Békés Megyei Népújság, 1990. április (45. évfolyam, 77-100. szám)
1990-04-21 / 93. szám
o 1990. április 21., szombat f IRODALOM-MŰVÉSZET ■IkÖRÖSTÁJ Emlékek és morzsák a Budapestről Csanádapácára kitelepítettekről Lipták Pál: Esti csend a Körösparton Gerencsér Miklós: SZOCIÁLIS SEGÉLY A Nagy Potyázót minden fekete autós közéleti ember ismerte, sőt* a kisebbek, a színes kocsikon utazók is. Híre bajárta a hazát Szent- gotthárdtól Hollóházáig, Drégelypalánktól Mezőhegyesig, Kelebiától Szuhomi- ig. Bár ez utóbbi település nem tartozik magyar tanácsi hatáskörbe, attól még a Nagy Potyázó alkalmi hatáskörébe tartozhatott. Igen, mert a Nagy Potyázó egyszer a kaukázusi Szuhomi repülőterén ejtette ámulatba a fontos elvtársak egy magasabb csoportját falstaf- fi kapacitásával. Ettől kezdve még korlátlanabb odaadással működhetett akár a legtündöklőbb fogadásokon, itt, a magyar tanácsi hatáskörbe tartozó településeken, de leginkább a fővárosban. Már-már félelmetes tisztelet övezte. Ugyanezért — mert hogy a dialektika minden körülmények között dialektika — kezdett kínossá válni a Nagy Potyázó egyedi működése. Na nem, mintha a tükörgalléros banketteken, lakkcipős díszvacsorákon és másféle ünnepi zabálásokon sajnálták volna tőle a Sztolicsna- ja vodkát, az ötcsillagos Napóleont a Cézár vinyakot, meg a fütyülős kecskemétit. Akkor kezdődött a kínos fe- szély, amikor a Nagy Potyázó rákapott a sutyira. Vagyis. kezdte zsebre dugdosni a svédasztal delikáteszeit. Persze a kínos feszély nem a honi főnököket izzasztotta 'elsősorban, mert azok igazi magyar szívjósággal honorálták a Nagy Potyázó eredetiségét. Inkább a könnyedségben kevésbé edzett külföldieket botránkoztatta meg a furcsa mánia. Amikortól gyakoribbá vált kis hazánkban az ilyen me- revül sznob külföldiek vendégi árása, a nálunk bevált oly meseszerű kedélyesség ártalmára feszesebb viselkedést követelt meg nemzetünk képviselőitől a valutaközpontú érdekeltség. Kezdték nem meghívni a Nagy Potyázót, holott ő mind hivatali. mind társadalmi rangja szerint erősen igényt tartott a protokolláris jelenlétre. És el is ment mindenhová. Esténként akár két terebélyes fogadás sem ártott meg legendás állóképességének. Meghívóra nem tartott igényt. Csakis a tehetségével magyarázható rejtelem, hogy honnan értesült a rendezvényekről. Fellépése szintén rejtelem: ahol megjelent, ott még a legköteke- dőbb portás is alázatosan szalutált neki. Mígnem aztán emberére akadt. Valamilyen országos díjkiosztó fogadáson fordult elő ez az ember, aki a sors ítéletét közvetítette a Nagy Potyázó sutyi szenvedélyére. Ó, pedig milyen fölsége- sen érezte magát a Nagy Potyázó azon az országos díjkiosztó fogadáson! Hogyisne. amikor vőlegénykesztyűs Gundel-pincérek kínál- gatták neki a ráksalátát, meg az ananászkompótot! Fogalma sem volt arról, hogy eközben teljesen elkészült a tervével a sors ítéletét közvetítő ember, aki vállalkozását kézügyességére építette. Méltán,"amikéntazt pillanatokon belül látni fogjuk. Terve megvalósítását úgy kezdte, hogy a lehetőségekhez képest a szélső határig leitatta a Nagy Potyázót. Ugyanis a „lehetőségekhez képest” azt jelentette, hogy a Nagy Potyázó mindig a szélső határig vigyázott a józanságára, hiszen akkor kezdte megtölteni a magán hordott éléskamrát, amikor a fogadás vendégserege már Dionüszosz táncoló hajóján kényszerült dülöngélni az alkohol ízületlazító hatására. Nosza, a Nagy Potyázó ekkor jól megválasztott bűvészmozdulatokkal — nem elsietve és nem lekésve a kizárólagosan alkalmas pillanatokat — magáévá tette a vesepecsenye szeletjeit, a sültkolbásszal spékelt karajtallérokat, a tormakrémmel töltött sonkatekercseket, a citrommal díszített pisztrángderekakat, a lazacos és kaviáros borkorcsolyákat stb. a mignonokig és a sár- gafrakkos banánokig bezárólag. Ám a mi ítéletközvetítő emberünk még ennél is bű- vészibben tudott munkálkodni. Egy-egy ördöngősen mesteri mozdulattal egy-egy kanál franciasalátát küldött a Nagy Potyázó zsebébe. Aztán egy nyeletnyi ötcsillagost töltött a zakózsebbe. A legközelebbi óvatlan pillanatban egy tele pohár tokaji szamorodnit öntött ugyanoda, végül két adag, előre megcukrozott feketekávéval tetézte a gavallériáját. A vőlegénykesztyűs Gundel-pincérek mindent láttak. és nagyon örültek. Más is meglátta. A bűvészi tett emberének főnökpajtása. Rémült suttogással kérdezte: — Mit művelsz azzal a szerencsétlennel?!... — Szociális segélyben részesítem. Hadd legyen komplett a zsebébe gyömöszölt hidegvacsorája. Kell hozzá az aperitif, néhány korty tokaji, meg a vocsora utáni jogos kávé. Így talán jobban kijön a havi tizenkilencezer forintos fizetéséből. Ez az egész felháborító akció csak úgy, az egyik napról a másikra történt. Az adott község lakói egyszerűen azt vették észre, hogy számos fővárosi lakost — köztük a történelemből is ismert családokat — telepítettek hozzájuk. Ezeket részben a belterületen, részben szétszórva a tanyáikon helyezte el a hatóság. Hi- tem szerint a korabeli községi vezetés a kitelepítést megelőzően kaphatott tájékoztatást a családok számáról és a szükséges lakóhelyek 'kijelöléséről. Megjegyezni kívánom, hogy ez időben még a Dunántúlon 'laktunk, és csak a nyár folyamán költöztünk ebbe a Csanádi községbe, ahol a kitelepítés helyi eseményeiről családi és baráti körből értesültünk. Emlékezetem szerint először a rádió egyik műsoránál kaptam föl a fejemet, amikor az apácai kórus szép, kulturált hangon szólalt meg, majd hallom a kórusvezető nevét: Pongrácz Géza. Nem ismertem ezt a nevet, ki gondolta volna, hogy ő a neves zeneszerző, akit a ráko6ista önkény a Kossuth utca egyik házába internált. Na, nem sokáig létezett ez az énekkar, mert valaki felvilágosította a helyi vezetést, hogy egy kitelepített személynek ilyen szereplési lehetőséget tilos engedélyezni! A témához kapcsolódóan elmondom niég, hogy visszatérésünk előtt a feleségemet egy budapesti ismerősünk a szlovák szövetségből meghívta magához. Egyedülálló, szarvasi születésű nő volt, aki ez időben kapta meg egy kitelepített tanár berendezett lakását. Ma is fülembe cseng feleségem áradozása az ott látott Petőfi-kincsek láttán. A lakás dugig volt képekkel, könyvekkel, kézimunkákkal, korabeli bútorokkal, melyek mind Petőfi szellemét hirdették, ábrázolták. Jó volna tudni e lakás és berendezésének sorsát, mélyet az oda beköltöző leány leltár szerint vett át, és akkor még nagyon vigyázott az átadott kincsekre. Ezek voltak az előzmények, a folytatást pedig úgy írom le, ahogyan az emlékezés egyre gyérülő 'morzsáiból sikerül összegereblyéznem. Az első kép a hozzánk közel eső postahivatal, s az