Békés Megyei Népújság, 1990. március (45. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-06 / 55. szám
1990. március 6., kedd Román nemzetiségű diákokat bántalmaztak Gyulán (Folytatás az 1. oldalról) alany. — A kollégium ajtajában álltam, és amikor megláttam, hogy a társamat verik, rögtön beszaladtam valami „eszközért”. Egy felmosófát találtam. — Ezt használtad is? — vágok közbe. — Mivel a támadók nem tágítottak és a kollégiumban is betörték a portaablakot, valamint bicikliket rongáltak meg, hadonászni kezdtem a fával és az egyik srácot, sajnos elég rendesen eltaláltam a fején. Nekem ilyenfajta gondom még sosem volt, remélem, a randalírozók is csak az ital hatására cselekedtek így. Az utolsó mondatokat már együtt hallgatjuk a kollégium vezetőjével, aki kéri, hogy a nevét ne hozzuk nyilvánosságra. Az eddig halottak alapján, illetve amit elmond, megértem. — Bár ű4^n általános, ami történt, mégis van bennünk mostanában egy kis félsz. Tavaly betörték az. intézmény névtábláját, az elmúlt pénteken pedig egy másik kínos jelenetnek voltam részese — mondja a kollégium vezetője. — A Művészek a romániai művészekért kiállítás megnyitója után átmentünk a közeli borozóba, ahol éppen arról beszélgettünk, hogy mennyire felemelő a Békés megyeiék segítsége. Valószínűlég románul is megszólalhattunk, mert két kártyázó öregúr fennhangon kijelentette, hogy „Magyarországon vagyunk”. Az ilyen megnyilatkozások gyengítik a magyarok és a románok kapcsolatát. — ön szerint mindez a régi ellenségeskedésre vezethető vissza? — Az egyszerű emberek között nincs ellenségeskedés. Viszont ha a felső vezetők mindkét részről: tüzet csiholnak, akkor lent is elszabadulnak. az indulatok. Pe- cjig most lenne leginkább szükség a türelemre és a nyugodtságra. — Visszatérve a diákok megaláztatására, hogyan ítéli meg a történteket? — Azt is nézni kell, hogy néhány részeg fiatal ragadtatta el magát. Természetesen ez nem mentség, hiszen ezzel bennünk szorongást, a kisiskolásokban pedig félelmet keltenek. Volt olyan édesanya, is, aki a történteket hallva aggódva hívott fel bennünket. Mindenesetre én bízom abban, hogy az emberek többsége elítéli az ilyen cselekedeteket és továbbra is tudunk egymás hántása helyett barátságban élni — búcsúzik a kollégiumvezető, miközben az én fejemben az jár, hogy mikor jön el az az idő, amikor szorongások és félelem nélkül, bátran meri vállalni a nevét. Nyemcsok László Hajléktalanokról humor nélkül Szociálpolitikai fórumsorozatnak ad otthont a megyei művelődési központ Tégla Közösségi Háza. Legutóbbi rendezvényükön a vendég, Nagy Bandó András humorista és Havasiné Vá- radi Anna, a Hajléktalanok Rehabilitációs Otthonának igazgatója volt. A sokáig szemérmesen elhallgatott, ámde létező, s egyre keservesebb szegénység, hajléktalanság témáját vitatták, elemezték a jelenlévő szociálpolitikai szakemberékkel. Bombaként robbant a hír Nagy Bandó András hallott a megfagyott hajléktalanokról és segíteni akart. Természetesen rosszízű az éle, melyet időnként hallani: „Miért nem vitte őket saját otthonába?” A több százezer, tízezer, egyre gyarapodó, a társadalmi kényszer sodrásába került embersereget nem tudná senki bármekkora nagy házban ellátni. Annyit viszont elért a humorista, hogy bombaként robbant a hír; megjelent a hajléktalanok „Déli Hadseregcsoportjánál”, zsíros kenyeret és segítséget vitt nekik. Látott toprongyos, koszos csavargókat, halálos betegeket, gyógyíthatatlan alkoholistákat, kilakoltatott családokat, a