Békés Megyei Népújság, 1990. április (45. évfolyam, 77-100. szám)

1990-04-05 / 80. szám

1990. április 5., csütörtök ;. II névtelenek szobrásza Sarkadi beszélgetés Potyák Ferenc népművésszel 99 Talpra magyar, Ég a házad ideki! Versképzfidmény Aki látta nemrégiben Sarkadon Pólyák Ferenc népművész kiállítását a‘mű­velődési központban, a szob­rokból, domborművekből megérezhette: a matkópusz- tai fafaragó valószínűleg nem kedveli a téeszagitá- tort, a végrehajtót, de szere­ti a nép fiait. Weöres Sán­dor írta róla: „Keze alatt szép csodák / öltöznek fa-re- dözetekbe, / faragott-vésett bibliák." A művelődési központ előt­ti téren erőtelje.- csapások­tól alakul a tölgyfarönk. Markáns arcvonások rajzo­lódnak ki, egy paraszti ar­cé. Pólyák Ferenc nagy len­dülettel dolgozik. Csak mi­kor elkészül, teszi le a bal­tát — a küzdelem az anyag­gal véget ért. — Valahogy kezd a világ elfordulni a művészettől — mondja. — Kevesebb szó esik róla. Szinte apostoli küldetésnek tekintem, hogy lebontsam a műteremfalakat, az emberek elé kiálljak, előttük faragjak. A szobrá­szat nyelvét megérti minden ember, legyen az német, dán, francia. Hiszen, nincs a vi­lágon még egy ilyen közös nyelv! — A Kecskemét környéki tanyavilágban él, Matkó- pusztán. Miért választotta lakóhelyéül? — Szeretem a természetet. Hallgatom a madarak éne­két, a szél fúvását. Szeretem — és ezt csak csöndben mondom, mert az emberek többnyire nem —, még a vi­hart is. Itt születtem. Apám, anyám gazdálkodtak, most magam is. Három családom van, szorgalmas, jó asszo­nyom, aki nélkül nem le­hetnék az, aki vagyok. Itt lakik a bátyám, sóik bará­tom, jó szomszédaim vannak, szóval közösség vesz körül, összejárunk, beszélgetünk, megvitatjuk a politika dol­gait. Nem mintha szeret­ném: a, politika érdemtele­nül zajos és mindig -azt lá­tom, hogy hiányzik belőle az erő. Kevés általa a látható végeredmény, sok az üres szó, a hatalommal való visz- szaélés. A parasztság sorsá­ról nem beszélni kellene, fő­leg nem kívülről és felülről, hanem benne dolgozni, úgy szólni. Onnan felvenni a ke­resztet. — Nem tart tőle, hogy igazságtalan? — Az én- szüleim földmű­vesek voltak és 1961-ben, a kényszerkolhozosításkor na­gyon meghurcolták őket. öt holdjuk volt. Mert tiltakoz­tak, izgatásért megkínozták, évekre bebörtönözték apá­mat, anyámat. Szégyenteljes dolgokat láttam a szomszéd tanyán, ahol a begyűjtés folyt. Nekem ezek az élmé­nyeim. Szobraimban nekik, a meggyötört parasztságnak akarok emléket állítani. Gyerekkori álmom, hogy a névteleneket megörökítsem. Azokat, akiket soha senki nem fog. Magyarországon azt mondják: minek nyúzza mindig ezeket az öreg pa­rasztarcokat? Külföldön meg elismeréssel nézik és kérik, faragjak még ... — Vagyis, nem divat ide­haza a parasztember ... — Én értük csatázok, szó szerint is, hisz elértem, hogy Matkópusztát Kecskeméthez csatolják, de szobraimmal is és riern afféle sminkelt fa- faragványokkal. Sose szeret­tem a sallangokat. Vallom, a művészet ne a külsősé­gekre adjon, hanem olyan legyen, mint az igazi ott­hon: élni hagyjon, segítsen. — Igaz, hogy csak baltá­val farag? — Vannak vésőim is, de a baltát jobb szeretem. Az igazi székely fafaragók min­dent baltával csináltak, ez adja a rusztikusságot, az anyaghoz ez illik, a munka ettől valódi. Nem magyar szerszámokkal dolgozom, vagy ha igen, akkor régivel. Sajnos, jót készíteni nem tudunk, éle mindjárt kicsor­bul, meg eltörik. Az igazi eszköz olyan, mint az em­berség: az előbbiről a mun­ka során, az utóbbiról a megpróbáltatások alatt de­rül ki, mit ér. — Kemény szavak. — A hitet az édesanyjától veszi át a gyerek. Én is anyámtól tanultam. Nekem mindig az ő szava volt a mérték, az igazság. Megfor­dulhattak nálunk a legna­gyobb politikusok, ő kemé­nyen megmondta a vélemé­nyét. Csak ránézett valakire és már tudta, kicsoda. Majd minden szobromban benne van az arca ... — önerejéből tanult meg faragni. Miért csinálja? — Nekem az életet jelen­ti. Ügy hiányozna, mint mi­kor valakinek hiányzik a szerelem, az étel, a nap fé­nye. Bele is betegednék, ha nem faraghatnék. — Sok ország, sok feszti­válján szerepelt már... — Még Cziffra György zongoraművész vendége is voltam Franciaországban, több héten át. Párizsban kétszer volt gyűjteményes kiállításom, de a világ sok országában megmutathattam szobraimat. Talán most Tö­rökországba megyek. A Ma­lévnak — vajon miért ők a mecénások, holott annyi szervezet van erre — bizta­tásban, kiállításszervezésben, szállításban sokat köszönhe­tek. A matkói általános is­kolát patronálják, úgy ke­rültünk kapcsolatba egymás­sal. Tudja, azért nem köny- nyű nekem otthonról eljön­ni : gazdálkodók, háborúzok a közösségemért. Szóval, ahogy mondani szoktam, az erdő sűrűjében élek, és ott nagyon sok vaddal találko­zik az ember ... Weöres Sándor szavaival a „faragott-vésett bibliák" egyike ott maradt Sarkadon, a ipűvelődési központ előtt — közkincsnek. Szőke Margit Fotó: Szabó Gábor Egy újszülöttnek minden vicc új. Ez régi vicc. Habár nem vagyok újszü­lött, újjá születtem, amikor megismerhettem a címben levő fogalmat. Nem volt ugyan fogalmam róla, hogy mit jelent, de bíztam foga­lomképződményeim rávezető képességében. Merthogy a szóösszetétel első tagjával életem során sokféle össze­függésben volt alkalmam ta­lálkozni. A második tag mindig valami bizonytalan, tudattalan, inkább az embe­ri élettől és tevékenységtől független, a természet sa­játságos törvényei szerint alakuló képződményt jelen­tette a tudatomban ... Még talán bele is merül­tem volna ennek a primőr­nek az ízlélgetésébe, de a hétvégi sajtóáradatban to­vább kellett evickélnem. Nem is bántam meg. Mert így kapcsolódik a helyi la­punkban lelt ínyencséghez egyik országos orgánumunk­ban (alapította: Pethő Sán­dor) a jeles költőnek, Nyer­ges Andrásnak egy költe­ménye, melynek címe: 1849. Nem hosszú az egész, idé­zem tehát: Egyedem. Begyedem. Tengertánc. Hajdú sógor, mit kívánc? Esik eső karikára, Kossuth apánk kalapjára. Zsipp, zsupp. Kenderzsupp. Ha megázik? Kidobjuk! Jót mosolyogtam rajta hirtelen, aztán úgy gondol­tam: ilyen lehet egy vers­képződmény. Aztán meg azt gondoltam: — Ne sírj, ne sírj. Kos­suth Lajos, kidobtunk mi már sokkal többet is egy megázott kalapnál, még ha áldásos esőtől ázott volna is meg... Amiért hálával tartozom a fentebb említett lapoknak, az az, hogy elbüszkélkedhe­tek vele: van egy kis uno­kám. Tekintve, hogy lány, húsz hónapos korában már jól pereg a nyelve, £e nem áll a szája, és mert nyila­dozó kis értelme is igen ele­ven, huszonöt-harminc mon­dókát, verset is tud. És hun- cutkodni is tud. Ügy pél­dául, hogy a különböző ver­sek sorait konitaminálja, azaz összekeveri. A „leg­klasszikusabb” versképződ- ményét mintha Nyerges Andrástól tanulta volna: Talpra magyar. Ég a házad ideki! Jót kacag hozzá. Tündikéin, ha tudná! Beck Zoltán Új elképzelések a lertödi kastély hasznosítására A fertődi Esterházy-kastély, a hozzá kapcsolódó épületek és nagy kiterjedésű park hasznosí­tásáról tárgyal jelenlegi kezelő­je — a soproni Erdészeti és Fa­ipari Egyetem — az amerikai International Management Group brit képviseletével. Az elképze­lések szerint a kultúra és ven­déglátás szolgálatába állítják az egész épületegyüttest és a ha­talmas parkot is. A tárgyaló felek elképzelései­ket szándéknyilatkozatban rög­zítették, s jelenleg a gazdasá­gossági számításokat végzik. Úgy tervezik, hogy az épület- együttes és a kastélypark hasznosítására, vegyes vállalat alakul az IMG, a létesítmények kezelésében érdekelt Fertődi Ál­lami Gazdaság részvételével, a kezelő — az Erdészeti és Faipari Egyetem — pedig bérbe adja az épületeket a vegyes vállalatnak. Ha a tárgyalások kedvezően ala­kulnak, a vegyes vállalat alapító szerződését még az. idén aláír­hatják. Megszólal az „alperes” is Nyílt levél a békéscsabai alapszervezethez A Békés Megyei Népújságban két alka­lommal is cikk jelent meg a pedagógus­szakszervezetnél bekövetkezett „válóper­ről”. A válóperes jogi procedúrában is evi­dens dolog, hogy a tárgyalásra az „alpe­rest” is meghívják. Az 1990. március 28-i bizalmi testületi ülésre a megyei intéző- bizottság írásos meghívót (de szóbeli meg­hívást sem) kapott a városi bizottságtól, így a döntésnél, a „válóper” kimondásánál nem lehetett jelen. Érveit (ellenérveit) le­vél keretében kívánja kifejteni. Örömmel veszi tudomásul, hogy a nyilvánosság előtt válaszolhat a kollégáknak, a tisztségvise­lőknek. Miről is van szó tulajdonképpen? A megyeszékhelyek, a megyei városok alapszervezeteinek önállósodási törekvése nem Békés megyei jelenség, a reform je­gyében többen követelik ezt, aminek az a lényege, hogy közvetlenül a budapesti köz­ponthoz tartozzanak, s gazdaságilag is ön­állóak legyenek. Méltánylandó érvek, csak a jelenlegi oktatási struktúrában ez csak a kisebb alapszervezetek rovására oldható meg. A megyei testület itt Békésben is fe­lelős a többi 84 alapszervezet tevékenysé­géért, mert az érdekvédelem, érdekképvi­selet nem megyeszékhelyhez, nem felépü­léshez, hanem az ott élő oktatásügyi dol­gozókhoz kötődik mindénekelőtt. Ezért dön­tő az, a tény, hogy az alapszervezeti titká­rok tanácsa elítélte Békéscsaba kiválását, s több mint 8000 szervezett dolgozó a me­gyében együtt maradt. Az elnökség, a februári küldöttértekezlet olyan döntést hozott, hogy a szervezeti struktúra megváltoztatásával várjuk meg az önkormányzati törvényt, a helyi önkor­mányzatok megalakulása függvényében rendkívüli kongresszuson módosítsuk az alapszabályt. Békéscsaba1 alapszervezete (amelyik alapvetően az alápfokú oktatási intézmények tagjait tömöríti) ezt a döntést nem vette tudomásuL Döntésük egyéni akciók sorozata, még ha testületi döntés is áll' mögötte, alapszabály- ellenes, mind tartalmi, mind gazdasági vo­natkozásban rendezetlen. A megyei intézőbizottság mélységesen hisz a reálisan gondolkodó kollégákban, s gondoljuk, ők is elhatárolják magukat azok­tól a kifejezésektől, melyekkel a megyei intézőbizottságot illeti Lovas Györgyné: ... „csak van, eltartjuk, de nincs rá szük­ségünk ...”, „nemhogy segítené, de gátolja a folyamatot...” Tudatában kellett volna lennie, hogy ezeket a súlyos vádakat — mert az írott szó felelőssége óriási — majd bizonyítania kell1. Egyelőre a testület ezt úgy értékeli, hogy tetszetős, és a mai világban divatos egymás gyalázásána „értelmiségi szinten” adott negatív példát. Ez nem lehet járható út! Arra a vádra, hogy miért csak a „megyei titkárok széke recseg-ropog”, majd a me­gyei küldöttértekezlet ad választ, amelyik a testületet, s vele együtt a megyei titkárt megválasztotta. A megyei intézőbizottság és az alapszer­vezeti titkárok tanácsa ezzel az ügyet le­zárta. Válóper után is lehet intelligens mó­don egymás mellett élni úgy, hogy emberi méltóságukban ne sértsünk embereket, ön­zetlen társadalmi munkásokat. Erre nem­csak az a feladat kötelez, hogy a klasszikus szakszervezeti érdekvédelem reményeink szerint ismét a szakszervezet sajátja lesz, hanem embernevelő hivatásunk is. A Pedagógusok Szakszervezete Békés Megyei Intézőbizottsága nevében: Dr. Szűcs Alajosné, megyei titkár Sütő András: Naplójegyzetek Július 30. Benedek Imre tehát küldi egyik mesteremberét, hogy a megrongált ajtót, ablakot megjavítsa. Autóval megyek érte, felpakoljuk a szerszá­mókat, s jövet erről-arról beszélgetünk. Főleg az isko­lás lányairól. Hogy mennyi­re szeretnek olvasni, de nincs könyv. Regény, Jókai. Mik­száth, Gárdonyi. Meg a mai­ak is persze. „Reákapnának azok a maiakra is! Csak lenne honnan” — mondja Árpiád. Mióta megszűnt a magyarországi könyvbehoza­tal és mióta a hazai magyar könyvkiadást oly nagyon megnyomorították, a könyv is hiányáru, akár a hús. Ha csak tehetem', könyve­ket küldök Árpád lányai­nak. Aztán a munka. A meg­rongált ajtó láttán Árpád azt mondja: — Ide vasrács kell. Űjabb vasrács! Odaha­za s idekint legalább kilencet tétettünk eddig. Nem ruhát csináltat ma­gának az ember, hanem rácsot. Rácsokba öltözünk. Mégis védtelenek vagyunk. „Minél több a zár. annál na­gyobb a kár” — mond ja Ár­pád. Lám, ez az ajtó is! Ha nem dupla ajtó, ha nincse­nek a sarokbiztosító kam­pók, most kisebb, kevesebb lenne a javítanivaló. Köz­ben azt is megállapítjuk, hogy a tatárkodást belülről végezték. A primitív tur­pisságra nem volt nehéz rá­jönni. Afféle „műbetörés” volt. Válaszként a Bobuhoz küldött tiltakozásomra. Nyil­ván leszamarazták őket. Kontár munkát végeztek, ha jómagam civil létemre föl­fedeztem a titkos működés jeleit. A dolognak Marosvá­sárhelyt is utánanéztünk. Módszerünk is van már, nem csak gyanakvásunk. Augusztus 3. Köd. eső és szomorúság Sikaszóban. A munka nem megy, olvasok hát éjjel­nappal. (Álmatlanság.) Dan­te, Székely balladák. Várjuk, hogy elkészüljenek a meg­rendelt vasrácsok. Van, aki erre is legyint, mondván: „Akármit csinál az ember, ahová be kell nekik menni, oda bemennek. Akár a med­ve, ha hússzagot érez.” „De nálam nincsen bús” — mon­dom. „De van írás” — mond­ja az ember és nevet. Írásra gyűl az éji vad. Augusztus 4. Elhagyjuk Sikaszót. A vasrácsok nem készültek el. A kovácsmester sógora mo­torkerékpárral elütött egy embert, aki ilyenformán meghalt. A szerencsétlenség F. Imrét is hazaszólította, nem dolgozhatott. A faluban a püspököt várják. Festik a katolikus templomocskát. Jóleső ér­zéssel gondolok arra, hogy ennek a megépítésében egy keveset én is segítettem. A Csíkszeredái illetékesek is­tennek sem akarták a meg­építését engedélyezni. A he­lyi hívek megbízottai nem hagyták magukat, folyamod­ványaik, tiltakozásaik meg­írásába engem i® bevontak. Aztán hosszadalmas huzavo­na után a boldog rikkan- tás: „Meglesz! Uram, egy fegyvergyárat is könnyebb lett volna megépíteni.” A rettegők jól tudták, mitől félnék, ha a székelyek temp­lomot építenek. Az imádság háza egyúttal az anyanyelv törvényes otthona is. Anyanyelv ... nyelv ... Ezt még följegyzem ide. A kék bálna tragédiáját. Ma­holnapi kihalását nem csu­pán az emberek végtelen ostobasága és mohósága okozza. Nem csak a zsírja. Hanem a nyelve is. A kard­szárnyú delfinek kedvenc eledelé a bálnanyelv. A vi­zek lömha óriását e ragado­zó cetek körülveszik, száját fölfeszíiik és darabokban tépik-szaggatják ki s eszik meg a nyelvét. Iszonyatos halál! Mai állapotunkban iszonyatos metafora is... * * * Hazafelé menet Székely­udvarhelyt megállunk, ba­rátainkkal elbeszélgetünk. A városban aggasztóan növek-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents