Békés Megyei Népújság, 1990. március (45. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-10 / 59. szám
1990. március 10., szombat o BELPOLITIKAI ÉS KULTURÁLIS MELLÉKLET Háttér rajz a privatizációhoz Felelősség a földek eladásáért 1990. február 10-én 16 ezren tiltakoztak a Parlament előtt a földtörvény ellen. Demokratizálódásunk egyik Legfontosabb fordulónapját, amit a vidéknek az egyszerű parasztembereknek köszönhetünk. Mi történt?! A föld népe felemelte a szavát az ellen, hogy — a törvényt nem sértve — a termelőszövetkezetek eladhassák a földet. Először fordult elő, hogy az ország sorsát hosszú távon meghatározó kérdésben, a tulajdonreform ügyében az ország népe hallatta szavát. Ezek után már nem Lehetséges, hogy szűk szakmai körök határozzák meg a tu- lajdonreform tartalmát és menetét. 16 ezer ember szavát már nem lehet semmibe venni! Ennek jelentőségét az a néhány tucat ember tudja felmérni igazán, akik eddig kétségbeesve, már-már tel“ jesen reményt vesztve harcoltak azért, hogy végre megszűnjön az a több mint egy éve fennálló helyzet, miszerint az érvényes törvények lehetővé teszik a vállalati vagyon eladását. Miközben semmiféle garanciát nem tartalmaznak arra nézve, hogy azt értéken adják el. Arra törekszünk, hogy a vagyonvédelmi törvény valódi garanciákat tartalmazzon az értéken aluli eladással szemben. Megítélésem szerint a jelenlegi állapot kialakulásában nagy felelősség terheli a kormányt, az MSZMP-t, MSZP-t és eltérő mértékben az ellenzéki pártokat is- Vegyük sorra, ki miben és mennyire marasztalható el. Legsúlyosabb a felelőssége az 1989 őszéig hatalmon lévő MSZMP-nek és a Né- meth-kormánynak, mert rossz sorrendben hozták a törvényeket. Így állt elő az a helyzet, hogy az értéken való eladást törvényileg szinte semmi sem biztosította, és az idén januárban hozott törvény biztosítékai is a szükségesnél gyengébbek. A kormányon belül tevőleges, ezért súlyos felelősség terheli Sárközi Tamást, aki a tulajdonnal kapcsolatos törvénykezési munkát 1989 kö- Istvánt, aki mint privatizá- zepéig irányította, Tömpe ciós kormánybiztos erélytelennek bizonyult, és bírálható azért, hogy a mai napig sincs olyan információs rendszer, amely alapján az ország népe, a Parlament, a kormány tájékozódni tudna az állami vagyon eladásáról. Nem hagyható ki a sorból Martoni János, aki nem tudta elérni, hogy erős biztosítékok legyenek a vagyonvédelmi törvényben. (Tömpe István felelősségét némileg menti az, hogy eredménytelenségét látva, lemondott kormánybiztosi pozíciójáról.) Az MSZMP, mint kormányzó párt semmit sem tett a visszaélések ellen, sőt, azzal a technikával, ami a vagyon áron aluli eladását lehetővé teszi, igyekezett a saját vagyonát is kimenteni a társadalmi ellenőrzés alól. Ezt az SZDSZ teljesen jogos akciója részben meggátolta. Az MSZMP szavakban ugyan elítélte a visszaéléseket, de ezenkívül nem csinált semmit. Ki hallott arról, hogy olyan vezetőt kizárt az MSZMP a tagjai közül, aki kétes vagyonügyiéibe keveredett (pedig akkor még szinte mindegyik vállalati vezető MSZMP-tag volt)? Az MSZMP jogutódjaként létrejövő MSZP-nek ugyan erősebb lett a hangja a visszaélésekkel szemben, de a gyakorlatban ugyanúgy nem tesez semmit, mint jogelődje, ezért cipeli magával annak felelősségét. Az ellenzéki pártok közül — véleményem szerint — a legsúlyosabb felelősség az SZDSZ-t terheli, mert miközben jogos és hangos kampányt folytatott és népszavazást követelt a pártvagyon ügyében, meggátolta a háromoldalú tárgyalásokon az ellenzéki pártok és a harmadik oldal egységes fellépését az áldatlan jogi helyzet megszüntetéséért. Ennek a sajtóban megjelenő bizonyítékai a következők: a háromoldalú tárgyalások tulajdonreform szekciójának szeptemberi tárgyalásán részt vevő ellenzéki pártok — a harmadik oldal teljes körű támogatása mellett — közös nyilatkozatot adtak ki- E dokumentumban az aláírók a felelős állami és gazdasági vezetők felelősségre vonását szorgalmazták, valamint konkrét javaslatokat tettek a folyamat megfékezésére. A jelenlévő SZDSZ nem írta alá a nyilatkozatot. Az az SZDSZ — amely a politikai tárgyalásokon felállt a tárgyalóasztaltól — a gazdasági tárgyalásokon a tulajdoni kérdésben egyedül maradt ülve az MSZMP-vel. Tette ezt akkor, amikor minden jelenlévő szervezet képviselője felállt, mert hónapokon át — a folyamatos követelések ellenére — a résztvevők nem kaptak megfelelő információt a spontán privatizációról. Elgondolkodtató, hogy az SZDSZ, amely politikai síkon kérlelhetetlen és kockázatokat is vállaló harcot folytat a kormány és az állampárt ellen, s kirobbantotta a pártvagyon- és lehallgatási botrányt, az Ápisz-botrányra — ami gazdasági és társadalmi súlyát tekintve a többi botránnyal egyenértékű volt — alig reagált. Kritikájának éle az MSZMP-vel megegyező volt. Az információk nyilvánosságra hozása ez esetben nem az SZDSZ nevéhez fűződött. Pedig könnyen hozzájuthattak volna az adatokhoz, hiszen a fő gazdasági szakértőjük Tardos Márton, s a vezetése alatt működő Pénzügykutató Rt. is részt vett az Ápisz átalakításával kapcsolatos szakértői munkában. Az SZDSZ szakértői részt vettek a tulajdonreformmal kapcsoalatos törvények szakértői előkészítésében, véleményezésében. Például Tardos Márton is részt vett az átalakulási törvény kidolgozásában. Juhász Pál, az SZDSZ mezőgazdasági szakértője pedig nyílt fórumon kijelentette, hogy a földtörvény kidolgozása során sikerült elérnie, hogy a vaskalapos állami bürokraták elképzeléseivel szemben az ő elképzeléséhez közelebb álló törvényt terjesszenek elő- Az SZDSZ ezt a szakmai befolyást viszont nem használta fel arra, hogy kellő vagyonvédelmi szabályokat építsenek be a törvényekbe. Az SZDSZ gazdasági szakértői nemcsak részt vettek a tulajdonnal kapcsolatos törvényelőkészítő munkában-, hanem a törvényekben rejlő lehetőségek tevőleges megvalósításához is jelentős mértékben hazzájárulnak, hiszen a Pénzügykutató Rt. egyik fő bevételi forrása azon szakértői tanulmányok díja, amit a vállalatok az általuk készített átalakulási tervekért fizetnek. Ez alapián érthető a Pénzügykutató Rt. igazgatójának véleménye, miszerint a folyamatot nem szabad korlátozni, csak kis korrekciókra van szükség. Egy üzletember esetében még elfogadható a fenti magatartás. de egy SZDSZ-po- litikustól már nem. Náray László pártonkívüli közgazdász Tempora mutantur Ügy látszik, I. Lothar római császár is bejárta a damaszkuszi utat annak idején, ezerszázötven évvel ezelőtt, amikor testvéreivel gyilkos háborúba keveredve rádöbbent a helyzet tarthatatlanságára, és szétosztva birodalmát fiai között, kolostorba vonult. A történetírók szerint ekkor, 840-ben összegezte elhatározását emígyen: „Tempóra mutantur et nos mutamur in illis” azaz: ,,Az idők változnak és velük együtt mi is változunk”. Amikor felsős gimnazistaként (még nyolcosztályos gimnáziumban) először került elém I. Lothar nevezetes mondása, nem sokat törődtem vele. Ha annyi megmaradt bennem, hogy az első felét soha nem felejtettem el, az sok. De a lényege csak az idő múlásával érkezett meg hozzam, amikor már a saját tapasztalataim is érthetőbbe világosabbá tették azt, hogy „Az idők változnak és velük együtt mi is változunk”. Mostanság pedig egyenesen szédítő, hogy ezerszázötven esztendő távolából elém lep ez a római császár, aki testvérei életére tört, aki nem riadt vissza semmiféle eszköztől, hogy vélt igazát keresztülvigye; szóval ez a császár elém lép és azt mondja: nos mutamur in illis”, hogy velük együtt (mármint az időkkel) mi is változunk. Napi töprengéseim, gondolataim egyik széles csapása éppen ez. az emberi változások megfigyelése, elemzése, osztályozása: ki miért, merre és meddig? Hogy valóban damaszkuszi-e az az út, amelyen járva valaki a homlokara csap, és átlényegül valami (valaki) egészen mássá, élve az újabb keletű érveléssel, hogy egy darab damaszkuszi út mindenkinek kijár. Hogy aztán I. Lothar- hoz hasonlít-e a változások eredője, hogy igazi rádöb- benés-e, vagy csak magán jelenet egy magánszínházban: nos, ez mar nem könnyen eldönthető csak úgy egyszeri ránézésre. Mert az „idők” valóban „változnak”, olykor órákban mérve, de lényegüket tekintve (nyilván) hosz- szabb idő után történelmi léptékben. Ha pedig az ember (a sok millió, tévedés ne essék!) képes változni, ha vannak (lesznek), akik segítik ebben, akkor I. Lothar szavait akár világtanulságként is felfoghatom, de reményt és bizalmat sugárzó erőként mindenesetre. Képzeljük csak el, kedves olvasóim, miféle győzelem volt ez az öröklétűvé emelkedett bölcs mondat a római császár számára, amikor megfényesedett előtte vívódásainak feloldása, amikor megértette, hogy az idők változásaival az embereknek is változniuk kell, mert ha nem, akkor vagy az idők változásai zuhannak szakadékba, vagy a változások söprik el azt, aki képtelen belépni az új időknek kapuin. Azt hiszem, I. Lothar beléphetett volna, s hogy mégsem tette, hogy a kolostort választotta, az emberi nagyságának bizonyítéka volt: fiaiban látta az egyedül lehetséges kibontakozást. Igen, ez a szó már nagyon mai, és tévedésekre is okot adhatna. Semmiképpen nem szeretnék rossz váltó- állítással nemzedéki ügyet csinálni abból, ami nem az, azon egyszerű oknál fogva, hogy a gondolat kristályo- sulása nemigen kötődik életkorhoz, világosabban: a világ és az ember változásai függetlenülnek attól, hogy ki mennyi időt töltött már el életéből ezen a földön. Egyetlen, ami bizonyos: a világ változásaival mindenki megváltozik. Ki így, ki úgy, ki ennyire, ki amannyira, ki embertársai hasznára, ki pedig csak önmaga hasznára, amig teheti. És még valami tisztelt olvasóm! A világ nem úgy változik, hogy „fogja magát” és holnaptól másmilyen lesz. A világ — legyenek bár felgyorsult kitérői — fokozatosan, épülve változik. Ha nem úgy, ha erőszakos gyorsítókat táplálnak belé, a türelmetlenség és a következetlenség keményen visszaüt. Lehet, hogy nem egy hét, egy hónap, vagy egy év múlva, hanem évtizedek után éppen. Jó lenne tudni, elmondják-e rólunk fél évszázad után például, hogy ezek itt, 1990-ben tudták-e mindannyian, hogy mit tesz az: „Tempora mutantur et nos mutamur in iiws”. Magyarul is jó, ha megtanuljuk. Sass Ervin Lehet-e esély a túlélésre — kizárólag fogyókúra árán ? A Szolnoki Kőolajipari Kutató önszanálása Ami elől évek óta sikerült, újabb és újabb veszteségek árán kitérni — a világbanki diktátumok ellenére is — az a munkanélküliség ugrásszerű növekedése. Most azonban, szinte varázsütésre, máról holnapra realitássá vált. Egyre több ember, család kerül létbizonytalanságba, és ma már arra is akad bőven példa, miként lehet alkalmazottak százainak egy-két hét leforgása alatt felmondani, korszerű üzemrészeket kiüríteni. Jó példa erre a Szolnoki Kőolajipari Kutató Vállalat gyors átszervezése, ahol 10 nap leforgása alatt a 3100 fős munkavállalói létszámot 2000—2300-ra csökkentették. Nehéz súlycsoportból könnyűbe — Ha nem lépünk ilyen gyorsan, akkor a vállalat szanálása pár hónapon belül elkerülhetetlenné válik. Mi azonban „életben” akarunk maradni, hiszen a kőolajipari kutatás, mint vállalkozás, egészséges testsúly esetén önfinanszírozó. S ha még sikeresen is menedzseljük, akkor nem kevés pénzt hozhat a konyhára — érvel dr. Hingl József vezérigazgató, aki egyszemélyes felelősséget jelentő döntésével alaposan felkavarta a vállalati dolgozók kedélyét. Tudniillik az orosházi és az egri gyáregység március elsejével megszűnt, csak az üresen tátongó épületek és eszközök maradtak egyelőre a helyükön. A karcsúsításnak köszönhetően mintegy 200 millió forinttal csökkent a vállalat költsége, pontosabban fogalmazva a munkabérre fordított kiadása. Bár, hogy ez önmagában aligha jelent szerkezetváltást, illetve biztos talponmaradást, ahhoz aligha férhet kétség. Nincs ugyanis konkrét felmérés a vállalatnál arra vonatkozóan, hogy a 200 millió forintos bérköltség-megtakarítás milyen veszteségeket von maga után. Hiszen több milliárd forint értékű eszköz állt le, amely a jövőben nem termel értéket. Orosházán például a forgalomból kivont, darabonként 100 millió forintos értéket meghaladó fúróberendezések jelentős része az ócskavastelepre kerül. A kiszolgáló, korszerű szervizműhely a berendezésekkel, műszerekkel együtt márciustól bolt tőkeként nyeli a forintokat. A dolgozók, úgy tűnik, jogosan háborodtak fel azon, hogy 10 nap alatt kerültek létbizonytalanságba. A vezérigazgató a gyors döntését a következőkkel indokolja: amennyiben egy vállalat munkája két megrendelőtől függ, oly mértékben kiszolgáltatottá válik, hogy kénytelen egyik napról a másik- Ta dönteni. Kenyérharcból kenyértörés Az egyik megrendelő egyébként az Országos Kőolaj és Gázipari Tröszt (OKGT). A tröszt a geofizikai méréseredmények alapiján az olajlelőhelyek mélyfúrással történő feltárására ad megbízást a vállalatnak. Kockázatát eddig a tröszt finanszírozta. Könnyen előfordulhat ugyanis, hogy a mélyfúrásos kutatások nem igazolják a geofizikai mérés- eredményeket, nincs a jelzett helyen kitermelésre érdemes mennyiségű anyag- A másik megrendelő, amelyik évtizedek óta munkát ad a kőolajkutatóknak, a Nagyalföldi Kőolaj- és Földgáztermelő Vállalat. Azonban, sajnos, ők sem bővelkednek guruló forintokban, így a megrendelés részükről is jócskán megcsappant. Állítólag már 1987-től fokozatos létszámcsökkentésre kényszerült a Kőolajipari Kutató Vállalat. Két év alatt, ’89-ig, 400 ember hagyta el a céget. 1989. decemberében, szinte az utolsó pillanatban realizálódott, az idei évi megrendelés. A 207 ezer méteres feltáró fúrás helyett, mindössze 116 ezerre jelent megbízást. Sőt, a tröszt átszervezése miatt, a kutatófúrásokat januártól a Geofizikai Kutató Vállalat végzi, így az eszközök és az alkalmazottak egy része átkerül a kőolajipari kutatótól. Tehát a jövőben még nehezebb a helyzetük, hiszen kizárólag a Nagyalföldi Kőolajipari Vállalat megbízásától függ a szolnoki kutató vállalat mindennapi kenyere. Bár igaz az is, hogy 1972- óta, a vállalat megpróbál a nemzetközi piacon is labdába rúgni. Csakhogy, állítólag a kőolajipar ma nemzetközi viszonylatban is lecsengőben van. Egyáltalán nem könnyű külföldön megbízást kapni. A hetvenes években, az iraki mocsarak területén a vállalat jól fizető olaj kútfúrásokra szerződött, ám az irak—iráni háború kitörése, és az ezzel járó bizonytalan fizetések miatt, a munkát beszüntették. Görögországban és Franciaországban termál és gőz- kutak fúrására kiírt versenytárgyalásokat sikerült ugyan megnyerni a cégnek, azonban ezek a munkák csak nagyon kis szeletet jelentettek a vállalati szabadkapacitásokból. Mintegy 30 főnek sikerült két évre Tunéziában, a kősivatagban, embertelen körülmények között, munkát adni, de ez is csepp a tengerben. Csak ideig-óráig menthető... Arra a kérdésünkre, hogy pillanatnyilag vajon a vállalati pénzforrások, vagy a felszínre hozandó olaj a szűk keresztmetszet, a vezérigazgat ó határozott választ nem tudott adni. Valószínűsíthető azonban, hogy a cég inkább a finanszírozási gondok elől menekült. A radikális létszámcsökkentés oka a pénzhiány. Igaz, azt is megtudtuk, hogy az utóbbi években az alföldi térségben nem sikerült az algyői, vagy a szeghalmi olajmezőkhöz hasonló lelőhelyekre bukkanni. Sajnos további terheket jelent, hogy a geofizikai mérések alapján feltételezett új alföldi olajmezők kitermelésére felvett világbanki hiteleket úgy kell visszafizetni, hogy potenciális nyersanyag-lelőhely nincs mögötte- Egyes információk szerint, a fúróberendezések is alkalmatlanok arra, hogy a jelzett helyeken feltárják a mélyebben fekvő nyersanya gmezőket. Mindenesetre a szolnoki vállalat megpróbál letérni a kényszerpályáról, mert valamilyen formában szeretne „életben” maradni. Azonban a racionálisnak tűnő átszervezés, illetve létszámcsökkentés önmagában kevés reményt ad a túlélésre. Érthetetlen az is, miért nem készült fei időben a vezetés a váltásra, hiszen a központi források csökkenése és a jövedelemforrások növekedése nem most kezdődött el a magyar gazdaságpolitikában. Csak látszólagos megoldást jelent Szolnokon az osztrák—magyar BOHRAR- GE fúrócsőgyártó 'kft. élet- rehívása is, hiszen mindösz- sze 60 főnek ad a jövőben munkát. Bizonyosra vehető, hogy az 1000 fős, több szakmával rendelkező, nemzetközileg is elismert munkaerőt „kidobni az utcára” csak látszólag jelent nyereséget. valójában a szolnoki Kőolajipari Vállalat fel- morzsolódásának első fázisát is jelentheti. Mert váltani és életben maradni, kizárólag drasztikus fogyókúrával csak ideig-óráig lehet. Rákóczi Gabriella
