Békés Megyei Népújság, 1990. május (45. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-05 / 104. szám
1990. .május 5., szombat o KÖRÖSTÁJ BELPOLITIKAI ÉS KULTURÁLIS MELLÉKLET Felszabadítás vagy megszállás? Negyvenöt éve tartózkodnak szovjet csapatok Magyarországon AZ UTÓBBI ÉVEKBEN ÜJRA ÉS IGEN ERŐTELJESEN MEGNÖVEKEDETT AZ ÉRDEKLŐDÉS AZ IRÁNT. HOGY MILYEN CÉLLAL KERÜLTEK SZOVJET CSAPATOK MAGYARORSZÁGRA 1944—1945-BEN ÉS MILYEN INDOKKAL. FELADATOKKAL TARTÓZKODNAK AZÓTA MÉG MINDIG NÁLUNK. ŐSZINTÉN ÉS NYÍLTAN S SZIGORÚAN A TÉNYEKNEK MEGFELELŐEN KELL ERROL A KÉRDÉSRŐL IS ÍRNUNK ÉS BESZÉLNÜNK, HISZEN NEM MINDIG TÖRTÉNT ÍGY AZ ELMÜLT 45 ÉVBEN. Sokszor csak egyoldalúan világították meg az ezzel összefüggő kérdéseket, féligazságokat vagy teljesen torz beállításokat hallhatott az ország lakossága azokról. E bonyolult kérdésekre adandó válaszhoz meg kell vizsgálni a máig is ható egész történeti folyamatot. Kollektív, megtorló bántalmazások A második világháborúban az antifasiszta koalíció — köztük a három legerősebb nagyhatalom, az Angol Egyesült Királyság, a Szovjetunió és az USA — hosz- szú és elkeseredett küzdelmet folytatott a fasiszta zsarnokság ellen. A nagyhatalmaknak és hadseregeiknek ez az együttes világméretű harca álltájában is és közvetlenül is felszabadító jellegű volt valamennyi ük részéről. így a szovjet hadseregeknek az akkori Magyarország területén, 1944. augusztus 26-tól — a mai területen 1944. szeptember 23-tól — 1945. április 13-ig folyt katonai tevékenysége is felszabadulást jelentett a hitlerista megszállás és a véres nyilas uralomba torkollott hazai diktatúra alól. .Ezért az e harcok során elesett 140 ezernyi szovjet, több tizezer román és bolgár, valamint ezrekre menő magyar, jugoszláv, angol, amerikai, stb harcos emlékét és emlékhelyeit tisztelettel megőrzi a magyar nép is. Az ország felszabadítását azonban csak úgy lehetett a háború során elérni, miután a hivatalos magyar hatalom is az ország egésze nevében Hitler mellett kitartott, hogy katonai értelemben meg kellett szállni Magyarországot is. Ez azonban nemcsak súlyos háborús nehézségeket, sok emberi és anyagi áldozatot hozott és sok százezer volt magyar katona hadifogságát jelentette, hanem túl ezeken olyan, a polgári lakosság nagy rétegeit érintő, igen súlyos követelményekkel is járt, amely már nem a hadviselés, hanem a sztálinizmus kollektív megtorló, büntető gyakorlatából táplálkozott. Ezek közül a legsúlyosabb talán az volit, amikor a fegyvertelen civil lakosságot érték kollektív, megtorló bántalmazások. Így először Kárpátalján már a katonai bevonulás másnapján, 1944. október végétől kezdve pár hónap alatt a magyar nemzetiségű lakosság munkaképes férfi tagjai zömét, több mint 40 ezer embert szedtek össze a szovjet állambiztonsági alakulatok és szállították el fogolyként a Szovjetunió távoli vidékeire munkatáborokba. A kegyetlen életviszonyok miatt jóval több mint egyharmad részük vesztette életét a fogságban. Ezt a nemzetiségi hovatartozási alapon végrehajtott akciót nemcsak a kárpátaljai Lakosság és a hazai tudományos és .politikai élet, hanem a hivatalos szovjet politika is elítélte már, mint a Berija-féle népirtó gyakorlatot. Hasonló okból ugyanilyen sorsra jutott az ország német nemzetiségű vagy német nevű lakosságának jó része is. Ugyanis 1944 