társadalom számkivetettjeit. Ott -már az is úr volt, aki 1 helyett 3 papundekli papíron alhatott éjszakánként. Németh Miklós miniszterelnök, Kárpáti Ferenc honvédelmi miniszter, Keleti György ezredes, a honvédség szóvivője, Edelényi Gábor rádióriporter segített Bandának. Először Csillebércet szerezték meg, majd a törökbálinti kiszolgált honvédségi barakkokat Itt próbáltak otthont teremteni 4-500 hajléktalannak Váradi Anna segítségével, Bandó menedzselésével. „Ez nem olyan menedékhely, hogy este be, reggel ki” — hallottuk. — „Itt ön-, kormányzat alakult, finomkodni nem lehet, nevelni késő. Aki rászolgál, az elé korlátokat -kell állítani.” Nagyon sok ember évtizedek után itt aludt újra először fehér ágyneműben, itt fü- rödhetett meleg vízben és érezhette embernek magát. „Ha azt írtad le a követelésedben : mi is emberek vagyunk, viselkedj is úgy!” — szólt a határozott irányítás. A humorista most nem a humorával politizál: „40 napos özönvízszerű együttlét- ben találkoztam ezekkel az emberekkel” — meséli, s hallottuk, hogyan szed össze az egyik cégtől csirkeaprólékot, másoktól sakktáblákat, szerez munkát, szervez véradást. A „Villonunkat”, egy öreg magáramaradottat, egyházi szertartással, tisztességgel eltemettük, és ő jelkép lett — idézi a legutóbbi megrázó közös élményt, hiszen eddig az „ilyeneknek” még koporsóra se futotta. M hajléktalan még nem alvilági Anna a szociális munkás szakértelmével döbbentette ra a hallgatóságot, kik jutottak odáig, hogy hajléktalanok lettek. — Mit kezdjünk a kétség- beesett 400 perifériára került emberrel, kezelhetőek lesznek ilyen tömegben együtt? Kik ezek valójában? — latolgatta. — A legnagyobb százalékban elvált apák, akik 2-3 gyermek után fizették tartásdíjat, lakásuk nincs, havonta 3-4000 maradék forintjukból pedig nem tudnak megélni. Másrészt az idős -emberek, akik' a család terhére váltak. Gyakran úgy, hogy gyermekeik a saját családjukkal 4-5-en laknak egy-másfél szobás lakásban, hová férne ott el az öreg? Egyre több a kilakoltatott család, amelyik lakbért nem tud fizetni, s olyan szükséglakást kap, amelyből az önkényes beköltözőt nem képes kitenni. Börtönből szabadultak, munkahelyet, lakást alig, vagy soha nem találnak maguknak. Rengeteg a hajléktalanok között az alkoholista és a kábítós. Ezek terelődtek össze a Déliben. Az új otthonban munkakönyvhöz, személyi igazolványhoz jutnak, de ettől még ‘számtalan a megoldatlan kérdés. Hová kötődhet az ilyen ember, hogyan tud talpra állni, új életet kezdeni, lakást igényelni, -netán élettársat találni?! Soha, sehol, semmi nem volt az övék, mégsem az a megoldás, hogy alájuk tegyük a készet. Abban kell őket segíteni, hogy képesek legyenek maguk elérni valamit. Hatalmas vitát, hozzászólások özönét váltotta ki a bevezető két előadás. — A hajléktalanok utánpótlásáról gondoskodik a magyar gyermekvédelem — vélte az egyik hozzászóló. Az alvilág és a hajléktalanok fogalmát nem szabad azonosítani, de a hajléktalanságból könnyen lehet az alvilágba süllyedni. Költfii a kérdés Munkahelyekre van szükség, elkülönített alapot képezni az adóból az ilyen csalódott, kétségbeesettek felkarolására. Rabszolgatartó ez a (társadalom?!' Ha dolgozol, megpróbálsz rendesen élni, gyűjteni, családot, alapítani, miből teremted meg az első lakásod? Költői a kérdés. A békéscsabai szociális munkások a hajléktalanok esetében kis létszámú átmeneti otthonokban gondolkodnak. Így jobban tudnak az egyes emberrel törődni. Bandó arról is beszélt, hogy