Békés Megyei Népújság, 1990. március (45. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-10 / 59. szám
1990. március 10., szombat IRODALOM-MŰVÉSZET ■íkÖRÖSTÁJ Hegyesi János: Befútta az utat a hó Második napja dühöng már a hóvihar. A csípős északi szél rakoncátlanko- dik, mint a fejét mindig gonoszságon törő gyerek. Az istenáldotta havat, mely a fagytól szenvedő vetéseken védőtakaró lehetne, felkapja és az emberek bosszantására minden lehetetlen helyekre összehordja. A vízelvezető árkokat betemeti. Az utakon gátakat épít. Bent az udvaron pedig mindenütt odarakja, ahol legkevésbé van rá szükség. Megkeresi a tetőcserép apró nyílásait, és azon át telehordja a padlást, hogy amikor felkelünk, azonnal dolgunk legyen vele: — a legtöbbet odarakja az ajtók elé. Szóval alaposan telekavar minden zegzugot. Az éjjel szegény Buksi kutyámat is kilakoltatta a vackából, s most olyan hosszú orral, kedvetlenül ődöng az udvaron, mint a kárvallott cigány. Megsajnálom, helyet készítek neki a szerszámos kamrában, és beinvitálom. Űgy- sem kell most őrködnie, az ilyen ítéletidőben még a megátalkodott rossz emberek, a tolvajok is elhúzódnak a csontig hatoló szél elől. Csak nekem, az országút őrének kell dacolni az idővel, és nekivágni a hideg északi szélnek, hófúvásnak, hogy végigjárva a rám bízott útszakaszt meggyőződés alapján jelenthessem, . hol milyen akadályok vannak? Amint elhagyom a faluszéli házakat, a fagyos szél arcomba, szemem közé verj a havat, s néha-néha majd hanyatt dönt. A vakító fehérségben alig látok száz méterre. Sehol egy élőlény, még az út szemetjén tengődő varjak is menedéket kerestek maguknak. Kedvem volna visszafordulni, rettenve gondolok beteg szívemre — mi lesz, ha most talál kihagyni, mint a nyáron, amikor hirtelen összeestem az útépítésinél. Akkor jó melegen sütött a nap, vagy talán az is volt a baj, hogy nagyon sütött. Körülöttem emberek dolgoztak, akik kényelmes helyre fektettek, vízért, ecetért szaladtak, és egy kis pihenés után minden jóra fordult. De mi lenne, ha most? Ej, nem is jó rágondolni! Megszólal bennem a kötelességérzet és megyek tovább. Birkózva a viharral, a térdig érő hóban. Bizonyára sok kartársam ugyanezt teszi most. Ilyen ez a mi sorsunk, az útgondozók sorsa, viselni, bírni kell. Nem zavar sem ember, sem állat, s így eszembe jut sok szép ígéret sorsunk rendezéséről, egyenruháról, esőköpenyről. Milyen jó volna most is, hiszen arra már van rendelet, hogy helyünket esős időben sem szabad elhagyni. A köpönyeg azonban még mindig csak ígéret, amely nem véd meg sem az esőtől, sem a hóvihartól. Ez az „eső után köpönyeg” gondolat eszembe juttat sok-sok szociális reformról zengő hangzatos írást és beszédet, amelyek fel-fel- lobbannak a sötét magyar éjszakában. Mikorra jótékony melegük a szebb után sóvárgó nép és a nélkülözések miatt egyre jobban sat- nyuló magyar gyermekekhez érne, értéktelen füst és pernye lesz, melyet elsodor a gyakorlati élet önző, könyörtelen, rideg szele. Ilyen té- pelődések között járom végig a nagy fehér csendességben a pusztán átkígyózó útszakaszt. öt kilométer ki a megyehatárig, ugyanannyi vissza, összesen tíz. Csekélység — gondolják azok, akik miután járhatóvá tettük, kényelmes autón pár perc alatt végigfutnak rajta. S bennünket talán még meg se látnak, akiknek hideget, forróságot, esőt, havat, port, sarat, viharokat ki kell állnunk azért, hogy az országutakon biztonságosan lehessen közlekedni. Bizony-bizony kitekinthetnének néha egy megértő pillantással az autóból. Félholtra fáradtan, elgémberedett tagokkal, csontig átfázva érek haza, s reszkető kézzel írom meg a jelentést, hogy: Befútta az utat a hó.” Szabad Szó, 1940. március (A szerző 1990. februárjában megjelent Rögös utakon című vers- és cikkgyűjteményéből.) Horváth Imre: Szellemi szerződés Üj lap indul Nagyváradon. A Holnap városában, koronázóvárosunkban, ahol büszkén uralkodtak évszázadunk hajnalán irodalmunk fejedelmei. A holnaposok harca után városunk látszólag elcsendesedett, bár voltak itt remek közéleti emberek, köztük újságírók és írók is. Tabéry Géza kopott felöltős alakja, Zsolt Béla „girardi- ja” és a trubadúrszívű Na- dányi Zoltán beamter szür- keségű figurája itt imbolyog még ma is az őket ismerhetők szeme előtt. Raffy Ádám, a sikeres kultúrtörténeti regények szerzője és Berde Mária képe is felvillan még a váradi arcok között — bár ő csak néhány esztendeig ta- nárkodott Nagyváradon. íróink nagy részét és olvasóink legjavát áldozatul kívánta a második világháború. A sors kegyetlenül visszavágott: nehezen tápászko- dunk fel. De „az élet élni akar”, jöttek Bajor Andor, Hornyák József, próbálgatták már tollúkat Réz- Ádám és Réz Pál, hívta őket a Múzsa, de — részünkre sajnos — nemcsak az istennő, hanem a tehetségükre felfigyelő mozgalmasabb városok is. Az akkori sivárságban nem találhattak talajra városunkban sem ők, sem a csoda folytán megmenekült régiek, akiket származásuk, vagy szerencséjük átsegített a pokoli napokon. Gáli Ernő és Csehi Gyula, Bélteky László és Ruffy Péter, s Gréda József is szétszéledtek a világba, de hisszük, hogy amennyit városunk vesztett velük, a lelkűkben magukkal vitt Nagyváradból, annyit nyert a többi „Urbs”. Tóth István is elment tőlünk Vásárhelyre profesz- szornak, bár legtovább ő állta a sarat. Végül Fábián Sándorral — öccse, Imre csak később jött — költőként csak ketten voltunk, akik áthidalták az űrt, míg a hatvanas évek vége felé betörtek a berkeinkbe a rég várt fiatalok. Nevüket már kezdik megismerni az olvasók, s akinek könyve megjelent, napok alatt elfogyott. De könyvhöz csak kevés jutott, műveik java része ott lapul a fiókokban — egy Sötét Kéz feküdt rajtuk, mely alól alig egy-egy kéziratlap röppenhetett fel. A rejtegetett írások, reméljük, most napvilágra kerülnek lapjaink oldalain. Könyveikkel párhuzamban ideje lenne kiadni a mártír-írók jelentősebb műveit is. Hálát adhatunk a sorsnak, hogy legalább festőkben és szobrászokban gazdagabbak vagyunk, mint a szörnyű népirtás előtt. Színészeink is helytállnak Páger Antal, Dajka Margit valahai színpadán. Merész álom. Születik tán részükre nagyváradi szerzőtől is színdarab. Mit mondhatunk íróinknak serkentően és megnyugtatón? Ne hívjuk a holnaposok szellemét költőversenyre. Sokat, nagyon sokat tudtak, amit mi nem tanulhattunk el tőlük, de mi is tudunk valamit, ami belőlük hiányzott, mert az idő nekünk tartogatta nemes ajándékait. Csillogtathatjuk tollúnkat, nem vész el a tegnap fénye, sőt a múlt gazdagodik. Aki megüti a mércét, ha csak egyetlenegyszer is •leülhet ahhoz az asztalhoz, amelynek főhelyén nem egy költő, hanem maga a költészet szelleme ül. Ennél a kerékasztalnál ott ül, B mindig ott fog ülni a már rég eltávozottak szelleme. Magyar írók román írókkal együtt ülnek, s Jcö- zelebb jutnak egymáshoz azzal is, hogy fordítgatják egymás legjobb műveit. Ezt tette George A. Petre is, látom őt Várad utcáin, sötét haját, jellegzetes körsza- kállát borzolja a szél. Kopott könyvet szorongat egyik kezében, majd kinyitja, s az ujjai közt forgatva fordít- gatja gondolatban Ady Endre verseit. Radu Enescu — itteni román íróink jelese — itt él ma is közöttünk. Épp e sorsdöntő napokban — melynek igazáért kiállt — jelent meg remek esszégyűjteménye, Horváth Andor „elegáns” fordításában. Az elemzés alakjai hatalmas tudásháttérből lépnek elénk. „Hiszek a vénszerződésben”, írta valaha Mécs László. Én egyedül a szellemi szerződésben hiszek. E szellemi szerződés jegyében indul új lapunk is, hogy most, amikor „A Holnap” már tegnappá vált, e „holnapután” idején megpróbálja új szavakba önteni a holnaposok álmait. Üj lap, új írás, új idők, új tettek és főként új gondolatok. Üj gondolatok szülték lapunk címét is: KELET —NYUGAT. El lehet tűnődni rajta, e kettős cím mit jelent? Állástalan állásfoglalást! Azt, hogy lapunk magába szívja mindazt, amit a kultúra termel, és igyekszik továbbsugározni azt. Költőien kifejezve: Keletről Nyugatra tartva úgy kívánunk belépni Nyugat szép szalonjába, hogy nem töröljük le lábunkról Kelet aranysarát. (A cikk a „Kelet— Nyugat” című, Nagyváradon, 71 esztendő után ismét megjelentetett irodalmi, művészeti, közéleti hetilap 1990. február 9-i számában látott napvilágot.) Heti mottónk: „Esti meghatottan olvasta a kártyát, sokszor egymás után. Otthon járt, szőlőben, a vadszőlővel befuttatott lugasban, a tisztaszoba zöld bársonyzsöllyéi között. Imádattal fogta át kedveseit, mert ő mindezek tetejében még jó fiú is volt és szerető testvér.” KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Arcok közelről Koszta Rozália: Mogyoróssy János portréja Kántor Zsolt — 1988 karácsonyán beszélgettünk utoljára „írásban”, gyerekkorról, ami a legmeghatározóbb, aztán az életről, ami a „nemzet napszámosainak” kijut, a barátságról, költészetről, Szarvasról, ahol laksz most is, de már 1989. áprilisa óta Békéscsabán, a Tevan Kiadónál dolgozol, mint irodalmi szerkesztő. A Köröstájban 1989- ben közölt verseidért a napokban nyerted el a dr. Bo- dicsi Zsuzsa adományából kiírt díjat, és most ebben a rovatban kérdezem: változott-e az életed, hogy a Te- vanhoz kapcsolódtál? — Igen. Végre azt csinálhatom, ami gyerekkori vágyaim egyike volt: iroda- lomközelben élek. Közeledve a krisztusi korhoz, meg- fontoltabbnak érzem magam, nem hittem el, hogy így lesz, hogy az ember mindinkább gyanúval szemléli a világot, a feléje közeledőket, és jobban meggondolja, mit cselekszik. A világképem, amiben gondolkozom, persze, nem változott. — Mi ez a világkép? — Ez a világkép a család, a művészet és a belső lelki élet egyensúlya. E három egységet megtalálni, tudom, végül is elérhetetlen, de sok harmonikus pillanat lehet az életünkben, ami jó. — Hogyan éled meg 1990. márciusát? A harmónia oldaláról tekintve szét? Mit látsz onnan? — Hogy milyen 'küzdelem ezekben az időkben gyökérvesztés nélkül megélni mindazt, ami van. Hogy csak azok képesek erre, akik eddig is egyféleképpen cselekedtek, tehát saját érték- rendszerük volt. Reménykedem, hogy a szabad érték- választás világa jön el, és nem az újabb értékvesztéseké. — Tavalyelőtt karácsonykor azt mondtad: kultúra- szegényebb lett a világ. És ez a mostani? Még szegényebb? — Még szegényebb, sajnos, bár vannak külsőségek, például, hogy több a lap, több a kiadó: ez azonban csak a látszat. A hétköznapok felfokozott politizálása elsodorhatja a kultúrát kereső érdeklődést. Sodorja is. De hát embere válogatja. Én például még többet olvasok, hogy tisztábban láthassak, hogy el ne keveredjek. A szilárd, belső magba kell kapaszkodni, akkor nem lehet baj. Látható, hogy nagy a tolongás a damaszkuszi úton, de itt is az igazi emberi indítékok segíthetnek. Maszkokkal is találkozunk erre: de hát az istenek maszkjaiba bújt bábok ideje is lejár. Az Ariadné fonala mentén visszatalálnak hozzánk az értelem vándorai. — Mit hoznak azok? Verseket is? — Feltétlenül és újakat, újakat! Megtaláltam a saját beszédmódomat: mindahhoz kapcsolódik, amit eddig is magaménak vallottam. Egy letisztultabb, távolságtartóbb költészetet hiszek jónak, a vívódásaim megfogalmazását, új támpontok keresését a világban; átélni és elmondani a közösségek megtalálásának élményeit. — Legyen úgy, Kántor Zsolt- Sass Ervin Kántor Zsolt versei: Szabadság-szabásminta Másban is magamat figyelem, hogy oszlik tükörképem mássá, mint ami. És másként is képvisel egy nagyobb egészt. Képtelenség hasonlítani. Mégis HASONmás, ha nem is ugyanaz, mint más bennem, ki ön-arcát keresi, más magasából könnyebben leveti magát, hisz amaz belseje puha mag. Nekem mindenki lágyabb, kenhetöbb, mint jómagam, ezért ágyazódom abba, ami betölt: más arca van... Térré tört síkok Az érzés kiröppen. Hiába őrli még több fájdalom, még mindig túl emelkedett. Nem elég „gazdag”: súlytalan. Pályája is csak szimbolikus. Elképzelt, jelöletlen. És mennyit veszít önmagából még így: egyöntetűen is, hisz zúzzák a súrlódás kövei. Mert minden vonzalom, vágy a halálig növeszti sugarait. S ott, a végzet orsójára fölcsévéli végtelen szálait, átadva enyészetnek, kiürültségnek, míg valaki föl nem emeli, s azt nem mondja: „ö volt az!” László üzenete Erzsébetnek a hajnali dália a tűzbe hajol, hajadba oly jó az éj, csónak virágokkal kirakva a vízen tavirózsák nyíló holdszirmok tükörben hal: vers, amit megírok egy ág a fűre vérzik, harmat az érzés fehér csontokban a kék ég bogarak sírnak lopakodik az áhitat mindig meghalunk egy nő miatt A modalitás és a fájdalom Piros tollak a parton, egy harc maradványai, ahogy a szél emlékezik, úgy lyukad át az öröklét halálommal. Egy égboltba vert szeg: a hold elgörbült a rettegéstől, mint riadt ajkaim. Néha álmodom: drótból vagyok, hajlítgat isten, s tenyereiből készít ereszt, ha eső jön. A viharban forró bádogra hullok, gurulok az éjben, mint megunt, szomorú játékbaba. Elek, de végigalszom a háborúkat, mindent látok és érzek, de valami finoman áterezett fátyol mögül. Jég alatt ágak, tűlevelek, széttört árnyak, mint betűim tekinteted üveglapja alatt. Mint áradó vizek, töltik be napjaimat szavaid. Fémek zörögnek éjjel, amikor lélegzem. Kéziratokba csomagolt csontjaimra lehajtod fejed.
