Békés Megyei Népújság, 1990. június (45. évfolyam, 127-152. szám)
1990-06-02 / 128. szám
1990. június 2., szombat IRODALOM-MŰVÉSZET 'köRÖSTÁJ Szúdy Géza versei: Változások Csoór István emlékének Változások? Igen. Értékesetek a politika rengései közt, ritmusváltás az emberek lélegzetvételében. Újfajta dömping a szavakban. A tőke színeváltozása, lihegés a piac felé. Változás általában, a felületen. Mert hát a lényeg ugyanaz maradt: a természet törvényei változatlanok. Én például öregszem, visszavonhatatlanul. Vannak génjei az öregedésnek? Ügy lehet, ám nem ez az érdekes, hanem épp maga az öregedés. Más szóval a hanyatlás, közeledőben az igazság ama pillanata felé. Változások? Igen, a felszínen sok minden megváltozik. A felszín alatt, ahová alányúlnak sorsom gyökerei, minden változatlan. így hát elkopnak szerveim, elkopik az időm. Kimondva az ítélet, s megföllebbezhetetlen. Változások? A felszín hártyáján igen, de alatta minden moccanatlan. Teszem, ami rám méretett: elvégzem, s ennek az igének is gyöke-töve a VÉG. Az élet elvégeztetik: Az életnek vége lesz. •Változások? De csak a vaskos változatlanság epidermiszén. Egy kósza vízcsepp a mélység tükrén futó gyűrűket indít, ám a mélység mozdulatlan. Állok sötét mélységű vizek partján. A part hol itt, hol ott beomlik. Egy nap beomlik alattam is, oly hirtelen (s hatékonyan), mint egy tarkólövés. Utolsó előtti Az az igazság, hogy nem készülhetsz fel semmire, mert mindenre fel kellene készülnöd. A dolgok ki nem számíthatók, sanszok, szerencse, végzet szeszélyes portölcsérként kavarog, s forgatván téged is: lehet-e még beleszólásod abba, hogy mi is történjék veled? Jószerint néző lehetsz csupán, talán higgadt, nyitott szemű, talán bosszús s csak mérgedet nyelő. Legjobb, ha mégis ragaszkodsz nyugalmadhoz, már hogyha van, s lehet ebben az irritáló légkörű századvégi cécóban. Napjaink kórlapján egy újabb „fin de siede” szindróma. így hát leginkább magadba fordulsz, kapudat bezárod, ablakaidon a redőnyt leereszted, s a rádiót, a tévét jobbára nem nyitod ki. Az újságokban legfeljebb ha a címeket futod át, s még olykor-olykor áltatod is magad, hátha valami biztatót találsz. De nem, soha, véletlenül sem. Mintha egy kozmikus alkonyat árnyai vonulnának völgyeinken át erőltetett menetben. Rejtett buzgárok szivárognak, nem tudni, meddig bírják még a gátak, a vízözön ott ólálkodik már a süppedékek víztócsáiban. Házad körül nyúlgátakat emelsz, miközben jól tudod, hogy mit érnek ezek. Afféle nyugtató tevés-vevésként, ut aliquid facéré videaris, önmagad is becsapva, hogy tán e pótcselekvés valahogy jelzi még az életet. De hát mit ér a tett, ha már csak szimbólikus lehet? Minden ott dől el a külső gátakon, amelyeket hörcsögök, ürgék, pockok, lótetük s más fúró földi férgek lyuggatnak észrevétlen, hogy egy nem sejtett pillanatban ránk zúduljon a tenger. Dadogó szavaimat is egy atlantiszi tájon írom, karcolok sorban ákombákomot vad huzatoktól jajgató barlangjaim falára. Csak rajzolgatok, íme, az utolsó ember, vagy talán az utolsó előtti. A könyv és az új világ Régi és nemes hagyománynak számít immár az ünnepi könyvhét. Az már kevésbé nemes hagyomány, hogy kampányokhoz szokott társadalmunk' szinte erre az egyetlen alkalomra tartogatja érdeklődését az értékes irodalom iránt. Mert az ünnepi könyvhét elsősorban a magyar irodalom, s azon belül is a kortárs szerzők érdekében szerveződik. Nem az elmúlt esztendőben, de sajnos már a hetvenes évek során megfigyelhettük, hogy nem váltak be azok a jóslatok, amelyek azt hirdették, hogy a fejlődő szocialista társadalomban minden ember egyre inkább az értékes kultúrát, a valódi műalkotásokat fogja birtokba venni. Tömegesen éppen egy ellenkező irányú folyamat gyorsult fel. A könyveknél maradva: nem az olvasó emberek száma csökkent — egyelőre legalábbis —, hanem az olvasmányok szerkezete alakult át: egyre kevesebb lett a valódi érték, s egyre több a szórakoztató irodalom aránya. Természetesen itt nem az a baj, ha egy mű szórakoztat, hanem az, ha csupáncsak erre képes. Az ilyen műveknek megvan az a furcsa sajátossága, hogy másnapra, harmadnapra