Békés Megyei Népújság, 1990. május (45. évfolyam, 101-126. szám)

1990-05-22 / 118. szám

1990. május ZZ., kedd Békéscsabai olvasói között Juraj Dolnozemsky Hz imádságtól a versírásig Egy hazai szlovák költíl álma A békéscsabai szlovák gimnázium és a .megyei könyv­tár vendége volt a napokban a könyvtárban Juraj Dol­nozemsky, a tótkomlósi szlovákul író költő. A békés­csabaiak ismerik és szeretik írásait, ám szerzőjükről már kevesebbet tudnak. Így egyaránt örömmel hallgat­ták a legújabb verseket és a bemutatkozást. Juraj Dolnozemsky csalá­di példáján keresztül is nemzetéről beszélt: hogy a szlovákságnak nem kell(ene) szégyellni hovatartozását, kisebbségi anyanyelvét, hisz ahány nyelv, annyi ember — tartja a mondás. Ha > mind többen vállalnák, átéreznék és továbbadnák az öröksé­get, elejét lehetne venni a hazai szlovákság további lét­számcsökkenésének. A Szlo­vákiától való földrajzi tá­volság miatt azonban a kap­csolattartás nehezebb, ezért a többségi nemzet támoga­tását nem nélkülözhetik. — Békéscsaba büszke le­het szlovák múltjára, egy­házi tanítóira — mondta a költő. — Nekik a II. világ­háborúig nagy szerepük volt a nyelv megőrzésében. S hogy az egyházi kultúra he­lyét átvette a világi, a nyelv ápolása közös feladattá vált. Van egy álmom — folytatta —, jó lenne, ha Békéscsabán megvalósulhatna a magyar- országi szlovák költők, írók találkozója, a Szlovákiában, Romániában és Jugoszláviá­ban élő alkotókkal. Szoro­sabbá válhatna a barátság, ugyaniakkor megismerhet­nék a város gazdag hagyo­mányait. Mert a szlovákiai írók, költők többsége azt sem tudja, hogyan élünk itt, be- széljük-e a nyelvet, milyen sokan voltunk és mennyien maradtunk. Jó lenne, ha a szlovák gyökerű Békéscsaba, amely eddig is sokat tett, vállalná, hogy kulturális központtá váljon. Juril Dolnozemsky autodi­dakta költő. Volt földműves, téglaégető, úszómester, fut­ballbíró, végül a víz- és csa­tornamű vállalattól ment nyugdíjba. Későn kezdett ír­ni és álnéven. Igazából An­tal Györgynek hívják. El­mondta, azért választott má­sik nevet — Dolnozemsky, magyarul Alföldit jelent —, mert kételkedett versei fo­gadtatásában. Azóta már szinte mindenki tudja Tót­komlóson, hogy a két sze­mély azonos. Mióta 1979-ben Papucsán Gergely és Kormos Sándor költők buzdítására részt vett egy országos pá­lyázaton, sok verse jelent meg a Ludové Novűnyban, a nemzetiségi hetilapban, a Szme című, ugyancsak szlo­vák nyelvű irodalmi folyó­iratban, 1985-ben az ösvé­nyek című antológiában, majd 1988-ban önálló kötetet kapott. Hatvanadik évében látott napvilágot Veéemy Dozd, az Esti eső, amelyet nem követett újabb könyv. Nem mintha elunta volna a versírást, de úgy gondolja, nem veheti el a fiatalok elől a csekélyke kiadási lehető­ségeket. Másrészt, talán nem is üti meg mindegyik szer­zeménye a közérdekű mérté­két. Ettől azonban nem ke­seredik el: jó írni az írás öröméért, de igazából az egyszerű szlovák embere­kért. — Serkent a remény, hogy megmaradunk — mondta —, és éhhez én is hozzájárul­hatok a verseimmel. Nem kis út vezetett idáig, kezdve ott), míg a negyedi­kes elemista 1939-ben szlo­vák nyelvre fordított egy nyönyörű evangélikus imát, hosszú szünet után 1979-ben megírta a hatalmaskodók el­len a Sátán című versét, majd az Esti esőt, egyetlen kötete címadó költeményét. Juraj Dolnozemsky szereti az esőt, mert az jó a föld­nek és jól jött annak idején a téglaégetőnek is, hisz a kényszerű munkaszünetben jegyzetelgethetett... Sz. M. Sikerkönyvek Tudósról, művészről, szá­zadunk kiválóságainak éle­téről régen olvastam ilyen izgalmas könyvet! Teller Edét mutatja be Egri György kanadai magyar újságíró A Trefort utcától a hidrogén­bombáig című munkájában, amely az Amerikai Egyesült Államokban élő tudósról 1976-ban New Yorkban meg­jelent életrajz (Stanley Blumberg és Gwinn Owens: Energy and Conflict — The Life and the Times of Ed­ward Teller) alapján, kife­jezetten magyar piacra ké- ■ szült, kibővített változat. A hazai olvasó egészen a glasznoszty „térhódításáig”, nem sokat tudhatott Teller Edéről. Legfeljebb annyit, hogy Magyarországon szüle­tett, Németországban tanult, Angliába ment dolgozni, ma pedig San Francisco közelé­ben, Stanfordban él. A hid­rogénbomba atyja, s mint ilyen, bizonyos nézetek sze­rint háborús bűnös. Egy-két évvel ezelőtt a róla szóló kötet sem jelenhetett volna meg, hiszen még Teller ne­vét sem volt ajánlatos em­legetni. Az utóbbi időkben viszont több alkalommal hallhattuk a rádióban, tele­foninterjúban nyilatkozni. S könnyen lehet, hogy a jövő majd a huszadik század ta­lán tíz legjelentősebb tudó­sa közé sorolja, akik mond­juk Einsteinnel, Röntgennel és Bohrral együtt a legna­gyobb mértékben járultak hozzá a világ fejlődéséhez. Teller neVe akkor is az elsők között szerepel, ha a legtöbb vihart kavaró fel­fedezés. a leghevesebb viták keresztüzében álló tudóst keressük. Keleten átoknak számított, mivel „jóvoltá­ból” az- USA és a vele szö­vetséges államok hosszú ide­ig kizárólagos birtokosai vol­tak az atom-, majd a hid­rogénbombának. Köszönet helyett azonban a tengeren­túlon is sok támadás éri a közvéleménytől és a politi­kusoktól egyaránt, mióta ténykedéseit (Trumantól Reaganig négy elnök belső tanácsadója volt) összekap­csolják a csillaghábor-ús lé- zerfegyverkezéssel. Egri György könyvének külön erénye, hogy sem di­csőíteni, sem elmarasztalni nem akarja hősét. S az év­tizedeken át a nukleáris pusztítás bűvkörébe esett tudós ábrázolása helyett si­kerül egy mágikus erejű, fantasztikus aggyal és pá­ratlan humorral megáldott, önmagát mindenkor ma­gyarnak valló, esténként leg­szívesebben Ady verseit ol­vasó embert bemutatni. (Blumberg—Owens—Egri: A Trefort utcától a hidrogén­bombáig, Magyar Világ Ki­adó.) N. K. Levél Kanadából Szeghalomba „Igen Tisztelt Igazgató Űr! Kedves Tanár Urak! Szíves elnézésüket 'kérem, amiért a földgolyó másik oldaláról zavarom önö­ket. A minap véletlenül kezembe került a Békés Megyei Népújság március 19-i szá­ma, amelynek 5. oldalán örömmel olvas­tam a „Péter András-ünnepség Szeghal­mon” című beszámolót; abban is főként a következő mondatai;: „Nagy tapssal kö­szöntötték a jelenlévők a Péter András- plakett új tulajdonosait, Boruzs Ambrust, aki 1942-ben érettségizett Szeghalmon .. Mindössze három évig (1936—1939) vol­tam a Péter András Gimnázium tanulója és az úgynevezett Cserkész Internátus la­kója, de 45 évi hontalan bolyongásom alatt mindig örömmel gondoltam vissza az ott töltött és számomra felejthetetlen évekre; a gimnázium tornatermére, amely­nek színpadán egyszer előadásra került Katona József Bánik bán című színműve, máskor meg Hercegh Ferenc Bizánc című drámájának legszebb felvonása; és persze az egész községre is: a Cserkész Interná- tusra, annak Böőr Ferenc nevű felügyelő tanárára, akinek csak egy keze volt, a Zászlós cukrászdára, amelyhez hasonlót se Ausztriában, se Németországban, se Fran­ciaországban, se Kanadában nem láttam; a község mellett folydogáló Berettyóra, amelynek partján egyszer teknősbékát ta­láltam; a Királyerdőre és az ott lezajlott, felejthetetlen majálisokra ... Szeretettel és hálával gondolok vissza azokra a tanáraimra, akik Szeghalmon és később a rákospalotai Wágner Gimnázi­umban a német és az angol nyelvre tamí- .tattak. Szeghalmi némettanáromat. Dé- .kány Jánosnak hívták. Angoltanárom ne­vére már nem emlékszem, de személyére és tanítására annál inkább, mert 1945- ben, a nagy összeomlás után bekövetke­zett közép-európai mizéria idején éppen kevéske angoltudásom volt az, ami meg­mentett az éhenhalástól. Boruzs Ambrus nemcsak osztálytársam, hanem igazi jó barátom is volt. Amikor ötödikes karomban (1939-ben) engem is utolért a szeghalmi diftériajárvány oly­annyira, hogy húsvétkor ki kellett marad­nom az iskolából, mert a szülővárosom­ban, Gyulán még utókezelésre volt szük­ségem, Boruzs Ambrus még akkor is kap­csolatot tartott velem és leveleiben beszá­molt mindenről; ami érdekelt. A követke­ző évben — szülői parancsra — a rákos- palotai