Békés Megyei Népújság, 1990. április (45. évfolyam, 77-100. szám)

1990-04-21 / 93. szám

Kőröstáj­SZÜLŐFÖLDÜNK 1990. április 21., szombat Borzadása a vizipokolnak, avagy árvizek a Sárréten Az árvizek miatt falunk határa különböző időkben sokat szenvedett, erről írja Gacsári István a Füzesgyar­mati krónikában: „...a helység vagy város magasabb helyen lévén épül­ve nem annyira érezte a ká­rokat kivéve, hogy a Rótség felől eső házakat és udva­rokat, mint a szinte a Nagy- Ér pántjaira fekvő udvarok­nak lábjait is vizes időkben sokszor felvetette és elöntöt­te az árvíz...” Győrffy István írja az Al­földi népélet című könyvé­ben, hogy „ ... Csak két em­beröltő telt még el, mióta a mérnökök vérét vették a Sárrétjének, mégis úgy meg­változott ez a vidék azóta, mintha századok múltak vol­na el. Apámtól hallottam, hogy Karcagról Füzes gyarmatra — pedig jó 36 kilométer tá­volság — a vásárra hajón járt. Sőt gyermekkoromban több városszéli udvaron ma­gam ájs láttam hajót...” • ' Nagy szükség is volt ezek­re a „járművekre” a sárréti embernek, mert sűrűn vol­tak árvizek. A nevezeteseb­bek egyifce 1777-ben, éppen takarás tájban a vetéseknek nagy résizét dseperte. Ekkor volt az, hogy Elézsiának — írja Gacsári az említett kró­nikában : „ ... templom bő­vítése alkalmából az egész évre való, az a végre fun- dusul kiszakasztott földön Bucssán mint egy 20 köböl való szép vetését semmivé tette a víz...” 1811-ben a Tátra hegyének egy bizonyos része „megha­sadván”, amint akkor szó­lották, az 1816-os árvíz is örökre emlékezetes, igen sok feljegyzés van róla. „...Nagy, nagy fergeiteg után bekövet­kezvén a hóolvadás, tavasz- sza! olyan árvíz lett abbul, melynél nagyobbra ez az öl­tőbeli ember nem emléke­zik; hozzájárulván ehhez a földnek árja is, mely alulról a házakat ellepte és a lako­sokat belűlök kiszorította, sőt a kutafcbul is a vizek •kifelé folytak.” Egy „tabella” erre bizonyság. Az árpaliszttel vegyítették a búzalisztet, s abból sült kenyeret esznek a lakosok (1816/17-ben), a katonaság is megelégedni tartozik ezzel. A szűk termés miatt ország­szerte szükség van. Füzes Gyarmat Mező Városában az árvíz által származott, által összedűlt házakat, megrom­lott vetéseknek a földárjá­tól, a vermekben megrom­lott életnek (gabonának), s pincebeid megromlott italok­nak kárai: Uraság Prédikátor úr Nemes N. Nemesség Arendátor Communitás Báthori J ános Győri János Summa — 2 500,— Ft 3 370,— Ft 1 075,— Ft 11 800,— Ft 3 160,— Ft 514,— Ft 73,— Ft 22 492,— Ft • Ezek az állandó árvizek veszedelmessé tették a fcotú tetején a járást, erről szól a bihamagybajomi Szilágyi nagytiszteletű úr feljegyzé­se. A nagytiszteletes úr 1811-ben gyalog jött át Ba­jomból Gyarmatra, a réten keresztül^ mert másképpen nem volt ajánlatos! Ezt je­gyezte fel: „ ... megfogad­tunk úgymond egy rétes vagy mint szokták nevezni az ollyast pákász embert ve­zérül ... el is indultunk reg­gel és estvére érénk Gyar­matra. Ezen ugyan csodál­kozhatna valaki, hogy egy nap, bár téli időben minden tévelygés, tsavargás nélkül egyenesen tsak egy mérföl­det tudnánk haladni. A kö­vetkezendő dolgok világosít­ják az egész utazást: Elein­te bátran lépegettünk egy sombok hátáról a másikra, mert a közei közt lévő víz béfagyott, de amikor a mélyebbére jutottunk, min­den lépésünket figyelmessé tette annak látása, hogy a kemény téli időben is híg vizek vágynak a sombokok közei között. Még annyival rémítőbb lett egyik sombok- ról a másikra való lépésünk, mikor nádszálafckal kezdénk méregetni a híg víz mélysé­gét. Itt egy ölnyi, majd mé­lyebb, sőt még a fenekét sem érte el