Békés Megyei Népújság, 1990. március (45. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-10 / 59. szám
SZÜLŐFÖLDÜNK 1990. március 10., szombat o Köröstáj Hajnaltól napestig... Az 1870-es évektől kezdve az időszaki mezőgazdasági munkások neve, -akik átalányban megállapított járandóságért idénymunkára szerződtek el, voltak a summások. A tőkés mezőgazdaság leginkább kizsákmányolt munkásai. Életmódjuk, munkaviszonyaik, folklórjuk régebb idő óta kutatott, és miután ez az életforma mára megszűnt, teljes emlékanyaguk felgyűjtésre, megörökítésre méltó, fme egy Füzesgyarmatról elszármazott volt summás visszaemlékezése: Egyedül elég lenne a halhatatlansághoz Klasszikus kincsünk: a Nemzeti Múzeum „A hagymást uradalom. Éjfél után az idő, az égen vékony kárászfelhök lebegnek. Közülük hideglelős csillagok szórnak némi fényt az útra, amelyen búsan, magányosan ballagok a hagymási uradalom felé ... Napszámra, aca- tolómmal, répakapámmal, kétnapi szűkösen kimért elemózsiával : kenyérrel, szalonnával, s néhány fej hagymával a bakómban. Körülöttem csend és sötétség, néha nagyokat botlom az út göröngyeiben. A szél olykor különös hangokat csap a fülemben — köhögést hallok?! Az úton előttem summások mennek, a sötétben nem látom őket, egy közülük rettenetes köhögéssel terheli a májusi éj csendszárnyait, mintha a pusztulás trombitája harsogna felém szomorúan. Egy társam az, jó ismerem, 50 felé jár, hektika gyötri, még bírja valahogy, pihenésre, szanatóriumra, jó kosztra volna szüksége, de hát pihenés helyett piszkos, büdös ökörho- dály várja, a jó kosztról még álmodni sem jó az ilyen sorsú embereknek. Utolértem őket, most már öten megyünk, világosodik előttünk már, bontakoznak a fasorok, amelyek az uradalom földjét szegélyezik. Siettünk, jó lenne még egy kicsit pihenni a munkába- állás előtt. Megérkeztünk, betámolygunk fáradtan az ökörhodályba, egy kis, piszkos petróleumlámpa fénye szóródik szemünkbe, szétnézünk, hol volna egy kis hely. A hodály egyik oldalában ökrök, tinók szunyókálnak, kérődzenek puha almon. A másik oldalon a napszámosok, sorban egymás mellett férfiak. nők, gyermekek, van, aki már mozgolódik, ébredezik! Mi is leülünk, hideg szél után az ökörhodály bűzös, ganéjsza- gú, egy kicsiny enyhe levegője, jólesik. Ébresztő a hodályban. A hodályban fészkelő fecskék éles csicsergéssel hirdetik a hajnalt, s kint őrült kolom- polással megszólal a robot hangja — a csengő. Kifelé emberek — hangzik a parancs, gyerünk kifelé. Mozgolódva, morogva, sóhajtozva megindul a „níp" kifelé, a hodály ajtaján. Szomorú menet, nincs kedve senkinek. A szokatlan május- hajnali szél mintha drótostorral csapkodná arcunkat. Szívünket pedig a csalódás tövise szúrja — 1 pengő 40 fillérért hívtak bennünket napszámra, s most megtudtuk, hogy 1 pengő 20 fillért fizetnek az acatolásért... Borul az ég, hé! A frös- tökidő hamar elrepül. Újra fölállás, munka újra kezdődik, az Idő is mintha enyhülne egy kicsit. A munkások közt megindul a beszélgetés, folyik a szó sok mindenről: családról, jó eledelről, malacról, kecskéről, folyik néha drasztikus vicc, gúnyolják egymást, egymás sorsát. Nem marad el a pallérok noszogatása sem, pedig úgy is megyünk, sietünk, de hát a pallér unalmában nem tehet mást! Egyszer megszólal valaki: Borul, hé! Széjjelnézünk, jön az intéző. Csend támad, az intéző utánunkvizsgálja a munkát, néha olyan hangulatban van, hogy a sima kákán is görcsöt találna ... Déltől estig. A delelés épp úgy folyik le, mint a frös- tök, ideje pontosan kimért egy óra, egy kicsit lehet pihenni is. Ez a megtoldott idő is hamar elfut. Most már est van még messze, mikor majd „virrad”! A délután is csak olyan lassan, egyhangúan telik, mint a délelőtt. Nincs semmi újság. Annyi történt csak, hogy egy vékony ruhájú, mezítlábas napszámos asszony abbahagyta a munkát, nagyon átfázott — beteg lett, de hát ki tehet róla, munkássors! Ha most abba az órába, amikor ez a szerencsétlen nő kibukott a munkából, más valami történik, például egy állat betegszik meg, rögtön van orvos és gyógyszer !...” A gyűjtés, a beszélgetés során mindent elmondanak a summások egykori nehéz életükről. Megtudhatjuk, hogyan szegődtek el, milyen volt az élelmezésük, bánásmódjuk. A panaszkodás után mindig odateszik: csak ilyen világ ne legyen soha, soha! Borbíró Lajos Bő másfél évszázada kezdték építeni a Magyar Nemzeti Múzeumot, amely páratlan európai rangú alkotás, stílushűség, alkotói nagyszerűség, arányosság és monumentalitás dolgában messze kiemelkedik a klasz- szicista építészet alkotásai közül. Pollack Mihálynak ez az egyetlen műve is elegendő lenne a halhatatlansághoz. Volt kitől ihletést kapnia. Tudott dolog, hogy a megvalósító fáradozása csak akkor ér fel az idea nagyságához, ha kenőképpen megértik a kezdeményező szándékát. Ez esetben tökéletes az összhang az alapító Széchenyi Ferenc és a reformkori megvalósítók között. 1802-ben, tehát 185 évvel ezelőtt született meg a nemzet múzeuma, a nagycenki gróf szokatlan bőkezűségéből. Az építést 1837- ben, 150 évvel ezelőtt kezdték és 10 évvel később, 1847- ben fejezték be. Ezek a látható, mérhető dátumok. De másmilyenek is vannak. A kínaiak például nem a születéstől, hanem a fogamzástól keltezik az egyéni életidőt. Hasonló számítás illik a Nemzeti Múzeum alapítására is. Még javában tartott a XVIII. század, fénykorát élte a jozefinizmus, és még senki sem tudhatta, hogy benne van az idők méhében a franciák nagy forradalma, amikor a fiatal Sopron megyei mágnás tervszerű gyűjtésre határozta el magát. Széchenyi Ferenc 1754- ben született, és még 30 éves sem volt, amikor letisztultán számot vetett a haza, a nemzet iránti kötelezettségeivel. Kezdetben csak a nemzeti könyvtár terve foglalkoztatta, de rövidesen a múzeum megalapításának szándékával teljesedett ki elhatározása. Európában először Széchenyi Ferenc gondolta ki a nemzeti múzeum eszméjét. Míg a British Museu- mot csak 1821-ben kezdték építeni, s Londonban még azt sem tudták, hogy hol fog emelkedni a világ legnagyobb múzeuma, Pesten 1805-ben már helyhez szabottan, pontos költségvetéssel készen állt Hild József terve. (Ha ezt valósítják meg, akkor ma valahol a Kossuth Lajos utca és a Szép utca sarkán lenne a Nemzeti Múzeum.) Európa második rokonintézménye a berlini Altes Museum lett; 1830-ban készült el. Oly sok nagy tekintélyű főváros előtt — Bécset is beleértve — harmadiknak a pesti múzeum épült meg. Az 1780-as évektől érlelődő szándék 1802 márciusában fogalmazódott az uralkodóhoz írott kérelemmé. Széchényi Ferenc ekként írt I. Ferenc császárhoz: „Ifjúságomtól kezdve fáradhatatlan gonddal, nagy áldozattal szereztem meg azt a gyűjteményt, amely részint közvetlenül, részint közvetve Magyarországra és a társországokra vonatkozik, s amely a következő tárgyakból ált: a.) nyomtatott könyvekből, b.) kéziratokból, c.) érmekből és régi pénzekből, d.) rézmetszetekből, f.) földabroszokból, g.) s a magyar térképeken kívül még vagy ötezer darabot kitevő map- pagyűjteményből.” A felsorolás igen szerény — nem szól arról, hogy a gyűjtemény többek között 13 ezer kötet könyvritkaságot, ezerkétszáz kézirat-unikumot, 2700 nagy értékű antik pénzt, és az egész európai történelmet átfogó éremkollekciót tartalmaz. A