen, hogy megértem az ifjú diplomásokat, akik inkább a napközit választják, mint a teljesebb, önmegvalósító pedagógiai feladatokat? Változatlanul nem értem meg és sajnálom őket. Most még csak huszonévesek. Mi lesz velük harmincévesen, és azután? Olvasom, hogy az új kultuszminiszter az érzelmi-művészi nevelést akarja középpontba állítani a tökéletesen racionális oktatási célok mellett „tekintélyt és megbecsülést élvező tanárokkal”. Ifjú diplomások: hallottatok erről? Sass Ervin Lélekszámúk csökken Németek Szibériában A Volga-vidéki németektől eltérően, akik a XVIII. század második felében telepedtek le Oroszországban, a szibériai németek jórészt az 1898—1911 közötti években költöztek át tömegesen az ország keleti részébe. A cári kormány ugyanis egy sor kedvezményt nyújtott a szibériai telepeseknek. A német lakosság lélekszá- ma 1926-ban 79 ezer volt ebben a régióban, a nyugat- szibériai területen saját nemzeti körzetük volt és 64 német falusi tanács működött. A gyermekek 80-100 százaléka járt iskolába, és az anya- nyelvén tanult. Ez volttá helyzet'1941 őszéigA következő esztendőben, 1942-ben előbb az egész férfilakosságot, majd a nőket és a 15. évüket betöltött fiatalokat besorozták munka- szolgálatra. A szibériai német lakosság lélekszáma 1979-ből származó adatok szerint 79-ről 65 ezerre csökkent. Á német kultúra és a ■ német nyelv gyakorlatilag megszűnt létezni. Az utóbbi években természetesen sok minden megváltozott, a közvélemény sokat foglalkozik a szibériai németek problémáival. Ezzel együtt most is sokan távoznak külföldre. A Legfelsőbb Tanács nemzetiségi ügyekkel foglalkozó bizottsága a Szovjetunióban élő németek ügyét tárgyalva arra az álláspontra ' jutott, hogy szükségessé vált a történelmi igazságszolgáltatás, vagyis ahol nagy számban élnek németek, újra meg kell alakítani az autonóm köztársaságokat. Az érintettek mind azt várják, hogy ez a probléma mielőbb megoldódik. K. G. „A parlamenti képviseletben látom a jövőt”