Wágner Gimnázium bennlakó di­ákja lettem és Szeghalommal minden kap­csolatom megszakadt. S ami a legkelle­metlenebb számomra, az elmúlt 45 év alatt egyetlen szeghalmi honfitársammal sem (találkoztam és így csak azt tudom, hogy a község azóta várossá fejlődött. Nagyon szeretnék Boruzs Ambrussal is­mét kapcsolatba kerülni; nemcsak azért, hogy gratuláljak a kitüntetéséhez, hanem sok mondanivalóm volna részére és per­sze még több kérdeznivalóm Tőle. Na­gyon érdekelne régi tanáraink és diáktár­saink sorsa: kik vannak még életben és kiket vitt el a háború? Montreal, 1990. május 3. Szívességüket előre is megköszönve va­gyok őszinte tisztelettel Üjlaki-Schriffert Miklós” * * * A levél, bár magánjellegű, mégis érde­mes arra, hogy sokan elolvassák. Így ítél­te meg Vaszkó Tamás, a szeghalmi gim­názium igazgatója, és mi egyetértünk ve­le. A barátok, iskolatársak hosszú idő utáni találkozása mindig megható és pél­daértékű. Ha ez létrejön, szintén példa­értékű lesz. (A szerk.) zőórától az élüzemtábláig — híradás a „munka frontjá­ról”, sztahanovista-oklevél, Sztálinváros építőinek mun­kaeszközei, tervkölcsön-, bé­kekölcsönkötvény gazdagít­ja a sort. A paraszti élet ku- láklistával, beszolgáltatás! iratokkal és fantasztikus SZTfl-LIN, RÁ KOSI! Kiállítás az ötvenes évekről Annak idején, 1966-ban a Legújabbkori Történeti Mú­zeum azért vette fel a Ma­gyar Munkásmozgalmi Mú­zeum nevet, mert a szocia­lista országokban mindenütt volt már ilyen intézmény. Ám lényegében csak a mú­zeum .elnevezése változott. A legújabbkori történelem em­lékeivel kapcsolatos gyűjtő­köre, tevékenysége megma­radt, s a politikatörténeti emlékek gyűjtésével, feldol­gozásával bővült. [S ezzel Európában egye­dülálló ez a múzeum, amely a társadalom alsó régióinak életmódját reprezentáló anyaggal is rendelkezik, mi­közben a legújabbkori törté­nelem, és benne a munkás- mozgalom emlékei is jelen vannak. Nyugaton a napó­leoni kortól kezdve csak életmód-történeti (s nem tör­ténelmi) gyűjtésre speciali­zálódtak a múzeumok, kele­ten pedig csak a politikatör­ténet dokumentumai a meg­őrzés tárgyai.] Még mint Munkásmozgal- í mi Múzeum készítette elő, s most mint a Nemzeti IVjúze- um Legújabbkori Történeti Múzeuma nyitotta meg az intézmény a Budavári Palo­ta A” épületében a jövő év i január 6-ig nyitva tartó rep­rezentatív kiállítását Sztá­lin, Rá-kosi! címmel. Az ütemes taps ritmusával idéz­ve fel az ’50-es évek hangu­latát. Tárgyak, dokumentu­mok sokaságával pedig a kor történelmét, ünnepeit és ; hétköznapjait, politikai ar­culatát, s annak torzulásait. Negyven zászló, több száz plakát és falragasz, meg négyszáz fotó eleveníti fel az utcaképet. Továbbá egy nagypolgári enteriőr fogad olyan bútorokkal, amelyeket tulajdonosai vittek maguk- ! kai a kitelepülésbe, s máig megőriztek. Egy másik szo­babelsőben az akkori idők divatja szerinti csőbútor* ! család Vörös Csillag és Bé- ! ke garnitúrája pompázik. Majd látunk leválasztott la­kásból kialakított társbérle­ti szobát. Egy művezetői iroda, min- | den kellékével — a bélyeg­denkabát, overall, egy recski szabadulóruha, lakásdíszek, nippek, divatos olvasmá­nyok, könyvek, újságok. Itt van Mindszenty pásztorbot­ja és az ’50-es évek elején feloszlatott szerzetesrendek ruhái. # S mi !s jellemezhetné job­ban azokat a „legendás" ’50- es éveket, mint Sztálin és Rákosi dicsőített alakja. A kiállítás központja is Ráko­si Mátyás hatvanadik szüle­tésnapjának felidézése, ösz- szegyűjtötték mindazokat a termelési eredményekkel van felen. A tárlókban ira­tok, amelyek emberek sor­sát, életét határozták meg: feljelentések és beidézések, kihallgatások és letartózta­tások, ítéletek és rehabilitá­ciók dokumentumai. Sok a viseleti tárgy, ló­hímzéseket, festményeket, albumokat, szobrokat, kerá­miatárgyakat, könyveket, dísztárgyakat, különleges személyre szóló ajándéko­kat, amelyeket az ország né­pétől a „szeretett vezér” ka­pott. Kádár Márta

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents