Békés Megyei Népújság, 1990. május (45. évfolyam, 101-126. szám)

1990-05-05 / 104. szám

1990. .május 5., szombat o KÖRÖSTÁJ BELPOLITIKAI ÉS KULTURÁLIS MELLÉKLET Felszabadítás vagy megszállás? Negyvenöt éve tartózkodnak szovjet csapatok Magyarországon AZ UTÓBBI ÉVEKBEN ÜJRA ÉS IGEN ERŐTELJESEN MEGNÖVEKEDETT AZ ÉRDEKLŐDÉS AZ IRÁNT. HOGY MILYEN CÉLLAL KERÜLTEK SZOVJET CSAPATOK MAGYARORSZÁGRA 1944—1945-BEN ÉS MILYEN IN­DOKKAL. FELADATOKKAL TARTÓZKODNAK AZÓTA MÉG MINDIG NÁLUNK. ŐSZINTÉN ÉS NYÍLTAN S SZI­GORÚAN A TÉNYEKNEK MEGFELELŐEN KELL ERROL A KÉRDÉSRŐL IS ÍRNUNK ÉS BESZÉLNÜNK, HISZEN NEM MINDIG TÖRTÉNT ÍGY AZ ELMÜLT 45 ÉVBEN. Sokszor csak egyoldalúan világították meg az ezzel összefüggő kérdéseket, fél­igazságokat vagy teljesen torz beállításokat hallhatott az ország lakossága azokról. E bonyolult kérdésekre adandó válaszhoz meg kell vizsgálni a máig is ható egész történeti folyamatot. Kollektív, megtorló bántalmazások A második világháború­ban az antifasiszta koalíció — köztük a három legerő­sebb nagyhatalom, az Angol Egyesült Királyság, a Szov­jetunió és az USA — hosz- szú és elkeseredett küzdel­met folytatott a fasiszta zsarnokság ellen. A nagyha­talmaknak és hadseregeik­nek ez az együttes világmé­retű harca álltájában is és közvetlenül is felszabadító jellegű volt valamennyi ük részéről. így a szovjet had­seregeknek az akkori Ma­gyarország területén, 1944. augusztus 26-tól — a mai területen 1944. szeptember 23-tól — 1945. április 13-ig folyt katonai tevékenysége is felszabadulást jelentett a hitlerista megszállás és a véres nyilas uralomba tor­kollott hazai diktatúra alól. .Ezért az e harcok során el­esett 140 ezernyi szovjet, több tizezer román és bol­gár, valamint ezrekre menő magyar, jugoszláv, angol, amerikai, stb harcos emlékét és emlékhelyeit tisztelettel megőrzi a magyar nép is. Az ország felszabadítását azonban csak úgy lehetett a háború során elérni, miután a hivatalos magyar hatalom is az ország egésze nevében Hitler mellett kitartott, hogy katonai értelemben meg kel­lett szállni Magyarországot is. Ez azonban nemcsak sú­lyos háborús nehézségeket, sok emberi és anyagi áldo­zatot hozott és sok százezer volt magyar katona hadi­fogságát jelentette, hanem túl ezeken olyan, a polgári lakosság nagy rétegeit érin­tő, igen súlyos követelmé­nyekkel is járt, amely már nem a hadviselés, hanem a sztálinizmus kollektív meg­torló, büntető gyakorlatából táplálkozott. Ezek közül a legsúlyosabb talán az volit, amikor a fegy­vertelen civil lakosságot ér­ték kollektív, megtorló bán­talmazások. Így először Kár­pátalján már a katonai be­vonulás másnapján, 1944. október végétől kezdve pár hónap alatt a magyar nem­zetiségű lakosság munkaké­pes férfi tagjai zömét, több mint 40 ezer embert szedtek össze a szovjet ál­lambiztonsági alakulatok és szállították el fogolyként a Szovjetunió távoli vidékeire munkatáborokba. A kegyet­len életviszonyok miatt jóval több mint egyharmad részük vesztette életét a fogságban. Ezt a nemzetiségi hovatar­tozási alapon végrehajtott akciót nemcsak a kárpátal­jai Lakosság és a hazai tu­dományos és .politikai élet, hanem a hivatalos szovjet politika is elítélte már, mint a Berija-féle népirtó gyakor­latot. Hasonló okból ugyanilyen sorsra jutott az ország né­met nemzetiségű vagy né­met nevű lakosságának jó része is. Ugyanis 1944 végé­től az ország keleti