Békés Megyei Népújság, 1990. május (45. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-05 / 104. szám
1990. május 5., szombat IRODALOM-MŰVÉSZET VcÖRÖSTÁJ Miért mostoha a fotográfia? Váradi Zoltán: Megélni a művészetből nem lehet Váradi Zoltán fotóművészt azért kértem erre a beszélgetésre, hogy ismert képei mellé odakerülhessen egy másfajta portré, az alkotóé; ami nélkülözhető ugyan, de segíthet is közelebb jutnj műveihez. Hogy az életrajz és a pálya körvonalai a portrén túlmutatnak és a mai vidéki fotóművész-közérzet vázlatához is hozzájárulnak, az beszélgető partnerem gondolkodásmódját, nagy szóval ars poeticáját dicséri. Mert művészember általában nem szívesen beszél önmagáról, és arról, amit csinál. Helyesebben: nem szavakban ... — Művészi és sajtófotóival egyaránt találkozhat a megye közönsége. Két teljesen különböző műfaj, hogyan férnek meg együtt? Mit érez a művész, amikor fotóriporterként hívják, „használják"? S hogy kezdődött az egész, kapott egy fényképezőgépet? — A fotóba minden beletartozik; múzeumi fotósként működtem, színházi fotós voltam, fotóriporter vagyok jelenleg is. 1973 körül döntöttem el, hogy ezt fogom csinálni, m^rt ezt szeretem. Mezőberényben kaptam olyan indítást nagyon kedves szakkörvezető tanáromtól, Irányi Pista bácsitól — aki egyébként Petőfi-kutató —, hogy minden más, főiskola és egyéb csábításnak ellenállva fotós lettem. Ügy kezdtem, ahogyan általában Magyarországon a fotósok; autodidakta módon. Édesanyám vett nekem egy fényképezőgépet, és akkor nekiestem, tizennégy-tizenöt éves lehettem. Még arra is emlékszem, hogy édesanyám az első masina árát piacon, salátapénzből szedte össze. ■(Nagy kertünk volt, és minden kedden meg pénteken piacra járt.) Rettentő boldog voltam. A gimnáziumban már kiállításom volt. A herényi kapcsolataim nagyon mélyek, és kerek évfordulókon mindig rendeztem egy kiállítást Mezőberényben. Az idén is fogok, mivel tizenöt éve foglalkozom fotózással, és tizenöt éve kaptam az első díjat egy középiskolai kiállításon Pécsett. Akkor minden eldőlt... — A múzeumi tizenegy évem alatt két-háromszáz katalógust csináltam, könyveket illusztráltam. Az ottani személyi változások miatt jöttem el. Kétéves periódus következett a megyei könyvtárban, ahonnan me„Békés megyei fotográfus akarok maradni.. - ” gintcsak rossz szájízzel kellett távoznom, mert küldtek. Közben persze kiállításokat csináltam itt, Szegeden, Gödöllőn, Székesfehérváron — mindig munka mellett; a kiállításoknak jó visszhangja volt —, máshol'. — Ahogyan az idő haladt és a sikerek jöttek — majdnem hatvan díjat nyertem egy évtized alatt —, egyre inkább elfáradtam; mert ahhoz, amit szeretek csinálni, csak a napi hat-nyolc óra munka után jutottam hozzá. Valamiből élnem kellett és a családomat valahogyan el kellett tartanom ... Mi talán sose fogunk tudni megélni abból, amit szeretünk. Magyarország legjobb fotósai is abból tartják fenn magukat, hogy valahol fotóriporterek vagy alkalmazott fotósok. Túlzás lenne az az igény, hogy a művészetből megéljünk, de azért valamilyen segítségre számítunk, várunk. Eddig körülbelül tízszer annyit fizettem, hogy dolgozhassak, mint amennyit kaptam. Felszerelés nélkül nem lehet megszólalni, valamennyi kiállításomért fizettem, képet tőlem eddig egyszer vettek. S egy fotó ára legfeljebb háromezer forint, míg egy festményé lehet akár a tízszerese is. — Következetesen kerüli a fotóművész kifejezést. Miért? — A magyar nyelv kiválóan rangsorol: fotóművész, fotóriporter, fényképész, fotós. Mindenki megtalálja a maga kis fiókját. Tudatosan tiltakoztam mindig az ellen, hogy engem fotóművésznek nevezzenek, fotográfusnak mondom magam mindenütt. A fotográfus szóban benne van a mesterség, amit szol- galelkűen kellene csinálni. És én szolgálni akarom. Majd akkor hagyom, hogy a katalógusokban odaírják a „fotóművészt”, ha ez a státusz egyenrangú lesz a festőművészével, a szobrászéval, a zenészével. Magyar- országon a képző-, ipar- és fotóművészet jelenti a vizuális művészeteket, de ebből a fotóművészetet Békés megyében egyszerűen kifelejtik; engem egy évtizede mindenfajta kiállításból kihagynak. Mivel szövetségi és alaptag is vagyok, joggal várhatnám, hogy a Békés megyei csoportos kiállításokra meghívjanak. — Miért mostohább a fotó a többi társművészetnél? — A fotográfia demokratikus műfaj, egy-egy kiállításra rengetegen eljönnek, tehát az emberek vonzódnak a fotóhoz. Sokszor tapasztalom, hogy éppen a fotón keresztül jutnak el más képzőművészeti alkotások megértéséhez is. A fotó nem alacsonyabb rendű, csak fiatalabb! Tavaly volt százötven éves. Formanyelve sokkal hamarabb talál az emberekhez utat, gyorsabban érteti meg magát, mint bizonyos képzőművészeti alkotások, kiállítások. Ez a legfiatalabb művészeti ág, és ki kellett harcolnia a jogot, hogy egyáltalán a szentélybe bekerülhessen ... S még valami: a festő kiállíthatja régi képeit, de a fotóstól mindig újat várnak el, azt, hogy aktuális legyen. — Témája a környezet — fekete-fehérben. — Hosszú ideig úgy gondoltam, hogy állandóan embereket kell fényképezni, dokumentumokat csinálni arról, hogyan élünk. Számos képem van ebből a szociofo- tós időszakból. Aztán rájöttem, abba kell hagyni, és ember nélküli dolgokat kell csinálni. A fotózás alapja, egyetlen igazi kifejezési eszköze a fény, és a többi művészet ezt nem tudja így felmutatni. A legsikeresebb időszakom következett az ilyen képekkel, természetesen fekete-fehérben, és továbbra is ezt fogom csinálni. A színeset én már alkalmazott műfajnak tartom; csinálom, de-nem áll hozzám igazán közel. A nyolcvanas évektől csak kömyezetrészleteket fényképezek. Mivel a mozgásköröm elég szűk, nem járok Párizsba meg sehová, itt élek, és Békés megyei fotográfus akarok maradni. Annyi a feladatom, hogy ebből a vidékből kicsiholjak valamit. Azzal vérteztem fel magamat, hogy „semmiből” kell képet csinálni. Tiszteletreméltó hitvallás, bár lehetne egyszerűbben elszántságnak, konokságnak is nevezni. S végül még néhány adalék a felvázolt portréhoz, mintegy életrajzi „lábjegyzetként”: Váradi Zoltán fotográfus harmincöt éves, Békéscsabán született, Mezőberényben élt húszéves koráig. Nős, egy tizenkét éves fiú édesapja. A Magyar Fotóművészek Szövetsége most elsőként alakuló huszonhat tagú alkotó csoportújának tagja; erre az esztendőre megkapta a Békés Megyei Tanács pályakezdő • ösztöndíját, amiből kiállítást rendez Budapesten. Műterme nincs, soha nem is volt. Az IKV-tól kapott ideiglenesen egy egyszobás lakást, hogy ne a család nyugalmát zavarva, á fürdőszobában kelljen labo- rálnia. Lehet, hogy változik valami, lehet, hogy több támogatás, elismerés jut majd a jövőben a fotográfusoknak hazánkban, és ezen a tájon is. Lehet, hogy nem. De Váradi Zoltán valószínűleg akkor sem hagyja abba a fotózást, mert — ez az élete. Niedzielsky Katalin Kántor Zsolt: Miliő és attitűd Mi viszi, el az időt életünkből? Mindent ki kell HEVERNI. Fel keli dolgozni az egyedülléteket, a kudarcokat, a sikereket, egyedül kell maradni ahhoz, hogy értékelni tudjuk önmagunkat. Beleágyazódni a magányba, kicsit félálomi kábultságban magunkba engedni a csendet, hogy újra hely teremtődjön a jövőbeli történéseknek. Az emlékezet radírja a lényegtelen momentumokat kitörli, a számunkra fontos elemeket megőrzi és feldolgozza: a megfelelő információhalmazokhoz hozzárendeli és hírértéküket beépíti az értékbázisokba. Persze nem ilyen mechanikusan, hanem szervesen. És az idő megy. Heverünk az információk között, valami azt súgja, hogy elrontottunk valamit. Föleszmélünk a töprengésből és elkezdünk rohangálni a végletek között. Kétségbeesés és önvigasztalás váltogatja egymást. Aztán valahonnan zenét hallunk és hirtelen megváltozik a tekintetünk. Átütő erő van bepnünk. Akár