Békés Megyei Népújság, 1990. május (45. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-19 / 116. szám
'kÖRÖSTÁJSZÜLŐFÖLDÜNK 1990. május 19., szombat A műhely, mint az orvosi rendelő őse Betegek a borbélysebészek kezében Orosháza község 1790-ben a következő szerződésben fogadott magának külön sebészt községi alkalmazottul: „Alább megírottak adjuk tudtára mindazoknak, akiknek illik, hogy a folyó Esztendő Szeptember Hónapnak 15-ik Napján nemes Deli Gergely Chyrurigus Urat egyező akarattal Helységünk Feltserének választván, ezen következendőbeli Conventiot egy Esztendőre ajánlottuk: szabad Quartély Ház; készpénzbeli fizetés 50 rhénes frt; búza 10 pozsonyi mérő, árpa 4 p. m., fa tüzrevaló 2 öl. hogy ha a szükség úgy fogja kívánni. Medicináért az Helység tartozik szabad alkalmatosságot adni. Emellett pedig tartozni fog fent nevezett N. Deli Gergely Ur, mígnem Helységünkben Félltseri Hivatalt fogja viselni. minden héten Helység Elöljáróit és cselégyét mind A Nyugat című irodalmi és kritikai folyóirat külső munkatársa, aki Dombiratoson született és élt, onnan küldte elbeszéléseit közlésre. A Nyugat — irodalmi és kritikai folyóirat volt a XX. század elején kibontakozó magyar „irodalmi forradalom” legnagyobb hatású, reprezentatív fóruma, mely 1908- tól 1941-ig jelent meg. Szerkesztői: Ignotus, Osváth Ernő, Móricz Zsigmond, Babits Mihály és Gellért Oszkár voltak. A megjelenés hosszú ideje és a felsorolt szerkesztői névsor egyaránt azt mutatja, hogy a kor legjobb, legkiválóbb íróinak írásai jelenhettek meg a folyóiratban. Tóth Wanda hangulatos, finom novellái a Nyugatban jelentek meg 1909— 1916 között, 1910-ben látott napvilágot önálló növeli áskötete. Ki is volt tehát Tóth Wanda? Bíró Lajos, a jóhírű író és publicista Fenyő Miksának, a Nyugat szerkesztő- bizottsági tagjának Berlinből 1909. március 21-én a következőket írta: „... Es kicsoda Tóth Wanda? Csakugyan nő ez a férfi? Ha csakugyan nő, akkor ugyancsak elüt a magyar Írónők jércehadától (Kaffka Margi- tot kivéve, aki a múltkor szintén gyönyörűt irt a Nyugatba ...”. Lengyel Menyhért, ugyancsak Berlinből 1909. április 8-áp azt írta: „Tóth Wanda kitűnő!...” Jelen sorok írója 1978. július 2-án a Békés Megyei Népújságban azt írta, hogy Tóth Wanda dombiratosi születésű írónő volt, a Nyuegybe foglalván maga igé- reti szerint fizetés nélkül borotválni. Mivel- pediglen sokszor nevezett N. Dell Gergely Urnák ajánlása szerint világosan kitetszik, hogy fent specificált conventiojából, hogyha közöttünk meg kiván maradni, jövő esztendőre engedni kiván, arra való nézve, hogy eö kegyelmével alkura Anno 1791 lépjünk, általunk közönségesen kívántatik. Mindezeknek valóságául adni kívántuk ezen Vo- catoriális Levelünket Helységünk usualis petsétjével megerősítvén. . Signatum Orosháza die 15. Septembris 1790. Aláírások. (P. H.)” Ez a kétszáz éve kötött szerződés ösztönzést ad arra, hogy áttekintsük, gat köré csoportosult első írónemzedék tagja. Tehetséges írónő, aki jól beszélt és fordított franciából és németből. Első leveleit és elbeszéléseit a Nyugatban még Brandt Anna néven írta. Fenyő Miksa közlése szerint ez sem az igazi neve, szerinte az írónő a Ráth- Végh dzsentricsaládból származott. A Magyar irodalmi lexikon szerint Tóth Wanda Dombiratoson_született 1888. február 26-án és Budapesten halt meg 1926. január 7-én. A Gulyás-féle Magyar írói álnévlexikon szerint eredeti neve Brandt Anna. Mindkét név írói álnév. Ezt 'í'óth Wanda egyik, Fenyő Miksához írott leveléből tudjuk: „Ha az önök írói és művészi világában, mivel sajnos keveset érintkezem, s hol családomat nem ösme- rik, igazi nevemen neveznének is, ha ugyan egyáltalán neveznek, az még nem baj. Nagyon bántana azonban, ha személyes ösmerőseim közül bárki megtudná, hogy ezt éppen én írtam. Mert jól tudom, hogy dolgaim egyedüli erénye őszinteségük. Engedje meg, hogy magamat citáljam, — egy nő sohasem mondhatja ki egészen, mit gondol, mert az körülbelül az, mit érez, legalább azt hiszik róla. Szóval sohasem írnék egy szót sem, ha tudnám, hogy olyanok is olvassák, akik engem mint nőt ösmernek. Ezek után ugye nem is kell kérnem, hogy ha véletlenül mégis megtudná nevemet, azt ne említse senki előtt, mert a végén mégis kitudódik valahogy. milyen is volt az orvosi ellátás Magyarországon, de megyénkben is! Mivel' a középkorban a tudományos élet egyedüli képviselője a papság volt. az ő kezükben volt az orvostudomány művelése, valamint a gyakorlati orvoslás is. Bizonyos orvosi ismeretekkel rendelkező külföldi szerzetesek lettek a magyarság első orvosai és a kolostorokkal kapcsolatban létesített ispotályok vezetői. Főleg a Benedek-rendi szerzetesek, később más, letelepedett szerzetesek mind foglalkoztak gyógyítással — sebészetet is beleértve. Ennek okát Veszprémi István 1795-ben megjelent tanulmányában a következőképpen magyarázza: ...„Régen együtt tanultak minden tudományt az egyetemen, s főként egyháziak tanulták és gyakorolták az orvostudományt is és És önöknek mindegy lehet, hogy valóképpen kicsoda az, aki időről időre valami rossz (!) írást küldött be és azután egy hétig boldog, hogyha kinyomtatták...” Fenyő Miksa, a Nyugat szerkesztőbizottságának tagja eleget tett a kérésnek, s visszaemlékezésében így írt: ........volt egy nagyon tehetséges írónőnk, Tóth Wanda !...” Születése után több mint 100 évvel igazán érdekelt benhünket, hogy ki is volt e tehetséges írónő. Helytörténeti kutatásaink során kerültünk kapcsolatba Ráth András budapesti lakossal, akinek Tóth Wanda a nagynénje volt. ö elmondta nekünk, hogy Tóth Wanda igazi neve Ráth Ilona volt, s dombiratosi földbirtokos családból származott. Nagybátyja volt a magyar könyvkiadás úttörője, Ráth Móricz és a csodálatos műkincseit, és könyv-, illetve kéziratritkaságait a fővárosra, illetve az Akadémiára hagyományozó, mú/eumalapító Ráth György. Húga, Ráth Anna, az a kiváló festőművész volt, aki már fiatal lány korában felvételt nyert a müncheni festőiskolába, unokabátyja, Ráth-Végh István, a közismert művelődéstörténeti író. R áth-Végh István felesége „Férjem története” (Bp., 1970. Gondolat Kiadó) című könyvében megerősíti a fenti állítást, sőt e műből szerzünk tudomást arról, hogy a jeles író, Ráth-Végh István gyermek- és ifjúkorában több nyarat töltött Dombiratoson. Leírta többek között, mind ez két rendbeli hivataloknak különös -szép hasznát és jövedelmét tapasztalták lenni...” Kevés képzett orvos volt a kórházban, csak a XVI. századtól kezdve királyok és egyházi fejedelmek udvarában találkozunk világi, többnyire olasz vagy német, majd magyar orvossal. A köznép a XVIII. század végéig nemigen ismerte a tudományos orvost. A nép orvosai a falusi javasasszonyok mellett a kirurgusok voltak. így az orvosi gyakorlat a borbély-sebészek kezébe került. Az egyház megtiltotta, hogy a szerzetesorvosok véres műtéteket végezzenek. Ezt az álláspontot a világi orvosok is átvették és ezáltal maguk is elősegítették egy alsóbbrendű gyógyító szolgálatnak, a kezével segítő orvos-mesterembereknek a kialakulis.it. A sebészet , Európa egyetlen egyetemén sem képezte az oktatás anyagát, a tanult orvos még a XVIII. század első felében sem igen végzett más orvosi beavatkozást, mint receptírást („fleissiger Scribent von Recepten”) belső betegek számára. így a sebészetet eleinte a katonai kórházakban képzett tábori sebészek (Félldscher) gyakorolták a nép körében. A XV. századtól kezdve kialakult céhrendszerben a borbélysebészek — más mesteremberekhez hasonlóan — külön szabályzattal és kiváltságokkal bíró testületekbe, céhekbe tömörültek. Az ország területén 1747-ben 168 felesküdött céhbeli borbélysebész („mesterbarbél”) működött. hogy a könyvszerető, sokat olvasó István, a kastély ősi parkjában, az évszázados fák alatt nem talált olyan helyet, ahol zavartalanul olvashatott volna. Kitalálta tehát, hogy a hatalmas fák ágai közé kispárnát vitt fel, s az így kialakított „fészekben” kedvére olvashatott, amíg csak akart, a Keresésére, hívására induló kastélyszemélyzet nem találta meg. „Dombiratos sok örömet nyújtott a kis Istvánnak. Élvezi-a kertet, az állatokkal való játszadozást, és legszívesebben az aratók körében időzik, akiknek ízes barna kenyerét jobban szereti az otthoninál...” Részünkre a könyv legértékesebb része a következő: „ ... o Ráth lány, Ilona, aki egészen más volt, mint a zsúrozó és bálozó pesti lányok. Istvánt elbűvöli okossága, irodalmi tájékozottsága és eredetisége. Hogyne, hiszen korábban Tóth-Wan- da néven közölt novellákat... és novelláskötete is megjelent. De azt annyira titkolta, hogy még Istvánnak sem árulja el, és szülei sem tudják. István beleszeret, de Ilona hideg marad __” T ény tehát, hogy „ ... a nagyon tehetséges írónőnk Tóth Wanda!1’ — igazi neve Ráth Ilona volt. Ha a jelen könyvszerető, olvasó nemzedéke közül valakit érdekelnek Tóth Wanda, azaz Ráth •Ilona novellái, keresse fel könyvtárunkat, a mezőko- vácsházi városi könyvtárat, ahol az említett Nyugat folyóirat bekötött példányai reprint kiadásban megtalálhatók. Sőt, a Magyar irodalmi lexikon 3. kötete (Bp., 1965. Akadémiai Kiadó) 403. oldalán Ráth Ilona, azaz Tóth Wanda fényképét is megtekintheti. Balogh György A borbélysebészet Magyarországon még a XVI. században rossz hírű foglalkozás volt, de a XVII. században már tisztességes mesterségnek számított. A törvényes jogcímmel bíró, céhes sebészborbély a gyógykezelést az úgynevezett of- ficiában végezte. A borbélyműhely tehát a mai orvosi rendelő őse volt. Felszerelése néhány érvágóból1, köpü- lyözőből, egy „fogvonóból”, egy-két köpenyből és néhány könyvből állott. A könyvek között ott található Páriz Pápai Ferenc Pax Corporis-a és Miskolczi Ohirurgiai útitársa. A borbélysebészek kiképzése a nagyszombati orvosi kar megnyitása előtt céhszerű volt, vagy katonai felcseriskolákban történt A jelölt — négyévi borbélymű- helyi inaskodás után — felszabadult és ünnepélyes legényavatási vizsgát tett, az összes doktorok, kirendelt mesterek és seborvosok, valamint két tanácstag jelenlétében. Ez a kiképzés nagyon alacsony színvonalon állott, a fősúlyt orvosságok, kenőcsök készítésére és flastromfözésrg helyezték. Elméleti kiképzéssel alig törőditek. A vizsgát csak 1770 óta szigorították meg, amidőn a vizsgát a tiszti főorvos előtt — bár a céh keretében — keltett letenni és magasabb fokú elméleti és gyakorlati' tudást is megköveteltek. Az egyetem megnyitása után. 1773 őszén az orvosi karon német és latin nyelvű seborvosi tanfolyam indult, amely három év áfát* seborvosokat képezett ki (magister chirurgiae). A se-, bészorvosok gyógyítási körét „külsőbetegségek” körére korlátozták (sebek, fekélyek, foghúzás, csonttörések, ficamok ellátása). 1777 óta. amióta a sebésztanfolyamon az orvosi kór- és gyógytant is tanítottáik, „a belső nyavalyákban sínylődök orvoslása terén is széles mező nyittatott." 1786-ban II. József tovább szigorította a képzést, amikor a tanulmányi időt négy évre emelte fel. Ezenkívül volt még egy alacsonyabb fokozatú, kétéves Polgári sebésztanfolyam, amely a szegény nép számára képzett ki szerényebb igényű seborvosokat Természetesen az egyetemi végzettséggel bíró seborvosok élesen elkülönítették magukat a borbélysebészektől! Ennek ellenére a falusi nép körében az utóbbiak népszerűsége vitathatatlanul nagyobb volt. mint az orvosdoktoroké! A régi sebészek társadalmi helyzete nem volt irigylésre méltó, tekintélyüket az is rontotta, hogy folytan torzsalkodtak. féltékenyek voltak egymásra, bizony ahol érték, marták egymást; sőt. ha idegen sebész akart letelepedni valahol, minden hatóságnál (még a királynál is!) tiltakoztak ellene! A hazai „sebészi honoráriumok” átlaga sem volt olyan fényes, nem fizettek sem a hatóságok, sem a betegek, így a korabeli sebészek „filozófiája” volt az a mondás: „Exige dum dolet, post curam medicus ölét!”, ami magyarul azt jelenti, hogy „hajtsd be (ti. a honoráriumot), míg fáj. a kúra után az orvos bűzlik!” Békés megyének még 1763-ban sincs rendes orvosa. gyógyszertára! A megyei chirurgus nyomor- gatt, csak 1770-ben fogadott a megye rendes orvost és gyógyszerészt, de azok is már egy év múlva segélyért folyamodtak a vármegyéhez! A sebészek társadalmi színvonala csak a 18. század elején kezdett nálunk emelkedni. amikor már sokan egyetemeken. Semmelweis. Lister felfedezései (asepsis, antisepsis) és a műtéti érzéstelenítés bevezetése (éter és kloroform narcosis) kellett ahhoz, hogy megkezdődjön a „SEBÉSZET ÉVSZÁZADA”! Dr. Sonkoly Kálmán Munka közben, falra akasztva a „szelence” és a tányér, mely nem is olyan régen a mi borbélyaink ajtaja felett is lógott. (A „Janus bifrons” című műből, Lőcs, 1662) „Egy nő sohasem mondhatja ki egészen...” Ki volt Tóth Wanda?
