Békés Megyei Népújság, 1990. május (45. évfolyam, 101-126. szám)

1990-05-12 / 110. szám

1990. május 12., szombat * m BELPOLITIKAI ÉS KULTURÁLIS MELLÉKLET Nem a bosszú órája ütött! A hatalomváltás nem in­dulhat a sértők és a sértet­tek jegyében, mert nem a hatalmasságok váltását kell jelentse. A magára valamit is adó embernek, a hata­lomnak nem lehet eszköze a bosszú. Éppen a ma em­berének kell tisztán és vilá­gosan látnia: a brutális bosz- szú nem old meg semmit; hogy az nemcsak az egyén­re, de a társadalomra is ká­ros; hogy a brutalitás a tisz­tánlátás hiányát mutatja. Látnunk kell, hogy ebben az országban valahol mindenki sértett. Elsősorban lélekben, emberi erkölcsben, ember­ségben lettünk erősen meg­csonkítva. Ennek helyreté­tele hosszú folyamat lesz, ami toleranciát, humánumot igényel. Még a legmegsér- tettebbek igazsága sem le­het durva visszasértés. A fo­gót fogért-elmélet sosem szült jót. Végre az értelemé legyen a szó! A félelem neuralgikusán tette tönkre az embert. Itt mindenki félt, mert minden­ki .megfigyelés alatt állott, elkezdve a párt első embe­rétől az utolsó muzsikig. A fegyverrel és testőrökkel el­látott vezetők féltek egy­mástól és áldozataiktól, az igazság és igazságtalanság kiderülésétől. Ök is áldoza­tok, a saját hatalmi rend­szerük áldozatai. Az inter­nacionalista centralizmus ál­dozatai, amelynek pallosa ott lebegett mindenki feje fölött. A kommunista hata­lom saját fiait is pellengér­re küldte, ha a főhatalom, az internacionalizmus torz értelmezése úgy diktálta. Jó bizonyíték erre a sztálini tisztogatás az 1930-as évek végén, vagy a hazai likvidá­lások, vagy a magyar és csehszlovák népfelkelések ún. testvéri „megsegítése” az internacionalizmus jegyében. A ma is félő emberek meg­nyugvást áhítanak és nem bosszúra szomjaznak. Min­den helyi és központi hata­lomváltásnak ebből kell ki­indulnia, mielőtt megkezdi az ún. „rendcsinálást”. Az újabb félelemkeltés nem lenne erkölcsösebb az előző embertelenségnél, már csak azért sem, mert most az ér­telmiségi „réteg” került a hatalom rúdjához, akiktől mást vár az egyszerű embe­rek tömege. Itt az alkalom bizonyítani: az értelmiség nem arra hivatott, hogy a tömeget félrevezetve csak a saját érdekében tevékeny­kedjen, hanem össznépi ér­deket képviselve a népért cselekszik. Most különösen nagy felelősséget kell magá­ra vállalni az értelmiségnek, ha népe előtt meg akarja cáfolni a róla eddig állítot- takat; ha eleget akar tenni azoknak az elvárásoknak, amit a mostani választások­kal nemzete rábízott. Az hogy bosszú nélkül si­kerül-e elsöpörni a régi rosz- szat, s helyébe bevezetni az emberit, amit nemcsak óhajtunk, de szeretnénk meg is érteni, erre bizonyos ga­ranciát nyújt az a tény: fe­lelős személyek jóvoltából sikerült kulturáltan meg­szüntetni a régi basáskodó hatalmat. Hogy a proletár- „hatalom” által megsértettek műveltsége, intelligenciája magasan az átlag felett van, akik az ún. proletárhatalmat képesek keserves kilengés­nek tekinteni. Akik a ho- “mounius libri-szinten álló pártvezéreket is képesek lesznek becsapott áldozatok­nak venni. Bízzunk benne, hogy a sértettek értelme és a nép bölcsessége biztosítja majd az új kormányzatot és a helyi közigazgatást a bé­kés átmenet megoldásában. Próbáljuk úgy felfogni ezt az elmúlt ötven évet, mint egy háborús időszakot, amely az egész népet sújtja, hogy nekünk csak most' ért véget egy vesztes háború. Az újjáépítést most kell megkezdenünk. Kisemmizve és lerongyolódva, de össze­fogva, közös erővel és meg­értéssel. A békétlenkedőket még csak a hatalom közelé­be se szabad engedni. Eny- nyit legalább' kellett, hogy tanuljunk a sztálinista re­zsimtől. Most a haza és a nép szolgálatára van szük­ség és nem békétlenkedőkre, önhitt, egoista trónfoglalók­ra. Tóth Ferenc A II. világháború szovjet veszteségei A Szovjetunió 8 millió 666 ezer embert vesztett a má­sodik világháború harcai­ban — jelentette be Pjotr Lusev, a Varsói Szerződés tagállamai egyesített fegy­veres erői főparancsnoka, a TASZSZ szovjet hírügynök­ségnek adott nyilatkozatá­ban. A hadseregtábornok azt is elmondta, hogy ez idő alatt 18 millió szovjet ál­lampolgár sebesült meg, vagy betegedett meg a há­ború következtében. Az eddig ismert, húsz­millió áldozatról szóló vál­tozatról beszélve Lusev kö­zölte, hogy a meglehetősen kétséges értékelésen alapuló adatot Hruscsov tette köz­zé. A VSZ-erők főparancsno­ka közölte, hogy Németor­szág 5,5 millió, szövetségesei pedig 1,2 millió embert ve­szítettek halottakban a II. világháborúban. Lusev hoz­zátette, hogy a szovjet vesz­teségek nagy része a honvé­dő háború első szakaszára esik, míg a háború befejez ző szakaszában Németország és csatlósainak vesztesége meghaladta a szovjet áldo­zatok számát. Lusev azt is hangsúlyoz­ta, hogy az amerikai, angoil és francia hadsereg hadmű­veletei jelentősen meggyor­sították a .fasiszta Német­ország teljes legyőzését, ugyanakkor azt is megemlí­tette, hogy a második vi­lágháború fő terheit mégis a Szovjetunió viselte, hiszen a fasiszta tömb haderejének több mint hetven százalékát a szovjet—német fronton semmisítették meg. „Oly sok viszály után” Már reggel, amikor első aranycsíkjait húzta a nap az ablakom peremén, és ráébresztett, hogy május van, nos, már reggel eszembe szökkent valahonnan a Szózat két sora. és nem hagyott nyugton. Egyre jobban fogva tartott, már félhangosan is mormoltam egy-két szavát, velem jött az utcán a szerkesztőség felé igyekezve, majd bent, amikor óra múltán aznapi penzumom, egy szombatra szánt glossza megírásához készülődtem, me­gint csak; olyannyira, hogy félretéve féltucatnyi té­mámat arról, hogy ma, és Magyarország, ezt a sort ír­tam legfelül!: „Oly sok viszály után”. Ezt. a Szózat ha­todik szakaszának második sorát, minden idők remé­nyeinek kifejeződését, mai reményeink kifejezőjét. És máris ott voltam, ahová féltucatnyi választható témám is vitt volna: Magyarország, 1990. május. Az orgona­virágzás és a kormányalakítás májusában, amikor „Oly sok viszály után”, a következő sort is lehetségesnek tartjuk: „El nemzet e hazán”. Mintha Vörösmarty tudta volna? Ott, a múlt évszázad első-félében, hogy mi is majd itt, a huszadik utolsó évtizedében attól a hitünktől várunk valami biztatót, hogy „oly sok viszály után” valami másnak, valami szebbnek, valami többnek kell következnie?! Hogy azt várjuk, ha. majd egy év. két év. öt év múltán valaki új­ra leírja a Szózatnak ezt a sorát a mostanihoz hasonló indítékból, talán már nem tesz utána kérdőjelet és fel­kiáltójelet is, csak ezt az utóbbit, mert a remény betel­jesedett, és gyönyörűn „él nemzet e hazán”. Él, és nem vegetál, él, és nem szegényedik, él és er­kölcseiben sokkal erősebb lesz. él. és reményeiben nem < csalatkozott. De jó is tenne a Nagy Megálmodók idő­gépébe ülni, és megnézni: hogyan lesz (mondjuk) öt év után? Ezek a „ki tudja, hányadik típusú találkozások” persze, csak a fantasztikumokkal próbálkozók agyában születnek meg. mégis, ki állítja, hogy Verne Gyula csak álmodozó volt, és nem megálmodója is lényegében annak, ahová a viliág, a tudomány, az ember eljutni készült, és el is jutott! A mi mai reményeink azonban . nem jó. ha a fantasztikumok, a majdnem tehetetlensé­gek útjára tévednének, sokkal inkább tesznek valósá­gosak azok. ha az ész érvei alapozzák, ha a lehetősé­gek és a felelős előre tekintés adja körvonalait minden elképzelésnek. Ahogy ezeket a tájakat barangolom, és a programok­ról:, ígéretekről, jó vagy rossz irányról beszélek, pilla­natnyi időre felrémlik bennem egy régi reflex: mi van, ha. amit leírsz, félreértik? Ha azt olvassák ki belőle, amit bele sem írtál? Ha nem azt akarják kiolvasni be- lőte, amit beleírtál?... Szerencsére még megkönnye- bült sóhajtásra sincs szükségem ahhoz, hogy moso­lyogjak magamon: azért ott már mégsem tartunk! Persze, a kívánalom, az óhaj még semmi. A dolgok akusztikája azonban már valami. Valami az. hogy meg­választása után pár nappal azt mondja a Magyar Köz­társaság ideiglenes elnöke: „A politikusoknak partner­ként kell tekinteniük a sajtót, amely, ha őszinte, és se­gítő szándékú kritikával él, elő tudja segíteni a közvé­lemény szabad megnyilvánulását”. Ha az olvasó állam­polgár is érzi. miféle horderejű szavak ezek, hogyne érezné az újságíró, aki a „sajtó" maga, aki „közvéle­mény” akar (szeretne) “tenni! Mintha Vörösmarty tudta volna! Mintha Vörösmarty figyelmeztetné ennék a (számára) távoli jövőnek má­jusát: „Légy híve rendületlenül ! Hazádnak oh, ma­gyar”. Szabad-e hozzátennem halkan és nagyon csen­desen szólva: a nagy hangzavar után ezért is tisztuljon a szó, erkölcsösödjön a cselekedet, és erősödjön a hit arról hogv Magyarország, 1990. május. És illatozzanak az orgonavirágok. Sass Ervin Nyílt levél Aradra TISZTELT UJJ JÁNOS! A Békés Megyei Népújság 1990. április 7-i számában ol­vastam nyílt levelét Márk Györgyhöz; Drága Testvérem, Gheorghe Marc! megszólítás alatt. A Magyarországi Romá­nok Demokratikus Szövetségének (MRDSZ) főtitkáráért és annak családjáért való aggódáson túl, önnek valami nagyon meleg emberit és egyetemes érvényűt sikerült megfogalmaz­nia. Tény: bunkókkal és politikailag sanda, rosszindulatú egyénekkel szemben, csak a mindkét oldalon lévő demokra­tikus érzületű emberek összefogásával léphetünk fel eredmé­nyesen. Országaink közös sajátossága, hogy a kommunista önkény- uralom hosszú évtizedei alatt, nemcsak a gazdaság ment teljesen tönkre, hanem az erkölcsök devalválódásával az emberi kapcsolatokban is feszültségek és szakadások kelet­keztek, és ezen torzulások elszenvedői leginkább a kisebb­ségi sorban élők. Gondolom, öm is egyetért azzal, hogy a bajok okának felderítésénél nevükön kell nevezni azokat a személyeket, akik az adott politika szószólói voltak. Az MRDSZ élére 1983-ban Márk György került, majd egyben, a hazai románok parlamenti képviselője lett. A főtitkár már a forradalmi változások előtt — 1988 nyarán — nyilatkozat­ban, teljesen jogosan sérelmezte a szövetségük címére érke­ző mocskolódó levelek áradatát. Azok okát abban látta, hogy annak idején megszaporodtak a román politikát bíráló szó­beli megnyilvánulások, írások, tényfeltáró munkák, ugyanis burkolt formában, de támadta Csurka István írót, aki akkor a Gyulai Várszínház színpadán MEGMARADNI című drá­májával erősen ostorozta a román politika bűneit. Furcsa volt, hogy a főtitkár úr erősen felnagyította az itteni romá­nok szenvedését, ugyanakkor csak roppant árnyaltan utalt a szomszédságban lévő nemzetiségi állapotok tarthatatlan­ságára. Sértőnek éreztem általánosítását, „nem kellően toleráns a magyar lakosság a román nemzetiség belső drámája és lelki keserűsége iránt”. • Akkoriban sokan kifogásolták, hogy a szövetség nem ítél­te el a bukaresti rezsimet. Márk György szerint azért nem adtak ki ilyen nyilatkozatot, mert a román nemzetiség nem túsz és különben is „ugyan ki hinné el, hogy nem nyomás alatt cselekszünk”. Találkozásunkkor azt mondtam Márk úr­nak: én elhinném, hogy nem kényszer hatására cseleksze­nek, és nőne a lakosság szimpátiája az MRDSZ iránt, ha valamiféle szolidaritást vállalnának Románia szenvedő né­peivel, üldözött egyéneivel. Ö erre indulatosan azt válaszol­ta, hogy „ez nem a mi feladatunk, és nagyon sajnálom, hogy ígn látja a dolgokat". Tisztelt Tanár Űr! Lehet, hogy tévedek és rosszul ítélem meg egy nemzetiségi vezető/ség politikai lehetőségeit, de az a véleményem, hogy a rosszat mindenkinek lelkiismereti kényszerből kellene elítélnie. 1989-ben már izmosodtak a pártok, szervezetek hazánkban. Bukarestben kijelentették, hogy a magyarok a kapitalizmus útjára tévedtek, és ezt minden eszközzel meg kell akadályozni. A dicső római had­vezérek korcs utódja keresztes háborút hirdetett a közös nyájtól való elcsángáltak visszatérítésére. Genfben, az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának ülésén —. február 28-án — Gheorghe Dolgu nagykövet alaptalan vádakkal mocskolta a magyar kormányt. Állítása szerint Magyarországon megsem­misítik a román nemzetiséget, likvidálják a román értelmi­séget, és a népet vallási elnyomásban tartják. Tizenegy nap múltán az Országgyűlés soros szakán felszólalt Márk György. A vádaskodásokra tényekkel válaszolhatott volna, ám nem tette. „A hazai román nemzetiséget — ... — hátrányosan érinti a két ország között kialakult rossz viszony...” „Az itt kialakult közhangulat viszont az együttélést nehezítette meg.” Márk György felszólalását figyelmeztetéssel zárta: „A politikai irányítás felelőssége elejét venni annak, hogy az aktuális események ne váltsanak ki nacionalista érzelme­ket.” HÁLA ISTENNEK!, szomszédságunkban az erőszak és a hazugság kártyavárát a népharag szétfújta. A vérfakasztó politikai horrorhurrikán magával ragadta a gyűlöletes Ceau- sescu családi klánt, de sajnos izmusának két alkotóeleme, a nacionalizmus és a sovinizmus továbbra is él. A decemberi aktuális események a magyarság többségéből együttérzést és segíteni akarást váltott ki. Mi, demokratikus érzületűek nem felszab a dúl/tűk a felszabadult Romániát, hanem vö­röskeresztes kocsikkal hatoltunk Transilvánia belsejébe ... Tisztelt Ujj János! Tény, hogy a felvilágosult sztálinista Kádár-korszakban, a nemzetiségi politikában is hibákat követtek el. De míg odaát a magyarság nagymúltú kulturális intézményeinek el­sorvasztása, a homogenizálás folyamatosan, tervszerűen zaj­lott, addig nálunk a már évszázadok óta a történelmi Ma­gyarország területén élő, s annak magjában maradt töredék, szórvány nemzetiségek szövetségbe tömörülhettek. A ma­gyarországi románság az államhatár peremén él. Többségük a különlegesen szép tájnyelvi román anyanyelve mellett, anyanyelvi szinten beszéli a magyart. Talán ön is látta a Panoráma külpolitikai műsor április 20-i adásában, a ro­mán nemzetiségről szóló tényfeltáró riportot. Román taní­tók, diákok, egyszerű kétkezi munkás emberek beszéltek a jogokról, a „plusz” jogokról, melyek nem újkeletűek, s azo­kat már évek óta gyakorolja a román kisebbségi nemzet. Szerintem, a meglévő valós hibákról is beszélni kell, és a hiányosságok megszüntetésére alulról építkező, demokra­tikus önszerveződésre volna szükség, mely a helyi közössé­gek autonómiáján alapulna. Elengedhetetlenül fontos egy kisebbség életében, így a románságéban is, a szomszédos román nemzettel való kapcsolat ápolása. Számomra szim­patikus a Magyar Demokrata Fórum álláspontja, mely sze­rint egy kisebbség sorsa nem lehet csupán annak az ország többségi nemzetének ügye, amelyikben él. Ez így humánus, modern és európai. Sajnos az MRDSZ elnökének nem ez a véleménye, hiszen tavaly szeptember 13-án, még a nagy kelet-közép-európai bomlási folyamat megkezdése előtt Gheorghe Mihaiescu a Tv 2 Napzárta műsorában rendkívül szenvedélyesen ismételgette, hogy egy nemzetiség sorsa szi­gorúan belügy, és szerény jóindulattal figyelmeztette a Pa­noráma szerkesztőit, hogy inkább söpörjenek a saját portá­juk előtt. Mihaiescu elnök úr régi álláspontjához igazodva, április elején a pécsi tv nemzetiségi műsorában anyanyelvén fejtette ki véleményét a marosvásárhelyi eseményekkel kap­csolatban. Szerinte az ott történtek román belügynek szá­mítanak, és addig nincs jogunk mást bírálni, míg Magyar- ország nem oldja meg kielégítően a nemzetiségi kérdést. Barátaimmal várjuk a gyökeres megújulást a szelíd és véres forradalmak után. Űj időknek új dalaihoz tiszta szán­dékú emberek kellenek. A megcsontosodott gondolkozású ortodox marxista dinoszauroszok változásra képtelenek és a politikai újjászületést csak késleltetik. Az óvatos kivárók, bűnös két lapra játszó politikai hamiskártyások még most is abban reménykednek, hátha számukra kedvező szélirány támad. Szerencsére a hazai román kisebbségi nemzet soraiban felnőtt egy demokratikusan gondolkodó értelmiségi réteg, akik mentesek mindenféle hamis történelmi és politikai be­idegződésektől. Bátor, tiszta kiállásukra vall, hogy a gyulai magyar értelmiségiekkel közösen, a párizsi román emigráció­hoz írt levelükben nevükön nevezték a marosvásárhelyi pogrom tetteseit. ök a magyarországi románság demokratikus megújulásá­nak jövőbeli letéteményesei! Tisztelt Uram! Biztos megszólnak majd, hogy illetéktelenül avatkoztam be a hazai románság belügyeibe. A válaszom erre az, hogy ezek KÖZÖS ügyek, s a leendő határtalan Európában határ­talanul csak úgy tudjuk majd egymást tisztelni és becsülni, ha előbb szembenézünk közös múltunkkal, és a hibák meg­nevezésével hozzájárulunk a társadalmi bajok orvoslásához. Mi, kárpát-medenceiek és génjeinkkel is ezer szállal kötő­dünk egymáshoz, mint jómagam is egyheted részben a ro­mánsághoz; Küküllő menti székely családhoz csapódott szép­nagyanyám, Stirbán Zsófia jóvoltából. A román és a magyar nép egymásratalálásának és megbé­kélésének, reményében zárom soraim. Baráti tisztelettel és testvéri szeretettel üdvözli: BÁLINT MIKLÓS, Gyula, 1990. május 1.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents