Békés Megyei Népújság, 1990. április (45. évfolyam, 77-100. szám)
1990-04-07 / 82. szám
o 1990. április 7., szombat IRODALOM-MUVESZET VcöröstAj Maradjatok meg, erdők . . . Láthatatlan jövedelem? Gyerekkora óta járta az erdőket, minden la, minden növény jó ismerőse volt. Akármilyen idegen erdőben is megtalálta a jó gombázóhelyeket, messziről is megérezte a galambgomba illatát. Kislány korában elkísérte az öregasszonyokat egész napos erdei barangolásukon, tejeskannákba szedték az áfonyát, szomócát, feketeszedret. Megtanulta tőlük, melyik növény főzete mire jó. Azok a régi öregasszonyok megtanították gyerekkorában a gombák ismeretére, a gyógynövények tiszteletére, és sok dologra, melyeknek később, gyerekei gondozása során igen jó hasznát vette. Hogy egészségesek és erősek lettek, azt azoknak a régi, megszívlelt tanításoknak köszönhette. De ahogy mennek az évek, úgy szomorodik el a szíve egyre jobban. Foltokban halnak ki az erdők, elszáradt fák között torokszorító csend fogadja, mintha temetőben járna. Elérkezik a gombák jövésének ideje, és nincsen gomba. Sok kilométert bejárhat, nincs kucsmagomba ott, ahol régebben minden évben volt, nincs csirkegomba, csiperke, galambica. Valami szörnyű történik az erdőkkel. Évről évre betegednek meg egyre jobban. Nagyvárosokban emelkedik a kisgyerekek vérének ólomszintje, és a környező erdők sem tisztíthatják már a levegőt, mert agonizálnak, elpusztulnak a szemünk láttára. Egy olvasói levél pedig az ellen tiltakozott valamelyik lapban nemrégen, hogy nem adóztatják meg azokat, akik gombát és erdei terméket, gyógynövényt gyűjtenek. „Ez is a láthatatlan jövedelem egyik formája — írta gyűlölködve —, oda kellene figyelni rájuk!” Kis öregasszonyok, akik még ismerik a gombákat, a gyógynövényeket, akiktől tanulhatnának, amíg ők is el nem múlnak az idővel. Kis halmocskákba rakják^ a frissen szedett erdei gombát a piacon, egyre kisebb halmokba, mert pusztulnak az erdők, és alig van gomba. Akik leszedik a téli teához való hársfavirágot, akik tudják, hogy a csalán főzete jó hajhullás és korpásodás ellen, hogy szabad területeken mennyi a kamillavirág, és vétek lenne letipornf. Nem ők azok, akik meggazdagodnak láthatatlan jövedelmükből, és nem ők, akik az erdőknek ártanak. Bár inkább szokásban lenne most is, mint régen, hogy egy-egy ilyen asszonyt gyerekek kísérnek egész napos erdei utakra, hogy azon kívül, amit megtanulhatnának tőlük, maguk :is egészségesebbekké válhatnának. Gyerekkorában, amikor szinte egész nyarakat töltött az erdőben, még nem kellett félni a kullancsoktól. Akkor még az sem volt divat, hogy orvoshoz szaladjanak vele. Esténként, fürdés előtt kiszedték egymásból ügyesen, és soha nem fordult elő, hogy bent szakadt volna a feje, vagy bármi bajuk lett volna tőlük. Most sem okozhatnak bajt, ha még aznap este eltávolítjuk őket. Vannak dolgok, amiket nem az iskolában tanítanak, pedig legalább olyan fontosak. Bár nyilván semmi akadálya nem lenne, csak szemlélet kérdése, hogy az iskolában is tanítsák azokat a gyakorlati dolgokat, melyekre mindenkinek szüksége van az életben. Például a lányokat főzésre, sütésre, lemezvágás helyett. Füzfabokor könyököl álmatagon egy erdei ösvényre, madár trillázik gondtalanul valahol egy fa lombjai között. Maradjatok meg erdők, nekünk, maradjatok meg áldásos levegőtökkel, gyógynövényeket gyűjtő öregaszszonyokkal! „ Ban Zsuzsa Molnár Ántal: Kígyósi kastélybejáró Heti mottónk: „Isten és sátán perel. / Nem is az arc, a szó <— / a dallam emlékezik már / bujtogató emlékeivel.” POLNER ZOLTÁN 1988. E. Kovács Kálmán versei: A költő és a dal A költő isten hegedűse: hegedül, hogy istennek tessék. Isten az igazság. A dal legyen ékes emberség. Á dal legyen ékes emberség, zászlaját a szépség lobogtassa! Béke, szabadság, szeretet: ez legyen felírva rajta. Ez legyen felírva rajta, s ha ordas vicsorogna rája, oltalmazzátok, emberek: a dal isten nebáncsvirága. A költő és a hold Hold királynő bárkára száll, s az éj taván hozzám evez: betekint az ablakomon, ezüst keze homlokomon méri lázam. — Költő, ne félj, elűzi a halált a fény: gyere palotámba velem! Fölemelnek sugár karok, s a magasból lezuhanok. Tóth Ernő: Ördögfilozófus SerédiJános: Az idomított ember Az esztergapad csikorgó sivítása hirtelen abbamaradt. A csend nyugtalanító ürességgel párosult és pőrére vetkőztette az idegeket. A műhelymérnök széles íróasztal mögött dolgozott egy szűk irodában, melyet rácsozott üvegablak választott el a munkacsarnoktól. Megszokta a zajt és most idegesen kapta fel a fejét. Még nem ért véget a műszak, de már senkit se lát- tott a gépek körül. — Hónapok óta nem dolgozzák végig a műszakot — jegyezte meg magában. Tudta jól, ha most bemenne az öltözőbe, ott találná valamennyit, ahogy körbeülik a rozoga asztalokat és nagyban vitatkoznak. Látta a főmérnököt, meg a fejlesztési osztályvezetőt, amikor végigmentek a csarnokon és egyenesen az öltözőbe tartottak. Sejtette, miről folyik a szó. Széltében- hosszában beszélték, hogy ki akarnak válni a vállalatból, s részvénytársaságot hoznak létre, melybe legalább fele arányban nyugati tőkét is bevonnak. Az ötlet a főmérnöktől származott, aki hosz- szú haját bodorította, és bordzsekiben járt, meg egy kopott farmernadrágban, hogy így is kimutassa, végleg szakított a múlttal. Pedig a vállalatnak jelentős megrendelései voltak. A teljesítmények azonban napról napra estek. A múlt héten a megrendelőktől levél érkezett, melyben az alkatrészek minőségét kifogásolták. Vajon a munkások sejtik-e, hogy nem babra megy a játék? A kérdés, mely önkéntelenül merült fel benne, végeredményben hidegen hagyta. Semmi köze a dologhoz. Apró csavarja volt a gyárnak, csak a szakértelmét vették igénybe, a döntésekbe nem vonták be. Megszokta ezt az állapotot, s nem is vágyott arra, hogy kikérjék a véleményét. Az se izgatta különösképpen, hogy a főmérnök átnéz rajta, legfeljebb most még jobban viszolygott tőle, mint bármikor. Elhessegette magától ezeket az apró csipkelődő gondolatokat. Belemélyedt a tervrajzokba. Több helyen elírásokat fedezett fel. Az egyedi daraboknál viszont a számítások sem stimmeltek. A megrendelőknek igazuk van, álllapította meg. De a hibákat nem a munkapadoknál követték el, hanem a tervezőasztalnál. Elhatározta, hogy valamennyit ellenőrzi, még az év eleji szállítások dokumentumait is. Jókora idő múlva a telefon berregése riasztotta fel a munkából. — Tessék, Bánki — emelte fel a kagylót. — Jé, maga még bent van? Ez kész szerencse! — csicseregte a titkárnő. — Az igazgató úr kéreti. Több mint húsz éve dolgozott a vállalatnál, de még sohase hívatta az igazgató. — Megyek — válaszolta halkan. Mielőtt elindult volna, a mosdóban megfésülködött, megigazította a nyakkendőjét és felvette zakóját. Rendszerető ember volt, ami az öltözködésében is megmutatkozott. Az irodaházat már birtokukba vették a takarítónők. A folyosón zömmögött a szőnyegtisztító gép. A felső emeleten azonban csend honolt. A titkárnő előzékeny mosollyal fogadta. — Parancsoljon! — tárta ki előtte a bőrpárnás ajtót. A süppedő szőnyeg szélén megállít. Hallotta, ahogy á titkárnő becsukja mögötte az ajtót. Apró, viillanyáramsze- rű izgalom futott át rajta. Az igazgató egy terebélyes diófaasztal mögött ült. Ritkuló haját szélesen domborodó homlokára fésülte. Tekintete, ahogy rápillantott, éles volt és átható, de volt benne valami engesztelésfé- le is. Vagy az inkább csak a hangjából csendült ki. — Foglaljon helyet Bánki úr — intett enervált mozdulattal, majd enyhe gúnynyal még hozzátette —, mert ugyebár manapság ez járja. Ha elvtársnak szólítanám, még sértésnek venné. Bánki zavarba jött. — Nem, ó nem. Az igazgató nem hagyta annyiban. — Pedig délelőtt ilyesmi történt ebben az irodában. A főmérnök urat véletlenül elvtársnak tituláltam. Felpattant ültéből és kikérte magának. Jóllehet tavaly még elvtársoztuk egymást. Maga azonban sohase volt elvtárs. — Kérem, én nem voltam párttag, de engem is elv- társnak szólítottak odalenn a műhelyben. Elvtárs, szaktárs — ott ez járta. —> Igen, igen, múlt időben — mondta az igazgató. Levette szemüvegét és elgondolkodva kocogtatta a szárával műfogsorát. — Azért hívattam, hogy is mondjam, hogy félre ne értsen, szóval azért hívattam, hogy beszélgessünk. — Hogy beszélgessünk? — csodálkozott az üzemmérnök. Az igazgató abbahagyta fogának kocogtatását. Hátradőlt a székben. — Mondja, Bánki úr, maga miért nem szervezkedik ellenem? A mérnök riadtan pillantott fel, és zavarában megigazította nyakkendőjét. Az igazgató lassú mozdulattal rátette a kezét az íróasztalon fekvő iratcsomóra. — Ebben a dossziéban vannak a káderlapok. Már nincs semmi jelentőségük. Én azonban régimódi ember vagyok. Néha előveszem őket. Most magának ki kellene használnia az alkalmat. • Ez lenne a törvényszerű. — Milyen alkalmat? — hüledezett. Az igazgató aprókat hehe- részett. — Nem akarom zavarba hozni, de azt hiszem, a leghelyesebb, ha nyíltan beszélek. Az ön édesapja valamikor az ötvenes években egy külföldi érdekeltségű cégnek a főmérnöke volt. Koholt vagy mit tudom én milyen vádak alapján bebörtönözték. Az ötvenhatos események során szabadult ki, és ismét belekeveredett valamibe. — Erről nem tudok, apámat gyermekkoromban láttam utoljára. — Gondolom, nem felejtette el? Az igazgató halkan beszélt, s volt a hangjában valami együttérzésféle is. Olyan ember benyomását keltette, aki nem tesz mást, csak a tényeket sorolja. Bánkit azonban égették a szavai. Csak azért hívatta, hogy elmondja, mit tud róla. Meg akarja mutatni, hogy még mindig a markában tartja. — Nem emlékszem az arcára. — Azt akarja mondani, hogy még fényképről sem ismerne - rá? — Nem, mert nem maradtak meg a fényképek. — Ja, vagy úgy, elég szomorú — csóválta a fejét az igazgató, aztán visszakanyarodott az eredeti témára. — Azt viszont nem felejtette el, egyszerűen képtelenség Henne, amikor édesanyjával együtt kitelepítették Pestről. Vagy nem jól tudom? — De igen — bólintott megadóan Bánki. — Csak azt nem értem — emelte meg a- hangját az igazgató —, hogy mint osztályellenség, hogyan végezhette el az egyetemet? — A hatvanas években eltörölték ezt a kategóriát. — Persze, persze, de mégis.. . — Levelező úton szereztem meg a diplomát, közben itt dolgoztam a gyárban az egyik esztergagépen. — Csakhogy évekig senki se nyúlt a hóna alá. Diplomásként is ott maradt az esztergagépnél. Hát aztán, szólalt meg Bánki belső hangja. Mondani azonban semmit se mondott. A szavak megakadtak a torkán, csak a dac támadt fel, a kisember apró lázadása. Végül mégiscsak megszólalt, de olyan cérna hangon, mintha elsírta volna magát — Én esztergályosként is bizonyítottam. Az igazgató elnéző volt, és tovább játszott vele. — Nem erről van szó — intette le. — Persze, hogy bizonyított. Munkája ellen soha se volt kifogás. A vér azonban nem válik vízzé. Az volna a törvényszerű, ha most élne az alkalommal. Maga helyett olyanok fordulnak ellenem, akiknek mellettem volna a helyük. Csupa kádergyerekkel vettem körül magam. A főmérnök egy rendőrtiszt fia, az osztályvezetők is kádercsemeték. És tessék, ők az elsők, akik szervezkedni kezdtek ellenem. , Hirtelen úgy érezte, meg» érti az igazgatót. Lám, ful- doklik, és most bele akar kapaszkodni valamibe. Ebben a felismerésben azonban- nem volt biztos. — Ha továbbra sem fordítunk figyelmet a munka minőségére, elveszítjük a piacot — mondta ki azt. ami régóta rágta, — Ellenőriztem a tervrajzokat. Hibáznak a számítások. Ezeket a terveket a fejlesztési osztály készítette. Az igazgató a mennyezetet nézte. Ideges mozdulattal nyúlt a cigarettához. A keze remegett, amikor rágyújtott. — Arra kérem, holnap tízre jöjjön be az irodámba. Két nyugati cég képviselőjével fogok tárgyalni. Szeretném, ha részt venne a megbeszélésen. Bánki tudta, hogy a főmérnök megelőzte az igazgatót. Ma este — talán éppen most — tárgyal a cégek képviselőivel. Holnap kész tények elé állítják az öreget. Gondterhelten ballagott le a lépcsőkön, végigment az üresen ásítozó munka- csarnokon. s mielőtt elzárta volna a tervrajzokat a páncélszekrénybe, leült íróasztalához. Itt érezte magát biztonságban, ennél az íróasztalnál. amikor beletemetkezett a munkába. Most pedig arra kényszerítik, valljon színt, melyik oldalra áll. Mert erről van szó. * Rajta múlik, merre dől a mérleg nyelve. Olyan emberen, aki egész életében meghunyászkodott, s óvatoskodva osont egyik sarokból a másikba, mint egv állat, hogy elkerülje az idomítok ostorcsapásait. Hirtelen felpattant. — A rosseb csapjon beléjük! Hangja bezúdult a műhelycsarnokba, s áradó vizek morajlásával végighöm- pölygött az esztergagépek között. Elnevette magát. Nem gondolta volna, hogy ilyen nagy lármát tud csapni, ha elragadja az indulat.