gyakorlatilag el is felejtjük, s ami megmarad mégis, az sem annyira az olvasmányra vet fényt, mint inkább a saját alkatunkra, ízlésünkre. Életünknek rengeteg olyan tevékenysége van, aminek közvetlen hatása múlandó. Gondoljuk el azonban, milyen tragikus következményekkel járna, ha minden, vagy majdnem minden élettevékenységünk ilyen gyorsan elmúló hatással rendelkezne csupán. Aligha nevezhetnénk magunkat embernek. Az ember létéhez, lényegéhez elengedhetetlenül hozzátartozik tehát az értékek — az emberiség által teremtett értékek — valamilyen mennyiségének tudása, ismerete, alkotó birtokbavétele. -Erre a fajta alkotásra, az alkotó szintű befogadásra minden értelemmel megáldott lény képes. S egy társadalom állapotát, a legtágabban értett kulturáltságának szintjét az is minősíti, hogy mennyire, milyen mértékben és mélységben képes a befogadásra. Hiszen amelyik társadalom nem „befogadó”, az nem képes teremteni, alkotni sem. Sok Okát hangsúlyoztuk már annak a válságnak, amelybe a nyolcvanas évek során zuhant a magyar társadalom. Azt is, hogy leértékelődött a tudás, hogy perifériára szorították az értelmiséget. Azt is, hogy Európába visszatérni csak kiművelt emberfőkkel lehetséges. Ám a legkevesebbet mindmáig éppen ennek érdekében tettük. Ma már kemény tapasztalataink vannak arról, hogy a társadalom állapotát nem lehet tartósan szólamokkal sem minősíteni, sem megváltoztatni. A politikai intézményrendszer radikális megváltoztatása következetes munkát igényelt, és követel még továbbra is. Hasonló a helyzet az ország gazdaságával. Itt még alig történt valami, s ennek negatív következményeit mindannyian érzékelhetjük. Ám szólamoknál tovább alig jutottunk az ország tudásszintjének kérdésében. A nemzet kulturáltságának állapotát ugyanúgy csak következetes munkával lehet emelni, mint á gazdaságét, a kettő csak együttesen hathat jótékonyan egymásra. Mil- liószor hallhattuk a szöveget, hogy az átlagember a fárasztó napi munka után kikapcsolódni óhajt, s nem képes a szellemi erőfeszítésre. Lassan már az is elhitte ezt, akinek pedig többre lett volna igénye. Be kellene végre mindenkinek látnia, hogy amíg a szellem területén csak kikapcsolódásra képes, addig nem fog ötről hatra jutni, sőt, a napi munka egyre fárasztóbb és fárasztóbb lesz az egyén számára, egyre jobban fog csupán a „kikapcsolódásra” vágyakozni, s ez a folyamat negatív spirálként tovább csökkenti az egyénnek a társadalomban elfoglalt helyét. Míg ellenkezőleg: az értékek „fárasztó” birtokbavétele előbb-utóbb pezsdítően hat munkájára — bármi is legyen az —, s egyszer csak azon veszi észre magát az egyén, hogy már nem is kíván csupáncsak szórakozni, mert azt kevésnek érzi. Mindehhez természetesen hozzá kell segíteni a közösségeket is, meg az egyéneket is. Már maga az is segítség, ha a szórakozás szajkózása helyett a művelődést hallja állandóan reklámozni már az aprócska gyermek is. Az is segítség, ha olyanná válik társadalmunk, hogy a könyv, mint az emberiség által felhalmozott legtöbb érték hordozója, visszanyeri rangját, és ismét nélkülözhetetlenné válik mindennapi életünkben. A tankönyv is, a szakkönyv is, meg az irodalmi mű is. A könyvpiac ma sajnos nem ezt a tendenciát érvényesíti. A hon védelmére (azonban nemcsak hadsereget kell fenntartani a köz költségén. A hazának nemcsak a határait kell védeni, hanem szellemiségét is. így a műveltség és annak terjesztése olyan állami feladat, amely elől semmilyen pártállású kormány nem zárkózhat el. S nemcsak a könyvhét kínálatának kell ezt a szemléletet tükröznie, hanem az egész esztendőének. Vasy Géza Erre csörög a dió Hatvani Dániel tudósítása Kunbodlárról A minap (az Élet és Irodalomban) Németh Géza Béla helytelenítette, hogy Móricztól a Rokonok a kötelező olvasmány, s nemzedékek e regény alapján alkotnak képet nagy írónk írásművészetéről. Sportszerűtlen egy szövegösszefüggésből kiragadott gondolattal vitatkozni, különösen, ha az irodalomtörténésznek igaza van. Már ami a dolog esztétikai részét illeti. Valóban nem ez Móricz Zsigmond regénye, de azt, hogy Zsarátnok városa, a rokonok világa nem tűnt, múlt el, azt mindenki tanúsíthatja. Hatvani Dániel kisregényében Kunbodlámak hívják Zsarátnokot, elvtársaknak a rokonokat. Változtak a nevek, valamelyest a stílus, de a lényeg semmit. De nem csak emiatt van az olvasónak az az érzése, hogy ezt a történetet már olvas(hat)ta valahol. Mintha megkésett volna ez a kisregény, vagy a magyar valóság, történelem van késésben? Hasonló történetek nem jelenhettek meg korábban (értsd 1989—90 előtt), mert az állampárt szigorúan vonta össze a tekintetét (mint tette azt pl. Karinthy Ferenccel), ha az író érzékeny pontokat: — értsd hatalom, hatalmi elit — érintett. Ezért az irodalom sokáig bekódolt, áttételesen fogalmazott. Csak a legújabb hónapokban lehet a mindennapi újságírás, a publicisztika témája, tárgya Zsarátnok (lásd Tisza- kécsike), de — valljuk be — már ezt is unjuk. Hatvani Dániel kisregényével is ez a gond. Olyan, mintha riport lenne. Érezzük az író sistergő dühét, mélységes megvetését ezekkel az emberekkel, ezzel a világgal szemben, amely fogva is tartja, nem ereszti. Zsarátnok-Kunbodlár olyan, mint valami langyos, bűzös mocsár. Aki benne van, talán még jól is érzi magát benne. Nyamvadt kis üzleteket kötnek, adják-veszik, osztogatják az államtól, a közöstől lopott javakat, mert tudják, érzik, hogy az állam (a fosztogató osztogató) meg őket zsákmányolja ki. Az irodalomtörténészek (és történészek) dolga lesz ösz- szevetni Zsarátnokot Kun- bodlárral: mit romlott a magyar vidéki, s azon belül az értelmiségi lét Móricz regénye óta. A kisregény kerettörténete egy szüret (ez meg Mik- száttól ismerős), a főhős, Dómján Mihály tanyáján. A városi hivatalnok (osztályvezető) miután megcsömörlölt a kisvárosi panamáktól, a ragacsos összefonódásoktól, önmagától is — elhatározza, hogy kivonul, libát fog tenyészteni. 1981-ben történik ez, amikorra már nyilvánvaló, hogy a Kádár-rezsim, a szocializmus ideológiája kimerítette minden erkölcsi és ideológiai tartalékát. Maga a hatalmat gyakorló elit is rádöbben erre. Hisztérikusan dekadenssé válik, mint a hanyatló Róma urai. A kisregény jó harmada szeretkezésekről szól (a recenzens nem idézheti a kisregényben szereplő szinonimákat), hatalmas ivá- szatokról, zabálásokról. A kisváros -vezetői keresztbe- kasfea másznak egymás feleségére, lányára, s mint Mórickának, „állandóan azon jár az eszük”. A kívülálló is előbb undort, majd szánalmat érez, mert hisz életek, tehetségek is pusztulnak el ebben a mocsárban. Az író nem ítélkezik (talán ez a legmarkánsabb különbség közte és Móricz közt), sőt egy csipetnyi nosztalgiát, szentimentalizmust is belevisz a történetbe. Egy generáció hullását írja meg, azét, amely a fényes szelekkel jött, 1981-re pocakot eresztett, már jól lakott, s állandóan másnaposán várja a bizonytalan jövőt. Amelyről biztosan tudja, érzi, hogy már nem az övé. Egyelőre (1981-ben), úgy látszik, hogy a kisárutermelőé, a kis- ügyesikedőé, aki radikálisan szakít minden ideológiával, s lényegében előkészíti a most bekövetkezett kapitalistái?) fordulatot. Tegnapi regény ez, mert tegnapi világról szól. De (kár)örömre még semmi ok, mert az (még) korai... Rólunk szól ez a történet, felebarátaim. .. (Népszava, Bp.) Horpácsi Sándor Koszta Rozália: Séta ................................................................................ .......................— V erasztó Antal: Apám titkai Csatát vesztettem én ártatlan csibész kölyök mikor Apám rosszalló tekintetébe ütközött helytelenül kimondott szavam. Belzebúb-adta, tenéked most lassan ki kell mondani a szót: elkergetjük, ha nem sikerül, újrakezdjük! És újrakezdtük, sokszor, türelemmel — mármint az övével — Apám beszélni tanított! Csatát vesztettem mint érett felnőtt! nem jutott elég időm, szeretni ÖT. Egy őszi napon elaltatta valami örök dallam azóta ritkán látom, néha megjelenik mint álom, ajtót nyit, veszkődik a régi kulccsal, matat a záron majd komótosan leül kedves diófája árnyékába kalapját is szemére húzza (júniusban a Nap már vakít) Iszonyatos csend van!!! Apám hallgatni tanít!--------------------------------------------------------------------------------*
