Békés Megyei Népújság, 1990. május (45. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-12 / 110. szám
o 1990. május 12., szombat ,\ Szép tervek, de vajon valóra válnak? Képünkön balról jobbra: Hajnóczi Judit, Tóth Erika, Botyánszki György, Hégely Szilvia, Achim Gabriella, Tóth Mária Fotó: Gál Edit Szlovák gimnazistákkal, iövSiiikrál Itt végeztek, ott kellenek? Jegyzet, avagy a szegények, mint gondolkodók Ha a ma embere ugyanúgy örülni tudna egy pontosan megfogalmazott mondatnak, egy eredeti, átütő erejű versnek, mint egy aranyláncnak, vagy egy új Citroen vagy BMV gépkocsinak, talán másképp lenne minden. Vagy vágyna egy „megváltó” regényre, ami az Élet nagy kérdéseire választ ad, esdekelne egy nézhető és átélhető, színvonalas és ugyanakkor érthető drámáért, ami Az ember tragédiájához hasonlóan összefoglalná múltunkat és jövőnket. Ha egyáltalán kialakult volna igénye és szomjúsága az irodalomra, ha feltétel és- követelmény lehetett volna az erősebb és teljesebb létezéshez a műveltség, ha az utóbbi negyven év alatt divatba hozta volna Valaki vagy „valami” a kulturáltságot, mint ahogy sikk lett a külföldi (nyugati) gépkocsi, vagy a nagy lakodalom, a CB-rádió és a BC-számla, a videoberendezés és a házi számítógép. Ha nem csak a kevesek (általában a szegények) kiváltsága lett volna a magas színvonalú gondolkodás. Ha a vezető állásokhoz nemcsak a piros könyv lett volna a követelmény, hanem a szakmai tudás. Ha az úgynevezett értékeknek hely teremtődött volna, vagy legalább Megvetés ne érte volna a szóval, a gondolattal való foglalatoskodást. Talán valóban másképp lenne minden, ha konvertibilis valutának tekintenénk a szellemi javakat is, s lehetne abban bízni, hogy negyven év alatt megszerzett tompultságunkkal még valami elsajátítható, belsővé tehető az eddig mellőzött, észre nem vett értékekből. S ezek után csodálható-e, hogy kirekesztettnek érezte magát filozófus, költő, grafikus, s minden szellemmel bíbelődő (nem fizikai) munkás. Hogy voltak kivételek? A hatalomhoz közel álló, ösztöndíjas kevesek, akik talán nem is a legek közé tartoztak. Tudjuk. De ez nem eredményezte azt, hogy a kultúra valóban a tömegek mindennapi tápláléka lett. Volna. S a legérzékelhetőbb jel a mellőzöttségre az volt, hogy nem lehetett megélni a szellemi foglalkozásokból. Kevés honorárium, kis fizetés járt az olykor feltörő „nagy” gondolatokért. Fog változni valami ebben? Másképp lesz? Kántor Zsolt Ma a Békéscsabai Szlovák Gimnáziumban búcsúzó negyedikeseknek utoljára, jelképesen megszólal az iskolai csengő. A végzősök elköszönnek, tőlük is tanáraik, a maradó diáktársak. Ünnepi, de fájdalmas percek ezek, mert visszavonhatatlanul végét jelentik a középiskolás éveknek. Igaz, készült rá mindenki, jó ideje fontolgatta jövőjét. Ki továbbtanulni szeretne, ki a szóba jöhető munkahelyekre gondol. Vajon, ha egy speciális gimnázium az alma mater, akkor másabb lenne a jövő? Is, is — adta meg a választ a találkozó Hajnóczi Judittal, Tóth Erikával, Botyánszki Györggyel, Hégely Szilviával, Áchim Gabriellával és Tóth Máriával, a békéscsabai középiskola egyetlen végzős osztályának beszélgetésre vállalkozó tanulóival. A ballagási meghívó szerint 12-en vannak. — Elsőben még 19-en voltunk — mondja Judit —, volt, aki aszlovák nyelv, más a matematika miatt esett ki. — Nem mintha a 19 sakkal több lenne — fűzi hozzá Szilvi —, sokan azért nem jönnek ide, mert a szlovák nyelven és irodalmon kívül a történelmet és a földrajzot is ezen a nyelven tanítják. Megalapozott szlovák tudás nélkül erre nem lehet vállalkozni. Én például biztos lehettem nyelvismeretemben, hisz itt jártam általános Iskolába is... • Gabriella a családi örökséget folytatta, mikor Ide iratkozott. — Tetszett, hogy apám és jó néhány családtag után én is itt érettségizhetek — mondja. Jó-_e,_ vagy rossz ilyen kis létszámú osztályba_ járni? Inkább jó, döntik el a kérdést. Igaz, a megyeszékhely középiskolásai közül sokan azt sem tudják, létezik-e ez a gimnázium. Ám őket jól ismerik tanáraik, tudják, kitől rrjit várhatnak, milyen gondjaik vannak, és a segítség is természetes. Szóba kerül 'még egy olyan plusz is, amit csak ez az iskola nyújthat: szlovákiai utazások, vendégeskedés zólyomi családoknál, a breznói olvasótábor ... Nincs diák, akit ne vittek volna el a szomszédos országba. Mégis, az itteni végzősök közérzete ugyanolyan most, mint más, ballagó társaiké. — Már felvételiztem a pozsonyi Komensky Egyetemre — tér vissza a kirándulások, a diákcsínyek közös felemlegetése után a jelenbe Judit. — Elfogadták a jelentkezésemet, újságírást tanulok majd. Bár nem vagyok szlovák származású, a nyelvet megszerettem és hiszem, ott tanulhatom meg igazán. És azután? Újságnál szeretnék dolgozni, talán sikerül, írnék a hazai szlovákságról, de mindenekelőtt a jobb tankönyvek kiadását sürgetném. — Azt tervezem, hogy szociális munkás leszek — mondja Erika. — Űj szak ez a szegedi orvostudományi egyetem főiskolai karán. Hallottam, a csabai tanítóképzőben is terveznek hasonlót, de hát még nincs ... Szeretek emberekkel foglalkozni, sajnos tanár, óvónő éa beszédproblémám miatt nem lehetek. Azért nem vesznek kárba az itteni, nyelvtanulással töltött évek: odaát élnek rokonaim és itthon a családommal beszélgethetek szlovákul. Bár nem mindig értjük egymást, a csabai keveréknyelvre rendszerint magyarul válaszolok... Gyuri szavain elcsodálkoznak lány osztálytársai, mikor kijelenti, hogy a matematikához, logikához vonzódik. A Budapesti Műszaki Egyetem dunaújvárosi kihelyezett karára készül számítástechnikusnak. Elsősorban a szakma érdekli, nem a nyelv, de azt is el tudja képzelni, hogy tudását akár Szlovákiában kamatoztathatná. Sajnos, ilyen szakembercseréről ez idáig még nem hallott. — Ha nem vesznek fel, jövőre újra próbálkozom — mondja —, lehet, addigra magánegyetemek is lesznek. Heverészéssel nem akarom tölteni közben az időt, valamilyen munkát biztosan találok ... Szilvi a szlovák nyelv mellett marad: a szarvasi óvónőképzőbe jelentkezett, nemzetiségi szakra. — Kevés szlovák óvónőről tudok — magyarázza. — Megpróbálom, hogy velem is többen legyenek ... Remélem, ezután is lesznek szülők, akik szlováknak vallják magukat, és ilyen óvodába adják gyerekeiket. Mégin- kább hiszek azonban egy idegen nyelv megtanulása iránti kedvben, és annak józan belátásában, hogy a szlovákot jó néhány országban megértik. Gabriella nem tanul tovább, dolgozni fog. Hogy hol, még nem döntött. Nyomda, vasút, idegenvezetés, vagy egy jó átképző tanfolyam? Mi lenne neki a megfelelő, és kap-e egyáltalán ilyen munkát? Megannyi bizonytalanságot keltő kérdés ... Marika a szegedi tanárképző főiskola szlovák— népművelő szakára jelentkezett. Nemzetiségi pedagógus szeretne lenni, hogy átadhassa a gyerekeknek mindazt, amit a szlovákságról megtanult. Megteheti maid? Talán... A nemzetiségi hallgatók számára vannak ugyan fenntartott he- lvek. de a közhiedelemmel ellentétben azért nem vesznek f«i az óvónő-, tanító- és tanárképzőkbe mindenkit, csak azt. aki valóban alkalmas a pálvára ... Velük beszélgetve elkerülhetetlen a kérdés: mit is ielent eev mai fiatalnak nemzetiséghez tartozni? Ha- evamánvtiszteletet. a nyelv é’etben tartását, mondogatlak ó7 ősi értékek őrzését, átadását, bár az asszimilációval uevanolvan komolvan számoltak, mint a munka- nélküli séeizel a szülőkre utaltságai. A mai varázsszó, a vállalkozás fel sem merült bennük: pénz. ötlet, szerencse kell ahhoz, mondják. Az elsőből nincs, a másik kettőből talán akadna. Még elképzelni sem tudják azonban most, hol, miért kellenének. Közben itt az első komoly próbatétel: az érettségi... (Szőke Margit II pofon A történet, bár nem közelmúltbéli, már akkor elszomorított, amikor először hallottam. Remegő női hang, félig sírva panaszolta a telefonban. hogyan szégyeni- tették meg nyilvános helyen egy kocsmában. A felszolgáló — ki tudja, miféle illemkódexből tanulva — jókora pofon kíséretében tessékelte az utcára. Csupán azért, mert azt a három sört szerették volna megkapni. amit nem sokkal korábban az élettársa rendelt, s kifizetett azzal, hogy később visszajönnek érte. Az asszony megszégyenült. Megalázták, összetörték, lealacsonyították emberi mivoltában tíz, húsz vagy ötven ember előtt. Lehet, hogy némi vigaszt csöppentett a leikébe az igazságszolgáltatás, midőn a javára ítélte az ügyet. A pofozkodó felszolgálót — jogi terminussal kifejezve — próbára bocsátotta a bíróság. A dolognak persze van egy másik oldala is. Az asszonyt egy pofonnyi villanással megfosztották emberi méltóságától. amit többé nem lehet visszaadni, megítélni, jóvátenni. Ez az asszony azóta lesütött szemmel jár az emberek között. Szégyenérzete beteggé tette. Hitét, önbizalmát. tartását sem az orvos, sem a gyógyszerek nem tudták visszaadni. Jött a szerkesztőségbe. hozta a bírósági végzést, és szinte kö- nyörgött: írjam meg az esetét. Lássák, olvassák az emberek, mivé fajult a világ! Hogy hovatovább a hirtelen suhanó pofonok mellett eltörpülnek azok a fekete foltok, amikor a hivatalban visszalökik az ügyfél beadványát, a boltban kioktatják a vásárlót, a szerelő becsapja a kuncsaftot. A kulturált viselkedés, az udvariasság, az embernek illő tisztelet kihalt a huszadik század legvégén. Elindultunk valamerre. S milyen távol van még Európa! László Erzsébet Egy látogatás emlékei 1966-bél 86 fénykép ajándékba Ez a két fénykép is a 86 között van. A gyerekek azóta felnőttek, az öregek elmentek... A nyugat-németországi Backnangban élő Karl Keller 1966-ban Rét barátja meghívására látogatott el Magyarországra, a Békés megyei Endrődre. A kis falu élete ismeretlen, új és érdekes volt számára. Tíz nap ítt-tartózkodás alatt mindent lefényképezett: a Körös-partot, a Cigányvárost, a piacon áruló nénikét, a cipész ktsz-t. Nagy élmény volt számára egy lakodalom. Náluk a csirkét a hűtőszekrényből veszik elő ilyenkor, itt meg a kopasztás művelete is fotótémául kínálkozott. Ekkor ismerkedett meg későbbi feleségével, Tar Katinkával is... A látogatás emlékét — a nyolcvanhat fényképet — nemrégiben az endrődi tájháznak ajándékozta. A képekből rendezett kiállítás május 14-ig látható a gyomaendrődi Déryné Művelődési Házban. A megnyitó előtt néhány percet beszélgettünk. Megkérdeztük, hogyan jutott arra az elhatározásra, hogy ideadja a képeket. Karl Keller magyarul válaszolt: — Majdnem minden évben ellátogatunk Magyar- országra, a feleségem szüleihez. Ók már nem itt laknak, de Endrődre is eljövünk. Egy ilyen látogatás alkalmával ismerkedtem meg Vaszkó Irénnel, a tájház vezetőjével. Ezután a találkozás után fokozatosan érlelődött meg bennem, hogy elhozom ezeket a képeket. Amit akkor én itt fényképeztem, az ma már történelem. Az itteniek történelme. — Mivel foglalkozik Backnangban? — önálló üzletem van, fényképezek, nyomtatok és írok is. A környékből kapok megrendeléseket: üzemi lapot, meghívókat, különböző kiadványokat csinálok. A kiállítás prospektusát is magam készítettem. A feleségem nálam dolgozik, és néha besegít a két fiam. ők is gyakran jönnek velünk Magyarországra, de most vizsgaidőszak van az iskolában. — Hogy tanult meg ilyen jól magyarul? — Ezt mindenki megkérdezi. A feleségemtől. Én előbb tudtam magyarul, mint ő németül, ugyanis sokáig ezen a nyelven 'beszélgettünk. A gyerekeink pedig egyformán jól beszélik a magyar is, a németet is. — Most, hogy néhány napot Magyarországon töltenek, nem hiányolják Önöket a megrendelők? — Nem. Már jóval előbb mindenkinek külótem egy kártyát, hogy ettől-eddig szabadságon vagyok, ók már így- ütemezték a megrendeléseiket. A beszélgetést befejeztük, mert elkezdődött a, megnyitó. Soikan eljöttek ezen a borús, esős, szomorú napon. Pedig azt mondják, az emberek nem szeretnek kiállításra járni. Itt az indítóok egyzserű: a fényképen keresik ismerőseik arcát, egy régi utcarészletet, hajdani önmagukat. Visznek haza a prospektusból, amelynek elején ez áll: Endrődi látogatás, 1966. Keller Károly kiállítása. A végén pedig ez: Készült Karl Keller nyomdájában. A két személy ugyanaz, csak most már két hazája van ... Kiss Katalin