végétől az ország keleti részétől elkezdve mintegy 65-70 ezer munkaképes civil német nemzetiségű vagy nevű férfit és nőt szállítottak ki a Szovjetunióba Magyarországról, a Romániában és Jugoszláviában elindított hasonló akció folytatásaként. Közülük is mintegy egyharmad részük pusztult el a munkatáborok zord viszonyai között. Ezt a kollektív büntető, és megtorló akciót sem követelte meg sem az antifasizmus, sem a demokratikus, illetve szocialista célkitűzés. „Málehkij robot” Súlyos, negatív népi tapasztalatot jelentett az a körülmény is, amely Budapesten és szélesebb környezetében érte a civil lakosságot. Itt ugyanis a szovjet katonai szervek a valóságosnak a duplájára becsülték a bekerített hitlerista és nyilas fegyveres erőket, s a főváros felszabadítása után e becslésnek megfelelően hadifogolylétszámot kellett produkálni. így mintegy háromnegyedszázezer civil férfit szedtek össze a szovjet katonai hatóságok „málenkij robot” jelszóval és vitték ki több évre hadifogságba. Az- összes, az 1944-es, Magyar- országról a Szovjetunióba került 700 ezernyi katona hadifogoly és civil deportált közül pedig mintegy összesen 150-160, 170-180 ezer ember esett áldozatul a kegyetlen fogságnak. Mindezekhez járul a fegyverszüneti egyezmény végrehajtását felügyelő szövetséges ellenőrző bizottság olyan irányú tevékenysége, amely a magyar kül-, bel-, gazdasági és katonai stb. politika ellenőrzésén túl a belpolitikai küzdelembe a letartóztatásokig és ítélkezésekig történt beavatkozást jelentettek a baloldal, elsősorban a Rá- kosi-vezetés javára. Mindezek a kísérő jelenségek nem a szovjet csapatok felszabadító szerepét erősítették, hanem éppen ellenkező értelművé tették azt. Hazánkban a fasizmus legyőzése és maradványainak felszámolása jogán a magyar fegyverszünet és az 1947 februárjában aláírt békeszerződés értelmében 1947. szeptember 15-ig tartózkodtak szovjet csapatok és gyakorolták ellenőrzést a győztes nagyhatalmak a magyar állam tevékenysége fellett. 1947. szeptember 15-e után már nem a volt német szövetséges, Magyarország ellenőrzése miatt tartózkodtak külföldi csapatok nálunk, hanem a korábbinál lényegesen kisebb számban annak következtében, hogy Ausztria négyhatalmi megszállás alá került és Magyarországnak és Romániának továbbra is utánpótlási vonalat kellett biztosítania az osztrák területen lévő szovjet katonai erők számára. Hasonló indokkal — az ausztriai és még a német- országi angol, amerikai és szovjet csapatok utánpótlásának biztosítására — más országokat is köteleztek mind Nyugat-, mind Közép- és Kelet-Európábán arra, hogy az országaikon áthaladó utánpótlási vonalat megtűrjék. Ez az állapot Magyarország és Románia számára mindaddig fennmaradt, amíg az 1955. május 15-én aláírt osztrák állam- szerződés életbe nem lépett, vagyis 1955. október közepéig. Ekkor Ausztriából kivonták az antifasiszta nagyhatalmak megszálló csapatait. Ezzel viszont a háborúhoz kapcsolódó mindenfajta győztesjog megszűnt mind Magyarország, mind Románia vonatkozásában abban az értelemben is, hogy területükön idegen csapatok tartózkodjanak. Azonban e két országból mégsem távoztak még ekkor sem a szovjet seregek! Hruscsov kétszer is... Az történt ugyanis, hogy még 1955. május 14-én létrejött a Varsói' Szerződés Szervezete, amelynek ugyan az alapító dokumentuma nem tartalmaz semmilyen utalást idegen 'katonaság másik ország területén történő elhelyezésére, de az egyik kiegészítő dokumentum — az egyesített parancsnokságról szóló —érinti ezt a kérdésit, mint két-, illetve többoldalú megállapodási követelményű célt. Később erre hivatkozva indokolták a szovjet seregek esetleges imperialista támadás elleni védelmi célú további magyarországi és romániai jelenlétét. Tehát már egyáltalán semmi köze ezen csapatok céljának és jogi alapozásának a kezdetben, 1944—1945-ben még felszabadító küldetésű feladatokhoz. Sőt, ez az új cél a gyakorlatban oda vezetett, hogy 1956 októberében, majd novemberében is kiegészítve 'frissebb seregtestekkel a magyar népfelkelés ellen vonultatták fel, illetve vetették be őket. Mindkét esetben azonban csak utólag biztosította és kapta meg mind a Varsói Szerződés, mind fjedig a szovjet vezetés valamilyen magyar szerv kérését, illetve hozzájárulásiát. Egyébként az itt-tartózkodásról kétoldalú szerződés- szerű megállapodás csak 1957 tavaszán történt! Lényeges és figyelemreméltó történelmi körülmény az, hogy érezve a szovjet csapatok magyarországi és romániai tartózkodásának fonákságát, s költségességét, Ny. Sz. Hruscsov, a Szovjet- nió miniszterelnöke 1958 első felében Magyarországnak kétszer is, s az elsővel egy időben Romániának is — felajánlotta a szovjet seregek teljes kivonását ezekből az országokból. A Kádár-vezetés válasza mindkétszer az volt, hogy nem, mert külső, nyugatról jövő, s belső felfordulást eredményező provokációtól lehet ez esetben tartani. A román kormányzat viszont élt a lehetőséggel, s 1958 nyarára teljesen kivonták onnan az idegen csapatokat! Brezsnyev-doktrína A hatvanas évek elején, amikor a hivatalos politika szerint a szocializmus alapjait lerakták Magyarországon, és még Hruscsov is a Szovjetunió élén állt, a magyar politikai vezetés elmulasztott egy újabb alkalmat az idegen csapatok kivonása és az ország szuVerenitásá- rfiafc teljes helyreállítása érdekében. így a hatvanas évek után is itt maradtak ezek a katonai erők hazánkban, sőt a L. I. Brezsnyev vezetése időszakában ez kiegészült ideológiai magyarázattal is. Ez pedig az volt, hogy a Varsói Szerződés országaiban a proletár-internacionalizmusból fakadó kötelezettség védeni az egyes szocialista országok rendszerét, ha azok -válságos helyzetbe kerülnek. Ezt nevezték nyugaton Brezsnyev- doktrínának. Ezen az alapon •történt 1968-ban az azóta már elítélt beavatkozás Csehszlovákiában is. A nyolcvanas évek közepétől a peresztrojka időszakában, egészen az utóbbi időkig, a NATO katonai erejének ellensúlyozása az általános indok a magyarországi szovjet katonai jelenlétre. A nemzetközi viszonyok mostani enyhülése, a tárgyalásos megoldás e katonai erők teljes kivonásáról Magyar- országról is, biztató alap ahhoz, hogy e -kérdés 45 év után teljesen lekerül végre a politika napirendjéről és átkerül a magyar történelem lapjaira. Mint láttuk, kezdetben valamennyi külföldi csapat a győztesek nemzetközi jogaira támaszkodva, harccal, de felszabadító céllal érkezett Magyarországra is. Ez a felszabadító megszállás azonban rövidesen párosult negatív népi tapasztalatokkal is e hadsereg itteni tevékenységét, politikáját illetően. A magyar békeszerződés életbe lépésével ez a küldetés és gyakorlat véget ént. A szovjet csapatok további itt- tantózkodásáí országon kívüli, de még mindig a győztes antifasiszta okok indokolták. Az ötvenes évek közepétől, azonban, amikor minden a háborús szereplésünkből származó nemzetközi előírás feloldódott, már csak a sztálinista, molotovi nagyhatalmi külpolitika marasztalta itt és Romániában a szovjet katonai erőket. A brezsnyevi időszakban pedig szintén a jaltai érdekszférafelosztást védelmező birodalmi politika is közrejátszott a még további i-ttmaradá- sukban. Közben azonban a korábbi magyar vezetéseknek a nemzeti érdekeket sértő alkalmazkodása és alaposan át nem gondolt, téves döntései is nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy e kérdés ilyen hosszú ideig nem Oldódott meg. Dr. Korom Mihály egyetemi tanár, a történelemtudományok doktora Egyenlőségjel nélkül N apjainkban sokat lehet olvasni a nemzetiségi kérdésről. Furcsa és szinte követhetetlen nézőpontok jelennek meg. Kölcsönös vádaskodás és a realitásoktól való eltávolodás tapasztalható. Érdekes módon ki-ki másként értékeli a történelmet, ebből kovácsol kétes értékű tőkét és próbál a vitákhoz — nem a megoldáshoz — muníciót szerezni. Igaz, hogy mindig jó volt a nemzetiségi kérdést felmelegíteni, amikor más problémákat kellett eltakarni. Nem kell túl messzire visszamenni a történelemben. Elég csak az „oszdd meg és uralkodj" időszakára visszagondolni, amikor a békésen egymást tisztelve és segítve egymás mellett élőket összeugratták. A trianoni békeszerződést követő helyzetben a területeket nyert államok nem tartották meg a szerződésben vállalt kötelezettségüket, a kisebbségi jogok tiszteletben tartását, garantálását. Aki e kérdésekben csak felületesen tájékozott, az is tudja, hogy mi történt a határainkon kívül élő magyarsággal, hogyan akarták megfosztani széfjén fokozatosan és drasztikus intézkedésekkel is nemzeti azonosságtudatuktól évtizedeken át. A múlton kár elmélkedni. Azon kellene elgondolkozni — számottevő nemzetközi szinteken —, hogy a Helsinkiben és Bécsben aláírt dokumentumok alapján az alapvető emberi szabadságjogok hogyan biztosítottak a környező országokban. A történelem sok helyen már igaizolta: nem lehet boldog az a nép, amely ezt más népek boldogtalansága árán akarja elérni! Most a román és szlovák források a magyar nemzetiségi politikát bírálják. Ismerik ők is a mondást: „Legjobb védekezés a támadás”. Ettől azonban a tények még tények maradnak. Nem akarok szélsőséges példákból messzemenő következtetéseket levonni, de ha a Falkland-szigetek hovatartozásának vitájában 1700 lakos eldönthette, hogy hova akar tartozni, akkor furcsa: százezrek és milliók nem dönthetnek a saját sorsukról. (Ezt a kérdést a Nyugat és Kelet egyaránt agyonhallgatta és csupán addig jutott el, hogy nem szerencsés a vitás kérdéseket fegyverekkel eldönteni.) Legyünk realisták! A kialakult határok kérdésében most végzetes hiba lenne vitát nyitni. Nem ez a fő kérdés! Ha az országok vezetői tudnának a kor követelményeinek megfelelően európai módon gondolkodni, akkor a' határok csupán jelképesen maradnának meg. Tudom ugyanakkor, hogy időre nem rövid az út, hiszen az idevezető úton a ma kinyilatkoztatott jó szándék is legtöbb esetben csupán retorikai gyakorlat. A kölcsönös bizalmatlanság légköre sajnos él és munkál. (A balti államok más kérdés!) Lehet, hogy bizonyos időszakokban és az elmúlt 45 évben a magyar nemzetiségi politika sem volt hiba nélküli. Egy azonban biztos: a környező országok nemzetiségi politikájával szemben mindenkor kiállja az összehasonlítást. Talán annak a szerb fiatalnak volt igaza a televízió nemzetiségi adásában néhány éve, aki azt mondta, hogy elkényelmesed- tek Magyarországon a nemzetiségiek, mert nem kellett jogaikért mindennap megküzdeni és nem érezték az állandó megkülönböztetést. Felsőoktatási intézményekben dolgoztam több mint harminc évig. A hazánkban élő nemzetiségeknek megvolt a számarányuknak és igényeiknek megfelelő óvodája, általános és középiskolája. A tanító- és óvónőképző főiskolákon több mint 20 évig külön nemzetiségi keret volt, amit a nemzetiségi szövetségek munkája és az egyéb agitáció ellenére általában nem tudtunk betölteni, hogy a magyaroknál alacsonyabb pontszám is elég volt a felvételihez. Három-négy hallgatóra biztosított volt a nemzetiségi szaktanár és kétnyelvű diplomát szereztek. A másik kérdés az, hogy a jelentkezők kihasználták a „nemzetiségi előnyöket”, de amikor végeztek, csak bizonyos részük ment el nemzetiségi területre dolgozni. Hasonló volt a helyzet a pedagógusképző főiskolákon és egyetemeken, ahol szinte alig akadt munkájuk a mesterségesen fenntartott nemzetiségi tanszékeknek. (Más egyetemeken, ha a megfelelő szintű felkészültség megvolt, nem jelentett akadályt a nemzetiségi hovatartozás! Az itt leírtakat megerősíthetik Márk György és Martyin György barátaim is.) Ami pedig a közelmúlt fenyegetéseit illeti, azt mélységesen elítélem és szolidáris vagyok a nemzetiségiekkel. Megítélésem szerint ez rendkívül durva provokáció, akár kívülről jön, akár pedig belső politikai analfabéták műve! (Talán ilyen ügyeknél is keli egy törvényesen működő erős belső elhárítás!) Az ilyen provokációk hazánk tudatos lejáratását szolgálják és alapot szolgáltatnak a határainkon kívül élő magyarokkal szembeni nyílt és burkolt fellépésre, amire sajnos bőven vannak példák. Bízom benne, hogy a kölcsönös megértés és az adott szó mihamarabb elnyeri valódi értékét. Sajnos most egyelőre még ott tartunk, hogy az aláírt megegyezéseket sem tartják meg, nem is beszélve az ígéretekről. Amikor ismételten kijelentem, hogy rendületlenül bízom a jövőben, a józan észben és a megoldásban, két megjegyzést azért szeretnék tenni: egy pillanatig sem szabad összetéveszteni a nagyságrendeket! A -több évtizedes elnyomás ellenére határainkon kívül százezres, milliós, nagyságrendű magyarság él és jogainak biztosítása ma sincs helyén. Ezek nem belügyek, hanem olyan nemzetközi kérdések, amelyeket az ENSZ alapokmányán a megfelelő nemzetközi garanciák mellett kellene megoldani. Ugyanakkor a viták során nem szabad egyetlen ország népét önérzetében sérteni, bár a nép olyan, amilyenné nevelték és erről nem tehet, csupán a felső állami és politikai vezetése. M egemlítem végezetül — pusztán szónoki kérdésként —, miért nem menekülnek Magyarországról a románok, szlovákok, szerbek, horvátok és mások anyaországaikba? (Természetesen azt is tudom, hogy magyarok is mentek és mennek Nyugatra politikai és gazdasági okok miatt.) Nem vagyok e kérdésekben teljesen tájékozatlan, de kíváncsi volnék, hogy ki tudná nekem elfogadható, bizonyítható észérvekkel ezt megmagyarázni! Molnár László