részétől elkezdve mintegy 65-70 ezer munkaképes civil német nemzetiségű vagy nevű fér­fit és nőt szállítottak ki a Szovjetunióba Magyaror­szágról, a Romániában és Jugoszláviában elindított hasonló akció folytatásaként. Közülük is mintegy egyhar­mad részük pusztult el a munkatáborok zord viszo­nyai között. Ezt a kollektív büntető, és megtorló akciót sem követelte meg sem az antifasizmus, sem a demok­ratikus, illetve szocialista célkitűzés. „Málehkij robot” Súlyos, negatív népi ta­pasztalatot jelentett az a kö­rülmény is, amely Budapes­ten és szélesebb környezeté­ben érte a civil lakosságot. Itt ugyanis a szovjet kato­nai szervek a valóságosnak a duplájára becsülték a be­kerített hitlerista és nyilas fegyveres erőket, s a fővá­ros felszabadítása után e becslésnek megfelelően hadi­fogolylétszámot kellett pro­dukálni. így mintegy három­negyedszázezer civil férfit szedtek össze a szovjet ka­tonai hatóságok „málenkij robot” jelszóval és vitték ki több évre hadifogságba. Az- összes, az 1944-es, Magyar- országról a Szovjetunióba került 700 ezernyi katona hadifogoly és civil deportált közül pedig mintegy össze­sen 150-160, 170-180 ezer ember esett áldozatul a ke­gyetlen fogságnak. Mind­ezekhez járul a fegyverszü­neti egyezmény végrehajtá­sát felügyelő szövetséges el­lenőrző bizottság olyan irá­nyú tevékenysége, amely a magyar kül-, bel-, gazdasági és katonai stb. politika el­lenőrzésén túl a belpolitikai küzdelembe a letartóztatáso­kig és ítélkezésekig történt beavatkozást jelentettek a baloldal, elsősorban a Rá- kosi-vezetés javára. Mind­ezek a kísérő jelenségek nem a szovjet csapatok felszaba­dító szerepét erősítették, ha­nem éppen ellenkező értel­művé tették azt. Hazánkban a fasizmus le­győzése és maradványainak felszámolása jogán a ma­gyar fegyverszünet és az 1947 februárjában aláírt bé­keszerződés értelmében 1947. szeptember 15-ig tartózkod­tak szovjet csapatok és gya­korolták ellenőrzést a győz­tes nagyhatalmak a magyar állam tevékenysége fellett. 1947. szeptember 15-e után már nem a volt német szö­vetséges, Magyarország el­lenőrzése miatt tartózkodtak külföldi csapatok nálunk, hanem a korábbinál lénye­gesen kisebb számban an­nak következtében, hogy Ausztria négyhatalmi meg­szállás alá került és Ma­gyarországnak és Romániá­nak továbbra is utánpótlási vonalat kellett biztosítania az osztrák területen lévő szovjet katonai erők számá­ra. Hasonló indokkal — az ausztriai és még a német- országi angol, amerikai és szovjet csapatok utánpótlá­sának biztosítására — más országokat is köteleztek mind Nyugat-, mind Közép- és Kelet-Európábán arra, hogy az országaikon áthala­dó utánpótlási vonalat meg­tűrjék. Ez az állapot Ma­gyarország és Románia szá­mára mindaddig fennma­radt, amíg az 1955. május 15-én aláírt osztrák állam- szerződés életbe nem lépett, vagyis 1955. október köze­péig. Ekkor Ausztriából ki­vonták az antifasiszta nagy­hatalmak megszálló csapata­it. Ezzel viszont a háború­hoz kapcsolódó mindenfajta győztesjog megszűnt mind Magyarország, mind Romá­nia vonatkozásában abban az értelemben is, hogy terü­letükön idegen csapatok tar­tózkodjanak. Azonban e két országból mégsem távoztak még ekkor sem a szovjet se­regek! Hruscsov kétszer is... Az történt ugyanis, hogy még 1955. május 14-én lét­rejött a Varsói' Szerződés Szervezete, amelynek ugyan az alapító dokumentuma nem tartalmaz semmilyen utalást idegen 'katonaság másik ország területén tör­ténő elhelyezésére, de az egyik kiegészítő dokumen­tum — az egyesített pa­rancsnokságról szóló —érin­ti ezt a kérdésit, mint két-, illetve többoldalú megálla­podási követelményű célt. Később erre hivatkozva in­dokolták a szovjet seregek esetleges imperialista táma­dás elleni védelmi célú to­vábbi magyarországi és ro­mániai jelenlétét. Tehát már egyáltalán semmi köze ezen csapatok céljának és jogi alapozásának a kezdetben, 1944—1945-ben még felsza­badító küldetésű feladatok­hoz. Sőt, ez az új cél a gya­korlatban oda vezetett, hogy 1956 októberében, majd no­vemberében is kiegészítve 'frissebb seregtestekkel a magyar népfelkelés ellen vo­nultatták fel, illetve vetet­ték be őket. Mindkét esetben azonban csak utólag biztosí­totta és kapta meg mind a Varsói Szerződés, mind fje­dig a szovjet vezetés vala­milyen magyar szerv kéré­sét, illetve hozzájárulásiát. Egyébként az itt-tartózko­dásról kétoldalú szerződés- szerű megállapodás csak 1957 tavaszán történt! Lényeges és figyelemre­méltó történelmi körülmény az, hogy érezve a szovjet csapatok magyarországi és romániai tartózkodásának fonákságát, s költségességét, Ny. Sz. Hruscsov, a Szovjet- nió miniszterelnöke 1958 első felében Magyarország­nak kétszer is, s az elsővel egy időben Romániának is — felajánlotta a szovjet se­regek teljes kivonását ezek­ből az országokból. A Ká­dár-vezetés válasza mindkét­szer az volt, hogy nem, mert külső, nyugatról jövő, s bel­ső felfordulást eredményező provokációtól lehet ez eset­ben tartani. A román kor­mányzat viszont élt a lehe­tőséggel, s 1958 nyarára tel­jesen kivonták onnan az ide­gen csapatokat! Brezsnyev-doktrína A hatvanas évek elején, amikor a hivatalos politika szerint a szocializmus alap­jait lerakták Magyarorszá­gon, és még Hruscsov is a Szovjetunió élén állt, a ma­gyar politikai vezetés elmu­lasztott egy újabb alkalmat az idegen csapatok kivonása és az ország szuVerenitásá- rfiafc teljes helyreállítása ér­dekében. így a hatvanas évek után is itt maradtak ezek a katonai erők hazánk­ban, sőt a L. I. Brezsnyev vezetése időszakában ez ki­egészült ideológiai magyará­zattal is. Ez pedig az volt, hogy a Varsói Szerződés or­szágaiban a proletár-inter­nacionalizmusból fakadó kö­telezettség védeni az egyes szocialista országok rendsze­rét, ha azok -válságos hely­zetbe kerülnek. Ezt nevez­ték nyugaton Brezsnyev- doktrínának. Ezen az alapon •történt 1968-ban az azóta már elítélt beavatkozás Csehszlovákiában is. A nyolcvanas évek köze­pétől a peresztrojka idősza­kában, egészen az utóbbi időkig, a NATO katonai ere­jének ellensúlyozása az álta­lános indok a magyarorszá­gi szovjet katonai jelenlétre. A nemzetközi viszonyok mos­tani enyhülése, a tárgyalá­sos megoldás e katonai erők teljes kivonásáról Magyar- országról is, biztató alap ah­hoz, hogy e -kérdés 45 év után teljesen lekerül végre a politika napirendjéről és átkerül a magyar történe­lem lapjaira. Mint láttuk, kezdetben va­lamennyi külföldi csapat a győztesek nemzetközi jogai­ra támaszkodva, harccal, de felszabadító céllal érkezett Magyarországra is. Ez a fel­szabadító megszállás azon­ban rövidesen párosult ne­gatív népi tapasztalatokkal is e hadsereg itteni tevé­kenységét, politikáját illető­en. A magyar békeszerződés életbe lépésével ez a külde­tés és gyakorlat véget ént. A szovjet csapatok további itt- tantózkodásáí országon kívü­li, de még mindig a győztes antifasiszta okok indokol­ták. Az ötvenes évek köze­pétől, azonban, amikor min­den a háborús szereplésünk­ből származó nemzetközi előírás feloldódott, már csak a sztálinista, molotovi nagy­hatalmi külpolitika marasz­talta itt és Romániában a szovjet katonai erőket. A brezsnyevi időszakban pedig szintén a jaltai érdekszféra­felosztást védelmező birodal­mi politika is közrejátszott a még további i-ttmaradá- sukban. Közben azonban a korábbi magyar vezetések­nek a nemzeti érdekeket sér­tő alkalmazkodása és alapo­san át nem gondolt, téves döntései is nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy e kérdés ilyen hosszú ideig nem Oldódott meg. Dr. Korom Mihály egyetemi tanár, a történelemtudományok doktora Egyenlőségjel nélkül N apjainkban sokat lehet olvasni a nemzetiségi kérdés­ről. Furcsa és szinte követhetetlen nézőpontok jelen­nek meg. Kölcsönös vádaskodás és a realitásoktól való eltávolodás tapasztalható. Érdekes módon ki-ki másként értékeli a történelmet, eb­ből kovácsol kétes értékű tőkét és próbál a vitákhoz — nem a megoldáshoz — muníciót szerezni. Igaz, hogy mindig jó volt a nemzetiségi kérdést felmelegíteni, amikor más prob­lémákat kellett eltakarni. Nem kell túl messzire visszamenni a történelemben. Elég csak az „oszdd meg és uralkodj" időszakára visszagondolni, amikor a békésen egymást tisztelve és segítve egymás mel­lett élőket összeugratták. A trianoni békeszerződést követő helyzetben a területeket nyert államok nem tartották meg a szerződésben vállalt kötelezettségüket, a kisebbségi jogok tiszteletben tartását, garantálását. Aki e kérdésekben csak felületesen tájékozott, az is tudja, hogy mi történt a hatá­rainkon kívül élő magyarsággal, hogyan akarták megfosz­tani széfjén fokozatosan és drasztikus intézkedésekkel is nemzeti azonosságtudatuktól évtizedeken át. A múlton kár elmélkedni. Azon kellene elgondolkozni — számottevő nemzetközi szinteken —, hogy a Helsinkiben és Bécsben aláírt dokumentumok alapján az alapvető emberi szabadságjogok hogyan biztosítottak a környező országok­ban. A történelem sok helyen már igaizolta: nem lehet bol­dog az a nép, amely ezt más népek boldogtalansága árán akarja elérni! Most a román és szlovák források a magyar nemzetiségi politikát bírálják. Ismerik ők is a mondást: „Legjobb véde­kezés a támadás”. Ettől azonban a tények még tények ma­radnak. Nem akarok szélsőséges példákból messzemenő következ­tetéseket levonni, de ha a Falkland-szigetek hovatartozásá­nak vitájában 1700 lakos eldönthette, hogy hova akar tar­tozni, akkor furcsa: százezrek és milliók nem dönthetnek a saját sorsukról. (Ezt a kérdést a Nyugat és Kelet egyaránt agyonhallgatta és csupán addig jutott el, hogy nem szeren­csés a vitás kérdéseket fegyverekkel eldönteni.) Legyünk realisták! A kialakult határok kérdésében most végzetes hiba lenne vitát nyitni. Nem ez a fő kérdés! Ha az országok vezetői tudnának a kor követelményeinek megfe­lelően európai módon gondolkodni, akkor a' határok csupán jelképesen maradnának meg. Tudom ugyanakkor, hogy idő­re nem rövid az út, hiszen az idevezető úton a ma kinyilat­koztatott jó szándék is legtöbb esetben csupán retorikai gya­korlat. A kölcsönös bizalmatlanság légköre sajnos él és munkál. (A balti államok más kérdés!) Lehet, hogy bizonyos időszakokban és az elmúlt 45 évben a magyar nemzetiségi politika sem volt hiba nélküli. Egy azonban biztos: a környező országok nemzetiségi politikájá­val szemben mindenkor kiállja az összehasonlítást. Talán annak a szerb fiatalnak volt igaza a televízió nemzetiségi adásában néhány éve, aki azt mondta, hogy elkényelmesed- tek Magyarországon a nemzetiségiek, mert nem kellett jo­gaikért mindennap megküzdeni és nem érezték az állandó megkülönböztetést. Felsőoktatási intézményekben dolgoztam több mint har­minc évig. A hazánkban élő nemzetiségeknek megvolt a számarányuknak és igényeiknek megfelelő óvodája, általá­nos és középiskolája. A tanító- és óvónőképző főiskolákon több mint 20 évig külön nemzetiségi keret volt, amit a nemzetiségi szövetségek munkája és az egyéb agitáció el­lenére általában nem tudtunk betölteni, hogy a ma­gyaroknál alacsonyabb pontszám is elég volt a felvételihez. Három-négy hallgatóra biztosított volt a nemzetiségi szak­tanár és kétnyelvű diplomát szereztek. A másik kérdés az, hogy a jelentkezők kihasználták a „nemzetiségi előnyöket”, de amikor végeztek, csak bizonyos részük ment el nemze­tiségi területre dolgozni. Hasonló volt a helyzet a pedagó­gusképző főiskolákon és egyetemeken, ahol szinte alig akadt munkájuk a mesterségesen fenntartott nemzetiségi tanszé­keknek. (Más egyetemeken, ha a megfelelő szintű felké­szültség megvolt, nem jelentett akadályt a nemzetiségi ho­vatartozás! Az itt leírtakat megerősíthetik Márk György és Martyin György barátaim is.) Ami pedig a közelmúlt fenyegetéseit illeti, azt mélysége­sen elítélem és szolidáris vagyok a nemzetiségiekkel. Meg­ítélésem szerint ez rendkívül durva provokáció, akár kívül­ről jön, akár pedig belső politikai analfabéták műve! (Ta­lán ilyen ügyeknél is keli egy törvényesen működő erős belső elhárítás!) Az ilyen provokációk hazánk tudatos lejá­ratását szolgálják és alapot szolgáltatnak a határainkon kí­vül élő magyarokkal szembeni nyílt és burkolt fellépésre, amire sajnos bőven vannak példák. Bízom benne, hogy a kölcsönös megértés és az adott szó mihamarabb elnyeri va­lódi értékét. Sajnos most egyelőre még ott tartunk, hogy az aláírt megegyezéseket sem tartják meg, nem is beszélve az ígéretekről. Amikor ismételten kijelentem, hogy rendületle­nül bízom a jövőben, a józan észben és a megoldásban, két megjegyzést azért szeretnék tenni: egy pillanatig sem sza­bad összetéveszteni a nagyságrendeket! A -több évtizedes el­nyomás ellenére határainkon kívül százezres, milliós, nagyságrendű magyarság él és jogainak biztosítása ma sincs helyén. Ezek nem belügyek, hanem olyan nemzetközi kér­dések, amelyeket az ENSZ alapokmányán a megfelelő nem­zetközi garanciák mellett kellene megoldani. Ugyanakkor a viták során nem szabad egyetlen ország népét önérzetében sérteni, bár a nép olyan, amilyenné nevelték és erről nem tehet, csupán a felső állami és politikai vezetése. M egemlítem végezetül — pusztán szónoki kérdésként —, miért nem menekülnek Magyarországról a ro­mánok, szlovákok, szerbek, horvátok és mások anya­országaikba? (Természetesen azt is tudom, hogy magyarok is mentek és mennek Nyugatra politikai és gazdasági okok miatt.) Nem vagyok e kérdésekben teljesen tájékozatlan, de kíváncsi volnék, hogy ki tudná nekem elfogadható, bizo­nyítható észérvekkel ezt megmagyarázni! Molnár László

Next

/
Thumbnails
Contents