a nádszálunk... Borzadással egész vízi po­kolnak képzeltette velünk azon helyet hol tsak a csí­kok laknak a nékiek rendel­tetett országokban.. • Az öreg „sombőkok” (zsombékok) olyanok voltak, hogy bírták az embert, a fiatalaibbja tüstént megin­gott s eldőlt, ha valaki meg­állóit rajta), az illetőt men­ten elnyelte a szennyes víz és pocsolya. Hiába kapasz­kodott a szomszédos álló zsombékra, azokat, illetve azt is magával rántotta az ember! A fiatalabb, kotús réteken csak szaladva, zsom- békról zsombékra ugrálva lehetett átkelni. Aki a fu­tástól elfulladva kissé pi­henni megállóit, az rögtön belebukott a latyakba, s nagyon könnyen a piócák, rákok és más férgek táplálé­ka lett — a vizi pokol­ban! Borbíró Lajos Csak le kell fújni a port értékeiről A rejtőzködő város: Baja Baja Bács-Kiskun megye délnyugati fertályán terül el, a Dunának Sugovica vagy Kamarás-Duna nevű ága mentén. Neve az ótörök „baj”, azaz -gazdag, bő* szó személynévvé alakult válto­zatából keletkezett. A kö­zépkorban összekötő kapocs volt a Dunántúl és a Dunán inneni részek között. A tö­rök kiűzése után az újnaite- iepült helység 1696-ban I. Lápot királytól mezővárosi címet, címert és pecsétet ka­pott. 1714d>en III. Károly megerősítette szabadságleve­lét, s a város szépen gyara­podott. 1840. május 1-jén azonban csaknem tel jesen le­égett. Polgárai újjáépítették, a mai város ezért visel XIX. századi stílusjegyeket. A nagy vasútépítések után — az alföldi vasút elkerülte —•, gazdasági vérkeringése csak­nem elhalt. Kereskedői el­költöztek, hajdan híres vásá­rai elnéptelenedtek, hajó- malmai őrlefők hiányában leálltak: 1909-ben végre ka­pott egy dunai hidat, s ez Baját a Dunántúlhoz fűzte. Az éledező város fejlődése az első világháború, majd az azt követő szerb-antant megszállás miaitt (1921. au­gusztus 20-ig) ismét meg­akadt. S noha az akkori Báics-Bodrog vármegye szék­helye volt, önmagába zárt Viliágú városka maradt. Lé­nyeges változás a második világháború utáni időszak­ban sem következett be éle­tében, ‘lévén határváros. S mint ilyeij, katonaváros. Tőmondatokban így lehet összefoglalná az első pillan­tásra szabványosnak látszó kisváros történetét. Pedig Baja az eddigieknél sokkal több figyelmet érdeméi. Csák ‘le keli fújni értékeiről a port. Mert a jövő t .íek a városnak dolgozik. S ehhez nem 'kell iparosodnia. Ehhez az kell, hogy meg­őrizze karakterét, s ezzel gyakoroljon vonzerőt az ide­tévedő idegenre. Hogy a tu­rista ne véletlenül, hanem tervezetten menjen Bajára, mert tudja, hogy ott kelle­mesen érzi majd magát. Kü­lönösen azok — egyre töb­ben vannak ilyenek —, dkik keresik az ódon kisvárosok hangulatát. S Bajának ehhez megvan minden adottsága. Ajki ‘kedveld a barokkot, itt megtalálja. De elsősorban a XIX. szá­zadi magyarországi várossá formálódás sok utcán át lát­ható töretlen képe ragadja meg az embert. A tágas Bé­ke tér középpontjában az 1896-ban átalakított volt Grassalko vi eh -palotában olyan egységes XIX. száza­dot tár elénk, amilyen csak élvétve található. Szinte lát­ja a sétálgató a barokk Szentháromság-oszlop körül a hajdani nagy városok-pia- cok bódéit, szekereit. El­képzeli, milyen vidám élet folyhatott a tér sarkán a Kamarás-Dunára könyöklő, valaha elegáns Duna Szálló pompás teraszán, ahonnan remek látvány nyílik a Pan­dúr-sziget vén fáira. Csaknem hasonló hangula­tot ad a város neves költő­jéről, Tóth Kálmánról elne­vezett meghitt tér, az ápolt park közepén szülőföldjét vigyázó poéta &zép szobrá­val. Ezeket az utcákat rót­ták, ezeket a házsorokat, te­reket látták e ‘kisváros ne­ves szülöttei, mint Mészáros