Békés Megyei Népújság, 1990. április (45. évfolyam, 77-100. szám)

1990-04-07 / 82. szám

1990. április 7., szombat

o

Röröstáj

BELPOLITIKAI ÉS KULTURÁLIS MELLÉKLET

A magyarságról kezdőknek és haladóknak

Beszélgetés Köpeczi Béla professzorral

— Magyarország, a magyarság megítélése új tartalmat kapott a kelet-európai változásokkal, ön, mint a másfél éve alakult Hunga- risztikai Tanács elnöke, hogyan látja e szervezet munkáját a változások tükrében?

— A Hungarisztikai Tanács azzal a céllal jött létre, hogy a Magyarországgal kapcsolatos külföldi stúdiumokat segítse. Hogy nem a szűkén vett filiológiai érdeklődés kielégítése áll a középpontjában, azt jól szemlélteti, hogy a munkában a kulturális, a tudományos élet jeles személyiségei vesznek részt. És itt szeretnék utalni arra, hogy mi a hungarisztikán mindazon tudományos ismeretek ösz- 6zességét értjük, amelyek a magyarságra, Magyarországra vonatkoznak. Egyik jellegzetessége, hogy a nyelvvel és irodalommal foglalkozunk, de nem ez az egyedüli feladat a történelem, a néprajz, sőt a közgazdaságtan és a szociológia is része a hungarológiának. A komplex megközelítés módszerére van szükség: az a külföldi, aki tájékozódni akar a magyarságról, minél nagyobb lehetőséget kapjon erre. A Hungarológiai Tanács a külföldön működő központokat és tanszékeket segíti e tevékenységben.

— Hol működnek ezek a központok, illetve tanszékek?

— Elsőként keli említeni a bloomingtoni magyar tanszéket, az Indiana Egyetemen, mert úttörő szerepet játszott a hetvenes években.

Itt vált világossá az, hogy külföldön nem lehet csak irodalommal és nyelvvel foglalkozni. Ránki György kitűnő összefogó tevékenysége ezt bizonyította. Ma is nagy segítséget nyújt Sinor Dénes professzor, aki az egyik kezdeményezője volt a tanszék megalapításának. Magyar központ működik Párizsban, Rómában, Hamburgban. Nemrég alakult a groningeni, ez Amszterdammal együtt végzi a koordinációs feladatot Hollandiában. A legfiatalabb és az új körülményekkel leginkább összefüggésbe hozható az ungvári Hungarológiai Központ, hiszen erre néhány éve még nem is gondolhattunk. Újvidéken viszont már több évtizede létezik, vajdasági hatósugárral, tehát nem az egész országra érvényes szerepet tölt be.

Egyébként 26 ország 90 egyetemén tanítanak magyart évente mintegy 4000 diáknak ottani és hazai előadók. A hazai és a külföldi tevékenység összehangolását a Hungarológiai Tanács végzi, a szervező, szolgáltató tevékenységet pedig a Nemzetközi Hungarológiai Központ végzi. Előadók kiküldéséről, könyvtárak összeállításáról, konferenciák rendezéséről. dokumentáló-in- formáló munkáról van szó.

— Az imént felsorolta azokat az Intéményeket, amelyekre számíthatunk a magyarságkép, a magyarság- tudat formálásában. Ezek között csupán kettő található Európa keleti felében. Holott ez a térség ismét a nemzetiségek problémájával terhes. Nincs igény, vagy nincs

lehetőség arra, hogy a gyanakvás és a kiszolgáltatottság helyébe az együttműködést is szolgáló intézetek kerüljenek?

— A legkézenfekvőbb Csehszlovákia lehetne. A kérdés csupán az. hogy hol és milyen körülmények között. A kulturális kormányzat arra törekedett, hogy ne csak Prágában, hanem Pozsonyban is legyen magyar kulturális intézet. Néhány éve már meg is állapodtunk erről, de lassú az előrehaladás. Elképzelhető lenne, hogy akár a prágai, akár a pozsonyi egyetem mellett jönne létre a hungarológiai központ. Annál is inkább, mert szélesebb körű a magyar kisebbség, erőteljesebb a magyar értelmiség, mint például Kárpátalján.

— És Romániában?

— Hogy Romániában mikor lesz magyar kulturális intézet, azt még megjósolni sem lehet. Hiszen köztudott, hogy az 1977-es Kádir— Ceausescu-találkozón megállapodás született ebben a kérdésben és mégsem lett belőle semmi.

— Minthogy ön megvívta már a csatát az Erdély története című könyv kiadásával a Ceausescu-érában. megkérdezem, hogyan ítéli meg azt a román döntést, amely ismét megakadályozza magyar könyvek bejutását?

— Én úgy látom, hogy az utóbbi időben olyan jelenségek mutatkoznak, amelyek nem jó irányba visznek, inkább visszavetik a fejlődést, amelyben az emberek itt is

és ott is reménykedtek. Nos, bevallom azt is, hogy bennem decemberben is, meg utána is mérsékelt remények éltek. A nacionalizmus ugyanis nem Ceauses- cuhoz köthető jelenség és nem kapcsolható csupán az ö politikájához. A nacionalizmus régebbi gond ebben a térségben és a magyar— román viszonyt legalább a ’48—49-es szabadságharc óta határozottan és erőteljesen befolyásolja. Ám, ahogyan jelentkezik, abban nagy szerepe van az értelmiségnek. Annak a rétegnek, amelynek feladata lenne, hogy segítse a nemzetek közti együttműködést. Ma azt mondhatom, hogy a román értelmiségnél erőteljesebben jelentkezik a nacionalizmus, mint a magyarnál, bár itt sem hiányzik. Az utóbbi esetében főleg a tudatlanságból táplálkozik, nem ismerik az erdélyi etnikai viszonyokat, és emiatt olyan következtetéseket vonnak le, mintha Erdélyben magyar többség lenne. A román értelmiségben viszont sikerült azt a meggyőződést erősíteni. hogy a magyarok megint Erdélyt akarják. Nos, a két világháború között valóban ez volt a magyar külpolitika célja; a románok körében tehát tömegjelenséggé vált a félelem, és Ceausescu ezt a félelmet táplálta. Jellemző, hogy a decemberi, temesvári eseményekkel kapcsolatban azt állította, hogy a magyar hadsereg be akar vonulni Romániába. Vagyis a fenyegetettség érzetét keltette. És az ilyen politika hatása alatt pagyon nehéz az együttműködést hirdetni. A nemzetállam eszményéhez ragaszkodó román természetesnek tartja, hogy a magyar gyerekek román iskolákban tanuljanak és nem hajlandó orvosolni a magyar sérelmeket, például az oktatás terén. Természetesnek tartja az úgynevezett ..homogenizálást”, ami egyszerűen erőszakos asszimilációt jelent. Igaza van Tőkés Lászlónak, amikor azt mondja, hogy a románok a XIX. század végén és a XX. század elején léptek fel azokkal a követelésekkel, ámelyeket a magyarság most vet fel: a nyelv és a kultúra 'megtartását kívánták.

Akkor ezeket a követeléseket a románság jogosaknak találta és ezek mellett folytatott nemzetközi propagandát. S most teljesen hasonló jogos követelések tel jesítését tagadják meg a magyar kisebbségtől.

Király Ernő

Bizalom és bizakodás

Vasárnap a második fordulóval befejeződnek a választások. Végérvényesen eldől, hogy a listavezető pártok milyen arányban kerülnek be a Parlamentbe. A rendszerváltásnak ez azonban csak az első lépcsője. A neheze hátra van. Nagy feladat hárul a győztes pártokra, de az ellenzék szerepét vállalóké sem lesz 'könnyebb.

A feladat és a felelősség nagysága abból az egyetlen tényből fakad, hogy az ország nehéz helyzetben van. A pártok kialakították a maguk programját, amely arra szolgál, hogy a mostani válság kezelhető legyen, s rá lehessen vezetni az országot a kivezető útra.

Míg az MDF mérsékelt ütemű változást sürget, addig az SZDSZ radikális fordulatot tűzött a zászlajára. A legjobb meggyőződésük vezette őket álláspontjuk kialakítására. Ugyanez mondható a kisgazdákra, az MSZP-re, a Fideszre, a kereszténydemokratákra, vagy a szociáldemokratákra is. A sort tovább lehetne folytatni. Az együttműködés viszont elkerülhetetlen. Szükség lesz rá még akikor is, ha nem jön létre nagykoalíció. Az együttműködés viszont magával hozza a pártprogramok közelítését, legalábbis a koalíciót alkotók között. Ugyanígy az oppozícióba kerülő pártoknak is meglesz a felelősségük, nemcsak a hatalmat gyakorlóknak. A Parlamentben a demokrácia a korábbiakhoz képest új játékrendszert alakít ki, s ebben gyökeredzik az ellenzék ellenőrző szerepe a hatalmat gyakorlókkal szemben. A két vezető párt, az MDF és az SZDSZ eltérő hagyományokból táplálkozik. Az egyik a keresztény nemzeti, a másik szoci- álliberális talajon áll. Az eltérő ideológiai felfogások aligha fognak közelíteni egymáshoz. A kormányzás mindennapos tennivalói közepette viszont, legalábbis ezt igazolja a nyugat-európai gyakorlat, a gazdasági nehézségek megoldására hasonló módszereket alkalmaztak. Egyértelmű, hogy nálunk a választások után a gazdasági életre fog kerülni a hangsúly. Az infláció megfékezése, a szociális gondok enyhítése, a munkanélküliség kezelése, az oktatás és az egészségügy javítása csak akkor lehetséges, ha sikerül a népgazdaságot fokozatosan kijuttatni abból a zsákutcából, ahová jutott. Jelenleg azonban nem tartunk ott, hogy a pártok a gazdaság átalakítására fordítsák teljes figyelmüket és erejüket. Igaz, sikerült jelentős összeget kapnunk a válság kezelésére. Ez a tény mintha aggodalmunkat is csökkentené, s olyanfajta bizakodással töltene el, hogy van hol megtámasztani a hátunkat. A külpolitikai viszonyok is kedveznek a rendszerváltoztatásnak. Tehát van ok a bizakodásra. De egyáltalán nem vagyunk abban a helyzetben, mint az NDK, mely mögött ott áll egy vastag pénztárcás nagybácsi, az NSZK.

Széchenyi István írta a magyarságról, hogy egyedül vagyunk. Noha évtizedeken keresztül erre a mondatra nem volt ildomos hivatkozni, a valósággal viszont szembe kell nézni. A valóság pedig az, hogy elsősorban saját magunkra kell támaszkodnunk. A nyugati befektetők néhány hónapja kezdenek visszahúzódni. Egyre több az indulat a politikában. A különféle megjegyzésekből kiviláglik, hogy előszeretettel kap hangsúlyt a társadalmi feszültség, a múlt hibáira való hivatkozás, az elégtétel követelése. Ámbár mindez természetesnek látszik, 40 év csődjét, görcseit azonban nem lehet egyik napról a másikra feloldani. A nézeteltérések túlfoko- zása a nyugodt alkotómunkát veszélyezteti, s bizalmatlanná teszi a külföldieket.

Rajtuk múlik. Két szó csupán. Történelmünk során kevésszer adatott meg az alkalom, hogy csupán rajtunk múlott volna a sorsunk, hogy kezünkbe vehettük volna a jövőt. A választásokkal, a néptől kapott legitimációval, az új Parlament és kormány létrejöttével végeredményben erre a két szóra kerül a hangsúly. A cselekvéshez azonban hit, bizalom és bizakodás kell. A legjózanabb, a legtehetségesebb elképzelések is csak ezzel párosulva válhatnak valóra.

Serédi János

A népszerűség és a siker útja

Jó tudni? — Kell!

Boldogulás és siker. Mindenki természetes vágya mindkettő, csak kissé osztályozottan. A csöndesebb vérmérsékletű — vagy szerényebb? — ember megelégszik a boldogulással. Amikor nyugodt körülmények között, megelégedetten folyik az élete, tud a családjáról gondoskodni szűköl- ködés nélkül. Mások ennél többre törekednek, ki akarnak emelkedni anyagi és egyéb szempontból, vagyis az igazi sikerre törnek, vágynak. S meg is lenne hozzá a képességük, de valahogy mégsem sikerül a nagy előrejutás, és talán nem is tudják, csak érzik, hogy azért nem, mert a szakmar tudáson kívül még valami hiányzik hozzá. Hogy ml, az mára már egyes országokban tantárgy lett, amit drága pénzen oktatnak.

Ránk is vonatkozik

Mielőtt rátérnék Dale Carnegie sikerelméletére — és gyakorlatára —, jó egy tévhitet eloszlatni. Mégpedig azt, hogy a jelen körülmények között elég a szimpla túlélésre játszani, aztán majd lesz valahogy. Ennél sokkal, de sokkal többre van szükség már a kátyúból kikerüléshez is, még inkább ahhoz, hogy megvessük lábunkat a piacgazdaságban. S annak törvényeihez alkalmazkodva, a

valllódi verseny közepette mind több ember állja meg a helyét, teremtsen magának gazdasági pozíciót, a kicsiről mindig a nagyobb felé haladjon.

A magyar munkás valaha világhírű volt, és ma sem kell szégyenkeznie, ha normális feltételek és követelmények közt dolgozhat akár itthon, akár határainkon túl!. A vállalkozás sem áLl mesz- sze tőlünk, ötletben sincs hiány, sőt kitartásban sem, mely végül is eredményt hoz. mint számtalan hazánkfiának a sikere bizonyítja szerte a világon. A szinte öldöklődő gazdasági verseny dacára is, a tudomány, az ipar, a kereskedelem és a szolgáltatás terén. Itthon pedig a sok mesterséges gát, no meg gáncs ellenére is, ami szerencsére oldódott, sőt az ellentétes tendenciák felerősödése várható.

Mi kell a sikerhez?

Dale Carnegie évtizedek tapasztalata alapján határozta meg a szükséges eszközöket, melyekből szisztémája összeállt, s tanfolyamok özönén oktatta rá az amerikai üzletembereket. Pár héttel ezelőtt nálunk is tartottak ilyen jellegű me- nedzsentanifolyamot, hisz ha bevált másutt — számos európai országban —, itt is hasznos lehet. De mivel még Amerikában sem minden érdeklődő kapcsolódhatott be a szervezett oktatásba. Carnegie könyvbe foglalta össze tudományát. S tavaly év végén Sikerkalauz címmel nálunk is megjelent. s a sikertan siker lett. bekerült az első tíz legkeresettebb könyv közé.

A szerző hiszi, vallja és tanítja, hogy a siker, az érvényesülés — bármily közhelynek hangzik is —, az emberekkel való bánásmódon múlik. Hirdetheti nyugodtan, mert fedezetül mögötte áll a keservesen küzdelmes, ám sikerre vitt élete, s mindazok konkrét eredményei, akik hozzá jártak iskolába. Abba az iskolába, ahol legelőször szónokolni tanította a jelentkezőket. Tulajdonképpen arról volt szó, hogy a gondolatot világosan és tömören közvetítő beszéd, levetkőzve a gátlásokat, tehát a maga természetességében nélkülözhetetlen az üzleti életben. És minden egyéb emberi kapcsolatban. Hogy ezt elsajátítsák, ezért gyűlt össze — első alkalommal — 1936 januárjának egyik estéjén 2500 férfi és nő a New York-i Pennsylvania Szálló nagy báltermében. Eme hirdetésre : „Keressen több pénzt! Tanuljon meg szónokolni! Képezze magát főnökké!” Jellemzően az amerikaiak minden iránti nyitottságára, a megjelentek fő- tisztviselők, munkaadók, diplomás emberek voltak — akkor! — évi 2000 és 50 000 dollár közti jövedelemmel.

Az értelmes beszéd kifejező és célszerű alkalmazása önmagában is művészet, járulékos haszna pedig óriási: felszabadít a félszegség alól, önbizalmat ad, magabiztosságot nyújt. Ami mind a siker fontos kelléke, mondhatni alapja, de nem minden, annyira nem, hogy sok esetben a hallgatással kell pótolni. S itt jutottunk el Carnegie másik fontos tételéhez, ami nem másból áll, mint észrevenni — sőt

elfogadni —, hogy az ember, mióta létezik, legjobban a saját fontossága után sóvárog. S barátot, üzletfelet azzal szerezhetünk, ha a másikat magunk elé helyezzük, ha hagyjuk magáról és a dolgairól beszélni, s egyébként is figyelmesek vagyunk vele szemben. Ez utóbbival kapcsolatban még történelmi példákat is idéz. többek közt Roosevelt elnököt, aki óriási népszerűségét annak köszönhette, hogy a legegyszerűbb emberekhez is közvetlen és figyelmes volt. Henri Ford pedig vallotta, hogy ha a sikernek egyáltalán van titka, az abban a képességben áll, hogy észrevegyük a másik ember szempontját, és a dolgokat egyszerre nézzük az ő oldaláról, meg a magunkéról is.

Ilyen egyszerű volna?

Szó sincs róla, ha csak valaki nem ilyen adottságokkal születik, márpedig az ilyenek kevesen vannak. De minden megtanulható, elsajátítható. Kellő gyakorlás és önfegyelem árán. Mert bizony, különösen az utóbbira van nagy szükség, ha eleget akarunk tenni a Carnegie által jelzett követelményeknek. Hogy arról beszéljünk, ami a másikat érdekli, sőt hallgassuk érdeklődéssel, amit ő mond. Fontosnak tartja azt is, hogy kerüljük a vitát, pláne a durvát és éleset. Tudjunk társalogni,

mosolyogni, ne sajnáljunk másnak örömet szerezni. Ismerjük el tévedésünket, még ha kínos is, mert akár az üzleti, akár a magánéletben nagy hasznát venni, hiszen megbecsülést vált ki, s erősíti a jó kapcsolatot.

S ugyancsak a sikeres éllet alfája és ómegája, hogy az ember ne szerezzen magának ellenséget, s igazát soha ne erőszakkal érvényesítse. Aztán: a parancsolást senki sem szereti, a főnök is többre megy, ha udvarias és kér. Akkor tűzbe mennek érte az alkalmazottak, s akkor is ha kezdeményezhetnek, önállóságot kapnak, belépőjegyet a saját sikerükhöz. Továbbá: az emperek alapvetően becsületesek, tehát mindig ebből induljunk ki, s az sem elhanyagolható, hogy szeretnek túltenni a másikon, vagyis versenyezni, csak meg keli találni a módját.

És még lehetne sorolni sok más fontos dolgot, ami a népszerűséghez és a sikerhez vezet, s bármelyiket veszi is az ember szemügyre, mind ismerősnek tetszik, olyan, mintha régtől fogva tudnánk. Pedig egyáltalán nem ez a helyzet, csak így csokorra szedve, a józan ész, a belátás tünteti annak. A siker tudománya, a viselkedés ilyen kódexe e század szülötte, bár ösztönös alkalmazói számtalanan voltak évezredek óta.

Vass Márta