el is hanyagolhatjuk a té- pelődést. Túlléphetünk a bosszúságokon, túltehetjük magunkat a szóbeszédeken. Ilyenek vagyunk és kész. Az önmarcangolás képessége persze nem az ösztönlények sajátja! A. Schopenhauer megkülönböztet közönséges, normális embert és erős értelmiségű személyiségeket. A közönséges emberpéldány csak az észrevették feldolgozásához szükséges értelmi erővel rendelkezik, csak az a dolog képes felkelteni részvételét, amely az akaratát ingerli, és személyes érdekkel bír ránézve. Ebben az esetben az akarat felülmúlja a megismerést, a megismerés kiszolgálja az akaratot, ahol tehát az észrevették felfogásához nem szükséges szellemi munka, ott teljes gondolatnélküliség honol. Ezért a hétköznapi ember a legcsekélyebb neszre is felfigyel, mindenre muszáj odafigyelnie, ami elvonja a mélyebb dolgoktól, az egy dologban való elmélyüléstől. Hiányzik belőle a differenciáláshoz szükséges szelekciós membrán. Sók esetben persze erről az egyén kevésbé tehet, hisz a genetikai adottságok még lehetőséget adnának az érzékelő ki- fejlesztésére, de a miliő tompítja el. Esetleg még bünteti is az efféle próbálkozásokat. ,Más esetben nincs genetikai készlet a membrán ki növesztésére, a környezet, a neveltetés hiába orientálja elmélyült attitűdre. Az erős értelmiségű személynél az értelmi erők vannak túlsúlyban. Ö a legélénkebb részvételre képes, pusztán az ismeret útján, az akarat és érdek beavatkozása nélkül is, s ez valóságos szükséglete. Schopenhauer okfejtése természetesen azzal folytatódik, hogy az értelmes lényeknek viszont mindehhez szabad időre és erőfölöslegre van szükségük. Ha ezek nincsenek biztosítva a szellemi embernek, akkor szenved. Tehát nem kötheti őket le a gyakorlati élet köznapi mechanizmusa oly mértékben, hogy minden erejüket erre használják. E két embertípus persze nélkülözi a számtalan árnyalat létezését, amelyek pedig vannak. Akik fél életüket azzal az erőlködéssel töltötték, hogy erőt nyerjenek és időt kapjanak környezetüktől az alkotásra, de hiába! Belefáradtak és átlagemberré minősültek. Esznek, isznak és ha néha az a membrán ébredezni merne, lelocsolják a legkeményebb szeszekkel. S ha szabad időhöz jutnak végül, már csak hevernék bávatagon. Seneca mondása: „Szellemi foglalkozás nélkül halála és temetése az embernek a nyugalom.” S ahol soha nincs nyugalom, ott morál sincs. Mi viszi az időt? Meg kell emésztenünk, ami történik velünk. Ehhez is idő és még több idő kellene a hétköznapi embereknek is. Egyszerűen képtelenség hozzáfogni új dolgokhoz, amíg a régebbi ügyeket sínre nem tettük. Tisztázni a velünk történteket, mérlegelni cselekedeteinket, hogy feszültségeink mederben maradjanak. Hogy egyszerre maradhassunk szellemi és normális ivadékok, s ne választódjon ketté már a magzatvízben két marginális én-darabkánk. Heti mottónk: „Szolgaléleknek végeredményben mindegy, hogy kinek füttyére kell táncolnia. Csak szabad ország őrizheti meg függetlenségét, tört gerincű népek menthetetlenül kihullanak a kegyetlen, óriás rostán.” I CSÉCSY IMRE 1939. Váradi Zoltán felvétele Benyó Judit: Nem jön fekete szeretőm! Nem jön fekete szeretőm, nem jön értem virágdíszes vonat, nem jön, nem jön keresőm, nevetőm, nem hallja már a hangomat. Csillognék csillagokkal az égen, futnék hozzá éjjel és este, Táncolnék dróton, tleötélen, késen, futnék hozzá magam mentegetveI 1969 . Törő István: Kívül A téren elalszik a villany, járunk a messzeséggel együtt, mozdul köröttünk az üresség, dermedt időben lóg a lelkünk, bordák ropognak, a tér ölel, értünk senyved a park, a házak, felcicomázott járművekkel a délután fókuszában állnak az idegenek, csodák ragyognak kívül, a felszín habzó varázsa, valaki mindig csodát talál, valaki csak megmagyarázza, a téren elalszik egy villany, a szív fényből épít teret, az ember szivét fény élteti, meghalnak benne az istenek. Váradi Zoltán felvétele
