Békés Megyei Népújság, 1990. június (45. évfolyam, 127-152. szám)

1990-06-30 / 152. szám

1990. június 30., szombat

IRODALOM—MŰVÉSZÉT

uí

KOROSTAJ

Juraj Dolnozemsky versei:

Smerom k slovám

Za srdciami vasimi idem, moje miié, staré matkf.

Za várni stále vyzerám, vy známe a neznáme babky.

Krácam smerom k slovám po naüej slovenskej ceste.

Vy jemné hlasy dávnych cias, nuz, len ma neste!

Sióvá nase, vy dar zivy, c vy dar drahy, do vás sa odievajú

nase snahy! sí

Krajania, volám vás k slovami prikrytému stolu.

K obedu zoberme si kaídy kosel'u Pistii, novú:

A szavakhoz

A ti szivetek után megyek, óh, nékem kedves nagyanyák. Szemem benneteket keres, ismert s ismeretlen mamókák.

Követem a szavak nyomát, szlovák utunkon lépkedek.

Hallom múltnak gyöngéd hangját, nosza, vigyetek!

Szavaink, ti élő kincsek, ajándékaink, bennetek öltenek testet törekvéseink.

Földiem gyertek, szavakkal terített az asztal.

Öltsünk magunkra tiszta inget várakozó áhítattal.

Jesenné versfky

Mína sa leto.

Asi u*po jesen beíí.

Üohosi nieto.

Dzavotu na starej veti.

*

Kraj novy odev má, hrdzavie po stránach lístie. Sedliak sa narovná, zrobené ruky si vystrie.

*

Pod nohami vetrík sa nám toYí. gúíajú sa hrulky po úboFí.

Kjm zbadáme jesen ze je pozdná, vytecie nám leto z bobul’ hrozna.

Őszi versek

A nyár elmúlik.

Az ősz felé szalad már.

Valami nincs itt.

Öreg tornyon a daloló madár.

*

Új ruhában a táj.

Domboldalon s§kgul a levél.

A földműves megáll,

Pihenteti fáradt kezét.

*

Lábunk alatt szél kavarog.

A lejtőn körte gurul.

Míg várjuk az őszt,

Nyár csordul a szőlőszemből.

A Ferenczy család

jubileuma

A szentendrei Ferenczy Múzeum a Ferenczy művészdinasztia válogatott remekeinek kiállításával hódol az éppen száz éve született Ferenczy ikrek, Béni és Noémi, valamint a családalapító, Ferenczy Károly géniuszának, akik csaknem egy évszázadon át munkásságukkal a magyar képzőművészetet európai rangra emelték.

Ferenczy Károly, aki 1862- beti Bécsben született, az újabb magyar festészet legnagyobb hatású alakja, a nagybányai iskola egyik megalapítója. Műveiben a természet és az ember mély összeforrottságát kutatta. Művészeti korszakai törés nélkül épülnek egymásra oly következetességgel, mely festészetünk történetében párját ritkítja. Münchenben ismerkedett meg Hollósy Simonnal. Iskolájával települt át az erdélyi Nagybányára, majd Hollósy távozta után a művésztelep vezéralakja lett. A nagybányai táj biblikus hangulata új lendületet adott képzeletének. Remekműveinek mintegy felét itt festette. (A háromkirályok, Esti hangulat, Hegyi beszéd, Hazatérő favágók.) Kísérletei az impresszionizmushoz vitték közel. Művei évek során a nagybányai mozgalom szimbólumaivá emelkedtek. (Márciusi est.) Képein sokszorosan átszűrte a valóságot, a jelenségeke’t látomássá emelte.

Két ikergyermeke, Béni és Noémi, a modem magyar képzőművészet két vezércsillaga 1890. június 18-án született. Mindketten itthon és határainkon túl is a legismertebb magyar művészek közé tartoztak. Béni művei korának mostoha körülményei miatt leginkább kisplasztikák, érmek és lehelletfi- nom akvarellek, egyéni stílusban egyetemes jelentőségűek. Mintaképének a klasszikus görög és a reneszánsz művészetet tekintette, de tanulmányai során érzékenyen reagált a kortárs képzőművészeti áramlatokra is.

1911-ben Párizsban Bourdelle- nél majd Archipenkonál tanujt. A kubizmushoz és az express- zionizmushoz még a stflustö- rekvések kísérletező szakaszában csatlakozott előbb Párizsban, majd Berlinben. 1916 körül már a klasszicizmus híve. A Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe emigrált, ahol több mint egy évtizeden át dolgozott. Kisplasztikákat faragott fából és öntött bronzból. 1932-35 között Moszkvában élt. Itt kezdte meg művészérmfemek gazdag sorozatát, majd visszatért az osztrák fővárosba. 1936-ban hazatelepedett Budapestre.