előtte elterülő templomtér, mely vasárnaponként nyüzs- gött az idetelepített budapestiek beszélgető csoportjaitól. A mise előtt, vagy után, a postán érkezett csomagokkal, levelekkel itt cserélték ki híreiket, tapasztalataikat. Aztán más napokon is feltűntek a község főutcáján az idősebbek, akik élelembeszerzési kőrútjukat végezték. Ezek közül kitűnt Széli Kálmán bácsi, túraöltözetben, hátizsákkal és viharlámpával. Apja kiváló személyisége a kiegyezés utáni kornak, anyja pedig Vörösmarty Mihály leánya, Ilona. Ezt az idős urat csak látásiból ismertem, nem tudom, hol lakott, meddig élt a községben. Sajnálom, hogy elszalasztottam a soha vissza nem térő lehetőséget, a beszélgetést. Érdekes élményben volt részem 1952 nyarán. Zsuzs- ka lányunk vérhasgyanús állapotban betegeskedett. Hatékony gyógyszert akkor vajmi nehéz volt beszerezni. AZ orvos, a bolgár származású Szlavcsev Todorov azt ajánlotta, hogy próbáljak a kitelepítettek köréből babkávét, vagy teafüvet beszerezni. Ezen áruk sem voltak kaphatók, legfeljebb a nyugatról érkező csomagokból, Ez időben még néhány magánkereskedő birkózott az áruhiánnyal, az adóval, bár nyitva tartásuk napjai meg voltak számlálva., de még működtek. Közel hozzánk Lunczner József vegyeskereskedése tartotta még magát. Átmentem hozzá, hátha tud segíteni 'kávé- és teaügyben. Az üzletben többen tartózkodtak, t>eszélgettek, és- szemmel láthatóan az üldözöttek körébe tartoztak. Kérdésemre nemleges választ kaptam, de a jelenlévő Lakatos József zenekarvezető és oktatóbarátom felajánlott pörköletlen babkávét, és megkérdezte, hogy tudok-e kávét pörkölni? Ekkor röviden elmeséltem neki egy Ausztriában megtörtént esetet, amikor is a háború végén 'katonai raktár- felosztás során fél zsák kávéhoz jutottunk, és azt miként pörköltem meg. Történetemet követően megszólalt egy jóvágású úr, és érdeklődött háborús útjaimat illetően. Néhány lengyel, német, bajor és osztrák helynév után rákérdezett, hogy. ki volt az ezredparancsnokom. Mondom, hogy Magyar Dezsőnek nevezték. Nagy megdöbbenésemre így szólt: — Szervusz kérlek, én vagyok az — mutatkozott be. E beszélgetést követően még egyszer találkoztam ezzel a derék, hivatásos katonával, aki hosszú ideig meg tudta akadályozni a fiatalokból álló legénység bevetését a háború utolsó szakaszában. (Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy a zászlóalj parancsnokunk az orosházi Tóth Laci bácsi volt, aki Darvas Józsefet is- tápolta a továbbtanulásra.) Utolsó találkozásunk során azzal köszönt el, hogy Tálára költöznek, ahol a volt háztartási alkalmazottjuk fogadta be őket. * * * Érdekes alakja volt e tisztes társaságnak dr. Pataky Oszkár, a budapesti rendőr- főkapitányság köztörvényes osztályának nyugdíjazott főkapitány-helyettese. Egyenes tartásai, magas, ősz hajú, megnyerő külsejű úr. Agglegény volt, de véle együtt a házvezetőnőjét is kitelepítették, és kénytelenek voltak „együtt élni”. Oszkár bácsi mindig elegánsan öltözött, a társa mögötte 'lépkedett és vitte ura felöltőjét. Elédn/te azzal is felhívta magára a figyelmet, hogy az utcán eldobált papírhulladékot felszedte, gyűjtötte. Ez a viselkedése megmagyarázhatatlan volt. Mivel a házvezetőnője nem volt „osztályidegen”, így az ő nyugdíjából nyomorogtak eleinte, de a külsőségekből semmit sem engedett, kínosan