nemzetnek felajánlott adomány értéke folyó áron meghaladta a 160 ezer forintot, összehasonlításul : ugyanekkor épült fel a Széchényiek ma is látható kétemeletes soproni palotája, 40 ezer forintért. Az alapítólevelet 1802. november 25-én állították ki. E naptól jegyezzük hivatalosan a Magyar Nemzeti Múzeum történetét. József nádor felelt mind a gyűjtemény sorsáért, mind a leendő múzeumépület megalkotásáért. Feladatát a kifogástalan gondviselő hozzáértésével, felelősségtudatával látta el. Egy évvel az alapítás után már meg is nyílt a múzeum a pálosok pesti kolostorában. Közben gyarapodott a gyűjtemény, mert a jobb érzésű fő- és köznemesek körében becsületbeli dolog lett az ügy pártolása. Szépen bontakoztak a fejlemények, de a napóleoni háborúk fenekestül felforgatták a Habsburg birodalom viszonyait. Jellemző a nagy pánikra, hogy a Nemzeti Múzeum színe-javát először Temesvárra, majd Nagyváradra menekítették a franciák elől. Ez a magyarázata, hogy évtizedekre el kellett napolni az építkezést. Hanem a szívós József nádor, mint leleményes gazda, kézben tartotta az ügyet. A Gras- salkovich herceg által adományozott belvárosi telket eladta házhelynek 94 670 forintért, s a befolyt összegből kárpótolta Batthyány Antal esztergomi érseket, aki átengedte a városfalon kívüli majorságát a nagy építkezés céljaira. Hozzá is fogtak 1837. június 22-én Pollack Mihály monumentális tervének kivitelezéséhez, mígnem a következő évi árvízi katasztrófa megint fájdalmas halasztást okozott, hiszen jószerével az egész várost újjá kellett építeni. Keserves idők voltak azok: aranyat ért a deszka, gyémántot a mesterkéz, holott rézgarast is alig láttak a tönkrejutott pestiek. De mire kibontakoztak a jeges árvíz pusztítása után a modern nagyváros körvonalai, a Nemzeti Múzeum épülete is elkészült. 1845. március 19-én, a nádor nevenapján már ünnepséget tartottak az épületben, 1846 augusztusában itt rendezhette meg Kossuth a harmadik országos iparműkiállítást, a következő évben pedig végleg befejeződött a Habsburg-birodalom akkori legnagyobb építkezése. S hogy mi minden történt azóta a nyolc korinthoszi oszlopóriás körül, arról futtában mégsem szólhatunk. Mellőzve a vakmerő felületességet, bízvást mondhatjuk, akkora kincsesház Európa legszebb klasszicista palotája, hogy életünk egész hosszán ismerkedhetünk ve- le- Gerencsér Miklós Amikor elindult a kisvonat Az iskolába nagyszülőimtől, a Tél utcai háztól jártam, s akkor építették meg az AEGV-kisvasutat. Már régebben tervbe vettek egy vasútvonalat, hogy az 'délkelet felől kösse be Orosházát a forgalomba. De azt is meg kell említeni, hogy ahová ezt a vonalat tervezték, Kaszaper községhez, már évek óta üzemelt egy ilyen kisvasút. Megindultak a tárgyalások a község és a vasúttársaság között, és az 1924. augusztus 2-án tartott gyűlésen megegyeztek a vasút megépítéséről. Orosháza község az építkezésre 100 vagon búzát gyűjtött össze az érdekeltektől. Azonnal megindult az építkezés, illetve először a pálya kijelölése és kimérése. Ennek a vasútnak a hivatalos neve Alföldi Első Gazdasági Vasút volt. Ezt építették ki Orosházáig az 1925- ös esztendőben. Kettő terv jött számításba, az egyik, hogy a Kelet utcán fordul be a vasútvonal, majd az akkori Medgyesi utcán keresztül halad a főtér felé. A másik terv szerint az Aradi utca, majd a Tél utca, Kettőssánctér és úgy a Főtér iránnyal. Végre az utóbbi tervet választották a kedvezőbb terep miatt. Már ősszel kezdik az építést, hozta hírül az Orosházi Friss Újság meg r .lírek is. Amikor mi, gyerekek is megtudtuk, hogy erre fog haladni a kisvasút, nagyon örültünk