A második világháború kitöréséig tartó rövid időszak élete legtermékenyebb korszaka volt. Csendben elvonulva ekkor mintázta legszebb műveit, a magyar kisplasztika utólérhettlen remekeit.

A második világháborúban műterme és sok alkotása elpusztult. A felszabadulás után a Képzőművészeti Iskola tanáraként növendékek generációit nevelte. 1948-ban elsők között tüntették ki Kossuth-díjjal. Ezekben az években főleg fiúaktokat és kettős kompozíciókat mintázott kisplasztikában (Két nő a fürdőben, Boreas és Psyché). Érmeinek sorával iskolát teremtett. Néhány kitűnő portrét is mintázott, mígnem 1956-ban megbénult. Csodával határos módon művészete segítette át a válságon. Beszélni többé nem tudott, de megtanult balkezével rajzolni. Lehelletfinom virágsorozatai művészete rövid reneszánszát hozták, 1967-ben bekövetkezett haláláig.

Ikertestvére, a visszahúzódó, túlérzékeny, magányos különc, Noémi iskolateremtő munkásságával a hazai kárpitszövést emelte európai rangra. A Kos- suth-díjas, érdemes művész, az Iparművészeti Főiskola tanára autodidakta volt. Művészi pályája nehezen indult, az iparművészet különféle ágaival kísérletezett. Művészi látásmódja azonban a legavatottabb légkörben, Nagybányán, apja mellett alakult ki, ahol tanúja volt a remekművek létrejöttének. Hosz- szas európai tnulmányútjain behatóan tanulmányozta a múzeumok kincseit, míg rátalált műfajára. A szövés technikáját a párizsi Manufacture des Gobelins- ben sajátította el, majd Nagybányára hazatérve reggeltől estig szőtt műhelyében. Az 1916-os családi kiállításon már hét művel szerepelt, melyek közt már ott volt első műfajmegújító remeke, a Teremtés is. Rendkívül rövid idő alatt alakította ki sajátos hangú művészetét, mellyel hamar európai hírű lett. Stílusa először a 16-17. századi fla- mand falkárpitokat követte, 1920-tól kezdve azonban teljesen leegyszerűsödött, a dús levél- és virágdísz elmaradt. A művek középpontjába a természetben munkálkodó ember került munkaeszközeivel, az ásóval, kapával, gereblyével, locsolókannával. A formai leegyszerűsödést a színvilág is követte, általában a meleg színtartományban.

1945 után az elbeszélő jellegű megoldások felé fordult, de művészete életét már nem tudta betölteni többé. 1956 után eszméiben is csalódva nagy magányosságában önkezével vetett véget életének. Alkotásai azonban a hitet az emberben, és az élet mindenekfeletti erejét sugározzák a művészet örök nyelvén.

Brestyánszky Ilona

Hajnalban fogtam egy pon- tyocskát. Elnézegettem, forgattam a kezemben, beszélgettem hozzá, butának neveztem. — Minek kellett neked éppen az én horgomra tévedni? Látod-e, ember vagyok, hazaviszlek. Beleteszlek a hálóba, s viszlek, nincs mentség.

Biciklire kötöztem a horgászbotot, s elindultam hazafelé. Mikor a szobába léptem, mint mindig, most is így kiáltottak a gyerekeim: -— Hal van?

— Hal? Van.

— Nem baj! — rikkantott Miki. — Akkor is te vagy a legjobb horgász!

— Te meg a legjobb játszó!

Marika kipirult arccal hallgatott; kipihente magát. Igyekezett úgy viselkedni, mintha mi se történt volna. A halat beletettem a fürdőkádba, a gyerekek pedig vizet engedtek rá. Halacskánk nem sokáig tétovázott, az életösztön hamar meglibbentette uszonyát.

— El, él! - ujjongtak a fiúk.

— Él hát!

— Mit kezdjünk egy hallal? —jött be a fürdőszobába Marika.

— Hozunk neki növényeket - mondta Attila.

— Teszünk alá sarat — kontrázott Miki.

S robogtak is le a lépcsőn. Az udvaron összekapartak néhány maroknyi sódert, s visszaérve a fürdőszobába, zsebükből néhány fűcsomót is előrángattak. Marika nem nézte jó szemmel a mesterkedésüket. A fiúk beleszórták a fürdőkádba a füvet és a sódert, s közben azt mondogatták: — Nálunk jó helyed lesz halacskánk! — Miki kenyérBenke László:

PITYU

morzsáért szaladt a konyhába, Ati pedig a táskám aljáról néhány szem kukoricát kapart elő.

— Pi, pi, pi — mondogatták, ahogy a hal nyakába potyogtat- ták a kukoricát. De őkelme nem kívánt enni. Szomorúan hajtotta le a fejét. Hallgatott. Uszonyai finoman rezegtek, bennünk pedig lassag, egyenletesen nőtt a sajnálat.

így éldegélt halunk családi körünkben. így élt az első, a második és a harmadik nap. Reggelente jó reggelttel köszöntöttük, mire ő olyan riadtan ugrott neki a fürdőkád falának, hogy alaposan összeverte a fejét.

— Hogy aludtál, halacskám? — Igyekeztem barátságos hangot megütni, de ő válaszra se méltatott. Mikor a gyerekek meghallották a hangomat, betörtek a fürdőszobába, egymást lökdösve tolakodtak a fürdőkádhoz.

—Szia, Pity ukám! — rikkantotta Miki. — Hogy aludtál, kis Pityu? — Igaz is, apu! — kapott a homlokához Miki. — Legyen Pityu, egyszerűen csak Benke Pityu.

— Na, Pityu, te mit szólsz ehhez?

Pityu csendesen úszkált a kádban, mint aki helyesli a dolgot. A zajra bejött a szobába Marika is, mondot valamit, de senki se figyelt rá. Úgy láttam,

nem nagyon lelkesedik, de én ezen nem csodálkoztam. Marika ugyanis nem szerette a halat. Azt már pontosan nem tudnám megmondani, hogy miért, valószínűleg azért nem szerette, mert az öldöklés nálunk az asz- szony dóig avolt. Vagy azért öldökölt, mert nem szerette a halat? Ezen a fontos kérdésen mégsem tűnődtem sokat, gondolom, majd a filozófusok megválaszolják ezt az önellentmondásnak tűnő problémát. Ennél ugyanis sokkal fontosabb, hogy Marika visszajött a konyhájából, és ő is odahajolt a fürdőkád fölé. Nem szólt ugyan semmit, de valami átsuhant rajta. Mintha ekkor kpvetkezett volna be a döntő fordulat.

Este, mikor fürdeni ment, hangokat hallotam a fürdőszobából. Odaintettem magamhoz a gyerekeket az ajtó elé. — Csönd legyen — intettem. — Figyeljetek csak!

— Gyere, drágám — hallatszott a fürdőszobából. — Zuhanyozni szeretnék. Gyere szépen, áteszlek ide a kagylóba. Ne félj, te kis buta, nem bántalak.

— Anyu megbarátkozott a hallal—mondta Ati, mire mindhárman összenevettünk.

— Most menjünk, várjunk anyátokra, s ha kijön, majd megkérdezzük tőle, jól esett-e neki a fürdés.

Marika hamarosan jött, és kertelés nélkül kijelentette: — Ezt a halat én nem ölöm meg. Megértettétek? Benke Pityut nem ölöm meg. *

A gyerekek odabújtak az anyjukhoz.

— Na, fiúk, ehhez mit szóltok?

— Anyunak igaza van — jelentette ki Miki.

— Pityut nem szabad megölni — mondtaAttila.

— Mihez kezdünk vele?

— Fölneveljük — szögezte le Miki.

— Hordunk neki enni-inni — mondta az anyjuk. — Vissza kell vinni a Dunába.

— Igaz is! — kaptam a fejemhez.

— Nem élhetne velünk itt a fürdőkádban? — sóhajtott Miki.

— Nem. Az ő helye a Dunában van — mondta határozottan Marika.

— így van, fiúk. S ha majd felnő a mi Pityunk, elúszhat a tengerbe.

— Még az óceánba is! A hal nem ismer országhatárokat.

Ezután már csak az volt a dolgom,hogy rendbehozzam

biciklimet. Leoldoztam róla a horgászbotot, beállítottam a sarokba, Pityunak pedig vizet vettem a csapról egy nájlon zacskóba. A zacskót táskámba tettem, táskámat pedig ráakasztottam a kormányra.

Marika meg a gyerekek egészen a kapuig kísértek.

—Szervusz, Pityu! — kiabáltak, és integettek utánam.

Mikor Pityut visszaengedtem a folyóba, a víz szélén kicsit elcsodálkozott. Nézgelődött, csak hallgatózott egy helyben. Nagyon hozzászokhatott a fürdőkádhoz. De alig hogy kigondoltam ezt, megvillant a mi halacskánk, és eltűnt a szemem elől.

Reméljük, nagy hal válik belőle. És többet nem fogja ki senki.

Ferenczy Béni: Boreas és Psyche

Slezák László: Múló idő