feltétlenül szükséges nagyobb városokban hajléktalanok otthonát létrehozni, országos hálózatot kialakítani a Szegények önsegélyezők Szervezetének (SZÖSZ) segítségével. A hajléktalanok sorsának jobbra fordulásáért alakítsanak kuratóriumot, neves, jeles személyiségekből. A tapasztalatuk szerint vannak kezelhetetlen esetek a rehabilitációs otthonban is, akik sem dolgozni, sem alkalmazkodni nem akarnak. A négyszáz közül harminc ilyen ember akadt az otthonban. .Hatalmas lelki válságot okoztak a vezérkarnak, mert a többiek érdekében úgy kellett dönteniük, hogy ezektől megváljanak. Az otthonban, ilyen sok „családtag” között szinte katonás rendnek kell lenni. A legtöbben a környező településeken dolgoznak, kertészkednek, vannak, akik a telepen kaptak munkát. A fizetésüket Bandóval együtt veszik fel, és Váradi Anna szigorú pénzügyi felügyelete mellett heti bontásban kapják vissza. Meg kell tanulniuk a pénzzel bánni, azért folyamatosan megdolgozni. A fórum résztvevői közül néhányan kétségbe vonták a társadalom felelősségét, és elsősorban az egyén hibáit, bűnösségét hangsúlyozták. Igaz, ezek az emberek nem vétlenek hajléktalanságukért, de a társadalom is vétkes és az emberek többsége közömbös, vagy éppen gyűlölködő. A Téglában láttuk a „hajléktalan^ forradalmárt”, aki 1956 miatt 15 évet ült börtönben, majd sehová nem kellett. Sem embernek, sem munkásnak. Hallottunk a papáról, aki évtizedek óta abból él, hogy pár forintot üvegezik össze kukából, így teremti elő a napi fél liter tej és kifli árát. Nem akadt senki, aki őt időben kórházba utalja, a lábujjai lerohadtak, a lábát amputálni kellett. „Mit ennél öreg?” — kérdezték tőle az otthonban. Legnagyobb vágyát így motyogta el: „Csurgatott rántott levest és krumplis tésztát, ha kaphatnék.” Aradon, nem is olyan régen ötven méterenként kuporgó koldusokat láttam a földön, féllábúakat, kisgyerekeket szorongatókat, nyomorultakat. A látvány szívszorító volt. Lehet bármelyikük rászoruló és lehet számúikra csupán megszokott, „kényelmes” pénzkereseti forrás ez a módszer. A szegénység közöttünk is szedi az áldozatait. Ne feledíuk! Bede Zsóka Március 3-án reggel hiába mentek a vásárlók a békési boltokba, hogy beszerezzék a hét végére a kenyeret és más péksüteményt, mert a polcok üresek voltak. Az üzletvezetők próbálták hívni telefonon a helyi sütőüzemet, ám hasztalan: nem vették fel a telefont, ugyanis szabad szombatjukat töltötték az ott dolgozók, akik eddig mindig máskor vették ki szabadnapjukat. De nézzük sorjában, mi is történt. Bondár Gábor, a Munkásőr utcai ABC vezetője: — Reggel 6-kor szokás szerint kinyitottunk, ám csak nem jött a péksütemény. Aztán kocsiba ültem, s abban hoztam Békéscsabáról Békésre, két fordulóval 380 darab kilós kenyeret. El lehet képzelni, milyen lett ettől az autóm, de kénytelen voltam ezt tenni, olyan sok ember várt addig a boltban és az utcán. K. Nándorné: — Mentem 8-kor, utána 9-kor, várakoztam is, mert pechünkre, pénteken elfogyott az ösz- szes kenyerünk ... H. Júlia: — Félórát vártam, amíg végre megjött a boltos, a személygépkocsiba pakolt rakományával. Szűcs Mihály, a Csabai úti ABC vezetője: — Kitalálták Békéscsabán, a sütőiparnál, hogy szombaton onnan szállítják a kenyeret, s nem a helyi üzemből. Csak hát nem hozták, illetve igen, de jó későn, délelőtt 10 óra 20 perckor. Addigra már olyan volt itt a hangulat, hogy szinte minket akartak felszeletelni az emberek a hiányzó kenyér helyett. Tele volt az üzlet, és sokan álltak az utcán is. Ránk haragudtak, pedig mi igazán nem tehetünk semmiről. Sőt, a kár is a miénk, mert mire megjött a kenyér, sokan elmentek, vissza se jöttek, s a nyakunkon maradt 110 kilogramm. Ezt a sütőipar nem veszi vissza, mi pedig féláron tudjuk eladni — disznóeledelnek. Máskor ritkaságszámba megy, ha szombaton nem tudunk eladni néhány kilót. F. Jánosné: — Korán reggel jöttem kenyérért, de nem volt, így hát hazamentem, aztán a menyem hozott máshonnan, a Munkásőr utcából. Nem szép dolog, hogy így megjáratják az embereket az alapvető élelmiszerért. K. Irma: — Valóságos ingajáratot folytattam a bolt és a lakásom között, pedig közben már az ebédet kelHáronsztr sok pelenka Dávid és húgai A kis csorvási ház éppen átalakítás alatt áll. Rá is fér, hogy bővítsék. Hirtelen szaporodott kettőről ötre a család létszáma. Öröm persze ez az esemény. Nyolc éve vár rá a fiatal házaspár ... És gondolom, jól jön nekik az az automata mosógép és a 10 ezer forint, amit Nemes Gyula, a Hungária Biztosító vezetője hozott a fiatal párnak. Rózsavölgyi Kálmánná derűsen fogadja a váratlan vendégeket. Éppen az özön pelenka teregetésével van elfoglalva. A három baba Négyszáz kilovoltos transzformátort szerelnek fel az Országos Villamosipari Távszolgáltató Vállalat Békéscsaba melletti alállomásán, mely a megye energiaellátását jelentősen javítja. A 240 tonna súlyú transzformátor vasúton érkezett, majd egy 60 méter hosszú, 3,5 méter széles közúti szerelvényen szállították tegnap este a helyszínre Fotó: Gál Edit A boltesokat akarták felszeletelni Miért érkezett késve a kenyér Békésre? Darvast Mihály, a békési sütőüzem vezetője: — Mi nem helyeseltük azt a megoldást, hogy az egyik hét végén itt, a másikon Békéscsabán készüljön a. péksütemény. Rajtunk nem múlott semmi. Hégely Imre, a megyei sütőipari vállalat termelési osztályvezetője: — A sütőiparban eddig nem volt szabad szombat, csak máskor kivett szabadnap. A dolgozók érdekében és a költségmegtakarítás miatt gondoltuk úgy, hogy egyik hétvégén Békéscsabáról Békésre, a másikon Békésről Békéscsabára vigyük az árut, tehát egy időben csak egy helyen folyjon a munka. A gépek, berendezések ezt lehetővé teszik, azonban éppen most a zsúrkenyér sütése „kicsúszott” valami miatt, s ezért hiába jött időben, hajnali fél 4-re a szállító, csak 5-kor tudott elmenni. Ugyanis meg kellett várnia a zsúrkenyeret is. Jogosan háborodtak fel a vásárlók, de elemezzük, mi volt a hiba, mert a dolgozóink szabad szombatját semmiképpen sem a vevők kárára akarjuk megadni. Most, ünnep előtt marad minden a régiben, tehát Békésen is, Békéscsabán is sül majd a péksütemény. Vitaszek Zoltán „két részre osztva” levegőzik az udvaron. A lányok ikerkocsiban, a fiú mózeskosárban. — 1981-ben ismerkedtem • meg az NDK-ban a férjemmel. Én lengyel származású vagyok, 1982 óta élek Magyarországon, amióta házasságot kötöttünk. — Sokáig vártak a csemetékre! — Á, azonnal szerettünk volna gyereket, no, és hármat. Csak persze egymás után... De, hát így egy füst alatt túl vagyunk rajta. A fiú, Dávid született a legnagyobb súllyal, 2600 grammal, és elsőnek. Nikolett 2200, és a pici, Alexandra 1300 grammal. Ö még jó darabig bent is maradt a koraszülöttosztályon. — Gondolom, a nagymama Lengyelországban él. Látta már a gyerekeket? — Anyám Jaroszlávban lakik, és repült hozzánk nagy-nagy boldogsággal. — önnek mi a foglalkozása? — Békéscsabán a BHG- ban dolgozom betanított munkásként. — És a férje? — ö a Hungária Biztosító üzletkötője. jj. V.