neki. Itt jár majd előttünk a „Madzagvasút”, vagy viciniális, mert annak hívta a közhumor, a kis- mozdonyokat pedig „kávédarálónak”. A Tóth malom előtt építették ki a végállomást meg a szolgálati épületeket. Innen indultak, és erről szállították a szükséges anyagokat. A talpfákat meg a síneket kis pályakocsin — lőrén — tolták a munkások a helyszínre. Ennek a kisvonatnak a nyomtávja 760 mm-es volt, tehát nagyjából fele a nagyvasútnak. Ahogyan építették a vasutat, vasárnaponként szünetelt a munka, és ezt mi, gyerekek kihasználtuk. A kis lórét otthagyták, a szerszámokat pedig egy nagy faládába zárták. Összejött a környékből a sok gyerek, és megkezdődött nagy zsivajjal a kocsikázás. Ahányan csak fölfértünk erre a kis pályakocsira, fölültünk, és váltogatva, páran tolták a kocsit, ami nagyon könnyen gördült már ezen a kész pályán. Sokszor volt alkalmam végignézni, milyen fáradságos munkát végeztek a pályaépítő munkások. Ha le kellett vágni egy-egy síndarabot, nekitérdeltek — mert nem volt még akkor gépfűOrosházán... rész —, és egyenletesen húzták a kézifűrészt vagy negyedóráig, mire átvágták. A talpfákat vállukon cipelték a helyére a nagy, megvasalt emelőfával pedig, ahol kellett a vasúton igazítani, ezzel mozdították. Mikor elkészült ez a vasútvonal. kihirdették, hogy ingyenes utazás lesz Kaszaperig és vissza. Én, az öcsém, a nagyapám, meg az István nagybátyám szintén részt vettünk ezen az utazáson. Körülbelül tíz kocsi telt meg zsúfolásig utasokkal. Délután indultunk Kaszaperre, és vissza a késő esti órákban értünk. Itt szálltunk le az Aradi-féle boltnál, a Bohus-malommal szemben. A Tél utcán, a Sas utca betorkolásánál volt abban az időben egy gémeskút. (Ott, a Diószegi cipész háza sarkánál.) A vasút olyan 3 méterre haladt el a kút mellett. Rövidesen azt határozták a kisvasút illetékesei, hogy ezt a kutat hasznosítják a saját céljaikra. Ugyanis a gőzmozdonyokat innen lehetett vízzel feltölteni. Egy vastag vascsövet szereltek a kútba, és egy hozzácsatolt gumicsővel szívatták a vizet. Ez a gumicső használat után nagyapámék házához volt betéve éveken keresztül. Ha jött a vonat Kaszaper felől, lassított, és a fűtő már szaladt hozzánk a csőért. de én is rohantam ki az utcára, nézni a műveletet. Zúgott-búgott a gőzsu- gárszivattyú, és vitte a vizet a kazánba. Nem sok balesetről tudok a hosszú esztendők alatt, inkább csak kisiklásról, amelynek párszor tanúja voltam a Tél utca körül. Most azonban egy 1926 őszén e vasúton történt esetről fogok megemlékezni. A Teleki utcánál fölszállt három nagyobb fiú, az egyik már inas volt. Ezek becsavarták a hátsó peronon levő féket akkor, amikor a szerelvény az Aradi-féle állomásnál állott. Utána igen gyorsan eltűntek a környékről. Indult volna nagy sistergéssel és köhögéssel a kismozdony, de mint a csökönyös ló, egyet-egyet rántott a szerelvényen, majd a kerekei forogtak egy helyben. Az utasok azt hitték, valami üzemzavar van. De ekkor már fújtak a szelepek. tehát gőz volt elegendő, mégsem akart indulni a mozdony. A mozdonyvezető kiáltott a - kalauznak: — Jani bácsi! Nézze csak sorba a fékeket! Nincs valamelyik beszorulva? A jegyvizsgáló sorba nézte a kiskocsik fékjeit, mikor az utolsó kocsihoz ért, látta, hogy ott a baj. Gyorsan kicsavarta, aztán odakiáltott a vezetőnek: — Be volt csavarozva a hátsó fék! — Jani bácsi, nem maga fékezte be véletlenül? — Én nem is fékeztem! — Az ebadtáját! Valamelyik utas csinálta ezt a rossz tréfát, majd megmondom, mivel játsszon! — mondta a mozdonyvezető, azután megindult a vonat Kaszaper felé. sin Lajos A háromcsatlós keskenyvasúti gőzmozdony