Lázár, Tüirr István, Jelky András/, Déri Frigyes, Teles Ede, Balassa József, Küieg József. A volt Vojnich-kúria (ma. képtár) magyar címeres pil­léreivel olyan, mint egy ék­szer. 1845-iből származó zsi­nagógája (ma könyvtár) a legszebb hasonló hazai épü­leteink közé tartozik. És még sorolhatnánk, de ízelí­tőül ennyi is elég. Csonkaréti Károly A matematikatörténet érdekességei és a figyelmetlen utókor Könyves Kálmán szerette a számokat A koronázási palást Tóth Sándor professzor, a kolozsvári egyetem nyugal­mazott előadótanára egy szegedi előadásán néhány évvel ezelőtt számos külön­leges matematikatörténeti dokumentum fölfedezéséről számolt be. A magyar ma­tematikatörténet kezdeteit 1499-re, az első magyar szer­zőtől származó matematikai nyomtatvány megjelenésé­nek évére teszik. Tóth pro­fesszor kétségbe vonta ezt a közhiedelembe átment meg­állapítást, hiszen ez a honi matematikai életben félezer esztendeig tartó „szünetet” tételez föl. Négy évtizedes kutatásai igazolták kételke­dését. Ha meggondoljuk, a feu­dális társadalomban két fon­tos adóforma, a kilenced és tized lajstromozása matema­tikai ismereteket tételezett föl. A korabeli számadás­könyvek, oklevelek, számí­tásokat tartalmazó feljegy­zések — Tóth Sándor véle­ménye szerint — azért nem vonták magukra a kutatók figyelmét, mert a forráso­kat nem matematikus szem­mel vizsgálták. Pedig a ma­gyarországi és erdélyi do­kumentumtárak sok érde­kességet tartogatnak a ma­tematikatörténet kutatói számára. Például a Géliórt püspök által írt Deliberatio sem csupán szakrális vagy tör­téneti forrás, hanem mate­matikai dokumentem is. Az 1044-ben keletkezett írásiban azt olvashatjuk az egyesről, hogy az nem szám, csak a számok alkotóeleme. Istent is ehhez a kiemelt értelmű egyhez, ősegységhez hason­lítja a szerző. A Bibliában előforduló számokat Gellert misztikus allegóriákként fogja föl, ekként találkozik a számmisztikában a hit és a matematika. Könyves Kálmán törvé­nyei már közismertnek te­kintik a számítási művele­teket. A tudós király elren­delte, hogy az ispánok az adódénárokat pontos szám­adás kíséretében küldjék el Esztergomba. Egy egész vár­megye „adókimutatásának” elkészítése komoly jártassá­got igényelt a számvetés­ben. Amikor szerzetesrendek települtek hazánkba a XI— XII. század fordulóján, a korabeli aritmetikai isme­retek is a megtanulandók közé kerültek az egyházi is­kolákban. Ez idő tájt jelen­nek meg az országutak tu­dós vándorai, a peregrinu­sok is. Már a XII. század második felében — tehát jó­val a tömeges egyetemjárás előtt — tanultak magyar if­jak Párizsban. Sajnos, a középkor leg­rangosabb iskoláinak, a káptalani iskoláinak elpusz­tultak könyv- és levéltárai. A legjelentősebb tudomá­nyos központokat (Buda, Esztergom, Veszprém, Szé­kesfehérvár, Pécs, Nagyvá­rad, Gyulafehérvár stb.) ide­gen hadak dúlták föl, ezért csak közvetett bizonyítékok szolgálnak arra, hogy ha­zánkban egyre értékesebb matematikaoktatásról be­szélhetünk. Tóth Sándor megállapítása szerint a tö­rök magyarországi beren­dezkedéséig a hazai mate­matika színvonala elérte az európai átlagját. Igaz, ezután hanyatlás következett, de semmiképp sem alaptalanok a legújabb kori nagy ma­gyar matematikai sikerek. Meglépő, hogy a matema­tikatörténet írásos forrásai mellett milyen figyelmetle­nül lépett el az utókor. Már a tihanyi apátság 1055. évi alapítólevelében is a kellte- zési adatokon kívül sok ró­mai szám fordul elő. Az I. Géza által húsz esztendővel később kiadott oklevél is bi­zonyítja az adózási rend­szer korai fejlettségét. A számírás elterjedésének fennmaradt bizonyítékai a pápai', püspöki, káptalani tized lajstromok. Ezek közül a legrégebbi az esztergomi káptalan 1156. évi dézsma- jegyzéke. A XIV. század második felétől terjedelmes számadások maradtak fenn, a városok, és nagyobb in­tézmények számadáskönyvei. 