Békés Megyei Népújság, 1990. május (45. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-26 / 122. szám
Ui KOROSTAJ SZÜLŐFÖLDÜNK 1990. május 26., szombat A kék Dunát járta... Most múzeum a vízen A pesti Duna-parton, a régi és — ahol kellett — régiesített Duna-korzó alatt áll kikötve egy öreg lapátkerekes személyhajó, egy termesgőzös, A hajdani fényes szállodasor helyén magasodó, nem kevésbé ragyogó új szállodák talán kicsit irigykedve tekintenek le rá, hiszen az épületek nem büszkélkedhetnek olyan múlttal, mint a hagyományosan hófehér ruhájában vízen ringó Kossuth-gőzhajó. Ugyanis a kiérdemesült hajó, amely fél évszázadon át járta a valaha állítólag kék Dunát, olyan gőzhajótípus utolsó magyar példánya, amilyennel ma már senki sem találkozhat e tájon. Ez a fajta személygőzös valamennyi európai állam legsikeresebb típusa volt. Már csak a Rajnán és az Elbán közlekedik belőlük néhány. Formájával, berendezésével a régmúltat képviseli, s elkerülhetetlenül a századfordulót juttatja eszünkbe. A hajó most múzeum. A falakon nagy méretű fényképek mesélnek hajóépítésünk múltjáról, a termekben pedig a művészi gonddal épített és megmunkált, élethű hajómodellek. A változatosságról akiállított, eredeti hajózási műszerek, ruhadarabok, hivatalos papírok gondoskodnak. A hajót meglátogatók élményét, a régi hangulatot hajós egyenruhába öltözött, nyugdíjas dunai és tengeri hajósokból őrökké átalakult öreg „vízenjárók” fokozzák. A hátsó, felső fedélzeten, levegős teraszéttermet rendeztek be, ahol egyszerre 120 vendég ebédelhet, vacsorázhat. Az étlapok a magyar és a francia konyhaművészet válogatott fogásait ajánlják. S miközben a vendégek a finom falatokat ízlelik, halk szalonzene vagy éppen cigánymuzsika szórakoztatja őket. Ezenfelül még két, régi pompájában berendezett étterem fogadhat vagy száz látogatót. Az egyik ilyen meghitt étteremnek Lánchíd, a másiknak Erzsébet a neve. Az egykori szalonban pedig eszpresszót és drinkbárat találunk, a hajóhoz illő szecessziós berendezéssel. A gőzös mostani hivatalos titulusa: Kossuth Múzeumhajp, a dunai gőzhajózás úszó múzeuma. Rajta kívül a Dunán csak az NSZK-beli Regensburgban található hajózástörténeti kiállítás eredeti hajón, amely utoljára ugyancsak magyar lobogó alatt járt, s Érsekcsanád volt a neve. Milyen kár, hogy nem itt újították fel... Az osztrákoknak is van egy múzeumhajójuk, az 1912- ben épített Schönbrunn, amely még ma is képes hajózni, de nincs benne hajózástörténeti kiállítás. Hajónk, amely ma a Kossuth nevet viseli, 1913-ban épült Budapesten, a Ganz és Társa Danubius Gép-, Waggon- és Hajógyár Rt-nál, a MEFTER részére. Vízrebocsátásakor a Ferenc Ferdinánd főherceg nevet kapta, s viselte 1919-ig. Ekkor minden olyan hajó, amely a Habsburg-dinasztia valamelyik tagjának a nevét viselte, madárnevet kapott; Rigó lett belőle, majd ismét az eredeti nevet viselte egy kis ideig, aztán Leányfaluba keresztelték. Ezen a néven járta a Dunát 1953-ig, amikor megkapta a hozzá méltóbb Kossuth nevet. 1955-ben a Szovjetunió megszüntette érdekeltségét a magyar hajózásban, megalakult a MAHART, mint a MEFTER jogutódja, és ekkor került s maradt 1984-ig a Kossuth a Magyar Hajózási Részvénytársaság tulajdonában. . Közben a hajdani büszke termesgőzös leromlott, elhaszná.- lódott, s 1984-ben törölték az aktív hajóállományból, selejtezésre ítélték. Szerencsénkre, ekkor már elterjedőben volt a törekvés régi és értékes, egyedülálló dolgaink megmentésére. A kiszuperált és szétbontásra ítélt gőzhajó megőrzésében és helyreállításában több vállalat vett részt. A munkálatokat rögtön 1984-ben megindították. A hajót sikerült besorozni a Közlekedési Múzeum „kiállítási tárgyai” közé, s új rendeltetésének 1986. augusztus 1-jén adták át. Azóta van a Dunán múzeumhajója az országnak. csonkarétj Károly A hajó múzeumként áll a.pesti Duna-parton (A szerző felvétele) Amikor a táncmulatság még jövedelmezett Összefogásból — orgona a templomba Kilencvenöt évvel ezelőtt történt Füzesgyarmaton, hogy a református egyház híveinek régi vágya teljesült. Közös óhaja volt a gyülekezetnek, hogy templomukba egy orgonát vegyenek. De sajnos erre pénzük nem volt, mert különösen az iskolák és a tanerők rohamos szaporodása, valamint az oktatás színvonalának emelése folytán előállott tetemes kiadások miatt az egyház rendes bevételeiből elszakítani avagy félretenni egy fillért sem lehetett, ezért a hívek áldozatkészsége maradt az egyedüli forrás. 1874-ben indítottak el egy mozgalmat „Orgonaalap” címen, hogy bármily összegből is álljon, de sikerüljön a tervük. 20 év szívós, kitartó lelkesedése végül meghozta gyümölcsét. Egy zártkörű táncmulatság — „108 fit 95 kr” — volt az első jövedelem, mely az orgonaalapra, az egyházelnökség gondozása alá „tétetett”. Biztató volt, hogy e „kisded” alappal elindul az álmuk, számítottak egyes nemeslelkű hívek időnkénti esetleges adományaira is, és hogy ez lassanként „kinö- vendj” magát oly összeggé, melyből az egyház megépíttetheti orgonáját. 1874-1878 között 68 személy adakozott az orgonaalapra, többek között Pi liczer Gábor, Gyáni István, Bergman József, Csánki Viktor, dr. Éliás Adolf, Balogh Károly orvos, Simái János, Dór Sándor postamester, gr. Blankenstein Károly, gr. Vécsey Edéné és többen mások. Az orgonaalap az egyházelnökség által, presbitérium ellenőrzése mellett, a legbiztosabb egyéneknél helyezte el a befolyt pénzt. A buzgó egyháztagok által „összejött az összeg”, és az egyház szerződést kötött a híres nagyváradi orgonaépítő, Friedl Lipót úrral, egy 14 változatú orgona beállítására 3 ezer 600 forintért. A mesterember a vállalásának megfelelve 1895. május 26-án nagyszabású templomi közönség előtt, ünnepi istentisztelet tartása mellett adta át az orgonát. Szilágyi Márton tiszte- letes úr az emlékezetes napról ezeket írja a Debreceni Protestáns Lapban: „...Én, mint ez idő szerinti örállója az Úr e helyen épült Sio- nának azon forró óhajtással teszem e tollat... adja Isten, hogy ez egyház minden tagját, nagyjait és kicsinyeit, tehetősebbjeit és szegényeit egyiránt az összetartás, tevékenység és áldozat- készség lelke hassa át és élessze a jövőben is, mellyel apáink tündököltek előttünk az egyházi élet minden ügyei körül, s mely- lyel a jelen nemzedéknek nincs oka idáig pirulni az ősök szelleme előtt, mert tőle telhetőleg követni sietett azt az alkotás és haladás terén, hogy így, mikor mi, már — mostani halandók csak porok és hamvak leszünk, egy század vagy több idők múltával utódaink a mostaninál szebb, vonzóbb és nagyobb erőteljességre valló képben mutathassák be e mi kedves örökségünket; drága egyházunkat a nyomunkba lépő maradékok előtt...” Igyekeztünk bemutatni szü-. lőföldünk történetének egy „szeletkéjét”. Felsoroltunk néhányat a 960 személy közül, akik sokat tettek az orgona megvétele, beállítása érdekében. Köszönet nekik, hogy a füzesgyarmati templomnak, s magának a nagyközségnek is egyik ékessége lett a Friedl-féle orgona! Borbíró Lajos Hozol nekem.uborkát, kapsz érte kolbászt, szalonnát! Avagy a békéscsabai „nemzetközi" piac néprajzi vizsgálatának lehetőségei A város életének napjainkra egyik neuralgikus pontja lett a vásárcsarnok és környéke, ahol különösen szerdán és szombaton, a nagy piaci napokon soka- dalom van, a régi igazi értelmében is. Nagyon különböző ennek a ténynek a megítélése, és egyre többen vannak, akik erősen méltatlankodnak az ott kialakult állapotok láttán. A történelmi tények ismeretében csupán az történik napjainkban, hogy Békéscsaba „visszavette” gazdasági, földrajzi helyzetéből eredő hajdani vásározó, piacozó adottságát. Hiszen az idősebb csabaiak még nyilván emlékeznek arra, hogy a mai Szabadság tér Dózsa György út felé eső része volt a „búzapiac”. Ide- hordták szekereken a gazdák terményeiket és a szintén különböző árukkal ideszekerező Arad, Bihar, Temes megyei vásárosokkal cserélték áruikat. A Penza lakótelepen voltak a gé- meskutak (egyik kút az 5. sz. alatti villa kertjében még most is ott van), ahol a lovakat és más állatokat itatták. A vasútállomáson esténként, éjszakánként subáikba burkolódzva alvó moká- nyokat, mócokat lehetett látni, és közben (mint most is történik) árulták csebreiket. Idejártak cserepeikkel a bihari román fazekasfalvak mesterei, és „vá- szonfazikat”, cserépedényt cseréltek búzára és más egyébre. Nem vitatom, hogy napjainkban az úgynevezett „szocialista hiánygazdálkodás” is felvirágoztatta a „piaci kereskedelmet”, de a határok jobb „átjárhatósága” is segített abban, hogy Békéscsaba ismét vásározó központtá lett. Nyilván kiterjedt a „vonzáskörzet”, hiszen a gépkocsival nagyobb távolságokat is meg lehet célozni. Az is igaz, hogy a kelet-európai övezet negyvenéves gazdasági viszonyai újra az árucserét „hozták vissza”. Vagyis a képlet végül is ÁRU-PÉNZ-ÁRU, vagy „hozol nekem uborkát, kapsz érte kolbászt, szalonnát”. A tény viszont, és az igazság is egyúttal (ha mindjárt féligazság is), a népi kereskedelem szemünk láttára folyik. Vámszedőitől és hiénáitól eltekintve, magam nem tartom égbekiáltó szörnyűségnek, hanem egy egészséges és mihamarabb közigazgatásilag ellenőrzött mederbe terelendő hagyományos árucsere-forgalomnak. Főleg passzív, de néha aktív megfigyelőként a következőket tapasztaltam a piacon jártam- ban-keltemben. Legtöbben a szomszédos Romániából érkeznek. Az érkezők zöme mező- gazdasági munkából élő embernek tűnik, és sokan jönnek sorrendben Arad, Temes, Bihar megyéből, de szép számmal lehet látni Hunyad, Máramaros, Szatmár, Szilágy megyei rendszámú gépkocsikat is. Elvétve akad Kolozs, Kovászna, Maros megyei rendszámú kocsi. Az aradiak igen sok primőr árut — uborkát, paradicsomot, karalábét —hoznak, és olcsón árulják. Tekintélyes mennyiségű felhozatal látható palackozott konyakból, palackozott arad- hegyaljai borokból, vagy a bánáti borvidékről. Itt jut eszembe, a mezőberé- nyi sváb nagyanyám mesélte, hogy annak idején lánykorában (úgy 1900 körül) Világosra jártak a herényiek lovaskocsikkal borért. Estére értek a tetthelyre, ott aludtak a borkereskedőnél, erre az be volt rendezkedve, és másnap hajnalban indultak visz- sza. A gyomai halászok meg a nagy lehalászások idején megegyeztek Arad megyei román pópákkal, hogy böjtöt rendeljenek el, és szekérszámra vitték le a hasított, sózott halat a román hívőknek eladni. A pópa is megkapta a maga sápját. Sajátos fejleménye ennek a kereskedelmi viszonynak, hogy a megyeszékhely magyar-román átkelőhelye felé vezető útvonalán kialakultak az „átrakóhelyek”. Az útmenti galériaerdőkben történik a határátkelő előtti át- és álcázócsomagolás. Ennek következménye viszont az iszonyú mennyiségű szemét és más egyéb hordalék. Közben a piacokon ismeretségek alakulnak ki emberek, sőt aztán családok között. Lehet rendelni bizonyos kurrens cikkeket megegyezés alapján, a jövőbeni szállításra. Mint néprajzos, nem tudom teljes egészében a kialakult helyzetet elítélni. Egy egészséges népi kezdeményezésű fejleménynek vagyunk szemlélői, tanúi, melyet a térségünkben kialakult gazdasági, politikai, földrajzi helyzet, inspirál. Kétségtelen, hogy sok az ember, kevés a hely, és vannak negatív jelenségek. Ezzel együtt is megértéssel kellene elébe menni a tények korlátok közé szorításának. Cs. Szabó István Az egyház bűnnek tartotta Dohány A dohányt hazánkba a spanyol segédcsapatok hozták be, melyek I. Ferdinánd és Miksa császárok alatt (1550, illetve 1576) táboroztak az országban, és a végvári magyar katonákkal is annyira megkedveltették, hogy rövid idő alatt többfelé elterjedt. Mások szerint Bornemissza Pál erdélyi püspök 1568- ban hozta be először Erdélybe, majd Magyarországra. Olyan leírásokat is ismerünk, melyek szerint I. Apafi Mihály, erdélyi fejedelem a budai pasától kapott ajándékba először dohányt, melynek élvezetét másoknak megtiltotta. A krónika őt magát erős dohányosnak tünteti fel, de az udvari prédikátor által írt 1663. évi útikönyv szerint „utóbb megutálta ezt az élvezetet”. A dohány ezt követően igen gyorsan terjedt el. Általában káros hatásúnak tartották, és számos rendeletet, sőt még testi büntetést is hoztak ellene. Szószékről is tiltották a dohányzást, és az egyház bűnnek minősítette. 1670-ben a gyulafehérvári országgyűlés törvényt hozott „A tubák tilalmazásáról és aki behozná, annak büntetéséről”, kijelentvén, hogy „aki akár pipával, akár pórul ér vele, ha nemes ember 50, ha pap 12, ha paraszt 6 magyar forintot fizessen”. Kevés foganatja volt a törvénynek, ezért 1686-ban megújították a tilalmat a gyulafehérvári, majd 1689-ben a segesvári ország- gyűlésen. Élvezetét még szigorúbb pénzbírsággal sújtották, termesztését pedig jószágvesztéssel büntették. Erdélyben a törvényhozás még 1698-ban is tiltotta a dohányzást. II. József császár már pártolta a dohánytermesztést. Bánsági községekbe eredeti amerikai dohánymagot hozatott, ennek termése lett a nevezetes „császárdohány”. 1851 -ig az országban feltételhez és engedélyhez nem kötött, szabad dohánytermesztés volt. 1851-1867 között az osztrák egyedárusítási intézmény korlátozta a jogokat, majd a Magyar Dohányjövedék váltotta fel azt. A Magyar Dohányjövedék megalakulásakor főként csak szivar- és dohányfogyasztás volt az országban," így azokat gyártották; a cigaretta fogyasztása ekkor még nem volt jelentős. Ez utóbbi csak 1882- től kezdett elterjedni, így a cigarettagyártást kiterjesztették, francia cigarettagyártó gépeket szereztek be, hogy az egyre növekvő igényeket ki lehessen elégíteni belföldi áruval. 1975-ös felvétel a templomról, középen az orgona