ügyelt az etikettre, az elegáns megjelenésire, és az aranyóráját nem igazította vissza a nyári időszámításra. Megismerkedésünk után hamarosan átvette négyéves kislányunk zongoraoktatá- sát. Ugyanis kiderült, hogy kiváló zongorista, és még- jobb oktató volt. Szomorúan emlegette a lakásukban maradt Steinway koncertzon- gonáját, kottagyűjteményét és az elvesztett (elrabolt!) bútorait. Szegény felvidéki iparos család gyermekeként ösztöndíjjal indult él az érvényesülés lépcsőin, míg eljutott az elérhető magasságig. Hetente kétszer 1—1 órában adott zeneoktatást, igen érdekes, speciális módszerrel. A havi 120 forintos oktatási tiszteletdíj mellett, szombatonként kosámyi élelemmel segítette feleségem a nehéz sorban élő emberpárt 1956-ban egy tanyasi iskolába kerültünk ki, amikor egy k araőszi napon betoppantak hozzánk, hogy elbúcsúzzanak. Valahová Pest környékére távoztak, még a forradalom előtt. Egy francia novella általa fordított változatát olvasta föl' nekünk, köszönetül. Még néhány mondat erejéig visszatérnek Pongrácz Gézára, a zeneszerzőre. Ez időben már működött a tar- hosi zeneiskola, melynek évenkénti fejlesztésével, gyarapításával egyre nőttek szaktanárigényei is. Mivel én zenét is oktattam, meg népi együttest vezettem, igen jó kapcsolatba kerültem Gulyás Mihállyal (G. György testvérével), aki a megyei tanácsnál e körben volt felügyelő. Egyik találkozásunk során említettem Pongrácz Géza méltatlan sorsát. E beszélgetés után néháifty napra üzent, hogy a helyi párttdt- kámak jelentsem be, hogy Tarhosra szeretnék alkalmazni, összhangzattan tanárnak, és ezt vegye tudomásul. így is történt és amíg az iskola működött, addig ő is ott tanított. * * * A fenti sorokat szaporíthatnám még. mert az emlékezés tárházából _, a nevek, arcok és élmények elő-elő- bukkannak, de lezárom a sort Lukinich Imre (?) nevével, a volt Békés megyei tanfelügyelővel, akivel néhány estét elbeszélgettünk baráti körben, továbbá egy irodalomtörténészre utalnék, aki ott halt meg, ott temették el a katolikus temetőben, és neve az Irodalmi Lexikonban is szerepel. Nehéz és súlyos idők voltak ezek az évek. az üldözöttnek is, de azoknak is, akik segíteni igyekeztek, avagy szóba mertek állni a „deklasszált elemekkel”. Most már utólag mondom, jó érzés, hogy volt bennünk annyi bátorság. annyi együttérzés, amennyit kinyilvánítani merészeltünk. Miklya Jenő Balázs Tibor: Prága, óváros E. Kovács Kálmán: s bika szarvából tülök. Hej, regö rejtem. , • Regölés * Regölésért jól elvertek Orosházán, Szegeden, Hosszú úton végig mentem Fölösleges lettem Pesten, üres zsebbel, lelkesen, Patakon meg idegen. Jézus Krisztus jó barátom, mégis pogány a nevem. Hej, regö rejtem. Hej, regö rejtem. Mi jöhet még? Az út végén (túl derűn és túl borún) Cserfából Ivan a nadrágom, készülődöm a halálra bükkfából a bocskorom, mosolyogva, szomorún. szegény ember kívánságát a szívemen hordozom. Hej, regö rejtem. Hej, regö rejtem. • Búcsúzóul (ükőseim # rég-regösök már várnak), Varázslattal varázsolok, bort, búzát és békességet révülettel révülök, kívánok la hazának. hangszerem a köcsögduda Hej, regö rejtem. Heti mottónk: „Minden változik körülöttünk, magunk is változunk, és senki sem mondhatja bizonyosan, hogy holnap is szeretni fogja azt, amit ma szeret.” JEAN-JACQUES ROUSSEAU