1364-ben kezdődik Selmec­bánya és Pozsony város fel­jegyzése. A magyar államiság ide­jéből a legrégebbről fenn­maradt, számjeleket alkal­mazó felirat a koronázási paláston található. István király és Gizella királyné varratta a palástot a székes- fehérvári bazilika számára 1030-ban. Erdélyben a leg­régebbről fennmaradt római számokat tartalmazó felira­tok az aranyosgerendi temp­lomon láthatók. A szószék melletti jelek: MCCXC. A legrégebbi harangfelirat Er­délyből ismeretes. Egy jege­nyei harangon az öntés dá­tumát 1252-ről keltezték. Számos kódex őriz mate­matikai jegyzeteket, például az a XII. század elejéről fennmaradt kézirat, mely az első magyar tankönyvet tar­talmazza. Az esztergomi fő­székesegyházi könyvtárban őrzött kódex computus-szá- mításokat is tartalmaz. (A computus az egyházi ünne­pek dátumainak meghatá­rozását szolgáló számítási eljárás.) A legnagyobb fel­advány a mozgó ünnep. Húavét dátumának kiszámí­tása volt. Sok középkori kéziratban találhatunk ilyen számítást, tehát a feltétele­zett eliső, 1499-es nyomtat­vány születése előtt évszáza­dokkal1 ismerték hazánkban a számítás tudományát. Ügy érzem, meggyőzőekés különös jelentőségűek a ko­lozsvári tudós érvei, adatai. A magyar matematikai gon­dolkodás kezdeteiről írt ösz- szefoglöló munkája tavaly jelent meg a Gondolat ki­adó gondozásában. Dlusztus Imre Kisebbségi viták idején A nemzeti tudat identitás-zavarainak kü­lönböző fokozatú és erejű, néhol kíméletlen küzdelmeinek elszomorító napjaiban eszem­be jut a nemzeti kisebbségek egymással való megbékéltetésének egy régi „harco­sa”. A harcos kifejezés ugyan nem illik rá, mert egy jólelkű, szeretatet árasztó népta­nítóról van szó. Jó huszonöt éve, kezdő tanár koromban hozott össze vele a sorsom. Egy vonaton utaztunk, s eléig hosszan ahhoz, hogy ösz- szeismerkedjünk, és jót beszélgessünk. A szakmai ártalom — hihetetlenebb ül szólva: hivatásunk szeretete az iskolai munka kö­rül forgatta a gondolatainkat körbe-körbe, s ha néha elkalandoztak volna, oda térítet­te vissza őket. Kollégám jóval idősebb volt nálam, már a nyugdíjazását várta. Figyeltem hát be­szédének sok tapasztalaton alapuló bölcses­ségeire. Arról is beszélt, hogy a népek között gyűlöleteket szító időkben olyan iskolában tanított, ahova együtt jártak különböző nemzetiségű gyermekek, akik természetesen magukkal vitték az otthon vagy az utcán tanult „eszméket”, s jobbik esetben csu­pán csúfolták egymást, máskor össze is verekedtek. Tartott ez mindaddig — beszélte el, míg ki nem találtam egy nyelvtanórán, hogy a szófajok rangjában hogyan adjak tekin­télyt a főnévnek. Fölírtam egymás alá egy oszlopba ötször-hatszor, hogy ember. A gye­rekek mondtak hozzá jelzőket: magyar, ro­mán, német, ,tót stb. Aztán megbeszéltük, hogy a jelzős szerkezetnek vajon melyik tagja a fontosabb. Maguktól jöttek rá, és én sorra áthúzgáltam a jelzőket. Majd ta­pintatosan rávezettem őket, hogy bizony vannak, akik az emberben nem az embert keresik... Ez az egy óra elég volt, hogy az iskoláimban teljesen megváltozzon a gyere­kek viszonya egymáshoz. Bárcsak ma is lenne sok ilyen, csodákat művelő ismeretlen néptanító! Beck Zoltán ■ ■ m I III 11 TriT ■ y ___ .«M ( MTI-fotó — KS) Az 1830 körűi épült Vojnich-kúriában van a Nagy István Képtár

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents