Békés Megyei Népújság, 1990. június (45. évfolyam, 127-152. szám)
1990-06-16 / 140. szám
0--------1990 június 16., szombat----------------------------------------------------- IRODALOM—MŰVÉSZET U j KOROSTAJ Costanta Buzea versei: Moraj alázatos győzelem a lélek moraja alszik a képzelgések között magamat legyőztem nem akarok semmi mást csak ha lehet hagyj békén egy időre az álom lassan felemel mint egy halvány tó amely kétségbeesettemragad a partjaihoz Hamletre várva egyetlen szenvedéssel a márvány méh gyakran mindenütt revelációt szül ütsz mint egy legyőzött hallgatod a fényben az ablaküveg szétmorzsolódását a még ki nem tört sírással összekevert szavakat és hiábavalóan várod hogy rádköszönjön hamlet Magyari Barna fordításai Csarejs János: Illusztráció Nagy Mihály Tibor: Hogy érted áldozat Láss hajnalodban engem, hogy érted lehessek áldozat, kincs helyett itt az életem, hogy érted lehessek áldozat. Az vagyok, akit a sugallat a szóban fölfedez, az vagyok, akit a sugallat a puszta szóban fölfedez. Rajtam a végső bizonyosság tüzkeresztje ég, bejárom tükrös álmodat, hiszem, hogy érdemes, hogy érted lehessek áldozat. Dűlőúti beszélgetés Dajka Sándor lassan haladt pöfögő masinájával a hosszúháti zártkertek felé. Egy motoros erőgépből meg egy utánfutóból állt a járműve; s az öreg a kettő között levő ülésen gubbasztott. Amióta divatba jöttek ezek a motoros alkotmányok, a tanyákon is egyre többet lehetett látni belőlük. Ki egy motorkerékpárt, ki egy régi autót alakított át ilyen önjáró szállító alkalmatossággá. Hja, a tanyán is lépnek egyet az emberek! Dajka Sándor egykedvűen ült a nyeregben, kezét a gázon, lábát a fékpedálon tartva. Ahogy a bánomi kereszteződéshez ért, akkor fordult ki onnan Fürj Bálint egy hasonló járművel. Mindketten megálltak, s a kalapjukhoz emelték köszönésképpen a mutatóujjukat. — Hova-hova? — kérdezte Fürj Bálint. — Elküldték, hogy hozzam haza a zártkertből a sárgarépát. Hát te hun jársz? — Egy kis trágyát vittem ki a szőlőbe. — Annak van épp az ideje. — Annak. Indulhattak volna tovább, amit az illem kíván, azt megtették, de Dajka Sándor mustrálni kezdte Fürj Bálint járművét. — Osztán... jó-e? — Jó, mert megy — nevetett amaz. — De most majdnem ott hagyott a beste! — No? — Tengelyig elült, s alig tudtam kijönni. — Az megesik ott a homokon. — Meg. Hallgattak egy sort, de Dajka Sándoron látszott, hogy még mondani akar valamit. — Emlékszem — kezdte, és feljebb tolta a fején a kalapot — mikor még a lovaim megvoltak, egyszer én is majdnem bent maradtam ezen a homokon. Lendületből hajtottam le a dűlőútról, aztán megálltam, leszórtam egy kupaccal a trágyából. Indulnék tovább, hát nem megy. Leszállók, nézem. A bal hátsó keréknek alig látszik a fele. Hát ha nem az a két jó lovam van, ott maradok. Emlékszel még? Két sárga volt. Sosem felejtem el őket. Fürj Bálint bólogatott, de a maga történetére. Már kezdte is. — Én meg egyszer fogadásból csináltam meg itt a Hosszúháton, hogy a megrakott kocsival, amivel nagy nehezen leálltam a dűlőútról, visszamentem az útra. Füzes Jóskával voltam, tudod, akinek az a sok diófája van... Szónál azt mondja a Jóska, mikor már helyben voltam, hogy szerencséd van. Miért, mondok. Merthogy sikerült bejönnöd. Ki is megyek, ha akarok, s bejövök még egyszer. Fogadjunk, hogy nem mégy ki, azt mondja. Fogadtunk. No, odaállok a lovak mellé. Kezemben a gyeplő, csettintek, szólítom a Csillagot, azt jobban kellett biztatni. Csillag, te! Húzd meg, galambocskám! Ha ezt mondtam neki, a világot is elvitte. Olyan ló volt az... Előszörre nem bírták. Füzes Jóska nevetett, hogy ő a nyertes. Hagytam, hadd fújjanak egyet a lovak. Csillag, galambocskám, mondtam másodszor is. Erre mintha megértették volna, miről van szó: egy szuszra kint voltak a dűlőúton. No, mondok Füzesnek, estére ott leszek nálad, készítsd ki a liter bort. A két ló meg csak úgy zihált. Úgy csillogott Fürj Bálint szeme, mintha most történt volna az egész. Dajka Sándor vette át a szót. — Nekem volt egyszer egy szürkém. Egy kanca. Azzal én szabályosan beszélni tudtam. De csak halkan. Suttogva. Ha keményen szóltam, fel sem vette. De ha szépen mondtam neki, mindent megértett. Lelke volt annak a lónak, igazi lelke. Ha este vittem neki ^ zabot, odadugta a pofáját a vállamhoz, mintha csak köszönte volna... Hallgattak, és melegséggel telt meg mindkettejük szíve. — No, isten veled! —mondta jó sokára Dajka Sándor. — Isten áldjon! Majdnem egyszerre nyomták meg az indítógombot. A motorok felberregtek. Előbb Dajka Sándor indult a Hosszúhát felé, aztán Fürj Bálint haza. A járművek kipufogócsövéből kékesszürke füst szállt ki, s a szél lassan beterítette vele a dű- lőút környékét. Tóth Tibor Nikoletta múlt év decemberében került az sz-i Gyermek- és Ifjúságvédő Intézetbe, hogy szerencsétlen kis sorstársaival egyetemben ott — az elosztóban — várja meg élete tőle független, további alakulását. A vérszerinti szülők a megyébe költöztek, így hát neki is automatikusan jönnie kellett a k-i intézetből, ahova már másodszor adták vissza a nevelőszülők, mivel nem bírtak az eleven (, jössz”) kislánnyal. Edit a karácsonyi ünnepekre hozta haza, s a furcsa kis lény megjelenése egyszeriben megváltoztatta érzelmeinket, gondolkodásunkat. Az életünket. Addig egy „normál” család voltunk, mint annyian: egy gyerek és két, folyton elégedetlen, olykor acsarkodó felnőtt, szűkösen megférve saját, kijelölt világában. Niki megjelenése sokmindent megkérdőjelezett ebből a végülis langyos kis létezésből, s bár mindmáig nem hiszem el, hogy ténylegesen tudtunk, tudunk segíteni rajta, egyfajta iránytűjévé vált általános elégedetlenségünknek; számomra legalábbis minden dolgok ártatlan és kiszolgáltatott mértékévé. Niki: agresszió az érzelmek, az álságok és bevett mindennapi reakciók évezredes menetrendje ellen. Kihívás, aminek nem tudunk, de talán szégyenlünk is megfelelni. A kényelmes magán-egzisztenTódor János: NIKI cia, a gyarló emberi ego földhözta- padtságát pillanatról pillanatra akaratlanul is tanúsító kis vakarcs. Nem hagy (nem hagyhat) nyugodni bennünket, hogy neki sokkal rosszabb, és csak egyre rosz- szabb lesz, ahogy mindennek tudatára ébred. Ha ébred egyáltalán... ❖ Miért, hogy a gyermeki ártatlanság, a riadtan mosolygó kiszolgáltatottság szinonimájaként azonnal és önkéntelenül a kutyaasszociáció ugrik be? Hűséges kutyatekintetében az öröm és a feltétlen odaadás, ugyanakkor a büntetésre-szidásra-verés- re génjeiben felkészült félelem. Az ártatían-kiszolgáltatottak lankadatlan készenléte. Az ember, ez a gyermek fölé tornyosuló óriás, bevallva vagy bevallatlanul önmaga torz paródiája, megdöbben és elcsügged, ha találkozik ezzel az ösztönökbe belevett gyermeki bizonytalansággal. Nyújtom Niki felé a kezem, hogy megsimogassam a haját. Arcán Molnár Antal: Tanya Novák Béla Dénes: Egy temetésre Nagy Imre emlékére Fölviláglik alkonyunk? Hold-kokárdát szívünk fölé! Tükörből arcunk megszökött? Más ábrázat kell? Kié? Hamvas-sötéttel nyílj ki tüzes-földbe mártott rózsa! Hitünk magva a senkié? Sarjad belőle: Dózsa, Dózsa. Kaszaél álomból ébredek, szúrós fény riszál. Minek jön újra napra nap, s a semmit, mit eddig tettünk, kifizeti meg? Poós Zoltán: Lakótelepi gyerekek Gyermekkoromban a lakótelepi gyerekeket térdben levágott farmernadrágban, nadrágtartóval, nyakukban kulccsal, kemping biciglivel képzeltem el Mind szőkék: fiúk, lányok Azt hittem, az ők papáik építették azokat a magas házakat alázatos, ősin megkeseredett mosoly. A félelmet a szemek tömör feketesége, meg a beidegződött reflexek őrzik: hirtelen, továbbra is abba a mosolyba merevedve, arca elé kapja a kezét — Niki, csak nem félsz tőlem? Válasz nincs, csak ez a megmagyarázhatatlan, örökérvényű mosoly-birodalom: az ártatlanság gyalázata, az ártatlanság, mint gyalázat. Aztán, mint annyiszor, akár egy kis kutya bújik hozzám, a kezemet simogatja, miközben én egyre ro- hadtabbul érzem magam. Szégyen- kezem, igazán nem értve, mi okozza ezt a látszólag indokolatlan mély szégyent... * Időnként hülyének érzem ezt a helyzetet, végtére is mire föl tet- szelgünk ebben a szerepben? Ez is csak igazoláskeresés, menekülés. Lehet-e segíteni másokon, másokat eszközül használva önmagunkon...? * Niki bocsánatot kér, hogy csínytevésen érjük, és bocsánatot kér, ha csak egyszerűen útban van. Megyünk az utcán, és ő ismeretlen emberekre ráköszön. Ehhez tudni kell, hogy sokáig egy faluban élt, idős nevelőszülőknél. — Nikikém, nem kell mindenkinek köszönni — mondjuk neki. — Ja, bocsánat — vigyorog, és szinte belénkfészkeli magát. Mintha a lelkiismeretünket igyekeznénk tisztára radírozni, azzal, hogy Nikire órákat, napokat szánunk az életünkből. O hálás és hízeleg. Hiába mondom neki, hogy Niki, ne hízelegj, mert nem szeretem a hízelgőket. Ennek ellenére ő maga a hízelgés. Akaratlan létezése formálta örök alamizsna-elfogadóvá. Szórjuk az alamizsnát, szánalmas emberi gyengeségünk bizonyítékát. * Gondoljunk bele: mindent és mindenkit csak elfogadni. Aztán a szerep, a gyermeki lét réseiben, amikor nem figyelnek rád, amikor nem figyelsz magadra: rendetlenkedni. Ártatlan ösztönlét a lehetőségek réseiben. * — Apuka...— mondja, mint egy édesgyerek (micsoda szörnyeteg szóösszetétel és milyen előszeretettel használják a széplelkek), majd szinte ugyanabban a pillanatban, bocsánatkérően, megszokva, hogy mindig javítania kell, elnézést kér, és a keresztnevemen bácsiz... Túl érzékenyek vagyunk, vagy túl sokat engedünk meg magunknak egy gyerekkel kapcsolatban? Niki alighanem végérvényesen életünk feloldhatatlan görcse.
