Békés Megyei Népújság, 1990. június (45. évfolyam, 127-152. szám)
1990-06-30 / 152. szám
1990. június 30., szombat köRÖSTÁJ BELPOLITIKAI ES KULTURÁLIS MELLÉKLET Vélemény a címerről Egészen friss példa igazolja, hogy a nemzet ősfajának törzsét (a népet) egy párt sem sértheti meg büntetlenül. A saját történelmét lelkileg is átélt nép mindig erősen kötődik ősei hagyományaihoz, ereklyéihez; amit mítoszként ■•tisztel. A magyar címer nem pártjelvény, amit tetszés szerint lehet változtatgatni, hanem a nemzeti állam jelképe, a nemzet történelmének kifejezője. A nép még nem felejtette el (mint sok honatya), hogy a magyar korona nem a királyság, hanem a szuverén magyar állam jogfolytonosságának a kifejezője, szimbóluma. Most nem pártérdekről van szó, hanem a nemzet érzelméről. tudatáról, jövőjének kilátásairól. A nemzetet nem a heraldikai magyarázatok érdeklik, hogy a koronát VII. Benedek vagy II. Szilveszter pápa adta-e; hogy ez a korona már nem az eredeti korona; hogy ki kinek adta a borona alsó vagy felső részét, hanem az a meghatározó, hogy a népben hogyan él a korona emléke. Ha évezredes, történelmünk során a korona a nép szimbóluma lett, akkor azt onnan kitörölni bűn lenne. A korona király nélkül is megilleti a nemzetet, mert az nem csupán királyi korona, hanem a magyar állam jelképe, amit éppen államalapítás elismeréseként kapott I. István. A korona a nemzet tulajdona, amivel 54 fejet tisztelt meg királysági államformánk ideje alatt. A magyar korona tehát a nemzet ereklyéje, aminek mítosza benne él a nemzet lelkében. Aki megkísérli azt onnan kivenni, az a nép ellen voksol. ’ A nemzet történelmi •mújtját megtagadni vagy megmásítani nem lehet anélkül, hogy azzal a nemzetet meg ne sértsük. Ez pedig nem lehet célja egy nemzeti kormánynak. Nemzetünk sorsát koronánk sorsa is mindenkor követte. Nemzet és korona összefonódott. Az Árpádház kihalásával hányatott sors jutott a koronának is, akár a nemzetnek. Koronánkért nyúló idegen kezek gazdái mindig országunkra gondoltak akkor. amikor a magyar koronát magukhoz ragadták, mert a korona a magyar államot jelentette számukra. Hogy lehet ezt ma elfelejteni, tisztelt honatyák? Koronánk 1304-től 1987-ig megközelítően 122 évet volt távol a magyar hazától. Prágában, Bécsben és más európai városokban kb. 80 évet raboskodott. A II. világháború után az Amerikai Egyesült Államokban 42 évet töltött. Nemzetünk megtépázott relikviáit 1987. január 7-én vehettük át az Egyesült Államok küldöttségétől, mint a nemzet tulajdonát. A sokadszorra hazatérő koronánk tette ismét teljessé a szuverén magyar államot. A koronának tehát nemzetünk állami címerén a helye. A népnek látnia kell szimbólumát, hiszen ma is felemelő érzés fogja el a magyar embert, ha a koronát láthatja. Ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni, ha nemzeti egységre törekszünk. Történelmi városaink is a régi címerüket akarják visz- szaállítani, akkór igazán elvárható, hogy a nemzeti címer is a történelmi címer legyen. T. F. Korántsem mellékes dolgok Újabban fel-feltűnik az utcán egy-egy „szembe rózsám, ha szeretsz” babakocsi, melyben a kicsike nem fordít hátat az édesanyjának, mintha haragszom rá- dat játszanának. S talán ez az új elrendezés egy évtizedes divat végnapjait jelenti, meg azt, hogy nem szúrja tovább az ember szemét a leányzó (vagy fiúcska) furcsa fekvése. Az a bizonyos arccal a tömeg felé, amely helyzetben, ha már ülni tudott, nézegethette ugyan a járókelőket, azonban minden kapcsolatát elvesztette szülőanyjával, vagy a nagyobb testvérével, ha volt neki egyáltalán. Pedig ez egymásra mosolygás, a pár szavas csevegés még sétál- tatáskor sem nélkülözhető. Hiánya még az egész kicsi gyermeknek is olyan, mint a büntetés. Lehet, hogy apróságnak látszik vagy mellékesnek ez a szembefordulás, holott nem az, mert ez is egy szála a családi kötődésnek, s ugyanakkor a szeretet oda- vissza áramlása a gyermek érzelmi fejlődésének fontos momentuma. Végső soron pedig a családot erősíti, azt a családot, amelynek szeretnénk minél több tagját felcseperedve látni, ám népszerűsítésére oly kevés történt az utóbbi időben. Manapság is csak szó, szó, szó, s szinte parancsszerű elvárások. Ez viszont jó esetben egyik fülön be-, a másikon meg kimegy, a rosszabb az. ha az üres prédikációt diktátumnak érzik a címzettek, sí ellenérzést kelt bennük. Mert úgy igaz, ahogy annak idején a Nők védelmében című híres könyvében Hirschler professzor írta; hazafiságból még egy asz- szony se hozott világra gyermeket. Pláne nem többet. Minden szónál hatásosabb a biztonság, a rendezett anyagi háttér, az anyaság presztízse, de még az is több a semminél, ha tudják, látják a fiatalok, hogy közismert, tisztelt közéleti személyiségek, vagy híres művészek több gyermeket nevelnek. A hátúnk mögötti évtizedek nem kedveztek az ilyesfajta nyilvánosságnak, szinte azt hihette az ember, hogy a vezetőknek nincs is magánéletük,, családjuk. Ellentétben a két háború közti idővel, amikor a képeslapok, magazinok állandó témája volt a felső, osztályok asszonyait bemutatni gyermekei körében. Az egyik főhercegnét különösen szerették fényképezni, mert hét vagy nyolc gyönyörű gyermek fogta karéjba. Külföldön meg éppen szokás az ilven népszerűsítés, mi is sokszor láthattuk például a Kennedy klán egyes ágának népes gyermekáldását. A képes sajtónyilvánosság, a vonzó látvány a legfinomabb propaganda, s ha nem is diktál divatot, de akaratlanul azt az érzést kelti, hogy a sikeres élethez a több gyermek is hozzátartozik. Nálunk ennek a tételnek éppen a fordítottja él a közvéleményben. Persze, mondhatnánk, könnyű a milliomosoknak! Bőven van miből nevelniük csemetéiket. Ám magyar honban ez sem áll. mert itt minél jobb- módú vagy gazdagabb egy család, annál kevesebb a gyermeke. Vagy egyáltalán nincs is, talán csak egy, hogy arra szálljon majd a vagyon. De visszatérve a közfelfogást diszkréten a háttérből alakítgató dolgokra, érdemes a tévéreklámokat figyelni. Mikor évekkel ezelőtt a háromgyermekes csa- Iádmodellt forszírozta a népességi politika, akkor sem lehetett egy gyermeknél többet látni a tévéreklámokban. Még azt is elvétve. A bútor, a kocsi, az étkészlet stb. körül leginkább egyetlen házaspár sürgölődött. Most már van reklámgyermek, de egyedül vagy csapatosan. korosztály szerint, amikor üdítőitalt vagy sportszert népszerűsítenek. Vagy hogy a legbájosabbat említsem: a Libero-pelenkás gyerekeket. A két-három gyermek — hogy többre ne is gondoljak, mert az már a mi fogalmaink szerint nem illendő — továbbra is hiánycikk a reklámberkekben. Biztos vagyok benne, hogy nem készakarva maradnak ki onnan, ahova nagyon is beiilenének, csak az oda nem figyelés miatt. Pedig anélkül. hogy arról külön szó esne. a több gyermekes család értékét sugallnák. A reklámpszichológusok — már ahol vannak — jól tudják, mi mindent lehet a reklámmal kifejezni, mintegy mellékesen. S azt is szintúgy, hogy ha az pozitív tartalmat hordoz: egyáltalán nem mellékes dolog. Vass Márta Ez a foci nem az a világ Nézem a Mondiale mérkőzéseit és napról napra érzem, hogy valami nem stimmel. Az ügyes (és végtelen kifejező) magyar szójáték szerint: „Ez a foci nem az a foci”. Ez a mostani, a Mondialén látható labdarúgás már nem játék, ez a foci gyilkosán lihegő győzni akarás, bármi áron. Foci-e az, amikor egy meccsen Maradona szenvedő arcát látom ötpercenként, magasba rúgott játékosokat látok, és csodálkozom, hogy nem törik, zúzzák össze magukat súlyos sebesültté; hogy már ki tudja hányadszor rúgnak fejbe valakit a labdával közelről úgy, hogy agyrázkódással támogatják le az öltözőbe; hogy mindent érezni a meccs alatt, csak igazi örömöt nem. Mert ha nagy nehezen gólt rúg egy csapat, a gólöröm sem a régi: látom, hogy a jugoszláv Drágán Sztojkovics a továbbjutást jelentő szabadrúgásgól után keresztet vet, hogy ez is megadatott számára, mert ha nem, úgy jön a világ vége. Szóval kedves isportbarátaim, nem stimmel valami. Ilyen iszonyatosan erőszakos győzni akarást még soha nem láttam, tapasztaltam, pedig pár évtizede nézem a futballt, és volt szerencsém az aranycsapat 7—1-es budapesti győzelmét végiguj- jongani annak idején a Népstadionban. Hogy az volt a foci valójában? Hogy akkor a játék semmivel nem hasonlítható öröme is ott ragyogott Puskás, Kocsis, Czibor és Bozsik arcán? Hogy pár világbajnoksággal előbb zokogni láthattam (igazi könnyeket!) Eusébiót, amikor kiesett a portugál csapat?! Szerintem a most kiesők azért nem zokognak, mert nincsenek érzelmeik Legalábbis afféle érzelmük nincs, mint a régieknek volt; az is lehet, hogy bosszúra esküsznek inkább, mint arra, hogy négy év múlva majd mi is megmutatjuk! De hát milyen bosszúra esküdhetnék? Miféle erők állhatnak mögöttük, akik a bosszút (mely nem lehet nemes) majd végrehajtják?! De mit hajtanak végre és hogyan? Messzire mentünk, kanyarodjunk visz- sza újra oda, hogy valami nem stimmel nekem ezzel az olaszországi világbajnoksággal. Például az, hogy belefütyülndk a himnuszokba, hogy a meccsek előtt körülhordozott „Fair play”-zászlók mintha inkább arra figyelmeztetnének, hogy mit nem kell betartani, hogy minden megengedett, még vér is folyhat, ha úgy alakul. Erről viszont alkalmasint a begerjedt szurkolók gondoskodnak, kiprovokálva a rendőrkutyák felvonultatását és a televíziós közelképeket egy-egy eb riasztóan vicsorgó ábrázatáról. Aztán a lassítások: milyen gyönyörűen és csalhatatlanul végigkövethetők a pusztító mozdulatok, a következményekkel nem törődés másodperceinek tört részei, amikor csoda, hogy a játékostárs-ellenfél egy darabban marad és nem kell hívni a hullaszállítót. Ilyen ez a mai foci, kedves drukkertársaim? Foci ez még egyáltalán? Mert játéknak már régen nem játék, s hogy üzletnek üzlet, mégpedig érzelmeket félretaszító üzlet — az kétségtelen. Most jön majd a finis, feltehető, megerősítik a rendfenntartó alakulatokat, újabb kutyákat állítanak csatasorba az eddig már szolgálatot teljesítő vérebek mellé, hogy a „fiúk”, odalent a pályán, nyugodtan öldökölhessék egymást. Nagyon rossz kedvem van ettől a vébé- től, tisztelt olvasóim! Mit tegyek, ha Van Basten csodálatos cselei után az ellene törő, könyörtelen LÁB egyszer csak bunkósbottá változik a képzeletemben, és látom a marosvásárhelyi kövön fekvő eszméletlent, ahogy a fejét verik egy táblával, amire egy világhírű matematikus nevét írta egy meggondolatlanul naiv idealista. Látom a labdával fejbelőtt hátvéd elködösülő tekintetét és Sütő András szemeivé változnak előttem a szemei. Látom az alattomosan hasba vágott középpályás összegörnyedő alakját, és az alattomosan hazug svindler-lovagok dübörgését hallom a kertek alól, hogy elárasszák a közélet autósztrádáit és ligetes sétányait, ahonnan szintúgy kiűzetésre ítélik a szabályosan közlekedőt, és a világ még mindig létező szépségeiben elmerülő álmodozót?! Ugye, nem csodálkoznak a rossz kedvemen? Aztán megvilágosul előttem rossz kedvem mindenféle okozója: a homlokomra csapok és szégyellem magam. Olyan ez a Mondiale, mint a világ 1990 nyarán. Hiszen része annak,- tehát nem is lehet másféle. Kegyetlen, kérlelhetetlen, önző és nem mindig igazmondó. Hogy diplomatikusan fogalmazzak. Sass Ervin Mi történt Bukarestben a tv épületénél? Erről ír a Szatmári Friss Újság június 13-ai szama Mi történt június 13-án a román televízió épületénél? — erről számol be a Szatmárnémetiben kiadásra kerülő Szatmári Friss Újság. A lap közli Enyedi Zsoltnak, a román televízió magyar nyelvű adása szerkesztőségében külsősként dolgozó tudósítónak hiteles beszámolóját. A szemtanú ekép- pen látta a történteket: „Június 13-án délután öt óra tájban mentem be a televízió székházába. Ekkor az épületet körülvevő alacsony kerítésen belül már katonák álltak. Bent voltam a székházban, amikor a híradóban elkezdték olvasni a felhívást, hogy aki teheti, jöjjön megvédeni a televíziót. Ez számomra nagyon furcsának tűnt, hiszen abban az időpontban az épület körül nem volt számottevő tömeg, atrocitások akkor még nem történtek. A „Le Iliescuval!” jelszót kiabáló tulajdonképpeni tüntetők csak jóval a felhívás beolvasása után érkeztek a tv székházához. Először körülvették az épületet, majd — anélkül, hogy az itt tartózkodó katonák ez ellen bármit is tettek volna — átlépék az alacsony kerítést, elözönlötték a televízió udvarát, felkapaszkodtak az itt állomásozó harckocsikra, ellenzéki jelszavakat kiáltoztak. És ennyiben ki is merült tevékenységük! Hogy mégis miképpen került sor mindarra, ami később történt? Nos, egy adott pillanatban botokkal felfegyverkezett civilek érkeztek a helyszínre — állítólag tehergépkocsikkal —, akik egyenesen az épület bejárata felé indultak. Láttukra a békésen tüntetők közül többen megfutamodtak, mások elébük mentek, megpróbálták megakadályozni, hogy behatoljanak az épületbe, ám ezeket a bunkós fiúk rövid úton fél- relökdösték. A legfurcsább az volt, hogy ekkor már egészen más jelszavakat is lehetett hallani, mint például ezt: „Iliescu ne feledd, egy ország van teveled”. Mivel kívülről záporozni kezdtek a kövek, és egymás után törtek be az ablakok, többedmagammal behúzódtam egy stúdióba, amelynek zárt ajtaja mögül hallottam, hogy odakint valakit vernek. Az épületben csak rövid ideig tartózkodhattak az idegen személyek, mivel a karhatalmi erők nemsokára erősítést kaptak, és a garázdál- kodókat kiszorították az udvarra, a füves térre. Ekkor megint különös dolog történt. A karhatalmi erők mintegy három órán át megelégedtek annyival, hogy felsorakoztak az épület előtt, vízágyúztak, de valójában tétlenül hagyták, hogy az udvaron összegyűlt tüntetők kövekkel, helyenként benzines üvegekkel dobálják meg az épületet. Mindezt reflektorfényben, ami kiváló lehetőségeket biztosított a filmezéshez. A stúdióból, ahol én tartózkodtam, jól láthattuk, hogy rendőrök időnként embereket vernek, vagy hurcolnak el valahová. Éjjel egy óra tájban, amikor a tüntetők száma alaposan megcsappant, a rendőrök rohamot indítottak, „megtisztították” az udvart, az utcát. Az útjukba kerülőket válogatás nélkül összeverték, sokakat közülük elhurcoltak.” Az Erdélyi Világszövetség vádjai Új szovjet pártok Újabb két párt alakult a Szovjetunióban — legalábbis kettő megalakulásáról számolt be az Izvesztyija moszkvai kiadása. Mahacskalában, Dagesz- tán fővárosában a Peresztrojka nevű — korábban nem hivatalosként emlegetett — klub tagjai döntöttek úgy, hogy pártot alakítanak. Az autonóm köztársaság tudományos akadémiájánál bejegyzett klub tagjai közül többen részt vettek az Orosz- országi Föderáció Szociáldemokrata Pártjának alakuló kongresszusán májusban. Az új dagesztáni párt a demokratikus egységet, értelmet és hozzáértést, a diktatúra tagadását, az erőszakmentességet és dikatúramen- tességet, az ideológia és az állam szétválasztását tűzte zászlajára. A párt parlamenti pártként a választók bizalmára építve akarja folytatni politikai tevékenységét. Moszkvában befejezte alakuló kongresszusát a Szovjetunió Szocialista Pártja. Á párt alapcéljának tekinti a városi bérmunkások védelmét mindenfajta kizsákmányolással szemben. A brazíliai székhelyű Erdélyi Világszövetség nevében azzal vádolták meg a magyar újságírókat és az országgyűlési képviselőknek egy közelebbről meg nem jelölt csoportját, hogy dezin- formációs kampányt folytat azok ellen, akik a trianoni békeszerződések revízióját követelik. Zolcsák István, a szervezet külügyekben illetékes szóvivője az MTI Buenos Aires-i tudósítójához eljuttatott közleményében erről a „csoportról” azt állítja, hogy „a román érdekek mellé szegődött, és felhagyott az Erdélyben élő magyarság érdekeinek képviseletével”. Zolcsákék magyarországi „bértollnokokat” emlegetnek és .úgy vélik, hogy „Bukarestből ellenőrzik és irányítják a magyar állami hírközlési eszközöket”. A közlemény egyebek között támadja Szőcs Géza romániai magyar költőt, és azt állítja, hogy a Romániai Magyarok Demokrata Szövetsége vezetőségének „magyar szárnyát” „a román állam tervei szerint nemcsak Romániában, de Magyarországon is megfélemlítik”. Felpana- szolja a továbbiakban, hogy „a magyar nép érdekében tevékenykedő erdélyi magyar képviselők semmilyen segítséget sem kapnak magyar hivatalos részről”. * * * (No comment... — a szerk.)
